Pesti Napló, 1872. március (23. évfolyam, 50-76. szám)

1872-03-22 / 69. szám

69. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztéséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Péntek, martius 22.1872. 23. évi folyam. Hirdetmények dija: Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra ... 1 frt 85 kr. 5 hónapra . . . 5 „ 50 „ 6 hónapra . . .11. — „ Az esti kiadás postai különküldé­­séért felü­lfizetés n­aponkint 30 kr. Az alafizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. 9 hasábos petitsor egyszeri detésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön Nyilttér: 5 hasábos petitsor 26 uj kr. Előfizetési felhívás „PESTI ÉPLIkra. Folyó hó végével az első évnegyed letel­vén, felkérjük t. előfizetőinket megrendelé­seik minél előbbi megújítására, hogy a Jelen mozgalmas. Időben lapunkat fennakadás nél­kül kézhez kapják. Előfizetési árak: Egész évre.......................22 ft. Fél évre ....... 11 ft. Negyed évre..................5 ft 50 kr.­­ Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadó-hiva­tala“ czim alatt Pest, ferencziek­ tere 7 sz. alá küldendők. A „Pesti Napló“ kiadó-hivatala. Pest, mártius 21. „Kossuth vagy az orosz invasio !“ ez az alternatíva, melyet a mi cseh bará­taink Magyarországnak kilátásba helyez­nek. A­mint ők mondják, hazánk már át­lépte a határvonalat, mely azt a halálos örvénytől elválasztja; a Deák-párt, mely a magyar faj suprematiáját mesterséges eszközökkel erőszakos módon tartja fenn, zsarnoki kény­uralom alá helyezte a szláv nemzetiségeket, Magyarország jogszerű urait; a magyar államférfiak kevély rövid­látása lángokba borította az épületet, melyben eddig magyar és nem-magyar egyaránt békés menhelyet talált. A nem­zetiségi viszály kitört s ma a zsarnokság és erőszak épülete, melyet elbizakodottsá­gában a magyar elem emelt, inog és össze­­dülni készül. Chaos és bábeli zűrzavar van mindenütt s hogy az ország az anarchia karjaiból kimentessék, arra csak Kossuth világra szóló lángesze képes; ő lesz az a férfiú, ki békét és nyugalmat hozhat az országnak, ő fogja a nemzetiségeket kien­gesztelni s őket a korlátlan jogegyenlőség és szabadság eszméi által testvéries frigy­ben egyesíteni. „Azért csak siess, Magyar­­ország — igy kiáltanak a cseh lapok — tedd Kossuth kezeibe sorsodat, ő rendet csinál a h­aosban — különben itt az orosz invasió, itt a próba, az utolsó nagy próba!“ így beszélnek rólunk a mi cseh bará­taink, kik irántunk való szeretetüket már Bach korában tényekkel bebizonyiták, midőn ezrenkint költözködtek hozzánk, így teszik meg szláv apostolnak ama fér­fiút, ki még huszonnégy év előtt élet­halál harczot vívott a magyarság élén l­ázadó szláv törzsek ellen. Mazzini s a lengyel emigratió vezéreinek egykori ba­rátja ma Fadejew s a többi nagy férfiú mellett tündököl a szláv világ egén. Va­lóban megváltoznak az idők és az embe­rek ! De hagyjuk a dolog pathetikus ol­dalát. Van annak kissé komolyabb moz­zanata is : az orosz invasio, melylyel nemcsak a cseh, hanem bizonyos orosz lapok is fenyegetőznek. Alább közlünk egy ide vonatkozó orosz lapnyilatkoza­tot. Vádakat és szemrehányásokat emel az a mostani Magyarország és államférfiai ellen; vádakat, melyekről nem tudjuk, kicsinyességüket vagy alaptalanságukat bámuljuk-e inkább ? Lappáliák azok, me­lyek fölött lehet mosolyogni, de nem vi­tatkozni; könnyelműség volt őket elle­nünk felhozni, oktalanság lenne reájuk válaszolni. Mi évek óta az általános kultura diada­lának tekintettük, hogy Oroszország bel­ső reformtevékenysége sikeresen haladt előre , s szívélyesen közreműködtünk min­denütt, hol arról volt szó, hogy valami olyan nemzetközi kérdés rendeztessék, mely Oroszországot belső fejlődésében gátolta volna. Ausztria-Magyarország politikája e té­ren bizonyára nem mutathat fel semmi kétértelműséget. Igyekezett fenntartani a barátságos viszonylatokat, de védelmezte a szerződési jogot, ha a megsértőt Orosz­országnak hívták is. Gondosan óvakodott más államok belügyeibe avatkozni, de visszautasítá az ellene intézett ily szán­déklatokat, ha ilyesmivel orosz czégér alatt is kísérletet tettek. Barátságos lábon áll minden szomszédjával, s így Oroszor­szággal is, de természetes ellenfele minden pánszláv állambontó irányzatnak, legyen annak székhelye Belgrádon, Pétervárott, Prágában, vagy bárhol egyebütt. Különben távol áll tőlünk a szándék, hogy a cseh lapok őrült fenyegetései vagy egyes orosz lap dühöngései folytán rész­letezzük Oroszországhoz való viszonyun­kat. Ismerjük mi cseh barátainkat s tud­juk azt is nagyon jól, hogy a­mint Prá­gából nagyon sok út Pétervárra vezet, úgy cseh barátaink e vándorlásaik köz­ben valószínűleg nem hagyják fölkereset­lenül az orosz lapok szerkesztőségeit sem. Ezúttal azonban kissé­­ nagyon is ügyetlenül rendezték be dolgaikat. Nem tagadjuk, hogy a baloldal által jelenete­­zett botrányok nekik épen kapóra jöttek. Ők most készülnek a választási harczra az osztrák alkotmánypárt és a dualismus ellen. Ők tudják jól, hogy a dualismus erős vára a rendezett parliamentáris élet­tel bíró Magyarország. Minden zavar, mely a magyar törvényhozás szabatos működé­sét alterálja, víz az ő malmukra, vagy ha úgy tetszik, olaj a magasra, csapkodó cseh pártszenvedélyek tüzébe. Ők örülnek te-s hát a baloldal csinyjeinek, tapsolnak Kossuth nevének, s a mi jó baloldalunk ek­­közben játsza a „dupe“-t, — hisz a játék csak a haza rovására megy ! De a mi cseh barátaink a magyar nem­zetre nézve roppant félszegen választották a jelszót midőn így kiállnak reánk: „Kos­suth — vagy az orosz invasio! Magyar­­országon minden józan gondolkozó tudja, hogy azon esetben, ha orosz invasióról egy­általában szó lehet, a dolog egészen más­ként áll. Míg a dualizmus jelen rendszere fenn­áll, míg Ausztria-Magyarországot a faj és állami érdek oly nevezetes kötelékei kap­csolják egybe, az osztrák-magyar monar­chiában oly erőteljes, hatalmas államcom­­plexus áll fenn, hogy nincs mit tartanunk sem az orosz, sem más invasiótól. Ezt tud­juk, e mellett tények tanúskodnak. Hogy mint gondolja Kossuth e pillanatban Ma­gyarország állami alakulását, azt nem tud­juk, de az bizonyításra sem szorul, hogy már az általa megteendő kísérlet is, ha ilyesmi egyáltalában gondolható, felbon­taná teljesen az államrendet. A fel bizta­tott nemzetiségi rajongók szétdarabolnák az országot. A magyar nemzet egyik fele a legvégsőbb harczra hevülne fel a másik ellen. Az anarchia véres kisértete járna sorainkban... s a vészharang kongása a polgárháborút jelentené. Hogy cseh barátaink számításába ez teljesen beillenék, abban nem kétkedünk. Ahogy ezt előmozdítani is akarnák, azt is elhiszszük. Csak más jelszót kérünk. A dolog nem úgy áll: „Kossuth, „vagy“ az [orosz] invasió,“ hanem sokkal való­színűbben így: „Kossuth „és“ az orosz invasio.“ A „PESTI NAPLÓ“ TÁRCZÁJA. Visszaemlékezések szerkesztői pályámra. Irta : SZILÁGYI SÁNDOR. (Lásd „P. N.“ febr. 14. s 15-iki sz.) IV. Az „Emléklapok“ betiltása.*) Az Emléklapok VI­­. füzetének megjelené­sét jun. 12-én egy a Magyar Hírlapokba és Hölgyfutárba megjelent pár sornyi hirdetés tette közhírré. Megköszöntem írótársaimnak részvétét, becses közreműködésüket jövőre is kikértem, s egyszersmind tudattam, hogy a VII-ik füzet sajtó alatt van — helyesebben saj­tókészen áll. Nem Heckanastnál volt sajtó alá menendő, ki a VI-ik­­füzet megjelentével felmondotta a szerződést. Okát máig sem tudom, nem is na­gyon aggasztott a felmondás. Ő 1200 példányt nyomatott, mely egy pár példány híján elkelt, az írói tiszteletdíjak fedezésére füzetenként 100 forintot fizetett, én a szerkesztést ingyen végez­tem , anyagi veszteséget hát a vállalat nem oko­zott neki. De a füzetek szellemi kiállítása sem eshetett kifogás alá. Hogy nem lesz nehéz ki­adót kapnom, arról meg voltam győződve, de czélszerűbbnek hittem, nem megkötött szerző­déssel, hanem közös vállalkozással folytatni az „Emléklapokat.“ Kozma nyomdájához fordul­tam, melynek tevékeny buzgó és szakértő fac­­tora Kocsi Sándor (jelenleg nyomdatulajdonos) ismeretes pontossága igen jó szolgálatokat tett a vállalatnak. Három nap múlva jan. 15-én már kiadtam az előfizetési felhívást új 6 füzetből álló cyclusra. Nem volt hosszú, nem is volt ment a phrasistól, hanem a közönség érthetett belőle. *) A „Pesti Napló“ febr. 8-iki számában tolibibából az írói kör gyülhelyéül a „Vörös Ökört“ említet­tem az „Arany Ökör“ helyett, mely ott volt, hol a régi „Zenélő Órának“ új helyisége van. Ugyan­ott a 4-ik hasábon „Ráthkori“ helyett „Ráthkai“ olvasandó. Hasonlag ezen hasáb legutolsó sorában „vezérkedési czégér­ül“ helyett „üzérkedési czégé­­rü­l“ olvasandó. „A leélt utolsó két év mind a történész ecseté­nek, mind a költő s regényíró phantasiájának feldolgozásra bő és gyönyörű anyagokat szol­gáltat. Az események a távol ködében még nem enyésztek el, még jól emlékszünk a nagyszerű, a vérfagylaló történetekre i sat. „Azonban „a létező körülmények gátló szirtesként tűnnek fel... sokat igen sokat kell annak küzdeni, ki ezek közt evezni akar. Hitünk, meggyőződé­sünk : hazánk ügyeinek, irodalmunknak hasz­nos szolgálatot teszünk akkor, midőn a küzdés e terére lépünk,“­sőt, szóval meg volt már a sejtelem, hogy még­sem fog minden oly szépen, oly könnyen menni, mint eddigelé. No de csak menni fog, gondolom, s pár nap múlva az első füzet kéziratát nyomtatás alá adtam. Hagyjuk Kocsi Sándor urat küzdeni a nyom­dai vezetés fáradalmaival, töprenkedni az össze­állítás gondjaival, hogy mindent minél szebben, minél jobban bocsásson a közönség elé. Nézzünk szét kevéssé Pesten az­­ arany ökörben. Ez az írói kaszinó jó szolgálatokat tett ne­künk. Egy kis kör fenn az emeletben, külön kis szobában, melyért még bért sem kellett fizetni, minden istenadta nap délután­ján összeült,közleni, meg beszélni való mindig volt, s az ember bi­zonyos volt benne, hogy a nap egy bizonyos órá­jában talál ott olyanokat, kikkel tartózkodás, félelem nélkül érintkezhetik — mert kém — ezekkel el volt akkor Pest árasztva — és áruló nem juthat fel oda. Az irodalom ügyei, egy-egy feltűnő tehetségnek, kit az irodalomnak szomorú sötét kilátásai nem riasztottak vissza, hogy az irói koldusbotot vegye kezébe, valamely mun­kája, a napnak mindenféle eseményei elég anya­got szolgáltattak a társalgásra. S ezek az ifjú irók — Szathmáry, Beöthy László ezek közül váltak ki — legalább őszinte rokonszenvet ta­láltak ott. Azok, kik barátaink közül vidéken laktak, mint Gyulai, Szász, ha Pestre jöttek, tudták, hova kell fordulni,hogy együtt leljék ba­rátaikat S ha olykor a nagyok,a tiszteltek közül jött fel Pestre egyik vagy másik, soha el nem kerülte az „arany ökört,“ s az ilyen nap ünnep volt nekünk. Ők ezek patriarchális idők voltak. Ennek a kaszinónak sem törvényei, sem restau­­rátiói nem voltak, mégis minden jól ment. Ha­nem kémei s irigyei sem voltak — épen azért sem a rendőrség nem tudott róla semmit, sem a világ nem adott rá semmit. Pedig a szabad szó épen úgy nem volt kizárva, mint a szigorú critica. Azt mindnyájan gyakoroltuk, ezt fő­ként Sükei, kinek esze és nyelve egyiránt éles volt. Természetes volt e körnek befolyása az Em­léklapokra. Az irók nevezetes contingense abból telt ki, a folytonos érintkezés által könnyebb volt munkát kapni, a jó tanácsok, figyelmezteté­sek sok bajnak,tévedésnek elejét vették. Szóval az összetartásnak nem vallottuk kárát, legalább is jól esett örömeink, bánataink megosztása. És ha a vidéken élő költők valamely monumentáli­sabb műve érkezett be, e körben olvastuk fel legelébb, e körben örültünk neki legelőbb. Igaz, hogy megtörtént, hogy csak is a körben örül­tünk neki. Tompa „Pusztán“ czimű versét, melyről már fennebb tettem említést, e körben olvastam fel először; itt mutattam be „A kincs­keresőket, melyben azt mondja, hogy a sza­badság kincsének kulcsa a vérstí, melynek­ „Bűvös virága győzelem, Bilincset tör, lánczot szakaszt Hanem vérharmattal terem,a mely természetesen épen oly kevéssé láthatott világot, mint a „Hűvös szél“. Itt mutattam be legelőször Aranytól a koldus éneket, a legreme­­kebb és legmeghatóbb költeményt azok közt, melyek a forradalmat követő időszak impressióit hordozzák magukon. Egy honvéd, ki küszöbről küszöbre jár koldulni, hogy nyomorult életét fentarthassa. A köny kicsordult szemeinkből, midőn ezt az asztalkörnek, barátaimnak, irótár­saimnak felolvastam, kikkel rendesen megosz­­tom örömömet,ha nagyjainktól egyet vagy mást hozott a posta. Jól emlékszem a mély csendre, mely a felolvasást követte — a megindulás miatt egy se jutott szóhoz, oly elevenen érzek mind­nyájan azt, mi e dalban oly egyszerűen, oly iga­zán, oly meghatóan elmondatott. Bár mennyit mertem is, de bátorságom nem terjedt addig, hogy e dal kiadását megkísértsem. Azonban egyszerűen, kisérletlenül fiókomba sem akartam tenni. Hátha mégis ? gondolom, s bemutattam a biztosnak, kit magát is mélyen meghatotta a költemény. így, mondá, a vers nem jöhet ki, s először egyes sorokat jelölt ki, kihagyás végett, így a harmadik versszakban : „Ha tisztét mindenki tette volna mint én, Falatimhoz e sós könnyet nem vegyitném.“ Aztán a 4-ik stropbában : Mi haszna az erőt ásta benső féreg, Önző szenvedélyes áruló vezérek. Aztán a 7-ikben : Am e szakadt könyvet ti ,csak foltozzátok, Majd olvas belőle egykor unokátok, Dicsőségtekről egy két igaz lapot. De hisz e sorokat, úgy a vers közepéről ki­pontozni annyi lett volna, mint azt teljesen ér­telmetlenné s részben élvezhetlenné is tenni ?! Hátha talán a parancsnokság megengedné e so­rok benhhagyását ? A biztos belenyugodott, hogy tegyünk kísérletet. Mégis tettük. Lefordítottam németre s úgy adtam be — de az történt a mi­től tartottam, kiadása nem tanácsoltatott. S az ilyen tanácsot akkor nem lehetett figyelmen kí­vül hagyni. Le kellett mondanom a reményről, hogy az „Emléklapokat“ földiszithessem vele. A mi kis körünknek azonban nem ez volt egyetlen gyülthelye. Esténként színház után Por­szász váczi utczai vendéglőjében gyűltünk össze vacsorálni. Itt már nem voltunk elzárva a világ­tól, de mégis nagyon korlátolva sem voltunk. Folyt a bírálgatás, az élet, a tréfa s Vojtina Má­tyás, Bernát Gáspár híres tót inasa nem egy kellemes perczet szerzett nekünk saját maga al­kotta versei elszavalásával, melyek hasonlag nem maradva el az akkor uralkodó divattól, forradalmi tárgyuak voltak, vagy buzdítások, mint pl. az, melynek következő szavai biztattak felkelésre : „Kicsiny halál nem tesz semmit, Őseinknek szintúgy volt“, melyet minden este elszavalt, s minden este hangos hahota követett. Ha nem csalódom, ez a kicsiny halál ötét végre is kóterbe vezette. Ezenkívül az írói körnek még egy vendég­­szerető hajlékáról kell megemlékeznem : Kazin­czy Gábornál. Kedd jour fixe volt nála, itt az írókon kívül a parliamenti kapacitások össze­jöttek : Kemény Zsigmond, Brassai bácsi Veér Farkas (a következő télen K. Eötvös is.) Tanul­ságos esték voltak ezek nekem, hol komoly dol­gok, kedélyes tréfák, hazafias törekvések meg­vitatásai s az előttünk történő dolgoknak szomo­rúan nevetséges oldalai képezték a társalgás tárgyait. Oh elhunyt derék férfiú! soha nem hal ki a hála szivemből, hogy bizalmadra, szerete­­tedre méltatni! Mintha most is látnám nyájas, szerető arczodat, mintha most is hallanám gyö­nyörű, csengő szózatod. Mindig ünnepélyes, min­dig szónoki, de soha sem üres, soha sem meg­győződés nélküli. Oh, minő bő forrása volt szí­ved a szeretetnek, oh, minő tárháza fejed az ismereteknek. Lelkiismeretes, csaknem a tulsá­­gig gyűjtött, tanult és dolgozott. De e szigort, mely ritkán engedé, hogy munkái közül valamit kiadjon, csak maga irányában gyakorié. Az iro­dalomnak minden mozzanatát, az új életnek minden jelét, a tehetségnek minden szikráját szeretettel karolta fel. Mindennek örült, mit életrevalónak hitt, mindent felkarolt, mihez a jövő reményét kötheti. Gazdag ismereteit, út­mutatásait minő bőséggel tárta fel előttem, ha történeti tanulmányaim közben tanácsát kértem. Figyelmeztetéseit, tanácsait minő szeretettel in­tézte hozzám, ha műveimben valamit látott, mit megrovandónak hitt. S olyan bizony elég volt, sok volt — de ez nem csüggeszté el, nem ejté irántam kétségbe : erős hittel mondá : „kiforrja magát.“ Oh, derék férfiú, legyenek poraid is áldottak, sokkal, igen nagy hálával tartozom neked! Ezek voltak az akkori téli idők írói összejö­vetelei. Fesztelen, bizalmas kedélyes társalgások, baráti összejövetelek, melyek irodalmi működé­seinken mégis nyomot hagytak. Bizony sajátsá­gos irodalmi élet volt az oly rettenetes napok közepett, midőn a nemzet jogai eltöröltettek, élete megsemmisítéssel fenyegettetek naponként, és az erőszak utján új gyűlöletes intézmények­kel lepetek meg! A kivégzések, bebörtönözések, besorozások eme borzalmas napjaiban képzelni szabad sajtót, mely lelkesül, rajong a múltért s annak fényét, nagyságát mutatja fel, mig azok, kik azt tették, vérükkel lakóinak, vagy börtön­ben lánczukon sinylenek. Különös ellentét ugy­e ? Egy teljhatalmú zsarnok-biztos, kit tét- Fest, martius 21. (A „kiegyezési® tárgyalások.) A 18-as bizottságnak ma mindkét fele tanácsko­zott, de nem mondhatni, hogy e tanácskozások által a compromissum ügye előhaladott volna. Alternatíva állíttatott fel, hogy a pártok a vá­lasztási törvényjavaslat vagy az ötévi mandá­tum tárgyában egymás iránt mily engedmények­re készek, s erre nézve négy pontban történt a megállapodás, melyekre a döntő feleletet a ma esti pártértekezletek adták meg. A Deák-párt tanácskozmányában a 9-es bizottság nevében Zsedényi tett hosszabb jelen­tést s a párt kölcsönös eszmecsere s az ügynek minden oldalról való megbeszélése után, a to­vábbi teendőkkel ugyancsak a 9-es bizottságot bízta meg. A balközép értekezletében ugyanígy foly a vita, és itt először nyilatkozott a tárgyban T­i­­s­z­a Kálmán, ki egész napokon át bizonyos re­­servált állást foglalt el. A balközeg több tagja melegen védelmezte a compromissumot. A pillanatnyi hangulatot különben hiven jel­­lemző Szapáry Gyula gr.­mai beszédében, ki a választásokra hivatkozott. (Lónyay gróf miniszterelnök úr­hoz) a következő táviratok intéztettek R­u­s­z­t és K­ő­s­z­e­g város képviselete által: R­u­s­z­t, mártius 20. Ruszt szab. kir. város közönsége a minisztériumnak és az országgyű­lési többségnek a kisebbség erőlködése ellené­ben erélyes s törvényes magatartásáért bizalmát fejezi ki. Kőszeg, márt. 20. Kőszeg szab. kir. város közönsége az országgyűlési ellenzéknek a jelen vitában tanúsított költséges és időpazarló eljá­rása ellenében a kormány és többség törvényes, parliamentáris és erélyes magatartása tekinteté­ben elismerést és bizalmat fejez ki. (Kismarton sz. kir. város) a mai nap folytában táviratilag következő bizalmi nyilat­kozatot intézett a belügyminiszterhez: „Nagy­­méltósága Tóth Vilmos belügyminiszter úrnak. Kismarton város közönsége a minisztériumnak és az országgyűlés többségének a kisebbség erőlködése ellenében erélyes és törvényes ma­gatartásáért ezennel bizalmát fejezi ki. Kelt Kismarton sz. kir. városnak 1872. mártius 21-én tartott rendkivüli közgyűléséből. Permayer, polgármester. (Magyarország ellen.) A „Birzsevija Vjedomosti“ ismert orosz lap következőleg fenyegetődzik Magyarország ellen: „Nagyon könnyen bebizonyítható, hogy a magyarok rész után járnak.-----------Csakugyan azon hitben vannak ők, hogy Oroszország mindig keresztbe font karral fogja nézni a külföldi dolgokat, mi­ként azt a krími háború után tette, mikor szá­mos és különféle reformok által volt igénybe­­véve? Magyarország épenséggel nem akarja látni, hogy a gyorsított reformok korszaka kö­zel áll végéhez, és hogy Oroszorország sokkal szabadabb a külfölddel szemben, mint Franczia­­ország, sőt szabadabb, mint Poroszország is, a gyengült Ausztriáról nem is szólva. Nem akarja belátni és felismerni, hogy nemzeti öntudatunk nem napról-napra, de óráról órára növekszik, és­pedig az orosz nép minden rétegében. Avagy nyugalmunk ámítja Magyarországot, s erre az Oroszország ellen irányzott pasquillekkel vála­szol ? Ámítja őket az, hogy hallgatunk mindazon gúnyiratokra, melyek magyar hivatalnokok ál­tal gyártatnak és Magyarország ruthenjei kö­zött terjesztetnek? Azzal ámítják magukat, hogy mi nem rendezünk tüntetéseket azon kö­rülménynyel szemben, hogy ők orosz szökevé­nyeknek, mint Rulikovszkinak emlékszobrokat állíttatnak ? Azonban Magyarország nagy ál­lamférfiai, az Andrássy­ak, Lónyay­ak, Tóth-ék jól tudják, hogy a megelégedés elkerülhetlen feltétele az erőnek, hogy azalatt még Thersites haragszik és tombol, Agamemnon és Achilles csendesen viselik magukat, hogy ez azonban nem gátolja Achillest abban, hogy az érdemnek megadja kellő jutalmát, mihelyt az óra üt. Ezen titokteljes órát népek ép oly kevéssé kerülhetik el, mint az egyesek. Nemsokára ütni fog az óra a magyarokra nézve is.“ A „P. Napid“ levelei. A Deák-párt köréből. Pest-J­ózsefváros, mártius 21. A Deák-párti harminczegytagú ideiglenes bi­zottság ma délután a nemzeti lovardában érte­kezletet tartott, melyben az első gyűlés jegyző­könyvének hitelesítése után Szentkirályi Mór ideiglenes elnök előadó, hogy a kiküldött hat­tagú bizottság Steiger Gyula urat fölkérte, fogadná el a pest-józsefvárosi képviselőjelöltsé­­get és Steiger Gyula hajlandó azt elfogadni; e szerint tehát a párt nemcsak elvért, de név mellett is fejthet ki küzdelmet. Az ideiglenes bizottság még tovább is fejlesz­tette a pártmozgalomra c­élzó szervezkedést, a­mennyiben egy százötven tagú bizottsággá egé­szítette ki magát, hogy az agitatiót Steiger mel­lett megindítsa. M. Pest márczius 19 én. (Az új Ipartörvény és az eltörült engedélye­zett iparágak. A f. hó 15-én életbe lépett ipartörvény két­ségtelenül nagy haladást jelent az ipartörvény­kezés terén. Az iparnak felszabadítása a hatósági gyám­kodás alól, valóságos megmentése az ország leg­fontosabb érdekének, az ipar szabad fejlődésé­nek. Különösen hazánkban, hol a közigazgatási hatóságok rendezetlen állapota elavult intézmé­nyeikkel minden szabadabb mozgást és fejlő­dést lehetlenné vagy a hatósági önkénytől füg­gővé tettek, őszintén üdvözölte az egész ország minden szabadelvű polgára az új ipartörvényt. A legjobb törvény azonban sem éri el czélját, ha az annak alkalmazására hivatottak azt szem elől tévesztik, mert valamint nem létezik oly rész törvény, mely gyakorlati alkalmazás foly­tán használhatóvá nem válhatnék, úgy nem te­rem­hhet oly jó törvény, mely czélszerű alkal­mazás hiányában holt betű ne maradna. A legszomorúabban bizonyítja ezt nálunk azon közigazgatási hatóság, melynek, helyzeté­nél fogva, az egész országban a jó példával elöl kellene járnia, Pest város tanácsa. Fővárosunk helyi szükségei megteremtettek nálunk egy intézetet, melynek minden a sze­gény sorsú munkás­osztálytól nem idegenkedő és humánus törekvésekért melegen érző ember szívből örülhet, a közszolgák önsegélyző intézetét. Ezen emberek, kik mindennapi ke­nyerüket vér­es verejtékkel keresik, kénytele­nek voltak mindeddig, míg az egylet meg nem alakult,keresetüket engedélyezett vállalkozókkal megosztani, anélkül, hogy ezen önkényes meg­adóztatásért akár munkahiány vagy kép­telenség esetére bármi előnyben részesíttettek volna. Ezen semmivel sem igazolt megadóztatástól és azon zsarnoki elbánástól, mely alatt a rab­szolgáknak ezen új neme nyögött, menekülni óhajtván, a budapesti közszolga önsegélyző egy­let az iránt folyamodott Pest város tanácsához, hogy a hordárintézeti engedélyt a fennállott ipar­törvény 5. §. értelmében magának az egylet­nek adná meg, hogy így az engedély fejében a vállalkozóknak fizetett díjakat megtakaríthas­sák, és azokat inkább segélypénztárakba fizet­hessék. A tanács jónak találta, az egylet elnöke által az egylet részére kért engedélyt nem az

Next