Pesti Napló, 1873. szeptember (24. évfolyam, 200-224. szám)
1873-09-21 / 217. szám
sag. ». Szerkesztési Iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert ■ kezektől fogadtatnak el. Kézirátok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendő!?. Budapest. Vasárnap, September 21. Í873. ~i—n—mirr —rirnrri t t mi -rmni-wi i ^■ll■lll ln —i«miWni—i— iMBBÉWB—iBI i un n TI REGGELI KIADiS. 1É? I & % % -fi*V? IMI «*%*' 3 i $ J ü £ ‘<9 5~ *f Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . . 12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 xtfrint. Az előfizetés az év folytán* minden hónapban megkezdheti, de esnek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetései szintúgy" mint ae!őfizetése! a KIADÓHIVATALJ, A, Barátok tere, Athenaeum-épilet küldendők. Előfizetés „PESTI NAPLÓ“». mgH?” Azon olvasóinkat, kiknek megrendelése sept. végén lejár, figyelmeztetjük előfizetésük minél előbbi megújítására, hogy a lap megküldésében fennakadás ne történjék. Előfizetési árak: Egész évre . . 24 frt, Félévre . . . 12 „ Negyedévre . . 6 „ spÉF"* Az előfizetés Pestre, a „Pesti Napló“ kiadó - hivatalának (Athenaeum, ferencziek tere 7. sz. a.) küldendő. A „P. Kaplit“ szerkesztő- és kiadó-hivatala. Budapest, sept. 20. Heves vármegye nagy kérdéshez szólott. E hó közepén tartott közgyűléséből föliratot intézett a képviselőházhoz, melyben nemcsak kiindulási pontot, hanem egyúttal elveket is hangsúlyozott, melyek alapján véleménye szerint az állam és egyház közti viszony rendezendő volna. Hogy a kérdésnek érdemébe bocsátkozott, hogy az országos közvélemény alakításához hatalmas anyaggal járult, elismerjük, helyeseljük. Elveihez azonban, vagy helyesebben a módhoz, melyen azokat érvényesíteni szándékozik volna egy pár megjegyzésünk. Mi Deák monumentális beszédétől már kezdetben egy nagy és becses eredményt vártunk. Vártuk, hogy az állam és egyház közti viszony azon magasságban fog tárgyaltatni, amily magasságra azt Deák helyezé. Vártuk, hogy a kis elmék és alacsony szenvedélyek hullámai sem az egyik sem a másik végletről nem fognak odáig felcsapongani, hogy az eszmék ama magasat akár ezenynyel, akár megdöntéssel fenyegethetnék. Várakozásunk teljesült és — ez meggyőződésünk — teljesülni fog jövőre is. Maga Heves, a szélső báli Heves is, midőn a kérdéshez szól, szól a kérdés nagyságának érzetével. A mi oda lenn a „M. Állam“ körül történik, azt rég nem szokás minálunk már számba venni. Heves mindenek előtt a szabad helvét föld egyházi küzdelmeire veti tekintetét. Azon államra, mely a polgári és politikai szabadságnak sokak által irigyelt hazája, hol a különböző nemzetiségek oly szépen megférnek egymás mellett s hol a Róma impulzusa folytán megtámadott állami szuverainitás érdekében olyan állami intézkedések szükségesek, melyek az egyház benső ügykörébe mélyen bevágnak. Fél Heves attól, hogy a magyar egyház főpapjait mindinkább elbontással fenyegeti a jezsuita tanok államellenes áramlata s mintha előre látná az időt, a mikor mi is Svájcz példáját követni leszünk kénytelenek — csak a Deák beszéde által fölidézett ünnepélyes hangulatot nem akarja — úgy látszik — sérteni, midőn az amerikai szabad rendszerről megemlékezvén, így kiált fel: »ám tegyünk e rendszerrel kísérletet mi is! « Annyi bizonyos, hogy az agyonrendszabályozás azon politikája, melyet Németország követ s azon politika, melyet Deák javasol, oly távol áll egymástól, amily távolra csak állhat. Sikerülhet az egyik, sikerülhet tán a másik is, de együtt és egyszerre mind a kettő nem sikerülhet. Sőt tovább megyünk s újra és újra kijelentjük, hogy a németorországi egyházpolitika nekünk még siker esetében sem kell. Mi e politikát legvégső eszköznek s akkor is csak átmenetinek tekintjük, melynek végén ismét a szabad kiegyezkedés áll. Vagy pedig a föltétlen eltiprás — melyre nekünk sem okunk, sem szükségünk. Heves csak úgy mellesleg akarná megengedni az amerikai kísérletet. Ő tudja, ő látja, hogy ez czélra nem vezet „azonban, miután a képviselőház a folyó évi június 28. tartott ülésben egy nevezetes beszéd hatása alatt a kérdés megoldására nézve ezen rendszert fogadá el — ám legyünk e rendszerrel kísérletet mi is! De csak akként, hogy a kérdés a Heves feliratában kifejtett elvek és nézetek tekintetbe vételével oldassák meg. Hevesnek külön elve és nézetei a föliratban csakugyan kifejtvék. Vonatkoznak ezek az egyházi javakra, vonatkoznak a népoktatásra s végre vonatkoznak az egyházautonómia szervezetére. Az egyházi javakról és a népoktatásról ezúttal nem beszélünk. Erről elmondtuk a múltban, amarról elmondjuk a jövőben nézetünket De az egyházautonómiai szervezetre már most némi megjegyzést nem hallgathatunk el. Heves kívánja, hogy az állam kezéből kibocsátandó püspök-kinevezési jog az összes hívek egyetemének püspökválasztási jogával cseréltessék ki, hogy az alsó papság a püspökök önkénye alól emancipáltassék s hogy a laicosok az episcopatusi jogok ürügye alatt a fontosabb ügyek körüli intézkedésekből ki ne zárassanak. E kérdésekbe — szerinte — a törvényhozásnak bele kell majd szólani. Ez elvekhez sok szó fér, egyet azonban mindenekelőtt kell hangoztatnunk. Azt, hogy ezen kérdések megoldása, ezen elvek kifejtése s alkalmazásuk módjának megállapítása egyedül és kizárólag csak a kath. egyház híveire tartozik. Az eszme harca, mely ebből kifejlődik, lényegében nem politikai természetű, de azonnal azzá válnék, mihelyt az a törvényhozás fóruma elé hozatnék. Az államot e küzdelembe bevonni nem engedjük. Ártana ez az államnak és ártana az egyháznak és nem használna egyiknek sem. Deák programmja és e programai nem egy és ugyanaz és Deák programmja a miénk is. A „Pesti Napló“ tározója. — 8025 látonyi magasban. — ti. Heiligenblut. Sötét este értem Heiligenblutba. A korcsma előtt nagy volt a sürgölődés, mindenki másnapra készülődött. Kalauzok, öszvérek, őgyelgő parasztok, népvezérek, kocsisok, érkező vendégek elmaradhatatlan alpesi botokkal sürögtek a ház előtt, dohogtak a falépcsőkön, csapkodták be az ajtókat. Azonnal szobára igazítottak. Az ilyen kirándulási vendégeknek szánt szobák igen egyszerűek.Ágy, dunyha, mosdótál. Onnan aztán lementem az étterembe,hol kiki kalauzról s a nők öszvérről gondoskodtak. Körülnézdegéltem a közönség közt. Legelőbb feltűnt egy német professor fülig piárdban, aki estek közben a holnapi időjárást óhajtaná mindenképen kitudni. De akárkihez fordul, kalauz, vendéglős csak delfi-i kétértelműséggel válaszolo.m. — S kann schon sehen wem. »S wird si machen“. — S tat schwerli regnen. „Mann kann s net wisse.« A professor e meteorologikus felvilágosítások után, elégületlenebbül bár, de csökkenthetetlen étvágygyal folytatja sajtjának elköltését s piros tiroli borának fogyasztását, figyelmét a szomszéd asztal társaságára fordítva, melynek tagjai egymást hegymászó kalandokkal szórakoztatják. Német diákok és a szomszéd Tyrolból való fiatalság szöges czipőcsónakokkal, tyroli nadrággal, harisnyával és zekével. Holnap okvetlenül quartetteket fognak minden csúcson énekelni, ma is alig állják meg. Nagyon „deutse-ok, nekik minden deuts, deutse Alpen, deutse Wasser, deutses Wesen, deutse Oxen. A zajos társaságnak épen ellentéte az az angol, aki egyedül, szótlanul ül egy asztalnál s miután végigtanulmányozta a falon függő hegylánczolat-rajzokat, most a rongyos és összetépett vendégkönyv érzelem kitörési szörnyetegeiben merül el. Angol szöveget eleget talál benne, többet mint magyart. Magyar ember nem szívesen mászik hegyeket, vasúton fedezi föl a világot. Az angol magányos asztalához két szálas, komoly alak telepszik le. Beléptük némi feltűnést okoz. S ők szinte érzik fontosságukat. Ezek magát a Grosz-Glöcknert fogják megjárni s eszerint nagyban különböznek a többi társaságtól — mely csak az u. n. Franz Josefhöheig szándékozik följutni. Az ő vállalatuknál az alpesi botnak komoly jelentősége van, a szöges czipő nem segélyzés s a hegymászó öltözék elengedhetetlen s mi több, kötelekkel és fejenkint 2—2 kalauzzal kell indulniok, mert derékon fogják őket a havas szirtfalain föl-fölhúzni. Az a daliás asszonyság a túlsó asztalnál vájjon csakugyan irigy pillantásokat lövöldöz-e át vagy csak szemem csalódik ? Ha a Grosz-Glocknernek valami hajlott korú védangyala van, akkor ez az. De miért tűz oly só várán a két Grosz-Glockneristára, miért szijja mohó füllel magába minden szavukat ? Egy alacsony termetű szöszke férfi osztozik társaságában. Azon szakállas arczok közül való, melyek örökké a pelyhedzés korszakában maradnak. A férje. A nő darabig hallgatja az alpesjárókat, aztán valamit oda súg férjének, súgását egy szerelmetes, — gyöngéd pillantással kiséri s férje haját megsimogatja. — Csak utólag tudtam meg, hogy most kéjutazgatják el mézesheteiket. Az asszony tiz évvel idősebb férjénél. A férj a súgásra fölkel, az alpesjárókhoz lép, s kéri a hölgy nevében, szíveskedjenek néhány szóra asztalukhoz átfáradni. Az a pár lépés — a glockneki 12,000 lábhoz — már úgy sem a világ! A felszólítottak átülnek, s azonnal oly harsogó társalgás ered meg, mely az egész éttermet betölti. A ne a ki ezalatt férje kezét mindig kezében tartogatja s hébe-korba meg-megszirogatja, mit a kárvallott, meglehetősen közönyös arczczal fogad) szenvedélyes hegymászó.Ismer már minden európai hegyet. A Pyrennaeket, Apennineket, Kárpátokat, Svajczot úgy ismeri, mint zsebét. Most Tyrolra, Karinthiára adta magát. Csakhogy —■ teszi, hozzá diserót pirulással — most oly bajos másznia. Ő tulajdonképen csak havasokat szeret, ami azon alól van — azt kevesli, de ilyenkor — mézeshetekben — aztán ő még győzné, de férje ... és kifésüli férje homlokáról a hajat. Az alpesjárók mindezt türelemmel meghallgatják, a társalgás pedig hegyről-hegyre tovább megy. Az egyik az imént ült a Dachstein tetős tetejében, mikor amásik már a Mont Blancról ábrándozott s mig az első a Mont Blanc-ot a Jungfrau-al akarta levágni, nagy buzgalmukban nem vették észre, hogy a szoba lakossága egy csinos arczczal szaporodott. Egy kellemes szőke nő hozta magával, a ki francziául beszélget nőkisérőjével. Egy csinos arcz ily ridegségben, nyájas mosoly ennyi profosson fanyarság között, egy virágszál ily sivatagban ! . . . A férjnek keze le volt ugyan foglalva, de szeme szabad — s amíg neje a legnagyobb érdeklődéssel mászkál képzelhetetlen magasságú hegyeken a két alpesjáró társaságában, ő a vis-á-vis arczán kalandozik. — Diese Fernsicht! „Ach das Alpenglühen.“ — Die Thäler, d>e Seen.... A franczia nő arczán egy pajzán mosoly vonul el. — Egyszerre .... ah!a balság nem késik — a feleség meglátta a férj röppentyűit s úgy megszorítja a kalandozónak kezét, hogy ez ijedten kapja le szemét az átellenesről. A nő mintha haját simogatná — kezét a férj szemére csúsztatja. A sólymot sipkába bujtatták. Aztán hirtelen fizet, jó éjt kíván s fölmegy urával együtt. A franczia nő mosolyogva néz utánuk és társalkodónkhoz fordul: — Ce pauvre Allemand, l’ avez-vous vu? Én is szobámba mentem. A fafalon át beszélgetést hallok. Patvarba! hisz én a német párnak szomszédjában lakom. Ugyan hogy végződhetett a tragédia ? . . . . Úgy látom nincs baj. Jó éjt. * Franz Josef Bhöhe. Reggeli négykor metsző, friss levegőben megindultam. Csakhamar három alakot látok néhány száz lépésnyire előttem haladni, németjeimet. A nő roppant hegymászó léptekkel haladt, férje elmaradozott s olyankor „Dorothea« mindig meg-megállt s valami kedves enyelgéssel csalogatta magához. Térdig a moha bársonyában, aztán ismét vad szikláson fel vagy apró patakokon s ingoványokon átgázolva, itt-ott szédítő meredek mellett,de előttünk folytonos czélul a Gross-Glockner ősz tetejével, másfél óra múlva elérkezünk a Briccius-kápolnához. A tenger vizétől 5167 láb magasban fekszik s első pihenő helyül szolgál. Egy hűvös érnél foglaltunk helyet. Ekkor ja mi ez? Dorothea majd kiejti kezéből poharát. A francziák jóval utánunk indultak ugyan el, de lóháton utólérték a gyalogosokat. Dorothea rögtön el akart sietni, de toilette-baj jött s közbe s mig azt rendbe hozogatta, a franczia nék nevető szeme jelenté, hogy úti szórakozásról gondoskodik, beszédbe ereszkedett velünk. A férj szeretett volna válaszolni, de Dorothea mindig bele vágott s midőn öltözékével elkészült, gyorsan útnak indult. „Komm nur, lieber Fritz, lass uns eilen.“ A Briccius kápolnától harmadfél óra második állomás, az Elisabetruhe. Darabig erdőn haladni, mely azonban csakhamar megszűnik s aztán tart a tisztás szakadatlanul. Felérkezünk az alpesi régióba s kezdődnek a buja s illatos pázsitok, melyeken kolompolva legelnek gyönyörű nyájak, csipős szellők jelentik a hó és jégvilág közeledését. A távolból a német diákok quartettje zeng át a jégen — ők már jó egy órával megelőztek volt bennünket. Mielőtt az Elisabeth-ruhe fennsíkra érnek, egy kis katlanban általános szokás edelweist keresni. A kalauz elvezetgeti az utast olyan helyre, hol mindenki sajátkezüleg szedhet s tűzheti kalapjába. A fennsík most már egy hágónak gerinczéről tekintve feltárul a havasi világ panorámájának egy részével. Balra a „Pasterzen” nevű óriási gletser egy része nyomul be a félkörben tornyosuló havasok keblébe. Tompa zúgás morajlik a jégmező fenekén, mint egy óriási zuhatagnak szava, mely az ősz Glöckner titkairól beszél. A fennsík baloldalát a Salzkammergut határhegysége koszoruzza meg s ezek alatt — egyetlen menhelyül viharban s esőben várja a fáradt utast a „Wallnerhütte.« Idáig látta e jégvilágot királynénk is s az ő nevét viseli az egész fennsik. A kunyhóban tej, vaj, méz kínálkozik, de minő tej, minő vaj, s minő méz! A tej illatában egy füvész végig tanulmányozhatná az egész alpesvilág flóráját. Egy pohár — még egy pohár — s még egy harmadik — ebben a légben nem árt meg semmi — csak le vele! S míg a tájképen gyönyörködünk, tejet szürcsölgetünk, hegyibe pedig bort és vizet (a Hyggeia !) Dorothea elmondja egy barátnéja kalandját — a német császárral. Gasteinban időzvén, a parkban elvesztette karpereezét. Egy kis fiút előtalált s azzal kerestette minden bokorban, minden pad alatt. Egyszerre előttük áll egy daliás öreg ur. — Mitkeresgélsz ? — kérdi a fiútól. „Ez asszonyság elvesztette karpereezet, válaszol a gyermek. Az öreg ur szeretetreméltón köszön a nőnek, ki ráismer s mélyen bókol. Az idegen barátságosan felajánlja szolgálatát s keresni kezd a fiúval s a perecztelen nővel. Nem találják meg. Tíz percz múlva az öreg ur kifejező sajnálatát s eltávozik. Alig megy el, a nő megleli az ékszert. Másnap a Straubinger-téren találkozik császár és nő. A fejedelem hozzá lép s kérdezősködik a karperecz után. A nő boldogságában alig tud hová lenni, az egész sétáló közönség szeme rajta függ — keble dagad büszkeségétől és tán hiúságtól is és... zavarában-e, elég az hozzá, azt találja felelni, hogy — nem. S ez ártatlan »nem“ szónak köszönheti, hogy a császár másnap ismét megszólítja s kérdezősködik a karperecz után. Ő most sem találta meg. Ah, ah! Harmad nap megint részesül a megszólítás dicsőségében — negyed ötöd-hatod nap ismét. Egész Gastein hölgyvilága irigyli — ő boldog — a császár népszerűségét a leereszkedés s udvariasság ez esete emeli és mindez — a zavar egy pillanatának volt köszönhető. Milyen jó, mikor az ember zavarba tud jönni. Gasteinban egy hétig erről beszéltek s mindenki megtudta ez esetet, csak két szemfüles bécsi levelező nem, akik a császár lépteinek kikürtölgetésére voltak oda küldve. E kis történet, mely annyiban különbözik más fejedelmi adomáktól, hogy valósággal megtörtént, általános feltűnést keltött kis körünkben, úgy hogy alig hallottuk meg a franczia nő felsóhajtását : a mily boszantó, hogy én már nem találhattam edelweist.« Fritz azonban mégis meghallotta s lekapva kalapját, udvariasan átnyújta a maga virágát. E pillanatban azt hittem, hogy a Glöckner elborult — nem — csak Dorothea arczát futotta el egy terhes felhő. A Wallnerhüttétől kezdve már gyalog kell megtenni az egy órai utat mindenkinek. Muli sem képes e meredeket megmászni. A kis franczia hölgy legelöl járt — alig hittük hogy úgy győzné és Fritznek meglehetős kedve akadt Longfellow vándorként járni e vadangyal után — excelsior ! De Dorothea terjedelmes alakja mindig közbe lépett. Még egy fordulós fenn vagyunk a hegység nyergén. Előttünk, alattunk az egész panoráma. A Franz Josefshehe nem hegytetői kilátás nagy látkörrel, völgyekkel, tavakkal, hegylánczok- Budapest, sept. 20. (A gabnavám fölfüggesztése) iránt a magyar minisztertanács által hozott határozathoz — úgy értesülünk— az osztrák kormány hozzájárulása bizton várható. Ezen rendelkezés, mihelyt a két kormány abban megegyezik, azonnal életbe is léphet. A vámbevétel közös ugyan, de a vámügyekben való határozás kizárólag az országos kormányokat illeti meg, és így a közös kormány nincs hivatva a fennforgó kérdésben határozatot hozni. (A magyar- oláh határkérdés ügye) a zágoni közbirtokosság által újra föleleveníttetett s végleges elintézése újra sürgettetik. Amint mi ismerjük e kérdést, ez már a kormány által ismételten tárgyalás alá vétetett s a végleges eldöntésre némi általános elvek állapíttattak meg s illetőleg fogadtattak el, nem önkényüleg, hanem bizonyos történelmi előzmények s beható vizsgálatok alapján. Ezen elvek szerint a zágoni közbirtokosság által követelt 12000 hold havas a tulajdonjog épségben tartásával valószínűleg oláh területnek fog megállapíttatni, más vonalakon azonban sokkal nagyobb terjedelmű s szintén kétes természetű területek nyeretnek meg részünkre, s átalában a határvillongás a lehető legelőnyösebben fog elintéztetni. (A horvát ügyekről.) A „Ref.“ ma azt írja, hogy »gr.Pejacsevics László« horvát miniszter azért adta be lemondását, mert Makonecznek a rendelkezési alap ellen tett támadásai miatt megneheztelt,s az unionistákra,meg a középpártra is haragszik. Minket arról értesítenek, hogy az állítás nem bírt alappal. Gr. Pejacsevics horvát miniszter (ki mellesleg megjegyezve: „Péter« és nem »László«) állását már régebben a min. elnök rendelkezésére bocsátó, a tárgyalásoknak semmikép sem akarván útjában állani. Most a dolgok úgy állanak, hogy gr. Pejacsevics továbbá is megtartja a miniszteri tárczát,közte s az unionisták és középpárt között a legteljesb egyetértés uralt. A Rauchféle töredék is, mint látszik, megnyugszik Mazuramics kineveztetésében, s e töredék egyik lapja,az „Agramer Zeitung“ legújabb számában és úgy dicséri az új horvát bánt, mint az ellenzék lapja, az „Obzor.“ (Az ismert honvéd főparancsnoksági rendeletről) az „Ellenőr“ a többi között következőleg nyilatkozik: „Tagadhatatlan, hogy a tiszti parancs modorát és szellemét csak azon kellemetlenül meglepő tények közé sorozhatjuk, amelyek nem keltenek bizalmat a vezető egyéniségek iránt s nem illenek hazánk alkotmányos fogalmainak keretébe. Arról azonban, hogy a főparancsnokság szerencsétlen szerkezetű rendeletének egyes tételeit bírálat alá vegyük, mint szándékunk volt, a dolog bővebb megfontolása után lemondunk. Mi nem elmérgesíteni akarjuk az ügyet, hanem óhajtjuk azt rendbe hozatni. Ha ez megtörténhetik az országgyűlés összejövetele előtt és közbelépése nélkül is, örvendeni fogunk s evégre ajánljuk is a higgadságot és méltányosságot mind a főparancsnokság, mind a tisztikar illető egyéniségeinek hazafias figyelmébe; de ha nem a jó egyetértés, hanem a zavar fog uralkodni továbbra is nemzeti véderőnk osztályzatai közt, akkor nem marad egyéb hátra, mint a képviselőház elé hozni gyökeres intézkedés végett az egész ügyet.“ (Az egyesült magyar gőzhajótársulat) másodsorozatú elsőbbségi kötvényeire a vidéken szépen gyűlnek az aláírások. Egyebek közt Eszékről újabb aláírási íveket kértek a bizottságtól azon kijelentés mellett, hogy bár sulyo mmiMammniiimnmp'SKBBaemBmmmmammmsmimasxaaaaamB^aaiBamst Áruló kerestetik. Budapest, sept. 20. A bécsi „Vaterland «-ot Victor Emanuel király Bécsben léte oly szánandó állapotba döntötte, hogy az előfizetőknek kell irniok a vezérczikkeket. »Egy előfizetői aláírással a csütörtöki számban meg is jelent egy nyílt kérdés, amely nagyon furfangos akar lenni. A Lamarmora-féle leleplezgetések egy helyen arról tesznek említést, hogy Bismark 1866-ban egy már megalakult titkos magyar kormánynyal alkudozott, melynek új magyar trónjelöltje is lett volna. E helyre hivatkozva már most kövér betűkkel ezt kérdi a kiváncsi előfizető: „Kik voltak amaz* elsőrendű hazafiak“ akik 1866-ban „ideiglenes titkos magyar kormányt« alakítottak és egy „új magyar királyt“ is készletben tartottak?* A kérdés eléggé érdekes: várjuk, ki fog rá felelni? Mert megfoghatatlan hanyagsággal az előfizető czím nélkül bocsátotta világgá nyomozó levelét. Annyi bizonyos, hogy ha voltak „elsőrendű hazafiak,“ akik 1866-ban Bismarkkal együtt ő felségét a magyar trónon helyettesíteni iparkodtak, a »Vaterland« előfizetője kedvéért nem fognak előállani s magukat mint felség- és honárulók utólag documentálni; kivált ha egyik-másik közülök, mint a „Vaterland“ szemérmetesen gyanittatja, jelenleg valami többé-kevésbé befolyásos állást foglalna a lajtán innenső vagy túlsó álleméletben. Ily körülmények közt mi magyarok, kiknek lojalitása körül forog a kérdés, legálisan csak egy jó tanácscsal szolgálhatunk a »Waterland“ előfizetőjének: forduljon Lamarmora tábornok úrhoz, majd az megmondja neki, hogy kik alkották azt a titkos magyar kormányt és ki volt a „készen állott“ magyar trónkövetelő? Lamarmora tbk., aki tudja, hogy volt ily kormány, okvetlenül fogja tudni azt is, hogy kikből állott. És Lamarmora tbk, aki fölfedezéseivel akkora kedvességet tett a „Waterland“ híveinek, bizonyára nem tagadhatja meg tőlük azt a csekélységet sem, hogy amaz „elsőrendű hazafiak“ neveivel szolgáljon. Aki elmondotta az A-t, az ki fogja ejteni a B-t is, s nem látjuk át, hogy aki annyit leleplezett, miért takargatná épen ezt az egyet? Ha mégis Lamarmora úr kőszívű találna lenni, s épen erre az egy pontra nézve megtagadná a „valamivel több világosságot« igen nagy szerencsétlenség lenne belőle. Mert vagy azt találnák hinni az emberek, hogy a tábornok leleplezései e pontban megbizhatlanok, amit nem igen szeretne elérni a »Waterland«, vagy azon választás előtt állana a világ, hogy kettő közül mit higyyen: azt-e, hogy a felség tanácsában ülő magyar emberek képesek a magyar király ellen conspirálni, vagy azt, hogy a »Waterland« előfizetője nem tudja, mit beszél? Bármily szempontból nézzük a dolgot, mindenképen óhajtandó, hogy Lamarmora tbk. beszéljen. Mert minden egyébtől eltekintve, érdekli a mai magyarságot is tudni, hogy ki volt az a „király“, a ki »készen állott« számunkra 1866-ban? Az ily „készség” legalább hálás emlékre méltó, tekintve az önmegtagadás rendkívüli mértékét, mely szükséges ahhoz, hogy »készen álljon« valaki oly ország számára, a hol lételét sem gyanították s a hol az ő számára semmi sem állott készen, mint a mi a »Vaterland« előfizetője*számára is készen állt. i. a lipótviczei országos épület. A boszniai eseményekről délszláv forrásból írják nekünk: Zágráb, sept. 18. A Ide érkezett megbízható hírek nyomán szólnom kell a bosniai keresztény üldözésről, mely Ausztria-Magyarországot igen közelről érdekli. Nézetünk szerint erélyes intézkedésekről kellene gondoskodnunk a végből, hogy ne legyünk kénytelenek minden per ezben befogadni Bosnia söpredékének egy részét, mely az üldöztetés örve alatt itt hagyja magát jól tartatni. A kérdés nem annyira politikai mint socialis. Bosnia lakosainak fele török, fele keresztény s pedig nagyrészben görög keleti vallású. A török nép fanatismusból üldözi a keresztényeket, de ez nem volna oly nagy baj, ha nem pártfogoltatnék ezen üldözés hatóságilag Konstantinápolyban, hol attól félvén, hogy Bosnia és Hlerczegovina keresztény lakosai máshova fognak gravitálni, ezen elszakadási hajlamot csak úgy vélik elnyomhatni, ha őket telhetőleg nyomják, kiszivattyúzzák. Meglehet, hogy azt is remélik, hogy őket így félig-meddig, ki is lehet pusztítani. A hivatalnokokat kinevezi az elsőtől az utolsóig a Konstantinápolyban székelő bizottság és e hivatalnokokat nem űzheti el a helytartó, a vai, ki szintén függ ama bizottságtól. Képzelhető, hogy a hivatalnokok egytől-egyig igazhitű muzulmánok, kik természetes ellenszenvvel viseltetnek a keresztény ellen. A mostani — vali kormányzó — Assim pasa, a sultán közeli rokona, ki hosszú éven át rendőri miniszter lévén, mindenütt csupa conscriptiót szagol, s igy az üldözés alatta nagy mérveket ölt. Nem akarom itt az ügynek egyes fázisait ecsetelni, melyek részben már ismeretesek, hanem csak az utolsó napok eseményeiről teszek említést. — A váli székhelye Serajevo, hol nekünk Theodorovits nevű főconsulunk van, ki azonban sokat fölült, annak a gonosz török helytartónak, ki nem mindennapi képmutató. Most azonban ő is belátja már kivel van dolga. Kár azonban, hogy épen ma indul Bécsbe néhány heti szabadságidőre, most, mikor ő reá annál inkább székhelyén volna szükség, hogy a holnap Bánjalukából Serajevóra visszatérő Valinál annyira mennyire paralyiálhassa ama fondorkodásokat, melyeket ott az orosz és német consulok, állítólag kereskedelmi érdekek előmozdítása tekintetében f űznek. Ami pedig a bánjalukai eseményeket illeti, ott a váli 16 előkelő keresztényt azon állítólagos okból záratott el, mert hamisan vádolják a hivatalnokokat Konstantinápolyban és a lakosságot azzal fenyegette, hogy mind fölakasztatja, ha nem írnak alá egy olcnak a viszonyok, mégis teljesíteni fogják ama vidéken kötelességüket a magyar gőzhajózási vállalat fenntartása körül.