Pesti Napló, 1873. október (24. évfolyam, 225-251. szám)

1873-10-23 / 244. szám

144. sie. Szerkesztési iroda; Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden közlemény szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kézirátok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal; Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a­ kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest. Csütörtök, octóber 23.1873.24. évi folyam. — Hirdetések szintúgy mint előfizetések a REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten há-hoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . .­­ 12 » — . Az esti kiadás postai különkü­ldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 Ttorint. Az előfizetés az év folytán®minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. KIADÓHIVATALBA, Barátok­ tere, Athenaeum-épület küldendők. BMBaa—SB—— N­WIIWII—Mill HIWI— 1 WWIWW( Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak: Egész évre . . 24 fit. Félévre . . . 12 „ Negyedévre . . . „ HÜIT’ Az előfizetés­ Pestre, a „Pesti Napló“ kiadó - hivatalának (Athenaeum, fe­­rencziek tere 7. sz. a.) küldendő. A „P. Napló“ szerkesztő- és kiadó-hivatala. Budapest, oct. 22. T. laptársunk a »M. Politika« elvégre komolyan elhatározta magát egy csapással véget vetni a torzsalkodó vélemények azon zűrzavarának, mely sehogy sem akar tisztul­ni azon thema felett, vájjon miként lehetne és pedig minél előbb „sok millió forintot“ az ország részére évenként megtakarítani ? S e dicséretes elhatározásában nem tekintgetve sem jobbra, sem balra, sem előre, sem hátra, minden teketória nélkül egyszerűen elsorolja azon szükséges intézkedéseket, melyeknek foganatosítása mellett a „sok millió forint,“ évenként megtakarítható s hasznosabb czé­­lokra fordítható. Hogy ez intézkedések lehetők-e, ha le­hetők : czélszerűek-e s ha czélszerűek, ha­marjában keresztülvihetők-e, erről 1. laptár­sunk fölöslegesnek tartja saját részéről az el­mélkedést. Neki ez nem feladata, nem is ambitiója. Ő megelégszik az eszmék pattog­­tatásának szerény szerepével. Miért vesződ­nék ő a részletek kidolgozásának s a kidolgo­zott részletek indokolásának bagatell munká­jával? Köszönje meg a sok országgyűlés, mi­niszter, párt, publicista, codificator és hiva­talnok s a többi mihaszna népség, ha ő jó tanácscsal szolgál. Köszönjük. Mi legalább megköszönjük. S mert a nagy eszmék és jó tanácsok most már készen állanak előttünk s mert mi sem akarunk kimaradni a „sok millió forint“ évenként megtakarításának hazafias érdemé­ből : tehát teszszük azt, a mit tehetünk, a mit t. laptársunk fennhagyott számunkra, t. i. iparkodni fogunk a nagy eszmék és jó taná­csok közelebbi részleteivel s mélységes titkai­val megismerkedni. Magunk is megismerked­ni, másoknak is tájékozást nyújtani. A­hogy tudunk, a­hogy lehet. A „sok millió forint“ megérdemli. „Ha a honvédelmi ressort az, a­mi­nek lenni kellene, miért ne lehetne az a belügyminisz­térium egy osztálya?« Ez az egyik nagy eszme és ehhez a jó tanács abból áll, hogy a honvédelmi ressortot tegyük azzá, a­mivé tenni kell, a honvédelmi miniszté­riumot pedig egyszerűen szüntessük meg. Hogy a honvédelmi ressortnak m­i­­nek kell lenni, e kérdésre az egye­nes feleletet nem találjuk meg. De megtalál­juk a nem egyenest s különösen megtaláljuk akkor, ha jól keressük s legbiztosabban megtaláljuk, ha — egy kérdezés száz kere­sésnél többet érvén — felvilágosításért elme­­­­gyünk Ü­r­m­é­n­y­i Miksához. A honvédelmi ressortnak mindenesetre olyannak kell lenni, hogy az a honvédségi intézmény feladatának, természetének, czél­­jainak teljesen megfelelhessen. Miután pedig a honvédségi intézményt a belügyminiszté­riumba kell — a consequent! — bekebelezni, nehogy jövőre a felügyelet, kezelés, ügyszol­gálat nehezítve legyen, s hogy a „sok millió forint“ megtakarítása még biztosabban elévet­hessék, azon különbséget, melynek úgy sem lesz jövőre értelme s mely eddig honvédek, pandúrok, rendőrök s mindenféle constable­­rek és tűzoltók között fennállott, meg kell szüntetni egyszerűen. Legalább tüzérségről, műszaki csapatokról szó sem lehet jövőre, a lovakat és mitrailleusöket eladhatjuk jó áron, a legénységet nagy részint haza küldhetjük ,,krumplit kapálni“. Harapatot csak azért kell jövőre fizetni, hogy a montourokat molytól őrizze, a Ludovika Akadémiát pedig berendez­hetjük kényszer-dologháznak. Igaz, hogy Ürményi egyelőre, sőt elvég­re is ennyire menni nem akar, de ő csak té­nyekre reflektált, a tények logikájának felál­lítását 1. laptársunk vállalta magára. A tények logikája pedig csakugyan nem engedi, hogy ha már a honvédséget a belügyminisztérium­ba kebelezzük, holmi apró, hanem azért felet­te költséges distinctiókat továbbra is fenntart­sunk. A nemzeti aspiratiókra, az állami ön­állóság attribútumaira minek hederítenénk? A­mi pedig a honvédség felállásának eddigi költségeit illeti: ez gyümölcsöző befektetésül megmarad az utókornak. Legroszabb esetben több is elveszett már Mohácsnál, keleti vasút­nál stb. „Menjünk tovább“ mondja t. lap­társunk. „A törvényszékek száma felénél keve­sebbre reducálható.“ Ez is egyik nagy — s hozzá teszszük, új (?) — eszme. A jó tanács az, hogy tehát a törvényszékek számát felé­­nyire kell redukálni. S miután minden tör­vényszék a maga járásbíróságaival, ügyész­ségeivel, kezelő személyzetével és dologi ki­adásaival bele­kerül legalább 50—60 ezer forintba,vagy 3 millió forintot ígyy könnyedén és egyszerre meg lehet takarítani, a megszün­tetett törvényszékek tagjait természetesen szélnek eresztvén — a törvény világos sza­vainak ellenére. Hogy mai napság nálunk nem a birói fizetés nagy és nem a bírák száma sok,hanem igen­is a perek végtelen sokasága az, a­mi elbontással fenyegeti bíráinkat is , pénz­ügyünket is, ez 1­ laptársunknak nem jut eszébe. Hogy nekünk első­sorban nem a bí­rák és bíróságok számának csökkentéséről, hanem arról kell gondoskodnunk, hogy a pereknek vegyük elejét s hogy ez elvből ki­indulva, mindenek előtt szabatos és szigorú hatáskörű közjegyzőkről, rendeleti és baga­tell peres eljárásról, a polgári és büntető perrendtartás czélszerű átalakításáról kell gondoskodnunk, s hogy a bírák és bíróságok számának csökkentése rationabiliter csak akkor következhetik be, a­mikor az általuk végzendő munka is megfelelő arányban csök­kenni fog: mindez olyan aprólékos körülmény, melyre t. laptársunk eszméinek magasságában elfelejtett reflectálni. Ez az egyébiránt, mit neki mi nem ro­vunk föl. Hanem arra mégis bátrak vagyunk teljes jóakarattal figyelmeztetni, hogy jövőre a nagy eszméket és jó tanácsokat vegyen fáradságot magának bővebben is indokolni, mert könnyen találkozhatnak olyanok, a­kik azokat félreértik, vagy­­akként értik, hogy jó lesz ugyan ezen eszméket és tanácsokat meg­hallgatni, de csak azért, nehogy valamikép az ember azokat elfogadja. A „Pesti Napló“ tárczája. Egyház és állam Amerikában. Laboulaye tanulmánya. II. (Folytatás.) Közönséges módja egy felekezeti testület meg­alakításának az, hogy kineveznek bizonyos számú megbízottakat (trustees), a­kik azt képviselik; min­den felekezet e megbízottakat a maga módja szó­­szerint választja , átalános szabály azonban a törvény azon követel­ménye, hogy e bizottságban a l­a­­icus elem túlsúlyban legyen. Más­kép van ez a katholikusoknál.Minden plébánia meg­bízottjai : a megyei püspök, a fövicarius, a plébános és két laicus, akiket a három egyházi tag választ, de azt megkövetelik minden plébániától, hogy ép úgy, mint a bankok és a biztosító társulatok, a meg­bízottak is minden három évben egyházuk ingó és ingatlan vagyonáról kimutatást terjeszszenek elő a hatóságnak. Ha ezt hat éven át elmulasztják, a tes­tület jogaitól elesett. E kimutatás arra való, hogy az egyház a törvény által meg­szabott maximális jövedelmet túl ne lépje. Ezen maximum, mely az egyes államok szerint különböző, 10—30.000 frank közt váltakozik. E rendszabály egyébiránt nem szo­rítkozik az egyházakra, a törvény rendesen kiszab­ja, hogy valamely testület mennyit birhat, így pl. Massachusettsben az 1860-ks alkotmány 32-ik czikke azt szabja meg, hogy vallási, jótékonysági, nevelé­­szeti testület ingó és ingatlanban több vagyont 100,000 dollárnál (200,000 ft) nem birhat. Az ily megszorítás ellen nem igen van ok panaszra. Váljon e törvények tiszteletben tartatnak-e mindig ? Ez iránt kétely, merülhet fel Amerikában és úgy, mint máshol. Állítják, hogy a new-yorki érsek jelentékeny javakat bir, amelyek a hívők jám­bor adományaiból származtak. E javak letéteményt képeznek, melyet az értek a fövicariusnak szokott forma szerint átadni, hogy ez halála után utódja kezébe juttassa. Ez oly kijátszása a törvénynek,me­lyet a tvszékek elitélnének, ha be volna bizonyítva, így pl. 1862-ben egy new-yorki lakos egész vagyo­nát Hughes érseknek hagyományozta, hogy azt a new-yorki katholikus egyház szükségleteire fordítsa; a végrendelet megsemmisíti­e­­tett. A törvény előtt nem létezik new-yorki egyház, az csak egyes plébániákat ismer. Már most meg kell érteni ez intézményeket. Valamint Európában,úgy az Egyesült Államokban is vannak nagy felekezetek,melyek átkarolják az összes hívőket. Az episcopisták, methodisták, presbyteria­­nusok, katholikusok egyetemes egyházak, míg a baptisták és congregationalistáknál minden plébánia független község, és csak a közös hit által van a testvérplébániákhoz kapcsolva; mindez egyházak, felekezetekhez az államnak semmi köze. Az állam csak polgári egyesüléseket, he­lyi testületeket ismer. E testületek birtokosai az egyház javaknak, ezek vállalják el az isten­tisztelet költségeit, a lelkészek fizetését és kö­vetkezéskép csak is ezeknek van a törvénynyel bajuk. A vallás megtűri e ezen kettős szervezetet? E megkülönböztetés egyház és község közt nem fog­lal e magában támadást az egyház tekintélye ellen? Lehet állítani, hogy egy országban sincs az egyház­nak oly hatalma, mint az Egyesült Államokban. Mindazon nemzeteknél, a­hol az egyház egyesítve van az állammal, ez bizonyos rendőr hatalmat gya­korol a hit felett. Szükségkép tudnia kell, hogy mily kezekbe szolgáltatja a fizetést. A katholicismusra nézve ez igen fontos lehet, azok után ítélve, a­mik Poroszországban történnek. Az állam, helyesen vagy helytelenül, dönthet az irányban is, hogy egy új hit­elv kihirdetése, mint pl. a csalhatatlanságé, megvál­toztatja-e az állam és egyház közti viszonyt, és hogy csak azokat ismeri el valódi katholikusoknak, akik a régi hithez mit sem tesznek hozzá. A reformviták­ra nézve a kérdés nem kevésbé fontos. Azon folyto­nos változások mellett, melyek a protestantismus lé­nyegét képezik, szükségképen megesik, hogy a hívők véleménye különböző irányokat vesz, így látjuk ezt Francziaországban; van egy párt, mely magát ortho­­doxnak nevezi,bár a la rochelle-i hitvallástól jól távol áll; van továbbá egy más párt, mely szabadelvűnek mondja magát és az unitarismustól a bölcsészet ha­táráig megy. A mi e keresztényeket, kik nem egy hitet vallanak, és nem tudnak egymás között egyet­érteni, egy és ugyanazon név alatt egy templomban össze­tartja ,azaz államtól adott pénz. Ez ellenfelek mindegyike azt állítja, hogy egyforma joga van a templomhoz, a lelkész-fizetéshez. És ily megoszlással szemben mit tehet­ az állam ? Ha rájuk parancsolja egy zsinati többség hitelvét, mely zsinat talán nem is képviseli a hívők több­ségét, akkor úgy jár el, mint a byzanczi császárok és számtalan nehézségbe bonyolódik. Egy jelkép vallási ügy, az állam nem nyúlhat hozzá, hacsak túl nem lépi a hatáskörét. Talán szétoszszák a plé­bániákat és megannyi kápolnát alapítsanak, vala­­hány külön secta van ? Ez okosabb volna, de nem tartozik a kormányra. Az államnak csak egy módja van az embereket kielégíteni és a vallást hathatós utalmába venni, és ez abból áll, hogy nem kalando­zik idegen területen és minden hívőnek megadja sza­badságát és pénzét. És ez történik az Egyesült Államokban. Mi­után a kormánytól nincs mit várni, és minden keresz­tény azt az egyházat választja és fizeti, a­mely meg­győződésének megfelel, nincs is semmi nehézség az állammal; ami pedig a bel­viszályok­at illeti, azok úgy intéztetnek el, hogy a kisebbség visszavonul és új egyházat alapít. Innen van azon eredmény, mely csak azok előtt tűnhetik fel különösen, kik nem gon­dolkodtak felőle: ezen egyházak, melyek függetle­nek az államtól és fegyelmüknek korlátlan urai, fél­tékeny gonddal őrködnek hitelveik tisztasága felett. Nem vesznek fel keblükbe senkit, a­ki el nem fogad­ja a vallási „covenant“-ot, azaz önként alá nem veti magát a congregatio szabványainak, és el nem fo­gadja annak jelképét. Sőt több egyház annyira viszi a gondot, hogy a gyermekeket, bár meg vannak keresztelve, bér­málva és megáldottak, csak akkor tekintik az egy­ház tagjainak,valódi hívőknek, mikor elérték a férfi­kort és akkor személyes hitvallomást tesznek és ma­gaviseletükkel bebizonyítják, hogy szívük valóban újjá született a Jézus Kristusban. Ezen szigorból magyarázható meg, hogy a re­formált keresztények közül sokan tagjai a hitközség­nek, részt vesznek az istentiszteleten, anélkül, hogy tagjai volnának a szorosabb értelemben vett egyház­nak. Ez azután egy érdekes és kevéssé ismert sta­­tistikai adatról világosít fel. Az Egyesült Államok­ban, valamint másutt is, a katholikus egyház övéinek tekinti mindazokat, kiket megkeresztelt. Ellenben a protestáns felekezetek csak a church tagjait, azaz a megáldoztatni szokottakat tekinti olyanokut. E sze­rint e szám jóval különbözik a congregatio tagjaiétól, mert nem foglaltatnak benne sem a gyermekek , sem azok, kik hitvallomást nem tettnek. Ha tehát szembe állítjuk az 5 millió katho­­likust a 6 millió protestánssal, akkor nem kell fe­ledni, hogy e számok nem egyforma értékűek, és hogy e 6 millió protestáns alatt körülbelül 15 millió hívő értendő, kik tettleges tagjai a congregatiónak, és 15 millió más protestáns, kik, miként sok katholi­kus szokta tenni, több-kevesebb pontossággal vesz­nek részt az istentiszteletben, melynek költségéhez nem járulnak. Ez az igazság érdekében legyen mondva, de nem kevésbé bizonyos az is, hogy a katholikus egy­ház, mely az ithoni és német bevándorlásokból sza­porodik, nagy tért foglal el ezen országban, amely­ből soká száműzve volt, és hogy bizonyos városok­ban, mint pl. New Yorkban tekintélyes befolyást gyakorolnak. Ha ez elválasztás nem érintette hátrányosan a vallást, nem csökkentette-e az istentisztelet jövedel­mét? Szóljanak a tények. Hogy csak a katholiku­­sokról szóljunk, egyházaik száma húsz év óta meg­­háromszorosodott, az egyház­vagyon hatszorosra gyarapodott. Igaz, hogy ez utolsó adatnál tekintetbe kell venni, hogy a földbirtok értéke a háború óta növekedett. Az Egyesült Államokban 1850-ben 1222 kath. egyház volt, 10 millió dollárnyi vagyonnal, 1870-ben 3806 egyház volt 60 millió dollárnyi javadalommal. Kiszámították, hogy a kath. egyház javadalmai az összes egyházjavak hatodát teszi ki, és hogy a kath. templomok az összes templomok tizenhatod részét képezik. Szóval van az Egyesült­ Államokban vagy 60,000 ezer templom, 2800 millió franknyi javada­lommal. Bajos elhinni, hogy akadt volna kormány, mely ily bőkezű lenne; hasonló csodákat csak a hit művelhet. Ezen birtokain kívül minden plébániának van­nak még évi járulékai, melyeket a hívők fizetnek. A methodistáknál heti, havi vagy évnegyedi adakozá­sok által fedeztetnek a költségek, úgy hiszem, a ka­­tholikusoknál is így van.A protestánsoknál a templom­helyek elárusításából szereznek jövedelmet. Minden padban van 4—6 ülés egy-egy család számára. — Gyakran,ha egy templom építésére pénzt gyűjtenek, elárverezik a padokat. New-Yorkban, ahol minden drága, nem ritka dolog, hogy 5— 15000 frankot adnak egy padért, a­mi 500—2000 franknyi évjáradéknak felel meg. Eu­rópában alig képzelik, hogy a hívők, a saját birtoku­kat képező templomért mi örömest és mi nagy áldoza­tokat hoznak. — Mister Thompson, ki soká a new­­yorki Broadway Tabernacle church-nek volt lelké­sze, azt mondja hogy e templom huszonöt év alatt adományokból, padvásárlásokból 400,000 dollárt az­az 800,000 frankot vett be, nem számítva a körülbe­lül ugyanennyire menő összeget, melyet a hittani seminarium fenntartására és missióra költöttek. Pe­dig a congregatio nem igen számít ezer hívőnél töb­bet, és ezek közt is kevés a gazdag. A lelkész fizetése 10—45.000 frank közt változott. Brooklynban, New- York közelében a Plymouth templom lelkésze, Bee­cher úr, a híres miss Beecher-Stowe fivére, oly nép­szerűségnek, oly hirnek örvend, hogy a padok mesés árakon kelnek és 1872-ben 300,000 frankot j­övedel­­meztek.A plébánia 3300 hívőt számlál és lelkészének évenkint 100,000 frankot fizet.Ez kétségkívül csak ki­vétel,és csak különös volta czimén idézem.New-York­­ban a templom padok évi 250—2,000 frankon adat­nak bérbe és egy-egy templom évenkint 50,000 — 150,000 frank jövedelmet húz. A falvakon ugyanez van szokásban; a padok bérbeadása főjövedelmét képezi majdnem mindenütt a templomoknak. E rendszernél az a kellemetlenség, hogy a sze­gényeknek a templomban nincs helyük, hacsak a félreesőbb részekbe nem utasítják őket, vagy külön istentiszteletet nem rendeznek számukra. Ez nem fér meg az egyenlőség szellemével, a­mely a keresz­ténységnek is eszméje; könnyen érthető tehát, hogy a katholikusok, egyházuk hagyományához híven, és a különösen jámbor methodisták ez aristocraticus szokást, mely még a régi Angolországból származik, nem fogadták el. Én azonban csak egyet akartam kimutatni, azt, hogy nincs szükség az állam költsé­ges közbenjárására, sem annak sovány segélyére, hogy az egyház létele biztosíttassék. Amerikában minden felekezet hívei pompás templomokat építe­nek, iskolákat alapítanak, középtanodákat, papnö­veldéket, kórodákat, könyvtárakat, temetőket, nyomdákat, hittérítőket küldenek ki, hogy vigyék el messze tájakra az evangéliumot, vigaszt Budapest, oct. 22. (Németország és a magyar ínségesek.) A „Hon” azon múlt heti czikkére vonatkozólag, mely ama hírrel foglalkozik, hogy Németországban a mag­yar ínségesek részére gyűj­tések terveztetnek, melyet különben már alaptalan­nak jelentettünk ki,következő sorok közlésére kéret­tünk föl: „Fel vagyunk hatalmazva kijelenteni, hogy az egész közlemény teljesen alaptalan. A budapesti német főconsul Magyarország ínségesei iránt táplált rokonszenvének a gyűjtések támogatásával, bizo­nyára szívesen ad kifejezést, de ő épen úgy, mint a „Hon“ azon nézetben van, hogy az ő kezdeményezé­se ezen ügyben nem lenne tapintatos. Ezek után a »Hon« vezérczikkezője talán szükségét érezendi annak, hogy vissza­vonja legalább is elhamarkodott föltevéseit a főconsul úrról ki csak azért nem nyilat­kozott eddig, mert a helyi sajtó minden hamis köz­leményét rögtön helyreigazítani, erre ma már egy ember ereje alig elégséges.“ (A budapesti főpolgármeste­ri jelöltek­ fölött ma este 7 órakor vagy ötven fővárosi bizottsági tag értekezletet tartott az­­iparo­sok körében.“ Szóba csak­is Ráth és Házmán jelöltsége került. Bródy, Sza­bóky és Feny­­v­e­s­s­y Ráth mellett, Máttyus, Ország és Horn Házmán mellett nyilatkozott. Mindegyik fél fölsorolta a maga jelöltjének érdemeit, és jelen tulaj­donságait, és míg ezen tulajdonok egymást egyensú­lyozni látszanak, Ráth hívei jelöltjüknek különösen ertélyét emelték ki Házmánnal szemben, míg ez utóbbinak szószólói a Ráthban elismert erélyt nem tartották kiváló előnynek. Az értekezlet 9 órakor oszlott el határozat hozatal nélkül. (Az o­s­z t­r­ák reichsrath-vá-l­aszt­ás­ok.) Bécsből, október 21-től jelentik. Az eddigi választási eredmények szerint megválasz­tatott 104 alkotmánypárti és 72 federalista, illetőleg ultramontán, kik a következőleg oszlanak meg: Csehországban 28 alkotmánypárti és 33 federa­lista; Galicziában 18 alkotmánypárti, 9 federalista; Alsó-Ausztriában 26 alkotmánypárti, 1 ultramontán; Felső-Ausztriában 6 alkotmánypárti, 6 ultramontán; Salzburgban 2 alkotmánypárti, 2 ultramontán ; Stá­jerországban 2 alkotmánypárti, 7 federalista ; Karin­­thiában 7 alkotmánypárti; Krajnában 1 alkotmány­párti, 4 federalista; Bukovinában 3 alkotmánypárti; Morvaországban 4 alkotmánypárti, 7 federalista; Isztriában 2 alkotmánypárti, 1 federalista; Görzben 2 alkotmánypárti, 1 federalista; Triesztben 3 alkot­mánypárti, 1 federalista. Eddig csak Triesztben fe­jeztettek be tökéletesen a választások. Dalmátiában, Tirolban, Vorarlbergben és Sziléziában a választá­sok c­ak holnap­­már veszik kezdetüket, még­pedig a falusi községek szavazásával. Azonkívül holnap a morvaországi és bukovinai városok is választanak, valamint a salzburgi kereskedelmi kamara is, ez utóbbi azonban nem önállóan. Egészben holnap 34 képviselő fog választatni, kik közül alkalmasint 19 az alkotmánypárthoz, 15 pedig a federalistákhoz fog tartozni. A görzi és istriai városok, mezővárosok és kereskedelmi kam­rák f. hó 18-án és 19-én megejtett választásainak eredménye a következő: Görz és Gradiska her­­czegizett grófság részéről gróf C­o­r­on i­n­i Ferencz országkapitány 652 szavazattal választatott meg, el­lenjelöltje Catinelli őrnagy 157 szavazatot kapott; Istria részéről dr. V­i­d­u­­­i­c­h országkapitány 1514 szavazattal 1752 szavazatból. Mindkettő az alkotmány határozott híve; utóbbi eddig a képvise­lőház első alelnöke volt. B­é­c­s város Landstrasse kerületbe ma ment végbe a szorosabb választás ; dr. D­­ 11 é­s demokratikus jelölt és dr. Kopp Eduárd alkot­­mánypárti között. A választás a legnagyobb rendben folyt le. A szavazatok összeszámítása mindjárt elein­te mutatta a pártok arányát. Dr. Dittesnek mindjárt az első száz szavazatból két annyi jutott, mint dr. Koppnak, és ez arány mindvégig ilyen maradt. Mi­kor dr. Dittes szavazatainak száma elérte az absolut többséget — 661-et, dr. Koppnak 354 szavazata volt. A végeredmény az lett, hogy dr. Dittes 846, dr. Kopp pedig 460 szavazatot kapott. 15 szavazat érvénytelen volt. E szerint dr. Dittes jön meg­megválasztva. (Ez is conservativ.) A pozsonyi „Katholik“ »egy magyar tekintélyes conservativ férfiútól« hosszabb czikket közöl, mely nyíltsága ál­tal különös figyelmet érdemel. Miután a czikkiró kijelentette volna, hogy mindaz, a­mi 1847 óta tör­tént, csak külsőségnek tekintendő, így folytatja : „A­mily paradoxnak tűnhetik fel felületes vizs­gálat folytán sokak előtt, és oly igaz, hogy Magyar­­ország nyolczszázados ős alkotmánya még él. Vala­mint a régi palimpseaten a kiirthatlan ősivás nyomai meglátszanak, bár eltakarják azokat az avatatlanok szemei elől az uj irás vonásai, és úgy sem a 48-diki események, sem az uj alkotmány, az 1867-ik évi ki­­egyezkedés nem volt képes eltörölni azon ősirást, melynek az eredeti népszellem adott életet. Ha tehát Magyarországon konservativ pártnak kell alakulnia, mely megérdemli e nevet valódi és mély értelmében, ezt lehetetlen akként magyarázni, hogy többé-kevésb­é befolyásos férfiak azon feladatot tűzik maguk elé, hogy a törvényesen létező alkotmány szakaszait conserválják. Nem, konservatív államférfiu­­nak, működjék az bár az uralkodó tanácsában, a parliamentáris körökben, vagy dolgozó szobájának magányában, nem szabad csak a jelenlegi pillanat­hoz, az érvényesen fennálló alapokhoz ragaszkodnia. Képesítve kell lennie arra, hogy az állameszmét sze­mei elé állítsa; lelke előtt meg kell, hogy jelenjenek valamennyi századok képviselői azon hagyományok­ban, melyek műveikben, a történelemben jelentkez­nek. Ezeket ös­­zhangzásba kell hoznia a jelen szük­ségeivel és törvényeivel; de nem kevésbé hivatása a jövendő, még meg nem született nemzedékek szük­ségleteit megérteni s velük a jelent áthatolni, így a múlt, jelen és jövő ezen kölcsönhatása által az élet tevékenység és fejlődés önmagától jelentkezik az élettelen, idegen formákban. A nemzeti alkotó szel­lem behatol a formákba, életet önt azokba, áttöri s átalakítja azokat örök eszméinek, s az idők váltako­zó szükségének megfelelőleg. Oly párt, mely e feladatot tűzi maga elé, s mely az állam — de csak a magyar állam — esz­méjét akarja és képes megtestesíteni : e párt való­ban konservatív, mert fenntartja az­ élő, valódi s a néppel veleszületett alkotmányt. És ily pártot, ha nem csal minden analógia, lehet alkotni Magyaror­szágon, főleg most, az uralkodó rendszer eclatans fiascoja alkalmával. Tömegesen fognak a körül ezők csoportosulni, melyek e pillanatban vagy lappang­nak, vagy tulajdonképeni rendeltetésüket nem is­mervén, talán épen ellentétes utakon haladnak. Ez által fog megoldathatni a mind fenyegetőbben fellépő nemzetiségi viszálkodások kérdése, ez által bizto­sítható a fennálló , egyenjogú vallásfelekezet békéje és szabadsága.­­Ez egy szóval annyit tesz — hogy töröljük el a mostani alkotmányt s alkossunk újat — vagy semilyent. Mely nézet lehet reactionarius, vagy forradalmi; de semmi esetre sem conservativ.) (A szerb kormány lapja Mazu­­r­a­n­i­c­s­r­ó­l.) A belgrádi félhivatalos,, J­e­d­i­n­s­z­­t­v­o“ Mazuranicsnak horvát bánná történt kine­­veztetése alkalmából a következőket írja: Két fontos dolog az, a­miket e kineveztetés alkalmából tapasztalunk: először is, hogy az ország kormánya élére oly egyén állíttatott, kiben, mint nemzeti képviselőben s az országgyűlés elnökében, az ország bizalma kétszeresen megtestesült, s hogy másodszor oly egyén jutott a legfőbb méltóságra, ki élénk részt vett mindazon változásokban, mik az új szerb horvát történelem ez első szakában történtek. Az ottani (horvát) nép közügyeinek élén nemcsak kitűnő hazafit üdvözöl, ki az elsők között működött társadalmi és politikai újjászületésében, nemcsak dicső nevű költőt, ki az első helyet foglalja el az el­ső délszláv költők között, hanem értelmes állam­fér­fiút is,ki hazájának minden esélyei , viszonyai között sok belátást és kiváló tapintatot tanúsított, ki a nem­zed irányhoz mindig hű maradván, s minden véglet­től és szélsőségtől politikai észszerű­séggel tartózkod­ván, azon közép­utakon hatolt előre, a­melyeken haladva, lehet csak a pozitív eredményeket elérni, és Bécsben s Pesten a nemzeti ügyért küzdve, úgy tudta dolgát vinni, hogy mindkét helyen megnyerte és kivívta a bizalmat, és a népnél is megőrizte a személye iránti tiszteletet. Budapest, oct. 22. A károlyváros-fiumei vasút holnap fog megnyílni, s ez által a rég óhajtott egyenes összeköttetés Budapest és Fiume között tény­leg megtörténik. Őszinte örömmel üdvözölvén e fontos tényt, egyelőre hajlandók vagyunk azon költséget is elfelejteni, a­mibe ezen összeköt­tetés került az országnak: a drága fiumei in­­dóházat, a még drágább fiumei kikötő-építke­zéseket, az annál is drágább zákány-zágrábi pályát, s a koronát mindegyikre feltevő Ká­roly­város­ fiumei részt. Csak azt constatáljuk, hogy a tény, a­mi ezen vonalszakasz megnyit­­tatásával befejezését éri, felette fontos mozza­nat , s figyelemmel vizsgáljuk várható ered­ményeit. A hatvanas években Lónyay Menyi­­ért bírálta volt Bontoux Eugen urnak, a cs. kir. szab. déli vaspályatársaság igazgató­jának, egy akkortájban megjelent derék értekezését melyet a „Revue d. d. M.“ közlött. Az érte­kezés czíme volt : ,,La Hongrie et l‘alimenta­­tion de l‘Europe.“ A birálat ép oly szel­em­­dus vola, mint maga az értekezés. Lónyay számokkal mutatta ki, hogy Bontoux úr okos­kodásának egy hiánya van, nevezetesen azon befolyás, mit saját pályája, a cs. kir. szab. déli vaspályatársaság gyakorol Magyaror­szágra. Azon tarifa-különbözet, a­mi a ma­gyar gabonát Triesztig terheli, nem engedi azt megjelenni a marseillesi piaczon, s e kü­lönbözet ki volna kerülhető az által, ha az egyenes összeköttetés kiépíttetnék Fiuméba. A különbség, — ha jól emlékszünk — 18 krajczárnyi volt vámmázsánként. Azóta megtörtént a szentpéter-fiumei vo­nal kiépítése az állam közvetett, és a károly­­város-fiumei vonalé az állam közvetlen kia­dásai folytán. Talán nem lesz érdektelen megvizsgálni, hogy áll a dolog most? A magyar állam kezében levő összeköt­tetés, — Károly­városon túl, — nemcsak hogy

Next