Pesti Napló, 1873. szeptember (24. évfolyam, 200-224. szám)

1873-09-21 / 217. szám

sag. »­. Szerkesztési Iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert ■ kezektől fogadtatnak el. Kézirátok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendő!?. Budapest. Vasárnap, September 21. Í873. ~i—n—mirr —rirnrri t t mi -rmni-wi i ^■ll■lll ln —i«miWni—i— iMBBÉWB—iBI i un n TI REGGELI KIADiS. 1É? I & % % -fi*V? IMI «*%*' 3 i $ J ü £ ‘<9 5~ *f Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . .­­ 12 » — » Az esti kiadás postai különkü­ldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 xtfrint. Az előfizetés az év folytán* minden hónapban megkezdheti, de esnek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetései­ szintúgy" mint ae!őfizetése!­ a KI­ADÓ­HIV­AT­A­LJ, A, Barátok­ tere, Athenaeum-épilet küldendők. Előfizetés „PESTI NAPLÓ“­». mgH?” Azon olvasóinkat, kiknek meg­rendelése sept. végén lejár, figyelmeztetjük előfizetésük minél előbbi megújítására, hogy a lap megküldésében fennakadás ne tör­ténjék. Előfizetési árak: Egész évre . . 24 frt, Félévre . . . 12 „ Negyedévre . . 6 „ spÉF"* Az előfizetés Pestre, a „Pesti Napló“ kiadó - hivatalának (Athenaeum, fe­­rencziek tere 7. sz. a.) küldendő. A „P. Kaplit“ szerkesztő- és kiadó-hivatala. Budapest, sept. 20. Heves vármegye nagy kérdéshez szólott. E hó közepén tartott közgyűléséből föliratot intézett a képviselőházhoz, melyben nemcsak kiindulási pontot, hanem egyúttal elveket is hangsúlyozott, melyek alapján véleménye szerint az állam és egyház közti viszony ren­dezendő volna. Hogy a kérdésnek érdemébe bocsátkozott, hogy az országos közvélemény alakításához hatalmas anyaggal járult, elis­merjük, helyeseljük. Elveihez azonban, vagy helyesebben a módhoz, melyen azokat érvé­­nyesíteni szándékozik volna egy pár meg­jegyzésünk. Mi Deák monumentális beszédétől már kezdetben egy nagy és becses eredményt vártunk. Vártuk, hogy az állam és egyház közti viszony azon magasságban fog tárgyal­tatni, a­mily magasságra azt Deák helyezé. Vártuk, hogy a kis elmék és alacsony szen­vedélyek hullámai sem az egyik sem a másik végletről nem fognak odáig felcsapongani, hogy az eszmék ama magasat akár ezenynyel, akár megdöntéssel fenyegethetnék. Várakozá­sunk teljesült és — ez meggyőződésünk — teljesülni fog jövőre is. Maga Heves, a szélső báli Heves is, midőn a kérdéshez szól, szól a kérdés nagyságának érzetével. A mi oda lenn a „M. Állam“ körül történik, azt rég nem szokás minálunk már számba venni. Heves mindenek előtt a szabad helvét föld egyházi küzdelmeire veti tekintetét. Azon államra, mely a polgári és politikai szabadságnak sokak által irigyelt hazája, hol a különböző nemzetiségek oly szépen meg­férnek egymás mellett s hol a Róma impulzusa folytán megtámadott állami szuverainitás érdekében olyan állami intézkedések szüksé­gesek, melyek az egyház benső ügykörébe mélyen bevágnak. Fél Heves attól, hogy a magyar egyház főpapjait mindinkább elbo­ntással fenyegeti a jezsuita tanok államelle­nes áramlata s mintha előre látná az időt, a mikor mi is Svájcz példáját követni le­szünk kénytelenek — csak a Deák beszéde által fölidézett ünnepélyes hangulatot nem akarja — úgy látszik — sérteni, midőn az amerikai szabad rendszerről megemlékezvén, így kiált fel: »ám tegyünk e rendszerrel kísérletet mi is! « Annyi bizonyos, hogy az agyonrend­­szabályozás azon politikája, melyet Németor­szág követ s azon politika, melyet Deák ja­vasol, oly távol áll egymástól, a­mily távolra csak állhat. Sikerülhet az egyik, sikerülhet tán a másik is, de együtt és egyszerre mind a kettő nem sikerülhet. Sőt tovább megyünk s újra és újra kijelentjük, hogy a németor­­országi egyházpolitika nekünk még siker esetében sem kell. Mi e politikát legvégső eszköznek s akkor is csak átmenetinek te­kintjük, melynek végén ismét a szabad kie­gyezkedés áll. Vagy pedig a föl­tétlen eltiprás — melyre nekünk sem okunk, sem szüksé­günk. Heves csak úgy mellesleg akarná meg­engedni az amerikai kísérletet. Ő tudja, ő látja, hogy ez czélra nem vezet „azonban, miután a képviselőház a folyó évi június 28. tartott ülésben egy nevezetes beszéd hatása alatt a kérdés megoldására nézve ezen rend­szert fogadá el — ám legyünk e rendszerrel kísérletet mi is!­­ De csak akként, hogy a kérdés a Heves feliratában kifejtett elvek és nézetek tekintetbe vételével oldassák meg. Hevesnek külön elve és nézetei a föl­iratban csakugyan kifejtvék. Vonatkoznak ezek az egyházi javakra, vonatkoznak a nép­­­oktatásra s végre vonatkoznak az egyházau­­tonómia szervezetére. Az egyházi javakról és a népoktatásról ezúttal nem beszélünk. Erről elmondtuk a múltban, amarról elmondjuk a jövőben nézetünket De az egyházautonómiai szervezetre már most némi megjegyzést nem hallgathatunk el. Heves kívánja, hogy az állam kezéből kibocsátandó püspök-kinevezési­ jog az összes hívek egyetemének püspökválasztási jogával cseréltessék ki, hogy az alsó papság a püspö­kök önkénye alól emancipáltassék s hogy a laicosok az episcopatusi jogok ürügye alatt a fontosabb ügyek körüli intézkedésekből ki ne zárassanak. E kérdésekbe — szerinte — a törvényhozásnak bele kell majd szólani. Ez elvekhez sok szó fér, egyet azonban mindenekelőtt kell hangoztatnunk. Azt, hogy ezen kérdések megoldása, ezen elvek kifejtése s alkalmazásuk módjának megállapítása egye­dül és kizárólag csak a kath. egy­ház híveire tartozik. Az esz­me h­a­r­c­a, mely ebből kifej­lődik, lényegében nem poli­tikai természetű, de azon­nal azzá válnék, mihelyt az a törvényhozás fóruma elé hozatnék. Az államot e küz­delembe bevonni nem enged­j­ü­k. Ártana ez az államnak és ártana az egyháznak és nem használna egyiknek sem.­­ Deák programmja és e programai nem egy­­ és ugyanaz és Deák programmja a miénk is. A „Pesti Napló“ tározója. — 8025 látonyi magasban. — ti. Heiligenblut. Sötét este értem Heiligenblutba. A korcsma előtt nagy volt a sürgölődés, mindenki másnapra ké­szülődött. Kalauzok, öszvérek, őgyelgő parasztok, népv­ezérek, kocsisok, érkező vendégek elmaradha­tatlan alpesi botokkal sürögtek a ház előtt, dohog­tak a falépcsőkön, csapkodták be az ajtókat. Azonnal szobára igazítottak. Az ilyen kirándu­lási vendégeknek szánt szobák igen egyszerűek.Ágy, dunyha, mosdótál. Onnan aztán lementem az étte­rembe,hol kiki kalauzról s a nők öszvérről gondoskod­tak. Körülnézdegéltem a közönség közt. Legelőbb feltűnt egy német professor fülig piárdban, a­ki es­tek­ közben a holnapi időjárást óhajtaná mindenké­pen kitudni. De akárkihez fordul, kalauz, vendéglős csak delfi-i kétértelműséggel válaszol­o.­m. — S kann schon sehen wem. »S wird si machen“. — S tat schwerli regnen. „Mann kann s net wisse.« A professor e meteorologikus felvilágosítások után, elégületlenebbül bár, de csökkenthetetlen ét­­vágygyal folytatja sajtjának elköltését s piros tiroli borának fogyasztását, figyelmét a szomszéd­ asztal társaságára fordítva, melynek tagjai egymást hegy­mászó kalandokkal szórakoztatják. Német diákok és a szomszéd Tyrolból való fiatalság szöges czipő­­csónakokkal, tyroli nadrággal, harisnyával és zeké­vel. Holnap okvetlenül quartetteket fognak minden csúcson énekelni, ma is alig állják meg. Nagyon „deutse-ok, nekik minden deuts, deutse Alpen, deutse Wasser, deutses Wesen, deutse Oxen. A zajos társaságnak épen ellentéte az az angol, aki egyedül, szótlanul ül egy asztalnál s miután vé­gigtanulmányozta a falon függő hegylánczolat-raj­­zokat, most a rongyos és összetépett vendégkönyv érzelem kitörési szörnyetegeiben merül el. Angol szö­veget eleget talál benne, többet mint magyart. Ma­gyar ember nem szívesen mászik hegyeket, vasúton fedezi föl a világot. Az angol magányos asztalához két szálas, komoly alak telepszik le. Beléptük némi feltűnést okoz. S ők szinte érzik fontosságukat. Ezek magát a Grosz-Glöcknert fogják megjárni s eszerint nagyban különböznek a többi társaságtól — mely csak az u. n. Franz Josefhöheig szándékozik följutni. Az ő vállalatuknál az alpesi botnak komoly jelentő­sége van, a szöges czipő nem segélyzés s a hegymá­szó öltözék elengedhetetlen s mi több, kötelekkel és fejenkint 2—2 kalauzzal kell indulniok, mert de­rékon fogják őket a havas szirtfalain föl-föl­húzni. Az a daliás asszonyság a túlsó asztalnál vájjon csakugyan irigy pillantásokat lövöldöz-e át vagy csak szemem csalódik ? Ha a Grosz-Glocknernek va­lami hajlott korú védangyala van, akkor ez az. De miért tűz oly só várán a két Grosz-Glockneristára, mi­ért szij­ja mohó füllel magába minden szavukat ? Egy alacsony termetű szöszke férfi osztozik társaságában. Azon szakállas arczok közül való, melyek örökké a pelyhedzés korszakában maradnak. A férje. A nő darabig hallgatja az alpesjárókat, aztán valamit oda súg férjének, súgását egy szerelmetes, — gyöngéd pillantással kiséri s férje haját meg­simogatja. — Csak utólag tudtam meg, hogy most kéjutazgatják el mézesheteiket. Az asszony tiz évvel idősebb férjénél. A férj a súgásra fölkel, az alpesjárókhoz lép, s kéri a hölgy nevében, szíveskedjenek néhány szó­ra asztalukhoz átfáradni. Az a pár lépés — a glock­­neki 12,000 lábhoz — már úgy sem a világ! A fel­szólítottak átülnek, s azonnal oly harsogó társalgás ered meg, mely az egész éttermet betölti. A ne a ki ezalatt férje kezét mindig kezében tartogatja s hé­­be-korba meg-megszirogatja, mit a kárvallott, meg­lehetősen közönyös arczczal fogad) szenvedélyes hegymászó.Ismer már minden európai hegyet. A Py­­rennaeket, Apennin­eket, Kárpátokat, Svajczot úgy ismeri, mint zsebét. Most Tyrolra, Karinthiára adta magát. Csakhogy —■ teszi, hozzá diserót pirulással — most oly bajos másznia. Ő tulajdonképen csak ha­vasokat szeret, a­mi azon alól van — azt kevesli, de ilyenkor — mézeshetekben — aztán ő még győz­né, de férje ... és kifésüli férje homlokáról a hajat. Az alpesjárók mindezt türelemmel meghall­gatják, a társalgás pedig hegyről-hegyre tovább megy. Az egyik az imént ült a Dachstein tetős tetejé­ben, mikor a­­másik már a Mont­ Blancról ábrán­dozott s mig az első a Mont Blanc-ot a Jung­­frau-al akarta levágni, nagy buzgalmukban nem vették észre, hogy a szoba lakossága egy csinos arczczal szaporodott. Egy kellemes szőke nő hozta magával, a ki francziául beszélget nőkisérőjével. Egy csinos arcz ily ridegségben, nyájas mo­soly ennyi profosson fanyarság között, egy virág­szál ily sivatagban ! . . . A férjnek keze le volt ugyan foglalva, de sze­me szabad — s amíg neje a legnagyobb érdeklődéssel mászkál képzelhetetlen magasságú hegyeken a két alpesjáró társaságában, ő a vis-á-vis arczán kalan­dozik. — Diese Fernsicht! „Ach das Alpenglühen.“ — Die Thäler, d>e Seen.... A franczia nő arczán egy pajzán mosoly vo­nul el. — Egyszerre .... ah!­a balság nem késik — a feleség meglátta a férj röppentyűit s úgy megszo­rítja a kalandozónak kezét, hogy ez ijedten kapja le szemét az átellenesről. A nő mintha haját simogat­ná — kezét a férj szemére csúsztatja. A sólymot sip­kába bujtatták. Aztán hirtelen fizet, jó éjt kíván s fölmegy urával együtt. A franczia nő mosolyogva néz utánuk és tár­salkodónkhoz fordul: — Ce pauvre Allemand, l’ avez-vous vu? Én is szobámba mentem. A fafalon át beszél­getést hallok. Patvarba! hisz én a német párnak szomszédjában lakom. Ugyan hogy végződhetett a tragédia ? . . . . Úgy látom nincs baj. Jó éjt. * Franz Josef Bhöhe. Reggeli négykor metsző, friss levegőben meg­indultam. Csakhamar három alakot látok néhány száz lépésnyire előttem haladni, németjeimet. A nő roppant hegymászó léptekkel haladt, férje elmara­dozott s olyankor „Dorothea« mindig meg-meg­­állt s valami kedves enyelgéssel csalogatta ma­gához. Térdig a moha bársonyában, aztán ismét vad szikláson fel vagy apró patakokon s ingoványokon átgázolva, itt-ott szédítő meredek mellett,de előttünk folytonos czélul a Gros­s-Glockner ősz tetej­ével, más­fél óra múlva elérkezünk a Briccius-kápolnához. A tenger vizétől 5167 láb magasban fekszik s első pihenő helyül szolgál. Egy hűvös érnél foglaltunk helyet. Ekkor j­a mi ez? Dorothea majd kiejti ke­zéből poharát. A francziák jóval utánunk indultak­­ ugyan el, de lóháton utólérték a gyalogosokat. Do­rothea rögtön el akart sietni, de toilette-baj jött s közbe s mig azt rendbe hozogatta, a franczia né­k nevető szeme jelenté, hogy úti szórakozásról gon­doskodik, beszédbe ereszkedett velünk. A férj sze­retett volna válaszolni, de Dorothea mindig bele vá­gott s midőn öltözékével elkészült, gyorsan útnak indult. „Komm nur, lieber Fritz, lass uns eilen.“ A Briccius kápolnától harmadfél óra második állomás, az Elisabetruhe. Darabig erdőn haladni, mely azonban csakhamar megszűnik s aztán tart a tisztás szakadatlanul. Felérkezünk az alpesi régióba s kezdődnek a buja s illatos pázsitok, melyeken ko­­lompolva legelnek gyönyörű nyájak, csipős szellők jelentik a hó és jégvilág közeledését. A távolból a német diákok quartettje zeng át a jégen — ők már jó egy ó­rával megelőztek volt bennünket. Mielőtt az Elisabeth-ruhe fennsíkra érne­k, egy kis katlanban általános szokás edelweist keresni. A kalauz elvezetgeti az utast olyan helyre, hol minden­ki sajátkezüleg szedhet s tűzheti kalapjába. A fenn­sík most már egy hágónak gerinczéről tekintve feltá­rul a havasi világ panorámájának egy részével. Balra a „Pasterzen” nevű óriási gletser egy része nyomul be a félkörben tornyosuló havasok keblébe. Tompa zúgás morajlik a jégmező fenekén, mint egy óriási zuhatagnak szava, mely az ősz Glöckner tit­kairól beszél. A fennsík baloldalát a Salzkammergut határ­hegysége koszoruzza meg s ezek alatt — egyetlen menhelyül viharban s esőben várja a fáradt utast a „Wallnerhütte.« Idáig látta e jégvilágot királynénk is s az ő nevét viseli az egész fennsik. A kunyhóban tej, vaj, méz kínálkozik, de minő tej, minő vaj, s minő méz! A tej illatában egy fü­­vész végig tanulmányozhatná az egész alpesvilág flóráját. Egy pohár — még egy pohár — s még egy harmadik — ebben a légben nem árt meg semmi — csak le vele! S míg a tájképen gyönyörködünk, tejet szür­csölgetünk, hegyibe pedig bort és vizet (a Hyggeia !) Dorothea elmondja egy barátnéja kalandját — a német császárral. Gasteinban időzvén, a parkban elvesztette kar­­pereezét. Egy kis fiút előtalált s azzal kerestette minden bokorban, minden pad alatt. Egyszerre előt­tük áll egy daliás öreg ur. — Mit­­keresgélsz ? — kérdi a fiútól. „Ez asszonyság elvesztette karpereezet,­ vá­laszol a gyermek. Az öreg ur szeretetreméltón köszön a nőnek, ki ráismer s mélyen bókol. Az idegen barátságosan felajánlja szolgálatát s keresni kezd a fiúval s a pe­­recztelen nővel. Nem találják meg. Tíz percz múlva az öreg ur kifejező sajnálatát s eltávozik. Alig megy el, a nő megleli az ékszert. Másnap a Straubinger-téren találkozik császár és nő. A fejedelem hozzá lép s kérdezősködik a kar­­perecz után. A nő boldogságában alig tud hová len­ni, az egész sétáló közönség szeme r­ajta függ — keble dagad büszkeségétől és tán hiúságtól is és... zavarában-e, elég az hozzá, azt találja felelni, hogy — nem. S ez ártatlan »nem“ szónak köszönheti, hogy a császár másnap ismét megszólítja s kér­dezőskö­­dik a karperecz után. Ő most sem találta meg. Ah, ah! Harmad nap megint részesül a megszólítás di­csőségében — negyed ötöd-hatod nap ismét. Egész Gastein hölgyvilága irigyli — ő boldog — a császár népszerűségét a leereszkedés s udva­riasság ez esete emeli és mindez — a zavar egy pil­lanatának volt köszönhető. Milyen jó, mikor az em­ber zavarba tud jönni. Gasteinban egy hétig erről beszéltek s mindenki megtudta ez esetet, csak két szemfüles bécsi levelező nem, akik a császár lépteinek kikür­tölgeté­­sére voltak oda küldve. E kis történet, mely annyiban különbözik más fejedelmi adomáktól, hogy valósággal megtörtént, általános feltűnést keltött kis körünkben, úgy hogy alig hallottuk meg a franczia nő felsóhajtását : a mily boszantó, hogy én már nem találhattam edel­weist.« Fritz azonban mégis meghallotta s lekapva kalapját, udvariasan átnyújta a maga virágát. E pillanatban azt hittem, hogy a Glöckner elborult — nem — csak Dorothea arczát futotta el egy ter­hes felhő. A Wallnerhüttétől kezdve már gyalog kell megtenni az egy órai utat mindenkinek. Muli sem képes e meredeket megmászni. A kis fr­anczia hölgy legelöl járt — alig hittük hogy úgy győzné és Fritz­­nek meglehetős kedve akadt Longfellow vándor­ként járni e vadangyal után — excelsior ! De Do­rothea terjedelmes alakja mindig közbe lépett. Még egy forduló­s fenn vagyunk a hegység nyergén. Előttünk, alattunk az egész panoráma. A Franz Josefshehe nem hegytetői kilátás nagy látkörrel, völgyekkel, tavakkal, hegylánczok- Budapest, sept. 20. (A gabnavám fölfüggesztése) iránt a magyar minisztertanács által hozott határo­zathoz — úgy értesülünk— az osztrák kormány hozzá­járulása bizton várható. Ezen rendelkezés, mihelyt a két kormány abban megegyezik, azonnal életbe is léphet. A vámbevétel közös ugyan, de a vámügyek­ben való határozás kizárólag az országos kormányo­kat illeti meg, és így a közös kormány nincs hivatva a fennforgó kérdésben határozatot hozni. (A magyar- oláh határkérdés ügye) a zágoni közbirtokosság által újra fölele­­veníttetett s végleges elintézése újra sürgettetik. A­mint mi ismerjük e kérdést, ez már a kormány által ismételten tárgyalás alá vétetett s a végleges eldön­tésre némi általános elvek állapíttattak meg s illető­leg fogadtattak el, nem önkényüleg, hanem bizonyos történelmi előzmények s beható vizsgálatok alapján. Ezen elvek szerint a zágoni közbirtokosság által követelt 12000 hold havas a tulajdonjog épségben tartásával valószínűleg oláh területnek fog megálla­­píttatni, más vonalakon azonban sokkal nagyobb terjedelmű s szintén kétes természetű területek nye­­retnek meg részünkre, s átalában a határvillongás a lehető legelőnyösebben fog elintéztetni. (A horvát ügyekről.) A „Ref.“ ma azt írja, hogy »gr­.Pejacsevics László« horvát minisz­ter azért adta be lemondását, mert Makonecznek a rendelkezési alap ellen tett támadásai miatt megne­heztelt,s az unionistákra,meg a középpártra is harag­szik. Minket arról értesítenek, hogy az állítás nem bírt alappal. Gr. Pejacsevics horvát miniszter (ki mellesleg megjegyezve: „Péter« és nem »László«) állását már régebben a min. elnök rendelkezésére bocsátó, a tárgyalásoknak semmikép sem akarván útjában állani. Most a dolgok úgy állanak, hogy gr. Pejacsevics továbbá is megtartja a miniszteri tár­­czát,­közte s az unionisták és középpárt között a leg­­teljesb egyetér­tés uralt. A Rauchféle töredék is, mint látszik, megnyugszik Mazuramics kinevezteté­­sében, s e töredék egyik lapja,az „Agramer Zeitung“ legújabb számában és úgy dicséri az új horvát bánt, mint az ellenzék lapja, az „Obzor.“ (Az ismert honvéd főparancs­noksági rendeletről) az „Ellenőr“ a többi között következőleg nyilatkozik: „Tagadha­tatlan, hogy a tiszti parancs modorát és szellemét csak azon kellemetlenül meglepő tények közé so­rozhatjuk, a­melyek nem keltenek bizalmat a veze­tő egyéniségek iránt s nem illenek hazánk alkotmá­nyos fogalmainak keretébe. Arról azonban, hogy a főparancsnokság szerencsétlen szerkezetű rendele­tének egyes tételeit bírálat alá vegyük, mint szán­­dékunk volt, a dolog bővebb megfontolása után le­mondunk. Mi nem elmérgesíteni akarj­uk az ügyet, hanem óhajtjuk azt rendbe hozatni. Ha ez megtör­ténhetik az országgyűlés összejövetele előtt és köz­belépése nélkül is, örvendeni fogunk s evégre ajánl­juk is a higgadságot és méltányosságot mind a fő­parancsnokság, mind a tisztikar illető egyéniségei­nek hazafias figyelmébe; de ha nem a jó egyetértés, hanem a zavar fog uralkodni továbbra is nemzeti véderőnk osztályzatai közt, akkor nem marad egyéb hátra, mint a képviselőház elé hozni gyökeres intéz­kedés végett az egész ügyet.“ (Az egyesült magyar gőzhajó­­társulat) másod­sorozatú elsőbbségi kötvényeire a vidéken szépen gyűlnek az aláírások. Egyebek közt Eszékről újabb aláírási íveket kértek a bizottságtól azon kijelentés mellett, hogy bár sulyo­­ mmiMammniiimnmp'SKBBaemBmmmmammmsmimasxaaaaamB^aaiBamst Áruló kerestetik. Budapest, sept. 20. A bécsi „Vaterland «-ot Victor Emanuel király Bécsben léte oly szánandó állapotba döntötte, hogy az előfizetőknek kell ir­niok a vezérczikkeket. »Egy előfizetői aláírással a csütörtöki számban meg is jelent egy nyílt kérdés, a­mely nagyon furfangos akar lenni. A Lamarmora-féle leleplezgetések egy he­lyen arról tesznek említést, hogy Bismark 1866-ban egy már megalakult titkos magyar kormánynyal alkudozott, melynek új magyar trónjelöltje is lett volna. E helyre hivatkozva már most kövér betűkkel ezt kérdi a kiváncsi előfizető: „K­ik voltak amaz* első­rendű hazafiak“ akik 1866-ban „ideiglenes titkos magyar kormányt« alakítottak és egy „ú­j magyar királyt“ is készletben tartotta­k?* A kérdés eléggé érdekes: várjuk, ki fog rá felelni? Mert megfoghatatlan hanyagság­gal az elő­fizető czím nélkül bocsátotta világgá nyomozó levelét. Annyi bizonyos, hogy ha voltak „elsőrendű hazafiak,“ a­kik 1866-ban Bismarkkal együtt ő felségét a magyar trónon helyettesíteni iparkodtak, a »Vaterland« elő­fizetője kedvéért nem fognak előállani s ma­gukat mint felség- és honárulók utólag docu­­mentálni; kivált ha egyik-másik közülök, mint a „Vaterland“ szemérmetesen gyanittat­­ja, jelenleg valami többé-kevésbé be­folyásos állást foglalna a lajtán innenső vagy túlsó álleméletben. Ily körülmények közt mi magyarok, kiknek lojalitása körül forog a kér­dés, legálisan csak egy jó tanácscsal szolgálha­tunk a »Waterland“ előfizetőjének: fordul­jon Lamarmora tábornok úrhoz, majd az megmondja neki, hogy kik alkották azt a titkos magyar kormányt és ki volt a „készen állott“ magyar trónkövetelő? Lamar­mora tbk., a­ki tudja, hogy volt ily kormány, okvetlenül fogja tudni azt is, hogy kikből állott. És Lamarmora tbk, a­ki fölfedezéseivel akkora kedvességet tett a „Waterland“ hívei­nek, bizonyára nem tagadhatja meg tőlük azt a csekélységet sem, hogy amaz „elsőrendű hazafiak“ neveivel szolgáljon. A­ki elmondot­ta az A-t, az ki fogja ejteni a B-t is, s nem látjuk át, hogy a­ki annyit leleplezett, miért takargatná épen ezt az egyet? Ha mégis Lamarmora úr kőszívű talál­na lenni, s épen erre az egy pontra nézve megtagadná a „valamivel több világosságot« igen nagy szerencsétlenség lenne belőle.­­ Mert vagy azt találnák hinni az embe­rek, hogy a tábornok leleplezései e pontban megbizhatlanok, a­mit nem igen szeretne el­érni a »Waterland«, vagy azon választás előtt állana a világ, hogy kettő közül mit higyyen: azt-e, hogy a felség tanácsában ülő magyar emberek képesek a magyar király ellen con­spirálni, vagy azt, hogy a »Waterland« előfi­zetője nem tudja, mit beszél? Bármily szempontból nézzük a dolgot, mindenképen óhajtandó, hogy Lamarmora tbk. beszéljen. Mert minden egyébtől elte­kintve, érdekli a mai magyarságot is tudni, hogy ki volt az a „király“, a ki »készen ál­lott« számunkra 1866-ban? Az ily „készség” legalább hálás emlékre méltó, tekintve az önmegtagadás rendkívüli mértékét, mely szükséges ahhoz, hogy »készen álljon« vala­ki oly ország számára, a hol lételét se­m gyanították s a hol az ő számára semmi sem állott készen, mint a mi a »Vaterland« elő­­fizetője*számára is készen áll­­t. i. a lipótvic­­zei országos épület. A boszniai eseményekről délszláv forrásból írják nekünk: Zágráb, sept. 18. A Ide érkezett megbízható h­írek­ nyomán szólnom kell a bosniai keresztény ül­dözésről, mely Ausztria-Magyarországot igen közelről érdekli. Nézetünk szerint erélyes intézkedésekről kel­lene gondoskodnunk a végből, hogy ne le­gyünk kénytelenek minden per ez­ben befogadni Bosnia söpredéké­nek egy részét, mely az üldözte­tés örve alatt itt hagyja magát jól tartatni. A kérdés nem annyira politikai mint socialis. Bosnia lakosainak fele török, fele keresztény s pedig nagyrészben görög keleti vallású. A török nép f­anatismusból üldözi a keresztényeket, de ez nem volna oly nagy baj, ha nem pártfogoltatnék ezen ül­dözés hatóságilag Konstantinápolyban, hol attól fél­vén, hogy Bosnia és Hlerczegovina keresztény lako­sai máshova fognak g­ravitálni, ezen elszakadási hajlamot csak úgy vélik elnyomhatni, ha őket telhetőleg nyomják, kiszivattyúzzák. Meg­lehet, hogy azt is r­emélik, hogy őket így félig-med­­dig, ki is lehet pusztítani. A hivatalnokokat kinevezi az elsőtől az utol­sóig a Konstantinápolyban székelő bizottság és e hi­vatalnokokat nem űzheti el a helytartó, a v­a­­­i, ki szintén függ ama bizottságtól. Képzelhető, hogy a hivatalnokok egytől-egyig igazhitű muzulmánok, kik természetes ellenszenvvel viseltetnek a keresz­tény ellen. A mostani — vali­ kormányzó — A­s­s­i­m pasa, a sultán közeli rokona, ki hosszú éven át rendőri miniszter lévén, mindenütt csupa conscriptiót szagol, s igy az üldözés alatta nagy mérveket ölt. Nem akarom itt az ügynek egyes fázisait ecsetelni, melyek részben már ismeretesek, hanem csak az utolsó napok eseményeiről teszek említést. —­ A váli székhelye Seraj­evo, hol nekünk The­­odorovits nevű főconsulunk van, ki azonban soka­t fölült, annak a gonosz török helytartónak, ki nem mindennapi képmutató. Most azonban ő is belátja már kivel van dolga. Kár azonban, hogy épen ma indul Bécsbe néhány heti szabadságidőre, most, mikor ő reá annál inkább székhelyén volna szükség, hogy a holnap Bánjaluká­­ból Serajevóra visszatérő Valinál annyira mennyire paralyiálhassa ama fondorkodá­­sokat, melyeket ott az orosz és német consulok, állítólag keres­kedelmi érdekek előmozdítása tekintetében f űznek. A­mi pedig a bánjalukai eseményeket illeti, ott a váli 16 előkelő keresztényt azon állítólagos okból záratott el, mert hamisan vádolják a hivatalnokokat Konstantinápolyban és a lakosságot azzal fenyegette, hogy mind fölakasztatja, ha nem írnak alá egy olc­nak a viszonyok, mégis teljesíteni fogják ama vidé­ken kötelességüket a magyar gőzhajózási vállalat fenntartása körül.

Next