Pesti Napló, 1871. január (22. évfolyam, 1-25. szám)

1871-01-15 / 12. szám

12. szám Vasárnap, január 15.1871. 22. évi folyam. Előfizetési föltételek:­­ Hirdetmények dija. Szerk­esztési iroda: Perencziek­ tere 7. szám. I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. férmintetlen levelek csak ismert keséktől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferenc*lek­tere 7. szára fBldszint A lap anyagi részét illető könl*­­mények (előfizetési pénz, kiadás körülli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Tidékre, postám fi hasábos petitsor egysaed­erf*. Vetésnél fi­aj ki Bélyegdij ki 13, 30 ajk*. Helybm, hándos hordva Egész évr. . . . 12 frt Félévre . . . 11 frt. Negyedévre ... 6 , 60 kr. Két hóra. . . . S a 70 kr Egy hóra­­ . . 1 , 85 kr Nyílttéri 5 hasábos aatttm 15 ajka. Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ" 1871.22-aik évi folyamára. Egy évre .... 22 frt. Fél évre .... 11 frt Negyedévre . . . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfi­­zetés havonkint 30 kr. A „P. Napló“ kiadóhivata­la. PEST, JANUÁR 16. Csak néhány nap, néhány óra választ el­t az európai conferentia összeillésétől. Hadi zajban ül össze a diplomatia, oly körülmények között, melyekhez megkö­zelítőleg hasonlítanak ugyan a 15 év előtt történtek, de melyeknek tulajdon­­képeni párja az újabb történelemben alig van. Bármennyire visszalapozzuk is a történelem feljegyzéseit, a westphali béke­kötésig nem találunk hasonló esetet, melyben a diplomatia meghivatott volna egy fenyegető összeütközés megoldá­sára, a nélkül azonban, hogy a tényle­gesen meglevő összeütközéssel foglal­kozzék. De ne időzzünk tovább e külö­nös körülménynél, tekintsük csak a tényt s örvendjünk annak, hogy a viszonyok úgy alakultak, hogy a háború közepette a béke-conferentia összeülhet. De ha ma nem is üdvözölhetjük azt minden tartóz­kodás nélkül, ha százszoros aggályok és kételyek között is tekintünk működése elé, elérkezettnek látszik arra a pillanat, hogy behatóbban foglalkozzunk a kér­déssel : mit tartsunk a conferentia tulaj­­donképeni feladatairól, s milyen volna e feladatok o­lyan megoldása, melyből némi megnyugtatást olvashatnánk ki ? Midőn e kérdést felvetjük, a legteljesb figyelemmel vagyunk ama körülményre, hogy a problémát, melylyel a conferen­tia foglalkozik, csakis általános európai szempontból lehet felfogni. Egészen más­ként állana a dolog, ha Ausztria-Magyar­­ország egymaga volna abban a helyzet­ben, hogy a keleti kérdést úgy rendezze be, a­mint ez érdekeinek leginkább meg­­felel; s másként, ha a monarchia arra van utalva, hogy érdekei tekintetbe­vételét csak oly mértékben valósíthatja, a­meny­nyiben ez a többi hatalom érdekeinek s fel­fogásának is megfelel. Az említett általá­nos szempontot vévén szemügyre, a con­ferentia feladatait főleg két irányban ke­reshetjük. Először is arról lesz szó — s ez mintegy cosmopolitikus érdek, — hogy a nyilvános jog mélyen meg­sértett tekintélye helyreállít­­t­ass­ék, az államszerződések tekintélye restaurátiójával. E­­zért a londoni diplo­mata­gyűlésnek folytonosan szem előtt kell tartani, ennek kell képeznie tanácsko­zásai delejtájét. Föltehető, hogy erre az érdeklett kabinetek is teljes figyelmüket fordíták, s ez fogja képezni lényeges tar­talmát ama tiltakozásfélének, melyet a conferentia megnyíltakor az összes hatal­mak képviselői aláírnak. Csak ezen leg­főbb vezéreszmének felelne meg, ha a szerződési kötelezettségek megtartása bi­zonyos biztosítékokkal láttatnék el, ha­nem természetesen csak olyanokkal, me­lyek jogosult igények kára s megszi­lárdult állapotok megzavarása nélkül meg­adhatók. E biztosítékoknak a jelen eset­ben vonatkoznia kellene Törökország­i dependentiái integritása, valamint a Duna szabadságára, s e biztosítékok ki­keresése s megállapítása képviseli a má­sodik irányt, melynek a conferentia mű­ködését jellemeznie kell. Az utasításokból, melyeket monarchiánk képviselője Londonba magával vitt, csak némely töredék került eddig köztudomás­ra, de megelégedéssel értettük meg azok­ból, hogy azok az említett pontokat tar­talmazzák. Készségünk, hogy a békét legalább közelebbre biztosítsuk, nem nyi­­latkozhatik kézzelfoghatóbban, mintha ily modorban saját érdekünket az általános európai igényeknek alárendeljük. Hg Gorcsakov nov. 22-ki sürgönyének sorai között kiolvasható, hogy mely okos­kodásból akarja meríteni szerződés­töré­sének igazolását, s a legújabb események talán megerősítik szándékában, hogy a prágai béke sorsából következtessen ana­lógiát. Semmi sem egyszerűbb azonban, mint annak bebizonyítása, hogy a prágai s a párisi békeokmányok között mily te­temes a különbség.­­ Az 1866-diki szerződés két hadviselő fél között köttetett, a nem érdekelt hatalmak garantiája nél­kül és az kizárólag a két hadviselő kö­zött állapított meg bizonyos kötele­ző viszonyt a­nélkül, hogy egy har­madiknak ehhez bele­szólása lenne. Igaz, hogy e szerződés megszegése is önkényes, de egy lényeges körülményt nem lehet ebben szem elől téveszteni. A prágai szer­ződés érinti ugyan közvetve Ausztria érdekét a német fajok jövő alakulásainál, közvetlenül azonban ez által csak Dél- Németország jövő elhatározásainak prae­­judikáltak bizonyos fokig. Mihelyt azon­ban e déli Németország önrendelkezési jogát arra használja fel, hogy a szerző­­dést kötő felek valamelyikével oly vi­szonyba lépjen, mely által a szerződés­­szerű állapot módosul, nem lett-e ez által már maga a szerződés e pontja tárgyta­lan? Ausztria tán fegyverrel kényszerítse arra a déli Németországot, hogy oly szö­vetségbe lépjen, melynek önálló, nemzet­közi jellege van ? S ha Ausztria ilyesmi­ről lemond, e tény s am az eljárás között, melyet Oroszország jelenetezni akar, óriási a különbség. Oroszország az európai ha­talmaknak szerződésileg biztosított bele­­avatkozási jogát akarná megcsonkítani. A párisi szerződés nem egyszerű­ megálla­podás két érdekelt fél között, hanem a hatalmak garantiája alá helyezett euró­pai szerződés, melynek határa messze túl­terjed a do ut des, facio ut facias sorom­póin,mely, ellenkezőleg, az európai egyen­súly legéletbevágóbb kérdéseit általáno­san kötelező alakban a hatalmak védelme alá helyezi. Ezek mind oly körülmények, melyek e két dolgot lényegesen más vi­lágításban tüntetik fel, s ha kissé bőveb­ben foglalkoztunk azokkal, ezt főleg azért tettük, hogy a lényegek különbségének elsorolásával előtüntessük a szükségké­pen követendő eljárás különbségét is. De ha a párisi szerződés ily jellegvo­nással is bír, a londoni conferentia csak egy újabb papírdarabot ír tele, ha az új államkötés garantiáiról nem gondoskodik. Mi részünkről nem találnánk sok fen­­akadni valót abban, ha a conferentia, miután Oroszország visszavonta egyol­dalú eljárását, megegyeznék, hogy a fe­kete-tenger semlegességében bizonyos engedmények létessenek, de azt képzel­­hetlennek tartjuk, hogy ezzel nem járna karöltve a gondoskodás az ellen, hogy ez engedményeket Oroszország ne zsákmá­nyolja ki egyoldalús­g. Ha Oroszország ez ügyet becsületbeli kérdésnek tekinti, ám tekintse annak, de legyenek az ellen, hogy ne alakítsa át hatalmi kérdéssé. Az első biztosítékot ez irány­ban Törökország s melléktartományai integritásának biztosítása nyújtja. Tudjuk, hogy már 1856-ban is létesült e tárgy­ban a hatalmak, — nevezetesen Anglia, Francziaország s Ausztria között — külön egyezmény, s ha e kérdés a conferentián most újból szőnyegre kerül, Poroszor­szág mindjárt bebizonyíthatja, hogy közeledése Ausztriához meddig terjed. Ez elméleti biztosítékok mellett azon­ban a gyakorlati szükségletekre kellő súlyt kell fektetni, s ha ezek sorában a Duna kérdését megemlítjük, szembe állunk oly actióval, mely kivált Magyar­­országnak teljes figyelmét s érdekeltségét magára vonja. Hogy mit képvisel nekünk a Duna, azt felesleges volna akárcsak egy szóval is bővebben részletezni. Az 1856- diki szerződéseken nem lehet akár egy betűt is változtatni a nélkül, hogy a Du­nát szóba ne hozzák. A fekete-tenger semlegességének meg­szüntetésével a Duna torkolatai mintegy határt képeznek, és pedig olyat, mely felett — ha e tárgyban a conferentia tü­zetesen nem rendelkezik,­­ Oroszország túlnyomóan disponál. Alig van most te­rünk, hogy ebbeli követelményeinket tü­zetesben formulázzuk, de ha megemlít­jük, hogy nem csak a párisi békekötés XIV. czikkének módosítása, de azon kö­rülmény is, hogy a dunai bizottmány közelebb feloszlat­tatik s helyét a párt­ál­­lami­ bizottmány foglalja el, kivánt alkal­­mul szolgálhat e kérdésnek a londoni con­ferentián szóbahozatalára; s ha hozzá­­teszszük ehhez, hogy a Duna torkolatai­nak nem annyira semlegesítése, mint biz­tosíttatá­suk bizonyos formájának megál­lapításában véljük e részben a conferentia feladatát feltalálhatni, megjelöltü­k mind­azt, a­mit e részben a conferentiától vá­runk, a­mit különösen a magyar-osztrák kormánytól feltételezhetni hiszünk. Hogy e várakozások szerények, azt tudjuk és magunk is bevalljuk. Lehet, hogy a conferentián végre is megtörik a franczia porosz háborúra nézve a „silen­­thim“-ot, s a conferentia meghozza tettle­gesen is a békét. De lehet az is, hogy e tanácskozás, az ellentétek éles­ felszínre juttatásával, nem a béke megszilárdítása, hanem az európai háborúhoz visz köze­lebb. Mindkét feltevés azonban szélsőség. A legvalószínűbb az, hogy nyerünk hol­mi mixtum compositumot; de hogy ez csak némileg is életrevaló legyen, a fen­tebb előadottakat kellene tartalmaznia. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Életi tárcza. (Farsangi emberek. — Csimbók Dagobert. — A szép özvegy. — Egy kedves leány. — A jó anya.­ Bizonyos életfeltételek megfelelő életképlete­ket teremtenek. Ez az újabb tudomány által megállapított elv. A jurakor megteremtő kagylóit. Az antidiluvium szakának meg volt a maga elefas antiqusa, mamuthja, barlangi orosz­lánya. A farsang megteremti­­ a házasulni vágyó ifjúság életképleteit. Csimbók Dagobert gavallér ember, mindenütt megfordul, szép lakással rendelkezik, bőrruhája inast tart, theá­ját igen dicsérik — a­kik ittak belőle. Mindezek felette becses tulajdonságok. Ábrándmentes lelkének fenekén évek óta egy óhajt táplál — meg akarna házasodni. Hát ez oly nehéz dolog Szirász rózsakertjé­ben, mint érzelmes újdondászok és gyöngédlel­­kű báli-tudósítók sáros Pestet elnevezték ? Va­lóban nem könnyű dolognak látszik, legalább Dagobert nem egyszer jelenté ki, hogy nem tu­dott magának való nőt találni, noha az ő kíván­ságai legkevésbé sem túlzottak — 4—500,000 frtnyi vagyon — melynek tőkéjét „az öregek“ megtarthatnák, mert ő egyelőre csak­ a kama­tokat kívánná, szépség, ész, műveltség, jó mo­dor, szelíd lelkűlét — ezek a praelimináris fel­tételek, melyekből tán egyet-mást az alkudozá­sok folyamában elengedne. Mindenesetre a pénz­ügyi pontból engedne legkevésbé, miután a megjelölt összeg „elvei“ közé tartozik, sőt talán az egyetlen elv, melyet az élettel való küzdel­méből megmentenie sikerült. Dagobert, ki szerencsétlenségére semmiféle foglalkozáshoz hajlamot nem érez, czélját, hogy háztulajdonosssá legyen, más után el nem ér­hetné. Ő „unja“ az oly silány futkosást, aprólé­kos váltóperek után, mely az újkori ügyvédsé­get „gseszté“ alacsonyitá, tehetségén alulinak vélné hivatalt vállalni, mert: „barátom! én kí­mélni akarom magamat“, szokta mondani, „má­sok elkopnak, leélik magukat, én mindig meg­maradok annak, a­mi vagyok, mert­­ kí­mélem magamat.“ Mérnökséghez soha sem volt „kedve“, orvos­doctorságtól „irtózott“, ke­reskedő „nem lehet az ember“, h­a lehetne ugyan az ember, mert nagyon sok „ideája“ van, hanem „lusta“ azokat leírni, s aztán nem is na­gyon szenvedheti a scriblereket. Mint látnivaló — semmiféle keresetmódja sem maradván az egyetlen férfi állapoton kívül, nem meglepő, hogy ősi hét szilvafájához — melynek minden jövendő termése el van adva, s minden ágára valami betáblázva — megfelelő vidéki háttért, csinos pusztát, tágas majorsággal, istállókkal óhajtana szerezni. E remények eddig nem teljesedtek. A farsang kezdete óta Dagobert újra hiszen. Már már halványodó csillagai fényesebben ragyognak. A pesti nők egyszerre nagyon barátságosak kezdenek lenni a fiatalság iránt, s ezt Csimbók Dagobert is tapasztaná. Az utczán szívesen mo­solyog rá mama s leány, menyecske és özvegy. — Már régóta elhanyagolta házunkat — mon­dá egy anya. „Valóban nem szép öntől, hogy felénk sem néz,“ szólt szemérmes-halkan egy leány. „Valamit átadnék kegyednek, ha meglátogat­na.“ — hívta egy bájos özvegy. Minden oldalról ily kellemes pálmaesővel lep­ték meg Dagobertet, verőfényes mosolyok kí­séretében. A gyakorlott ifjú azonnal megérti, hogy e szemrehányások, meghívások — meg annyi „acquis“-k. S­zirasz rózsakertjei feltárultak előtte s édes illattal himbálóztak a rózsabimbók a szellőben. Elmegyek mindhár­mukhöz, volt a véghatáro­zat. „Valamit átadnék kegyednek,“ ez a három meghívás között a legtöbbet igérő, mert tényle­ges ígéretet tartalmazott, ezt az ígérvényt fogja legelőször beváltatni. Elment. A szép özvegy, (mert szép vala ő és özvegy) nyájasan fogadó, szívélyesen üdvözli s jelentő­sen nézett szemébe. — Hogy van Dagobert úr ? „Ő nagyon jól — az az meglehetősen.“ — Hol volt a nyáron ? Dagobert elfr­ondá, hogy itt is, ott is. A házi­asszony aztán tu­dakolá, sokat fog-e hálózni. Da­gobert készséggel válaszolá, hogy „a­mint pa­rancsolja.“ Nem csoda, a háziasszony szeme oly mélyen lángoló, hangja oly behálózó volt! Aztán a nő bizalmas kezdett lenni, elmondá, hogy bizonyos ügye van, mely jó hírnevé­ve­l áll kapcsolatban, bizonyos dolga, melyet kedvezően megoldani, némileg becsületbeli kötelességének tart. Nem neheztel Dagobert úr, hogy iránta oly nyíltan viseli magát. 10 dehogy neheztel Dagobert, hisz ő nagyon boldog, „túl­­boldog“, midőn e bizalmat látja. A házinő igen köszöni e baráti jóindulatát. Dagobert kö­szöni a „baráti“ czímet. A nő kérdi, ha rábíz­­hatja-e magát, mert valamit át akarna­k ki ad­ni. Dagobert a legmelegebb érdekkel viseltetik Ő nagysága ügyei iránt, s ha „csekély szolgála­tával nem volna alkalmatlan,“ mindenre ao­nt­­kozik. A nő még habozik, mert nem akarna „alkalmatlan lenni.“ Dagobert ismételve kije­lenti, hogy ha a jelen esetben alkalmatlanság­ról szó lehet, minden esetre nem ő nagysága követi el azt. — Jól van, mondá a házinő, igéző azeretetre­­méltósággal, önre bízom magamat s bizonyos tekintetben nevemet is. „Mivel hálálhatom meg ez érzelmet kiált fel Dagobert, zsebkendőjét, melyet nagyobb nyomaték kedvéért szivére szorított, a földre ejtve, annyira el volt érzékenyülve. — Ön tehát nem utasítja vissza? szólt a szép özvegy. E szavak után fölkel, egy szekrényhez lép, fiókját kihúzza, s annak illatos belsejéből egy fehér papírba takart, piros szalaggal átkö­tött valamit véve ki, Dagobert elé teszi és szól : „Édes Dagobert úr! Az ,ha szolgálatkészsége bátorított fel e kérelemre. Én megígértem, hogy 300 gazdasszony báli jegyet eladok, ezt Pity­­keyné — kinek irigy nyelvét ön jól ismeri — kétségbe vonna s gúnyosan azt mondá, hogy ha ő csak 200 jegyet adhat el, én sem helyezhetek el többet. 250 darabot már eladtam, még csak 50 darab van hátra, vegye át ezeket s adjon túl rajtok. Ön nemes tettet fog elkövetni s az én nevemet s becsületemet, melyet Pitykeyné guny­­ja megtámadott, megmentheti.“ Dagobert felnézett. Az arcz hevült, a szem lángolt, az igéző ke­bel emelkedett, de ah! sem Dagobert nem érte meg a nőt, sem a nő Dagobertet. Zsebében öt­ven darab gazdasszonyi je­ggyel, sivár lelkében a csalódás terhével távozott. Ez eset után Dagobert két napig fölötte ro­­szul mulatott, a jegyekkel meg sem kínált sen­kit, árukat néhány szeretetreméltó sor kíséreté­ben elküldé a szép özvegynek, melyekben tudtul adja, hogy valamennyit meglepő gyorsan elhe­lyezhető. Harmadnap az utczán ugyanazon kedves leánykával találkozik, ki szemére hányta volt, hogy „felénk sem néz.“ A tegnapelőtti csalódás folytán azonban nem látogatta meg, hátha szin­tén 50 darab gazdasszony i­­s egyet rak — köté­sül sebzett szívére? A leányka s mamája ma délutánra meghívták, „bizonyosan eljöjjön“, súgta a leány. Dagobert utánuk néz. Nem, e gyermekded lény arczán a mosoly nem lehet kortesfogás, halk susogása nem lehet kiszámított hadművelet! Még egyszer hátranéz, elpirul,Dagobert is elvö­rösödik. Ez is tettet ér, színlelés volna ? Lehetet­len, hisz akkor ez a világ nem világ, ez a föld nem föld, ez az élet nem élet, akkor az ártatlan­ság hajnalpk­ja — bécsi, rongy, akkor a csecse­mő első mosolya — kaczérság,akkor.... szóval, nagy különbség van egy özvegy , egy leány közt. Az özvegy kitanult, a leány még nem tud semmit, ennél minden természetesség. Ezt a leányt meghóditod, zuga Dagobert lelkében egy titkos hang, s azt okosan cselekedted, az öz­vegy veled egykorú, nem neked való, hamar elvirul, aztán e lánynak csak 32.000 írttal van kevesebbje, mint az özvegynek, no de annyival fiatalabb. Az is valami. Délután pontosan megjelent. A mama épen „el volt foglalva“, a lány zon­gorázott. A helyzet igen tetszett Dagobertnek, s mint természetes, belátta, hogy a mama állítólagos elfoglaltsága egyszerű ürügy. A leány igen ér­dekelten kérdezősködött Dagobert viszonyai után. Hogy és hol szokott mulató? Dagobert azon nézetének ad kifejezést, hogy mindeddig unatko­zott, s ez első szép órája „az idén.“ A leány he­gyesen ellenveti, hogy ezt kevesli,h­iszen még csak januárban vagyunk. Dagobert két mondását 1870-re is kiterjesztetni. A leány aztán kifürké­szi Dagobert kedven ez zenemüvét, ő megmond­ja s a kedves gyermek azonnal ellátuza. — Hová jár ön legtöbbet, mely körökben fordul meg ? kérdi aztán a leányka. Dagobert luven elmondja ismerői lajstromát s köszöni a meleg érdeket, melylyel a kisasszony az ő vi­szonyai iránt viseltetik. — Sok ismerője van ? „ Ő nagyon sok. Az egész várost ismerem.* —­ Azért hanyagolt el minket nemde ? „ Valóban ez legnagyobb bűnöm!“ — De ezentúl nem teendi, ugy­e ? kérdé bű­vös szemét lesütve. „Soha — soha!“ — Akkor tehát jó ismerők vagyunk újra,a­mint jó ismerőstől elfogadhatok egy szívességet. Vegyen át 100 darab nő egy le­tt báljegyet. Ön maga mondá, hogy az egész várost ismeri, e szerint könnyű lesz azokat elhelyezni. Én ed­dig csak 170 darabon tudtam túladni, kötelez­zen le engem é­s legkivált a mamát. Mama na- Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolja. Pest, január 14. Az osztrák delegatióról írt utolsó czikkfunk Bécsben nagy visszahatást keltett. Majdnem az összes lapok foglalkoztak vele, s rndignatiójuknak többé vagy kevésbé erélyesen adtak kifejezést. — Odáig még sem jutottak, hogy valóban érzett vagy legalább színlelt fel­háborodás nélkül fogadnák a vádat, hogy az osztrák delegátusok ignorálják a monarchia fen­nmaradásának alapfeltételeit. Registráljuk a czik­­künk ellen intézett megtámadásokat, mint bizta­tó jelt arra, hogy még a bécsi journalistikának ama jól ismert részében sem aludt el egészen a politikai lelkiismeret. Védelmezik magukat s po­lit­kájukat egyik másik támadási cselfogással ugyan, s minden szemérem nélkül, mint a „Wan­derer“, mely lap ma már egészen elvesztette lá­­ba alól a talajt, s kapkod jobbra-balra, eszme és terv nélkül, hanem elvégre védelmezik magu­kat s egyelőre érjük be ezzel. Válasz helyett kö­zöljük a „Presse“ következő sorait, mely lap szintén kikel csikkünk ellen, hanem azért még ugyanaz nap az osztrák, delegátusok ellen inté­zett erélyes czikkben­ ismétli mindazon vádakat, melyeknek mi is kifejezést adtunk. Az osztrák lapnak az osztrák delegatió ellen intézett táma­dása felment minden replikától. ( „Azok után, miket az osztrák delegatióban az utolsó napokban hallottunk — írja a „Pres­se“ — az ottani szónokok még azon egyszerű kérdés felől sincsenek magukkal tisztában, hogy váljon a monarchia fen­tartása szükségessé teszi-e a hadsereg védképességét ? Innen származnak a hosszú lére ereszte­t beszédek az adózók sze­génységéről s a hadügyről általában, melyek­nek feladatuk : elpaláztolni a szónok­u­nk ava­­tatlanságát. Távol vagyunk attól, hogy a had­ügyi közigazgatás összes követeléseit magunké­vá tegyük, s hogy a hadügyminiszter azon egy­szerű ígéretére, miszerint harczképes hadsere­get fog előllítani, feláldozzuk az adózóknak nagy úgy gy­ebbajjal összetakarított filléreit , de azért oktalan törléseknek határozottan ellene kell szegülnünk, mert máskép az egész megsza­vazott óriási összeg kidobott pénz volna, s had­seregünk harczképessé­ge illusió maradna. De­­legátiónkban nélkülözzük az erős csoportokat, melyek csakis ez ügygyel, s nem a politikával foglalkoznának. Kezdetben még a legjobb szán­dék mutatkozott, ma csak törlés a czél, s az urak minden rendszer nélkül törölnek, ép úgy, mint az elmúlt esztendőkben. A katonaság ma­gasabb brancheai, a központi közegek, az inté­zetek, mindez csak futólagosan érintetik, e he­lyett azonban leszorítják a hadsereg tényleges létszámát, megtagadják a lovasságnak oly szük­séges szaporítását, rászalják a tüzérség emelé­sét. Mi akar ez lenni ? Minden ily törlés egyéb-e, mint a hadsereg harczképessége ellen intézett súlyos támadás ? Fennállhat-e egy hadsereg elégséges lovasság nélkül ? A modern háborúk nem követelnek-e nagyszerű ütegszámot ? A­ki erre nem gondol, az a hadsereg harci k­ép­ességét vagy nem akarja, vagy nem bír ez iránt semmi­nemű érzékkel.“ Szolgáljon ez egyszersmind válaszul azon hazai lapoknak, melyek oly ügyben, hol impli­cite Magyarország védelmi képességéről van szó, az osztrák közlönyöknek uszályába kapasz­kodtak, s velük együtt kigyót-békát kiáltottak reánk. Az ily magatartást nem kell kritizálni, csak ujjal kell rámutatni, mint fájó jelére an­nak, mire képes az önfeledt párttanállamra. Pest, január 14. (A D­e­á­k-p­árt értekezletén) ma este az ujonczozásról szóló törvényjavaslat volt szőnyegen. A miniszterelnök előterjesztése foly­tán abban történt megállapodás, hogy a párt a törvényjavaslatot úgy fogadja el, a­mint beter­­jesztetett. Az értekezlet végén Török Sándor (soproni) javaslatot terjesztett elő az iránt, hogy az úrbé­­riségi viszonyok rendezéséről szóló törvényja­vaslatok tárgyalása mindaddig haladékot nyer­jen, míg a rokon természetű törvényjavaslatok meg nem­ állapíttatnak. A javaslattevő különösen a malomvízi jogra fektetett súlyt E kérdést úgy Deák, mint az igazságügyminiszter komolyan megfontolandónak találták. (A közösügyi bizottság­ kül­ügyi albizottsága ma délelőtt értekezletet tar­tott, melyen Pulszky Ferenczet elnöké­vé választván, miután S­z­é­c­h­e­n Antal gróf a londoni conferentiéra ment — tárgyalás alá vette a külügyi költségvetést, és azon indokok alapján, mint az osztrák delegatió tévé, 150.000 Ftot törölt a rendelkezési alapból. (A magyar delegatió hadügyi al­bizottságának­ ma reggeli 10 órakor tar­tott ülésében folytattatott a közös hadsereg 1. évi rendes szükségletének tárgyalása, minek folytán: a XHI-ik czim „katonai földrajzi intézet“ szükségletére előirányzott 341,5­­­5 főt megsza­vaztatok. a XIV ik czim „katonai egészségügy,“ az elő­irányzott 3.160,230 forint helyett 3.140,000 fo­rint és a lovasság békelátszámának felemelése folytán még 60,000, összesen 3 200,000 forint el­fogadtatott. XV-ik czim „ellátási ügy,“ az albizottság az előléptetési és nyugdíjazási rendszernek a tör­vényhozások által teendő végleges szabályozá­sát sürgeti, a czim szükségletére 10.669,063 ftot megszavaz (előirányzat 10.761,431 ft.) XVI-ik czim „katonai fegyintézetek“ az al­bizottság az előirányzott 69,095 frtot megszavaz­ta, egyébiránt a katonai börtönrendszernek törvényhozás útján leendő szabályozását szük­ségesnek tartja. XVII-dik czím: „Különféle kiadások.“ 1- ső tétel: „Katonai mellettesek az egyes kö­vetségeknél“ 44,676 frt elfogadtatott. 2- dik tétel: „a katonai tudományos egylet segélyezése“ 2000 frt elfogadtatott.

Next