Pesti Napló, 1869. november (20. évfolyam, 252–275. szám)
1869-11-21 / 268. szám
268. szám. Vasárnap, november 21.1889. Szerkesztési iroda: terematek-ter* 7. siám. L emelet. E lap jellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Ferencziek tere 7. szám földszint. Kiadó-hivatal: A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a koledó-hivatalhoz intézendők.PESTI JTAPLÓ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Egész évre •2 frt. Félévre. ... . 11 frt. Negyed évre ... 650 kr. Két hóra. Egy hóra 3 „ 70 kr. 185 kr. 20. évi folyam. Hirdetmények dija : 9 hasábos petitsor egys76ri hírdetésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyilt-tér : 5 hasábos petitsor 25 uj kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ 1869 ki oct.—deczemberi folyamára. Előfizetési feltételek : Pesten húsbol hordva, vidékre postán küldve Fél évre . .....................................11 frt. Negyedévre...........................................5 frt 50 kr. Egy hónapra.............................. . 1 frt 85 kr . Ax „Athenaeum Irodalmi és nyomdai résiránytársulat, mint tulajdonos és kiadó. Pest, nov. 20. 1869 Még egyszer az államtanácsról. Ha az angol államtanácsra vetjük tekintetünket,ott találjuk a miniszterekkel együtt, a korona legmagasabb lordjait, kik hatalmas kézzel markoltak az eseményekbe, s hajdan nem egyszer voltak belviszályok okozói is. Most szelidebb idők járnak, s az angol miniszter és az angol államtanácsos csendesen teljesiti kötelességét s hírét se halljuk azon összekocczanásoknak, a melyektől mi tartunk tüstént, mihelyt az államtanács eszméje felhozatik. Azonban megvalljuk, hogy nekünk mégis nincs szükségünk oly fajta államtanácsra, mely a dignitáriusok számát szaporítsa s a hatalomért és befolyásért versenyezzen minisztereinkkel. De még kevésbé van szükségünk a franczia fajtájú államtanácsra , melynek tagjai megfosztják az országgyűlés tagjait azon jogtól, hogy törvényjavaslatokat indítványozzanak , vegyenek tárgyalás alá, fogadják el, vagy vessék vissza, közvetlenül saját akaratuk szerint. Nekünk arra sincs szükségünk, hogy az államtanács tagjai a korona nevében védjék a törvényjavaslatokat, s mintegy pedagógjai legyenek a törvényhozásban a törvényhozásnak. Kijátszása az alkotmánynak, ha nem magát alkotja, s tűrni kénytelen mások által rátukmált tényeket. Azon államtanács, melyet mi óhajtunk, egyenlőn hasznos a kormánynak és az országgyűlésnek, egyenlőn még a pártoknak is, melyek egymással küzdenek; mert azon világítás, mely általok a tárgyakra vettetik, az öszszeütközéseket vagy gyérebbé vagy veszélytelenebbé teszi. Azon államtanács, melyet mi az életbe vezetni akarnánk, nem ütköznék egybe a kormánynyal, mert minden működése a kormány és országgyűlés impulzusából támad vagy lép világra. Munkálatait akár önszántából, akár megbizatásból teljesíti, a felelős miniszriumnak terjeszti elébe. A minisztérium vagy az illető miniszter, ha czélirányosnak tartjaa javaslatot, használni fogja, ha nézeteibe ütközik, egyszerűen mellőzi. Az által nem támadhat verseny vagy a hatalom felett mérkőzés, mely csak a minisztérium által elfogadtatva, lép föl és kezd hatni az életbe. Az államtanácsot a minisztérium egyenként vagy együtt felhívhatja a miniszteri tanácsba, hogy véleményét egy vagy más fenforgó kérdésben meghallgassa, de ezen tényből nem hárul semmi erkölcsi kényszer a miniszterekre, kik felelősek lévén, azon eljárást fogják követni, melyet ők a viszonyok közt legjobbnak gondolnak. Czélszerű volna az államtanácsosokat az úgynevezett rendszeres bizottmányokban meghallgatni és az enquetek élére tenni. Szóval használhatóságuk kétségtelen. S minthogy megtámadóik midőn ellenök föllépnek, azon érvet veszik többnyire igénybe, hogy a kormány buktatására befolyásuk és tekintélyük által nagy mértékbe járulhatnak, talán ezen, bár alaptalan aggály megszüntetésére nem volna czélszerűtlen, állásukat a parlamentével szorosan összekötni, olyformán, hogy a parlament ülésszakának befejezésével, vagy az új választásokra hivatkozáskor, eloszlatik szintén az államtanács is, s az uj kormány saját pártszinezete szerint nevez ki új államtanácsosokat. KEMÉNY ZSIGMOND, Pest, nov. 20. (Lw) Végig olvastuk azon jelentéseket, melyeket a franczia lapok a párisi népgyűlésekről közöltek az utóbbi napokban; türelmünk annyira megedzett volt, hogy az utczai demagógia szörnyűségeinek hallatára nem dobtuk el a lapokat kezünkből. A szabadelvű franczia közlönyök, a Journal des Débats és Liberté-n kezdve a Siecle és Avenir Nationalig, egyhangúan pálczát törtek ezen buta enunciatiók felett és fájlalták, hogy néhány szájhős zajlongása veszélybe dönti a demokrátia ügyét, és azt múlhatatlanul compromittálja. Ezen választó gyűléseken mondottakból a badarság és nyers miveletlenség egész szótárát képesek volnánk szerkeszteni , minden politikai gami gyönyörűségét találná ezen csattanó szótárban. Egy ideig azt hittük, hogy e szótár teljeségéhez nem férhet kétely, hogy az felkarolja mindazt, ami a politikai caos mezején böngészhető. Csalódtunk, Pestmegye közgyűlése megtanított, hogy csalódtunk . Nyáry Pál egy oly kitétellel élt, melyet a párisi utczai hősök nem vettek ajkaikra, mely szótáruk legdíszesebb szaván is túltesz. Pest megye közgyűlése több tagot számit, mint az angol „imperial parliament“ miért ne képzelje tehát magát jó kedvében törvényhozó testületnek? Ki követelheti tőle, hogy mindig csak a fegyházak állapotáról és ilyes prózai dolgokról deliberáljon és ne hallassa szavát a magas és legmagasabb politika kérdéseiről? Egy ilyen közgyűlésen mondotta vala Nyáry Pál azt, hogy „szabadsággyilkos az, aki a bihari petitio ellen felszólal.“ Nem egy kurjongató népgyűlés előtt, melynek kedvét keresi a fehér tógában, nem a vita hevében mondotta e szavakat, hanem egy törvényhatóság közgyűlésén, mint első szónok, aki a vitát megindította. A fanatismus ezen nyilatkozata megdöbbentő, nem magában véve az, hogy találkozott valaki, akinek több volt a merészsége, mint az eszélye, hanem azon körülmény által, hogy a szólásszabadság ellen elkövetett ezen attentátum az ellenzéki sajtóban egy visszautasító nyilatkozatra sem akadt. Ebben irigyeljük mi Párist; ott nem találkozott egyetlen egy tisztességes lap sem, mely az utczai, gézengúz elemmel szövetkezett volna; ott irtózott mindenki az érintkezéstől és nyíltan hadat szent a szabadság és demokratia álhiveinek. Azon szemrehányás is kifejezést nyert Pest megye közgyűlésén, hogy 1848-ban nem merték volna haladásnak nyilvánítani azt, amire a bihari petitio ellenzői törekszenek. Ez egyszerű ráfogás, melynek alaptalanságáról mindenki meggyőződhetik, ha számba veszi, hogy a negyvenes években mikép gondolkozott a szabadelvű közvélemény azon álláspontról, melyet a bihari petitio foglal el és arról, melyen ellenei állnak. A következő három idézet a felejthetlen Szalay László czikkeiből, melyek a „Pesti Hírlap“ 1844—1847-iki folyamaiban jelentek meg és melyek utóbb Szalay „publicistikai dolgozataiban“ is összegyűjtve napvilágot láttak, kellő világot fog ez állításokra vetni: „Nem municipális ország képében látom a nagggyá lett hazát, nem hiszem, hogy municipalis foederalismus lehessen a végézél. Nekünk száz különvált érdeket kell öszpontosítani, nekünk több nemzetiség fölébe kell emelnünk a magyart — és minderre gyenge, vagy talán viszás eszköz a municipális daraboltság. Megismererem és hálás szívvel ismerem meg, hogy municipális alkotmányunknak köszönhettük fenmaradásunkat, mikor még nem ébredtek öntudatra a különféle érdekek , de nem hiszem, hogy neki köszönhetnék valaha statussá fejlődésünket. A moschus életben tartja néha a szunyadó idegrendszert, de a mi az egészséges éber életet erősiti és táplálja, az egyéb. (Szalay, publ. deig. I. 1841.) „-------A ki azt hiszi,hogy arról foly a vita: vájjon a municipalis túlbuzgók fognak-e győzni, vagy pedig a centrálisért közigazgatás barátai ? s nem arról, hogy alkotmányosan fogunk-e központosulni vagy alkotmánynélküliesen, — az igen jóravaló ember, igen ha hazafi lehet, de mégis önérdekében fog eljárni ha szemüvegről gondoskodik. (II. 81.1.) „Municipális státusrendszer és felelős kormány együtt és egyszerre — sokért nem adnám annak tudomását, melyikünknek fejében fogamzott meg először ez eszme. Mondhatom, érzékeny veszteség a mathematikára és nemzetgazdaságra nézve, hogy e tudományokat is nem véve pártfogása alá. Az elsőben feltalálta volna a kör négyszögítését, a másodikban az érték absolut mértékét. „Ha az aristokratiának hívei tanárok ellen nyilatkoznak, azt értem , a mi a velenczei nobilik neveinek az aranykönyv, az aristokratáinknak a megyeszerkezet., az is, ez is czifrakötésű munka, melyben bizton nyugodhatnak a választottak. De ha a képviseleti rendszer emberei vágyaik révpartját látják ez institutióban, akkor megvallom, nem tudom, mit gondoljak. Mikor optikai idegekben hiba van! — azt fogod mondani. Jól van, szívesen hiszem, de azért, hogy valaki megvakult, mikor az örvény szélén áll, hogy valaki nem látja az Örvényt lábánál, azért talán kevesebb veszedelemben forog abba bezuhanni ? Kérdésu port azoktól, kik legjobb szándékkal veszedelembe hozták az alkotmányos fejlődés ügyét és kérdem ugyanazoktól én. „Az embernek alkalma volna ilyeseknek látására vérző szívről szólani, szólani a jövendőről, mely ifjú erőben láthatná emelkedni a hazát, a nyelvben, jogban, érdekben egyet, ha annyi előítélet, anynyi kislelkűség, annyi csüggetegség nem nehezednék mindenünnen reája, ha nem hiányzanék a bátorság kimondani a szakadást a múlt és jövő között. (II. 44. 1.) A „Pesti Napló“ tárczája. Nov. 21-kén. Színházi reform. „Minő lendületet’adtak a bíráló bizottmányok dráma irodalmunknak ? Tettek-e többet, mint hogy ha véletlenül eléjük került egy jobb mű, hát isten nevében elfogadták ? ” Ezen múltkor fölvetett kérdésünkre a „Fővárosi Lapok“ szerkesztője, tán úgy is mint a régibb s újabb drámabíráló bizottmánynak tagja, a többek közt ezeket feleli „Rai úr például ismerni fogja Rákosi Jenőt, kinek Aesapja még a régi választmány idejéből úgy került föl a színpadra, hogy egy bíráló érintkezett vele, segített rajta s előadd, hogy mit kellene a műből „kigyomlálni“, (hogy megmaradjunk e képes műszónál). Sőt egy másik darabja miatt is érintkezett vele az új választmány, de e művön a legbuzgóbb kapálás sem segíthetett. Kérdje meg továbbá Reinz Bérezik Árpádot, ha nem érintkeztek-e vele eleget, s nem többszöri érintkezés és „gyomláltatás“ mellett fogadták-e el e „kétkedőt.“ — Kérdezze meg az „Adieu“ íróját, Almássy Tihamért, hogy nem ily eljárással buzdítákt-e új mű („A miniszterelnök bálja“) megírására? Kérdezze meg P. Szathmáry Károlyt, hogy „Lukánusza“ nem a bíráló választm. érintkezései folytán lett-e változtatva s előnyösen módosítva ?“ Ezek volnának tehát azon művek, melyekkel a bizottmányok „lendítettek“ dráma irodalmunkon. Aesopus, Adieu, A miniszterelnök bálja, s a még csak ezentúl színre kerülő „Kétkedő“ és „Lukánusz.“ Talán fel szabad tennünk, hogy a drámabíráló bizottmány tisztelt tagja nem tréfát csinált, hanem komoly argumentumoknak nevezte meg, a bizottmányi kezelés érdekében, ezen műveket, s azért szabad ez argumentumok szeme közé néznünk. Az első argumentummal, Aesopussal szemben helyzetünk kissé delicát, azért ennél nem vizsgálván azt, hogy csakugyan érdemes e arra, hogy argumentumnak használtassék, csak egynémely külső körülmények felsorolására szorítkozunk ; elbeszéljük, miként jutott-e ma a nemzeti színház műsorozatába, hogy constatálhassuk, mennyi része van benne a drámabíráló bizottságnak. Aesopus kinyomatva egy félévnél tovább forgott az írók kezén, hevert a szerkesztőségek asztalán, a „Fővárosi Lapok“ egy tárczát is közölt róla; ki volt téve a könyvárusok kirakataiban : sokan látták, többen olvasták, többen hallották hírét, csak a nemzeti színház drámabiráló választmánya nem vett róla tudomást. Ebben azonban nincsen semmi különös, mert ha egy drámabirálónak netán meg is tetszik, ő nem állhat jót a másik négyről s igy nem igen érezhet kedvet arra, hogy a szerzőt egy kétes eredményű lépésre sarkalja. Ellenben a független igazgató reális ígérettel karolhatja fel azt a miben jót vél látni. Visszatérve Aeropusra, így bevett a könyv, már egy fél évnél tovább mindenek használatára használatlanul, midőn a szerző egy váratlan levelet kapott. A levelet a debreczeni új színház független művezetője írta. Benne igen sok hízelgő volt a szerző tehetségéről, Aesopus ilyen meg olyan voltáról, s azon kérdés , hogy minő föltételek mellett volna hajlandó a szerző ezen művet előadás végett a debreczeni színháznak átengedni és végül buzdítás az iránt, hogy nyújtsa be a nemzeti színházhoz is. A szerző persze annál szívesebben átengedte a darabot, mert a művezetőtől szebbnél szebb, hízelgőnél hízelgőbb dicséretű leveleket kapott, úgy hogy e sok dicséret folytán felkarolta a jó tanácsot is és beadta a nemzeti színház drámabíráló választmányához. így került Aesopus, ez után a nemzeti színház deszkáira, íme, az első argumentum ! — Ha a debreczeni színháznak történetesen akkor tájban nincsen egy független művezetője, aki inicziálja az ügyet, sári buzdításaival a szerzőt arra indította,hogy művével még egy szerencsét próbáljon, akkor talán ma a „Fővárosi Lapok“nak ezen argumentumával kevesebbje van. S midőn még megjegyezném, hogy a debreczeni művezető Molnár György volt, a budai népszínház művezetője, kérdem, nem méltán írtam-e a volt és létező bizottmányokról, hogy „tettek-e többet, mint hogy ha véletlenül eléjök kerül egy (jobb) mű, hát isten nevében elfogadták ?“ És még hozzá teszem : ha elfogadták, mert — minthogy már élő példával bizonyítunk — Aesopus elfogadásának esetét nem tulajdoníthatom tisztán a bizottmánynak. Ebben az érdemből (ha érdem) az öt bíráló közül egy -t a többiénél nagyobb rész illet. Mert ezen egy (az „ötök“ azon tagja, kinek a véletlen először játsztt kezébe Aesopust) megkerülve a régi bírálati szabályok azon monstruosus §-át, mely szerint a bírálóknak a szerzőkkel nem volt szabad csak érintkezni is, a szerzőt magához kérette, s neki azt a tanácsot adta, hogy művét kérje vissza, s cenirozza s kéziratban nyújtsa be újra, különben nem lesz „elfogadható.“ Ezen bíráló Vadnay Károly úr volt, ki aligha sejtette akkor, hogy buzgalmával, szívességével, mely nem engedte, hogy a pedáns szabályoknak hódoljon, magának mostanra egy argumentumot készít; noha az argumentumot nem lehet szerencsésnek nevezni; mert Aesopus szerencséje kétség kívül elsősorban a debreczeni önálló művezető volt; másodsorban Vadnay azon készsége, melylyel a bizottmányi tehetlenség hátrányait elhárítani igyekezett. Meg kell még a „Fővárosi Lapok” föntebb idézett szavaival szemben jegyeznem, hogy scenirozásra nézve, a „kigyomlálásra“ vonatkozólag, sem a bizottmánytól, sem annak egyes tagjától Aesopus szerzője sem utasítást sem gyakorlati tanácsot nem kapott, ezt ő Molnár György scenírozása alapján végezte. Ami Adieut és a miniszterelnök bálját illeti, melyek már az új bizottmány babérleveleit képeznék; erre azt mondhatjuk, hogy tudtunkkal a drámabíráló választmány Almássy Tihamért nem igen buzdíthatta semminő eljárással, azon egyszerű okból, mert sem a választmány, sem senki más nem igen tudta még az előadás napján sem, hogy ki irta Adieut, valamint azt sem, hogy ki irta a miniszterelnök tálját. Mindenik csak későbben derült ki. Eltekintve e két darab értékétől, mely semmi esetre sem olyan, hogy egy nemzeti színház drámabíráló bizottmánya magának érdemet csinálna abból, hogy szinte hozta: ezekre nézve is szorosan áll az, hogy a két darabka beadatván hozzá, „isten nevében elfogadta.“ Hátra van két eddig nem adott darab: „Lukánusz“ és „A kétkedő.“ Az elsőt ismerjük az akadémiai bírálatból, mely „Fráter György“ után a harmadik helyen említette meg a tavalyi Teleki pályázaton; e mellett nyomtatásban is olvastuk. Minthogy azonban még előadásra fog kerülni, csak annyit jegyzünk meg a nyomtatott példányra vonatkozólag, hogy ha a drámabíráló választmány e darab szerzőjének tudott oly utasításokat és jó tanácsokat adni, melyeknek segítségével a darab a színpadon valahogy fenntartható , akkor meghajtunk a bíráló bizottmány előtt- A többit előadás alkalmával mondjuk el. Határozottan merjük azonban kétségbevonni, hogy vele babérait szaporítsa. „A kétkedő“ még nem adatott át a nyilvánosságnak, s így erről nem szólhatunk. Ami pedig Rákosi Jenőnek „még egy másik darabja “ illeti, mely miatt „érintkezett vele az új választmány“, de mélyen „a legbuzgóbb kapálás sem segíthetett“ , ez körülbelül nem egészen a nyilvánosság dolga. Minthogy azonban a „Fővárosi Lapok“ szerkesztője feljogosítva érezte magát ennyit is a közönség elé vinni, hát megmondhatjuk, hogy itt egy műről van szó, melyet a bizottmány csak egynémely átdolgozás után nyilatkozott hajlandónak elfogadni. Minthogy azonban a szerző, midőn felolvasta a bizottmány előtt darabján, ami hivatalos nyelven annyi, hogy „midőn érintkezett az új választmánynyal“, látta, hogy itt öt véleménynyel, öt ízléssel, öt szemponttal áll szemben; jónak látta azon helyen kinyilatkoztatni, hogy a kívánt átdolgozást aligha fogja teljesíteni. Mert az a bökkenő, hogy, ha előszörre nem tud a collegiális bíróság egy műben compromittálni, és mindenik tag módosítást kíván, akkor a módosítás eredménye oly problematikus, értékre és sikerre nézve az öt véleménynyel szemben, hogy vagy nagy naivság, vagy nagy merészség kell a vállalkozáshoz. A kérdéses darabon sem a bizottmány mint ilyen, sem annak egyes tagja nem tett egy kapavágást sem; megvallom, nem is volt reá alkalma. Nem is hibáztatja ezért szerzője a tagokat, hanem tehetetlennek tartja a rendszert. Íme, látjuk, miként képes a drámabíráló bizottság egyik tagja a bizottság működését példákkal igazolni, miként képes csak a rendszer czélszerű voltát eredményeiben kimutatni. Ezzel szemben egy pillanatig sem késhetik ítéletünk : a rendszer rosz, tehetetlen, passiv természetű, inicziáló képesség és garanczia nélkül való. Állítsuk szembe ezen szegényes eredménynyel a budai népszínház nyomorral küzdő rövid pályafutását, melyet egy független vezető kezelt. Ott látunk egy egész sor apró eredeti vígjátékot. Névszerint : „A képviselő s a közös ügy“ (mely egy nagyobb darabba befonva a nemzeti színházba is becsempésztetek), „A muszka emissarius,“ „A zöld kabát,“ „Özvegy Pitykeyné,“ „A levél,“ „A tükör,“ „Páris almája,“ „Napam asszony,“ stb. — Továbbá, egy felvonásosnál, hosszabb vígjátékok :„Az utolsó lengyel követ,“ „A cydoni alma,“ „Marcziusi táblabiró,“ „Egy éj a Bastilleban,“ „A Fertálymágnások,“ „A Bach huszárok,“„A szélkakas,“ stb. — Drámák: „A szent korona varázsa,“ „Az utolsó próféta,“ „Rákóczy Julia,“ „Kátay,“ „V. László,“ stb. Kétségtelen, hogy ezen művek egy része a drámabíráló bizottmánytól vándorolt a budai csarnokba, de állítsuk szembe ezen eredményt a Fővárosi Lapok által kimutatott eredménynyel, s adjuk hozzá egyes művek sikerét, akkor be fogjuk vallani, hogy a nemzeti színháznak pirulnia kell e tekintetben a budai mellett. A nemzeti színházban Szigligeti működését (melyet tán csak nem tulajdonít a bizottság magának érdemül) leszámítva, évek óta nem volt eredeti mű, mely oly hatást csinált volna, mint a Fertálymágnások. Az utolsó lengyel követ, Rákóczy Julia, és ,,Az utolsó próféta,“ nem számítva, hogy „A cydoni alma“ Budán ügyes scenirozás mellett sikerrel adatott sokáig, míg Pesten ügyetlenül szinte hozva megbukott Budán sem úgy kerültek szinre a darabok, ahogy szerzőik odavitték, ott is kellett változtatni; de ott egy ember egygyel állt szemben, s az egyik ambicziója, hitele és a maga s a színház érdeke, a másik műve sorsa, s igy in ultima analysi mindenik ugyan a felett őrködött s csodás metamorphosisokon ment át nem egy mű, mielőtt szinre került. Utalunk egyszerűen a cydoni almára, mely kétségkívül kevés színpadiassággal bir, drámai actió alig van benne, mindössze egy két character, szép, de nem is kiválóan drámai nyelv, és eszmebőség s egy jó sereg vig s bizarr ötlet az előnye, s ime a budai igazgató a Személyes érintkezés által a darab sovány drámai actiójához arányosan szállította le a bő szöveget, s a színmű tetszett s mindvégig föntartotta magát szegényes kiállítással. A nemzeti színháznál ellenben igen díszesen állították ki, elsőrendű színészek játszták a főszerepeket, dea Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. A pesti német színház. Az ájtéri fabódé padlásain ismételve kisértget a városi commissió, s a városi közgyűlés e commissió jelentései alapján el is határozta, hogy a bódét le kell hordatni, mert gerendái recsegnek, oszlopai — mind az erkölcsiek mind az anyagiak—ingadoznak,s egy szép este amerikói trombiták, azaz a bacchanáliáknak tomboló közönség torkai ledönthetik az összerovott csarnokot. E kettős : az anyagi és erkölcsi romlás, mely az új téren vetélkedik, indított minket arra, hogy ismételve felemeljük szavunkat e fészek ellen. A város elhatározta, hogy 1870. tavaszán lebontja Gomorrhát.— E terminuss azonban közeledik, s Gamayer kisasszony, ki a bécsiektől megvonta kegyeit, ez idő szerint támasza a bódénak és Gundynak, azon töri furfangos fejecskéjét, nem lehetne-e a város határozatán egyet fordítani,s a roskatag templom szilárd voltát egy új commissio jelentése alapján decretáltatni és föntartását még néhányévre biztosítani. Meggazdagodott rajta Landvogt, vagyont szerzett rajta Gundy , miért lenneneki kevesebb szerencséje ezeknél. Nem tudjuk van-e és mennyi össszefüggésben ezen körülményekkel a „Pester Lloyd“ mai számának egy czikke, mely pártfogása alá vévén a magyar journalistica ellen a pesti német színház ügyét általában, ezzel támogatni igyekszik az „új vizsgáló commissió“ eszméjét, mely commissió „szakértő, elfogulatlan és részrehajlatlan tagokból“ állíttatván össze, megvizsgálja, „csakugyan“ oly roskatag állapotban van-e az ájtéri színház, mint az előbbi commissiók állíták. Ami a német színészet ügyét illeti Pesten,ezt hiába veszi a Lloyd pártfogásába ellenünk , mi azt átalán véve meg nem támadjuk. Bármily kárhozatosnak tartjuk is mind az erkölcsökre mind a művészetre nézve a mostani truppot, ezért eszünk ágában sincs a vámot a német színészeten megvenni. Minthogy azonban a színművészet nem olyan mint a szobrászat, vagy festők