Pesti Napló, 1874. március (25. évfolyam, 50-74. szám)
1874-03-03 / 51. szám
. A „Pesti Napló“ tárczája. 51. szám. Budapest, Kedd, martius 3.1874. 26. évi folyam. Szerkesztési iroda; Bai Átok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kézi átok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) * kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ ESTI KIADÁS. Előfizetési feltételek? Hirdetések szintúgy' mint*elöfizetések Postán küldve, vagy Budapestéi'; hájhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra . . . G frt — kr. 6 hónapra . . 12 » — » ^ADÓHIVATALBA, Barok-tere, Athenaeum-éplik küldendők. Az esti kiadás postai különküldéseért stiblfizettts évnegyedenként forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. a Budapest, mártius 3. Szlávy min. elnök az éjjeli gyorsvonattal tért vissza Bécsből, s ma délelőtt magánlakásán fogadó minisztertársait, kikkel bécsi útja eredményeit közlé. Bécsben a miniszterelnök természetesen gróf Andrássy Gyulát is meglátogatá, s több lap azt találgatja, hogy váljon a miniszterelnök, ő Felsége általi fogadtatása előtt vagy után szólt-e gróf Andrássyval, mely körülmény históriai becse előttünk igen kétségesnek látszik. A »vacsorapárt« mai összejövetelére számos meghívás történt, s mint hírlik, ismét felszólalások terveztetnek a »coalitio« ellen. A vasárnapi képviselőválasztásokban ismét két jelöltjét juttató diadalra a fViUlCZin köztársasági párt. A szavazások végeredményét a távirda még nem hozta meg, de annyi bizonyos, hogy mind Vancluse mind Vienne megyékben a republikánus jelöltek kerültek ki az urnából. Ez új bizonyítéka a franczia nép igazi hangulatának. Már tegnap említettük, hogy Tlliers február 26-án egy amerikai küldöttséget fogadott s ez alkalommal jelentékenyebb beszédet tartott. A tisztelgők a New-Yorkban lakó francziák küldöttei voltak, kik albumot és feliratot nyújtottak át az öreg államférfiunak. Thiers megköszönte a kitüntetést s azután igy szólott : Szerencsétlen hazánkért mindent megtettem, amit tehettem. Először kormányt, azután nagy segélyforrásokat kelle nyernie, hogy területe megszabadíttassék. E kormány csak a köztársaságban volt lehetséges, mert eddig is mindannak daczára, amit megkísérlettek, a monarchiát nem tudják visszaállítani, s ami engem illet, én megkísérlem a köztársaságot lehetővé tenni. Az ország önfeláldozása segített nekem a területének visszaváltásához szükséges segélyforrásokat megtalálni, s ma ezen a területen már csupa francziák laknak. Most a reorganisatió művét folytatni kell. E mű csak pillanatra van félbeszakítva, őrizkedjünk kételkedni a sikerben. A pártok végre el fogják ismerni tehetetlenségöket, s megengedendik, hogy Francziaország úgy kormányozza magát, amint neki tetszik. A renddel, a törvény lelkiismeretes tiszteletével, a kellő türelemmel Francziaország czélhoz fog jutni. Ragaszkodni kell hozzá és tanulva az önök által lakott ország példáján, csak arra kell gondolnia, hogy czéljához rendes útón eljusson, mert semmit sem alapíthatni sem erőszakossággal, sem elhamarkodással. Washington nemes példája legyen mindnyájunk mintaképe. Mindazoknak, kik Francziaországot kormányozzák vagy kormányozni fogják, szemük előtt kell tartaniok a nagy előképet s mi boldogok leszünk, ha többeknek közülünk sikerül a munkát befejezni, melyet egészen bevégezni Washington volt szerencsés. Ami engem illet, én szerencsés és büszke leszek, hogy a dicsteljes feladatnak csak egy részét is megvalósíthattam. E rész nehéz volt, de reményem, hogy nem marad terméketlen s folytatói és folytatása lesznek. Míg erőm birtokában maradok, az országnak szentelem azokat s illusiók nélkül mondom önöknek : én reményiek; — igen! én reményiek! E beszéd kiegészítő részét képezi ama köztársasági programmnak, melyet Thiers mult héten nyilvánosságra került levelében kifejtett. A török miniszter válságról a »Köln. Zzgc tegnap érkezett számában igen különös leleplezéseket találunk. E lap szerint Mehemed Russi pasa nagyvezér azért lett oly váratlanul elcsapva, mert nagyon sokat engedett a franczia befolyásnak s különösen azért, mert elnézte, hogy Vogué gróf franczia nagykövet az örmény katholikus kérdésben egyenesen a sultánhoz intézzen levelet. Ez a lépés a »Köln. Zrg« szerint »hallatlan dolog« s annyira felbőszíté a szultánt, hogy a nagyvezért, ki ilyesmit egy idegen követnek megengedett, brevi manu elcsapta. Az illető levél török nyelven volt fogalmazva s magyar fordításban igy hangzik: A franczia kormány a legnagyobb mértékben hálás azon figyelemért, melyben a szultán ő felsége a nagykövetet részesíté s legmélyebb köszönetét fejezi ki a legkegyelmesebben adott azon császári ígéretre, hogy ő felsége nem mulasztandja el azon kérdéseket, melyek a franczia kormányt érdeklik, a nevezett kormány óhajainak megfelelő módon juttatni megoldásra. A nagykövet kormányának pontos jelentést ten a nagykövet kihallgatása alkalmával, midőn a beszéd az örmény katholikus kérdésre került, fölséged részéről legkegyelmesebben adott azon biztosításról, hogy e kérdés is kielégítő módon fog szabályoztatni. A nagykövet most mély sajnálattal kénytelennek látja magát felséged elé terjeszteni, hogy szomorú helyzetben van , mert noha épen egy hó múlt el, az e kérdésben kiadott császári rendeletet még végre nem hajtották. Elénk sajnálattal kell kijelentenie, hogy e viszonyokat a franczia kormány ismeri, hogy azok Sadik pasának Párisba érkeztével találkoznak s a franczia kormánynak az örménykath. kérdésben táplált reménytelensége Sadik pasa küldetése elé a legnagyobb akadályokat fogja gördíteni. Minthogy e kérdés elhalasztása a barátságos és őszinte viszonyokat, melyek a két kormány közt fennállanak, zavarja és a porta igazi érdekeinek árt, a nagykövet egy pillanatig sem kételkedik, hogy az elhalasztáshoz nem járul a császár jóváhagyása. A nagykövet tehát kötelességének tartja, mielőtt kormányának újabban ir, e viszonyokat a szultán ő felsége elé terjeszteni. A viszonyok által ajánlottak végrehajtását a nagykövet ő felsége kegyelmére és parancsára bízza. A »Köln. Ztg.« a franczia kormány e lépését élesen birálja s túlkapásnak nevezi. Egészben véve közleménye azt mutatja, hogy Bismark herczeg nagy figyelemmel kiséri a francziák működését a keleten. Ezt bizonyítja azon körülmény is, hogy a napokban Arnim gróf eddigi párisi nagykövet neveztetett ki Németország képviselőjévé a portánál. Az angol fővárosba legközelebb igen szomorú hírek érkeztek az afrikai csatatérről. Úgy látszik, hogy az angol csapatok kissé túlságosan behatoltak az ellenség területére, ott több vereséget szenvedtek s azon veszélyben is forogtak, hogy mindnyájan az ellenség kezébe kerülnek. Ez a kis háború, emberéletben és pénzben már eddig is igen nagy áldozatokat követelt. Az utolsó siker. — Riviére Henrik beszélje. — II. (Folyt.) Másnap ismét eljött, hogy fényes nappal nézze meg a helyiségeket. Most, hogy hidegen el volt szánva mindenre, most már csak arról volt szó, hogy elegendő bizonyítékokat szerezzen. Fölkeresett egy halász kunyhót, amelynek kétes hírű lakóit a nyomor, a bűn készekké tesz minden árulásra. Bátran megszólította őket, biztonságot szerzett magának, hogy ezeknek van-e tudomásuk az éji összejövetelekről és szükség esetén el is mondhatnák, hogy mit láttak. Ekkor érezte, hogy képes lehetne megkezdeni az elhatározott támadást, mely vagy visszahozza neki boldogságát vagy örökre bal sorsra fordítja azt. Visszatérve a kirándulásról, d'Orbéire asszonyhoz ment. A fiatal hölgy egyedül volt a salonban, nagy karszéken pihent, és élvezte a kertből beáramló balzsamos tavaszi illatokat. — Talán Marcelre gondolt épen, talán arra a pillanatra, amidőn legutóbb látta, vagy arra, amikor legközelebb viszontlátandja. Ajkán kedves mosoly játszadozott, olykor azonban könnyű fellegként lebbent el homlokán a boldogság édes bánatossága. Midőn bejelenték neki Demarsange asszonyt, összerezzent, fölkelt, és eléje ment a versenytársnak, akire eddig alig gondolt. De hisz az is meglehet, hogy Honorine csak udvariassági látogatást tett. Szeretetreméltó, kissé csodálkozó arczot mutatott előtte. Demarsange asszony halványsága daczára nyugodt, kecses volt. A két nő leült egymással szemben és egy pillanatig szótlanul maradtak. A csendet Honorine szakita meg : — Asszonyom, komoly, döntő értekezést akarok önnel tartani? Renée, bár ez a kezdet zavarba hozta, látszólag közönyös maradt : — Mi tekintetben ? kérdé. Demarsange aszszony nyugodtan reá nézve : — Destry úr tekintetében. — Ah! szólt Renée. — De e szóban csak meglepetés volt kifejezve, ez inkább válasz volt, sem mint felkiáltás. — Határozott szándékkal jöttem kegyedhez, folytatá Demarsange asszony és azonnal értesíteni is fogom róla. Remélem, hogy meg fog bocsátani, ha bizonyos vallomásokat teszek, melyek furcsán hangzanak ugyan egy nőtől, de kegyedet ép úgy érdeklik, mint engem és szükségesek arra, hogy helyzetem önnel szemben tisztáztassék. D’Orbéire asszony igent bólintott. — Destry úr és én több év óta viszonyban vagyunk, kezdé Honorine halk hangon. Teljes bizalmam volt iránta, azt hivom, hogy et bízvást magaménak mondhatom. Szóval tökéletesen boldog voltam, mielőtt ő önnel találkozott volna. Valóban kétségbe vonom, hogy önmagától elment-e volna, mert vonzalmam kielégítette őt, de ön szerette őt, és ezt észre is vétette vele. Ah!ne tagadja, mondá, midőn Renée egy kézmozdulatot tett, melyet ő félreértett. Egyébiránt nem lobbantam szemére, kegyed meg is szerethette, hisz magam is szerettem. E szavaknál megálloit. — Folytassa kérem, mondá d’Orbéire asszony, föltettem magamban, hogy végig hallgatom önt. — Pedig asszonyom, veszélylyel jár az, ha megfosztják a szerette férfiútól a nőt, ki ő benne helyezte minden boldogságát. Óhajtanám, ha csak féligmeddig tudott volna valamit Destry úrral való viszonyom felől. Pedig okos és nagylelkű is lett volna, ha e tekintetben jobban igyekezik értesülni, hogy megtudja, mi voltam és mire lehetnék képes. Ön azt nem akarta. Pedig ha megteszi vala, kétségtelen, hogy félreállt volna. De ne foglalkozzunk egyébbel, mint a meglevő tényezőkkel. Én mindkettejüket megtestem. Féltékenységem, szenvedéseim, pedig én sokat szenvedtem, följogosítottak erre. Tudom, hol adnak egymásnak találkát, még tegnap este láttam kegyedet, amint egyedül odament és kedvese karján távozott. Mások, akiket meg lehetne kérdezni, és úgy tudják, mint én. — Nos ? — mondá Renée elsápadva, de daczosan. — Nos ! én eltökéltem, hogy mindent elmondok férjének. D'Orbéire asszony kezdetben nem felelt. Keblében a legkülönbözőbb érzelmek támadtak, hirtelen szorongás fogta el, a kilátásba helyezett megszégyenítés, a szomorúság, a félelem, a fenyegetett szerelem sajnálata, az áruló elleni megvetés, mindez remegéssel töltötte el, mit azonban büszkesége nem engedett észrevenni. — Ha el nem utazik, mindent el fogok neki mondani, kezdi újra Demarsange asszony. — Elutazni ? — Igen, hisz ez önnek könnyű. Azt mondja férjének, hogy egészségi tekintetből utazást akar tenni. Soká fog távol maradni, mindaddig míg d'Orbéire úr más állomást nem kap, ahová azután elkíséri. — Hisz ön el akar engem választani Destry úrtól. — Igen is. Renée néhány pillanatra elgondolkodott. Fellázadt e határozottan formulázott akarat ellen. Talán engedelmeskedjék, lemondjon Marcelről? Nem kellett-e mindenek előtt vele találkoznia ? Hát ha e nő csak koholja azt, hogy látta őket, hát ha mit sem tud bebizonyítani és az utolsó pillanatban hátrálni fog ? Nem kellett-e ezt meggondolnia ? De még ha Demarsange asszony csakugyan valósítaná is fenyegetését, Renée nem akart megválni Marceltől, ha életébe kerül is. Az izgatottságot, mint az minden veszélynél és áldozatnál történni szokott, hideg elszántság követte : — Asszonyom ! válaszoló, mondjon el férjemnek, amit tetszik. Demarsange asszony nem volt elkészülve e válaszra. Azt hitte, hogy d’Orbéire asszonyban csak félénk ellenfélre talál, és most ime a Marcel gerjesz- tette szerelem ereje által szintoly erősnek bizonyult, mint amilyen ő volt. Honorine minden izében összeborzadt. De hát milyen férfiú az, akit így szeretnek ? Egy tekintet a múltra megfejté neki Marcel varázserejét. Hisz az természetes — s ő maga is próbálta már, — hogy más nő sem akar róla lemondani. — Ám legyen, asszonyom, mondá lassan felkelve. — De jogomban áll Destry urat értesíteni arról, amit nálam megkisérlett, jegyzé meg d’Orbéire asszony. — Igen! válaszolá Honorine. Midőn Honorine eltávozott, d’Orbéire asszony erélye lerogyott. Fiatal, szerencsétlen volt, és hoszszan, keservesen sírva fakadt. Mást azonban nem vádolt, csak a sorsot. Demarsange asszony menthető volt, Marcelt pedig nem találta bűnösnek. Hisz ő maga közeledett Marcel felé, pedig tudott e viszony felől, melyet akkor jelentéktelennek, feledettnek, banálisnak látott, és mely egyszerre oly rémítő mérveket öltött előtte. Honorinet a kifejtett bátorságból ítélte meg, és remegett e bősz nőtől. Mindazonáltal megtette a magáét, bátran megállotta a csapást, és ha most sír is, Demarsange asszony azt nem láthatja. Be kelle most várni Marcelt, hogy az, mint az ő és versenytársa sorsának ura, határozzon. Ez este el kellett jönnie. Marcel gyakran látogatta meg Renéet, és d’Orbérie úr, bár szinte zokon vette, udvariasan fogadta. Attól tartott, hogy féltékenynek fogják mondani. Egyébiránt ritkán volt honi, mulatságai, vagy ügyes-bajos dolgai után járt rendesen. A két szerelmes tehát majdnem egészen szabad volt, a leggyakrabban tanuk nélkül voltak együtt. Marcel, midőn belépett, azonnal észrevette, hogy Renée szomorú, kedvese időt sem engedett neki a kérdezősködésre, hanem azonnal elmondta, hogy mi történt. A csapás Maróéira nézve annál kegyetlenebb volt, mert nem volt reá elkészülve. Azt nem hitte, hogy a veszély innét támadhat. Mentegetődzni kezdett, de Renée szóhoz sem engedte jutni. — Mi csak magunkra gondoltunk, mondá, megfeledkeztünk Demarsange asszonyról, akinek csak az a hibája, hogy ép úgy szereti önt, mint én. — Az igaz, hogy én csak barátnőnek néztem, válaszolá Marcel, sohase tettem volna fel, hogy anynyira fog majd menni. Ebben igaza volt, Honorine látszólag semmit sem változott irányában. Hogy a szívét gyötrő féltékenységet eltitkolja, hízelgő színlelést mutatott, meylyel Marcelt csakugyan rászedte. Marcel azt remélte, hogy új szerelmét, mely villámcsapásként támadt benne, el fogja előtte rejteni, vagy ha meg találná is sejteni, arra bírja, hogy nyugodjék bele. Marcel tudta, hogy Honorine bánatot fog mutatni, de arra képtelennek hitte volna, hogy szerelme oly mély, oly heves legyen. Most azonban inkább Renéevel foglalkozott ; a fiatal nő bánata, elnézése, ön megadása meghatottak. D’Orbéire asszony biztos volt benne, hogy jobban szerettetik; bármenyire nyugtalanító ■ dott is, szinte büszke volt fensőbbségére, örvendett, az alkalomnak, hogy Marcelnek bebizonyíthas a hű odaadását. — Mit tevők legyünk ? kérdé végül. — Elmegyek Demarsange asszonyhoz, válaszolá Marcel. Tudni akarom, hogy mit tehet ellenünk Hahetséges lesz lebeszélem terveiről. Nyílt lesz !. irányában és ha nem sikerül őt lebeszélnem, m rád még idő magunkat valamire eltökélnünk. Ez utolsó szavakat elszántan ejté ki, és kebléhez szánta Renéet. — Én pedig el vagyok készülve mindenre, válaszolá Renée viszonozva az ölelést. Amit ön tesz, az jól lesz téve. (Folyt. köv.) Budapest, mártius 3. (Doda Traján karánsebesi képviselő pártállása) tekintetében a »Bánáter Post« hosszabb czikket közöl, melynek lényegét a következőkben ismertetjük : Midőn Doda Traján Karánsebesen megválasztatott, az ottani alkotmányos érzületű körökben nem volak teljesen tisztában politikai nézetei iránt. Sajtó útján intéztek tehát hozzá e tekintetben felszólítást, mely azonban sikertelen maradt, míg végre a 21-ikén tartott képviselőházi ülésben szint vallott Doda úr, Babesék, Mileticsék s Koszticsék társaságában lépve ki a politikai élet színpadára. A »B. P.» erre vonatkozólag megjegyzi, hogy a közvélemény a tábornoki egyenruha alatt egy erkölcsileg magasan álló férfiút vél rejteni, mely vélemény főleg nálunk igazolt, hol a hadsereg magasabb rangú tisztjeinek lovagiassága, nyílt, becsületes és őszinte jelleme, kevés kivétellel, közmondásossá vált. Ezért hittük egyszerű gyanúsításnak — mond a »B. P.» azok állítását, kik Doda urat kétes politikai jellemmel vádolták. A febr. 21-ei képviselőházi ülés igazolta ezek állítását. A tábornok ahelyett, hogy valamely, a törvény s az alkotmány keretén belül álló párthoz csatlakozott volna, azokkal szövetkezett, kiknek feladata urunk és királyunk fenséges szándékait és czéljait kijátszani, az állam jogi alapját, sőt annak létét megrendíteni. Ez által Doda tábornok úr oly térre lépett, mely megilletheti Mileticset és társait, de nem illik a tábornoki ranghoz. De e mellett Doda, eltekintve tábornoki minőségétől, mint magánember is oly eljárást tanúsított választóival szemben, mely komoly beszámítás alá esik. A helyett, hogy megválasztatása előtt, vagy után programmot adott volna, választóit hallgatása által félrevezette, kik állására való tekintettel nem is álmodhatták, hogy Doda úr Mileticsékhez szegődhetnek. A tábornok úr tehát egyenruháját használta fel arra, hogy választóit kijátszhassa. A czikk végül a választókerület alkotmányos érzelmű férfiait sorakozásra szólítja fel. (A nemzetiségi viszály Pancsován.) Pancsován múlt hó 26-dikán rendkívüli közgyűlés tartatott, mely hivatva volt határozni azon felterjesztés felett, mely Pancsovát a sz. kir. városok sorába felvétetni s azt valamely megye székhelyévé tétetni kéri. Mindjárt az ülés megnyitása után Bohorony Belizár tanácsos kérdést intézett a polgármesterhez azon indítvány sorsa iránt, mely nemrég két bizottsági tag által adatott be, mire a polgármester azon választ adta, hogy ezen indítványok természetüknél fogva a főispán elnöklete alatt tárgyalandók. Vranjcsevich helyeselte a polgármester nézetét, miután azonban a főispán ezen indítványokat a közgyűlés elé terjeszteni vonakodik, azt indítványozta, hogy a képviselőházhoz felirat intéztessék ezen visszaélés orvoslása végett. Krancsevics ellenzi az indítvány rögtöni tárgyalását. Kasapinovits szavazást sürget, mi megtörténvén, a többség Vranjcsevich indítványa mellett nyilatkozik. Erre a polgármester kijelenti, hogy az indítványt tárgyaltatni nem engedi. Ezután a közgyűlés áttért a napirendre, s elfogadta a kiküldött bizottság által javasolt felterjesztést. A napirend ki lévén merítve, a nemzetiségi párt értekezletet akart tartani, hogy a deákpártiakkal egyetértő megállapodásra juthasson a Boborány által felhozott sérelmes kérdésben. A deákpártiak azonban az értekezlet ellen nyilatkoztak, s ezzel az ülés véget ért. Midőn a bizottsági tagok az ülésteremből távoztak, a csőcselék a deákpártiakat a lépcsőn szidalmazta s gúnyszavakkal illette. E jelenet rendezői ellen vizsgálat fog indíttatni. Az osztrák nemzeti bank havi kimutatása február 28-ra 1. A. c t i y á k * Erczalap 144,811.603 frt 60 kr. Erczben fizetendő váltók 4,380.097 frt 16 kr. Leszámitolt váltók és értékek fizetendők Bécsben 86.061.901 forint 65 kr. fizetendők Bielitzben 767.078 ft 17 kr. Brünnben 7,987.449 ft 78 kr. Budapesten 26,446.956 frt 61 kr, Debreczenben 825.048 frt 27 kr, Egerben 53.605 frt 7 kr, Fiuméban 10. 309 ezer 650 frt 42 kr, Gráczban 4,319.834 frt 68 kr, Nagyszebenben 206.909 frt 34 kr, Insbruckban 210 ezer 855 ft 85 kr, Klagenfurtban 1,453.899 ft 11 kr, Krakóban 966.015 frt 56 kr, Brassóban 790 568 frt 26 kr, Laibachban 1,297.597 frt 9 kr, Lembergben 1,219.472 frt 605 kr, Linzben 921.190 frt 84 kr, 01 mützben 1,087.890 frt 73 kr, Pilsenben 1,119.095 frt 74 kr, Prágában 7,547.851 ft 89 kr, Reichenbergben 1,411.398 forint 37 kr, Temesvárott 1,071.169 forint 72 kr, Triesztben 2,217.508 forint 69 kr,Troppauban 2,510.776 frt 83 kr. Összesen : 151,803.725 ft 28 kr. Kölcsönök kézizálogra Bécsben 17,289.400 ft — kr. a fiókoknál 24,269.300 ft — kr. A bank tulajdonát képező államjegyek 1,858.869 ft — kr. Kölcsön az állam részére a bankprivilegium tartamára 80.000.000 ft — kr. Jelzálog kölcsönök 77,365.943 ft 65 kr. A nemzeti bank börzeszerüleg megvett záloglevelei 6.977.250 ft 75 kr. A tartalék alap értékei 4.305.103 ft 95 kr. A nyugdíjalap értékei 2.283.048 ft — kr. Épületek Bécsben és Budapesten s az egész fundus instructus 2.764.061 ft 42*kr. Összeg: 518.108.402 ft 82 kr. Főösszeg: 518.108.402 ft 82 kr. p 8. S S V á k ! Bankalap 90.000.000 ft — kr. Tartalékalap 18,000.000 ft — kr. Bankjegyforgalom 326,058.230 ft — kr. Fel nem vett tőketörlesztések 130.950 ft — kr. Beváltandó bankutalványok 1,113.143 ft 405 kr. Girók 2,815.390 ft 79 kr. Fel nem vett osztalékok 442.187 ft 50 kr. Forgalomban levő zálogjegyek 76,801.470 ft — kr. Fel nem vett záloglevél kamatok 125.487 ft 42 kr. Nyugdíjalap 2.283.048 ft — kr. Folyószámlák 338.515 ft 705 kr. Jókai Bismarknál. — A»Hon«-ból. — Braun Károly birodalmi képviselő barátom szives közbenjárása folytán mindjárt megérkezésem utáni napon voltam szerencsés a nagy államférfiútól kihallgatási órát nyerhetni , ami annyiban nevezhető kihallgatásnak, hogy ő beszélt, én pedig hallgató voltam. Este kilenc órakor fogadott el (megesik, hogy éjfél utánra ad kihallgatási órát a látogatást vágyónak.) A hozzájutás igen könnyű és egyszerű. Palotája a legigénytelenebb külsejű az egész Wilhelmstrasséban, s még csak medveprémes kapus sem őrzi ajtaját ezüst buzogánynyal,úgy kell becsengetni, mint más szegény emberhez. Az előtermet egyetlen moderateur lámpa az asztalon világítja meg. Ettől harmadik Bismark dolgozó és elfogadó szobája. Ebben is a legegyszerűbb bútorzat, semmi pompa ; a szögletben egy vas nyugágy; az alatt fekszik egy hatalmas Bernáthegyi szelindek, az ablaknál egy vasszekrény ; a szoba közepén egy nagy íróasztal, a mellett ül a vasember. Bismark herczeg egy teljes hat láb magas athletai alak, széles vállakkal, hatalmas kezekkel, mik a kézszoritásánál aczélizmokat árulnak el; arczát semmi arczképéhez sem találtam hasonlónak, a mikben mind morosusnak, epésnek van feltüntetve. Engem sokban emlékeztetett az Deák Ferencz arczára; ugyanazon sürü, szemtakaró szemöldök, az ajk elé boruló szürke bajusz, élet piros arezszin, egy helyütt megszakitva egy régi sebhely nyomától, mely az államférfiuról, mint katonáról beszél; kopasz, széles homlok; világos és nagy szemek, a miknek bizalmas tekintését semmi fénykép sem adja vissza. Általában egész arcz tökéletes eszménye — egy régi magyar alispánnak. A herczeg olyan kegyes volt, hogy el sem hagyta mondanom azt a szépen kiczifrázott beköszöntőt, amit magamban neki szántam, hanem mindjárt azon kezdte, hogy ejnye, de fiatal ember vagyok, sokkal vénebbnek képzelt, főhadnagy korában olvasta még legelső munkáim ismertetését az »Augsburger Allgemeine Zeitungban«, ami »még akkor« okos lap volt. — Mondom neki, hogy mennyi idős vagyok. — »No, én tíz évvel előbbre vagyok önnél.« — »Az isten éltesse!« — Azután leültetett az ivó asztal másik oldalára; a vas szekrényből előkeresett egy doboz szivart, megkínált vele: »Köszönöm, nem szivarozom soha.« — Ő sem él vele: nagy tajtékpipából szokott dohányozni. E közben nyílt az oldalajtó s a mellékszóból belépett a herczegnő és leánya. A vas embernek mágnese is van. Mindketten báli toilettben. A herczegnő most is imposans szépség, ősnemes arcz és alak , a herczegkisasszony pedig ragyogó, eszményi alak , — a királyi tánczestélyre voltak indulandók s egész more patrio a családfőtől búcsúzni jöttek. Bismark patriarchális csókkal bocsátá el kedveseit, üdvözlő hódolatát küldve ő felségeiknek neje által. Akkor azután ismét leültünk az iróasztal elé szemközt, s a herczeg beszélt: én hallgattam. »Szükséges, hogy Európa közepén egy olyan consolidált állam létezzék, a minő az Osztrák-Magyar monarchia. Ezt beláttam már akkor, mikor 1866-ban a békét megkötni siettem , a mi sok barátunknak nem tetszett. A Lajthán innen s a Lajthán túl államilag kormányozni az egyik részen a német, másik részen a magyar faj hivatott. A többi fajok is adnak igen jó katonákat, de közigazgatási tehetség, államférfi, tudomány, intelligentia, birtok, kiválólag a németnél és a magyarnál van. És mindannyit összetartja a közös história. Európa keletén apró nemzetiségi államok felállítása lehetetlen, csupán históriai államok lehetségesek. Azért a mostani dualistikus államforma Osztrák-Magyarország közt fenntartandó. Az önök története is egy Ausztriáéval , még harczaik által is egy, egykor harczoltak egymással, most pedig egymás védelmére vannak utalva.« (Itt megjegyzem, hogy a kölcsönös védelmet és szövetséget őszintén óhajtja is minden előrelátó magyar politikus.) A herczeg így szólt tovább: »Ezt a missiót, amit önök teljesíthetnek, a szomszéd államok nem tölhetnék be. Kell-e Németországnak még több papi uralomtól aláaknázott tartomány ? Még most is vannak jó barátaink, akik azzal gyanúsítanak bennünket, hogy mi az osztrák örökös tartományokat annectálni akarjuk. Isten őrizz ! Elég bajunk van Elsass-Lotharingennel, elég a dán határperrel, s ha a geográfiai tekintetek nem parancsolták volna, egy talpalatnyi földet sem csatoltunk volna Németországhoz, amin franczia lakik. Ez a soha ki nem békíthető vad ellenség! Mert a franczia vad nép! Húzzuk le belőle a szakácsot, a szabót s a fodrászt, és ott találjuk a rézbőrű indiánt. Bár attól a bajtól tudnánk megszabadulni szép szerével, amit már szereztünk, nemhogy az osztrákok bucatjáró népeire áhítoznánk. S ugyan mit kezdenénk Bécscsel mint határvárossal ? Bécsnek, Budapestnek missiója van a keleten a civilisatio és kereskedelem gazdag központjaivá alakulni. És amely német miniszternek eszébe jutna Ausztriától valamit elfoglalni,az meg volna érve arra, hogy. . . (Itt mutatta kézzel a »felakasztást.«) Én részemről, ha az osztrák tartomásnyok »erővel« akarnának hozzánk jönni, képevelnék »ezért« háborút kezdeni »ellenük.« Az osztrák-magyar monarchiát senki sem fogja hosszú ideig bántani, amennyire emberi észszel az időjárás előre megjósolható. A német diplomatia törekvéseinek sikerült Oroszország és az osztrák-magyar monarchia közti egyetértést útba igazítani. Most ez megvan. Nekünk keserves lett volna választanunk (zu optiren) azon esetben, ha e két jó barátunk egymás közt öszszeveszett volna. Most szövetkezve vagyunk, nem mint a hajdani Saint-Allianceban,hogy az uralkodók egyetértésével a népeket elnyomjuk, hanem hogy a béke biztosításával a szabadelvű kifejlődést, a népek boldogítását tartóssá tegyük- Önöknek a királya »most« már egészen népszerű és kedvelt uralkodó Magyarországon.» (Valóban az.) »Ő hozzá minden népfaj hűséggel csatlakozik, legyenek önök felőle bizonyosak, hogy ez egyetértést, melyen jövőjük nyugszik, semmi külbefolyás nem fogja megzavarni, s ha Osztrák-Magyarország békéjét bárki is nyugtalanítaná, az Németországot magával szemközt találandja. De nincs is érdekében senkinek, hogy önöket megtámadja. Miért tenné azt Oroszország? — Területe Japántól a keleti tengerig oly nagy, hogy Galiczia csekély nyeremény lenne hozzá. Ázsiában azért folytatja hódító hadjáratát, hogy elégedetlen elemeinek foglalkozást adjon. A Kaukázus »szurok« volt rá nézve. Galicziából azt a részt foglalhatná el, amit a ruthenek laknak; három millió félbarbár lélek. Mi szüksége azokba ? Elég baja van már a keleti tenger német fajú, három milliónyi népének russificatiójával. S ez sem hasznos rá nézve. Az én honfiaim, a németek, igen szorgalmas, erényes, dolgos, becsületes, takarékos népek, de ha egyszer oroszokká lesznek, megkétszerezve veszik át az orosznak csak a hibáit, s elvesztik saját jó tulajdonaikat Gyakran jártam vadászatokon Oroszországban ; ott hallottam azt a példabeszédet, hogy (itt oroszul mondta a herczeg, nem tudtam megtartani; aztán megmagyarázta németül) »ha az oroz lop, annyit lop, amennyi neki magának egy napra elég; de ha egyszer a német lop, az annyit lop, hogy a gyermekeinek is maradjon belőle még holnapra való is.« Oroszországnak nincs szüksége európai hódításokra többé; otthon van mit meghódítania. Erdély elfoglalása Oroszország által, vagy segélyével bárki által, pedig nevetséges mese!« (Említésbe hoztam a keleti kérdést.) »Ott sincs semmi elfoglalni valója Oroszországnak , ugyan mit csinálna Konstantinápolyisal, ha ma oda ajándékoznák neki.« (Reményemet fejezem ki az iránt, hogy ily