Pesti Napló, 1874. április (25. évfolyam, 75-99. szám)
1874-04-22 / 92. szám
92. szám. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épülete, Budapest Szerda, april 22.1874. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) A kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ REGGELI KIADÁS, Előfizetési feltételek Postán küldve, vagy Budapestem házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kb. 6 hónapra . . 12 . — . Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán * minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első sápjától számíttatik. 25. évi folyami Hirdetésed szintúgy mint előfizetések a KIADÓHIVATALBA. Barátok tere, Athenaeum-épükt küldendők. Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak: Egész évre .... 24 frt. Félévre..............................IS frt. Negyedévre ... O frt Egy hóra .... Sort. Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló» kiadó-hivatalának (ferencziek tere , Athenaeumépület) küldendő. A ,,P. Hajié" Kertészti- istiali-Mratala. Budapest, april 21. Az igazságügyminiszter ur mai ép oly correct, mint hatásos nyilatkozatában szükségét látta felemlíteni, hogy nála az igazságügy rendezésére vonatkozó programm készen áll, s hogy e programm voltaképen a teendők egész rendszerét képezi. Azon teendőkét, melyeknek egy része az igazságügy mai helyzetének csak részletes és novelláris javítására irányul, nagyobb és jelentékenyebb része azonban gyökeres és általános reformokat képez. Felemlítés nézetünk szerint helyesen említé fel, hogy a programmnak bármely részét veszi is a törvényhozás előbb vagy utóbb munkába és elintézés alá : ez hátrányos nem lehet, ha a programm szilárdul van megállapítva s ha a teendők rendszere eléggé szabatos s az ország közszükségletének eléggé megfelelő. Az igazságügy úgy, a miként ma áll s úgy, a miként azt véglegesen rendezni akarjuk, nagyon szoros összeköttetésben van úgy az általános közigazgatással, mint az ország jelenlegi pénzügyi helyzetével. Igazságügyi reformjainknak tehát három irányban kell sikerülniük. Elő kell mozdítaniok a magánjogi állapotok megszilárdulását s ez főleg a bíróságok szervezetének, az alaki igazságszolgáltatásnak javítása s a ma már égetően szükségessé vált bűnszerco pogcació mielőbbi megalkotása által érhető el. Elő kell mozdítaniok az állami közigazgatás javulását azon az egész vonalon, ahol az administratió és justitia érintkezik s egymásra közvetlenül hatnak. És végre jelentékeny megtakarítást kell előidézniük: ingadozó államháztartásunk kiadási rovatában. Kellő sikerrel ez irányokban csak úgy hatolhatunk előre, ha a praeventiv justitia intézményeit kellő alakban sietünk részben átidomítani s részben meghonosítani s ha mindent elkövetünk arra, hogy a bíróságnak vállalról minden terhet, mely leemelhető, leemeljünk. A czél, melyben e hármas irány összefut, nem épen közel áll; elérni azt nem épen könnyű munka. Az oda vezető útnak helyes felismerése és szilárd akarat azonban közelre hozhatja azt, a mi távol áll s könnyűvé teheti, a mi ma még nehéznek mutatkozik. De idő kell ehhez is, és míg ez idő letelnék, addig sem szabad pihennünk s az égetővé vált szükségek kielégítését addig sem szabad elmulasztanunk. Polgári perrendtartásunkat addig is javítani, a hagyatéki eljárást addig is szabályozni, a végrehajtókról szóló törvényt addig is átalakítani, a hiányzó bűnvádi eljárást addig is pótolni s végre a minden rend és logika, szakértelem és gyakorlati érzék nélkül berendezett bírósági s általában igazságügyi administratiót addig is egészen új rendszerrel felcserélni kell. A kilenczes albizottság ide vonatkozó tárgyalásai s az igazságügyminiszter úrnak mai nyilatkozata kétségtelenül igazolják, hogy az illetékes körök és egyének nemcsak a teendők horderejével, hanem azok sorrendjével is tisztában vannak. Lesz-e időnk arra s bonyolult pénzügyi helyzetünk megengedi-e, hogy a kormány és törvényhozás megállapodás nélkül siessen a czélra és szakadatlanul folytassa a megfelelő munkát, e fölött lehet kételkedni, de az ez iránti kétség egyáltalán fel nem jogosíthat arra, hogy akkor, amikor alkalom nyílik előttünk, azt, habár a munka részenkénti teljesítésére nyílik is meg, önkényt elszalaszszuk. Alig szükség említenünk, hogy e megjegyzés azok ellen szól, kik a közjegyzői intézményről, az ügyvédi rendtartásról s több ilyen tárgyakról szóló törvényjavaslatokat bizonytalan időkre elhalaszthatóknak tartják, figyelmen kívül hagyván azt, hogy államháztartásunk s különösen az igazságügyi budget reductiójának a megfelelő intézmények czélszerű felállítása képezi mélhatlanul előföltételét. Van még egy megjegyzésünk, melyet nem hallgathatunk el. Mi is szeretnők azt az arcanumot, mely képessé tehetne bennünket egy tollvonással olyan gyökeres intézkedéseket tenni, melyek az államháztartás megrendített egyensúlyát egyszerre helyreállíthatnák. De ilyen arcanum nem létezik. S aztán közvetlen államérdekek s nem közvetlen, de azért nem kevésbé fontos kultúrérdekek követelik, hogy a végletekbe menés kalandos politikájától tartózkodjunk. Ha mi az igazságügy terén eddigi vívmányainkat, melyek, legyen bár bennök ezer hiba, ezer félszegség az ödcigi állapothoz képest határozottan előnyös vívmányok, ha mi ezeket egyszerűen föladni akarjuk, néhány milliót azonnal megtakaríthatunk. De minő ára lenne ennek? Tudjuk, hogy ezt kockáztatni nem akarja senki. De ez még nem javulás. Erős kézzel kell hozzányúlnunk a munkához, melyet ha komolyan befejezni is törekszünk, a feladat financziális része is biztosan megoldva lesz. S hogy e munkában a helyesen szervezett közjegyzői intézmény nagy szerepre hivatott , azon ma már alig kétkedhetik bárki is, köttetésbe hozzák a 150 milliós magyar kölcsön tárgyában alakult consortiummal. Röviden előadjuk, hogy miről van itt szó. Az orsovai csatlakozás által, ha a temesvárorsovai vonal az osztrák államvasut-társaság részére engedélyeztetik s úgy látszik, jelenleg azt kérik, amint az már régebben is ismételve kéretett, az egész romániai forgalom átvezettetik az osztrák államvasutra és pedig annál bizonyosabban, mert az oláh vasutak az osztrák állami vasút kezelése alatt állanak. Ha a csatlakozás Orsovánál előbb létesül, mint a keleti vasútvonal összeköttetése az oláh vasutakkal Brassónál, akkor az osztrák államvasutnak, a magyar állam által subventionált keleti vasúttal szemben, helyrehozhatlan elsőbbség van nyújtva ; de különben is ha az osztrák állami vasuttársulat, melynek tarifái a magyar érdekekre a legkedvezőtlenebbek, a romániai vasutakkal közvetlen összeköttetésbe jut, egy óriási egységes vonalon uralkodván : a keleti vasút jövedelmezőségét tönkre silányítja, míg e vasút szerencsétlen sorsán csakis annak egyrészt a romániai vasutakkal, másrészt a fővárossal való közvetlen összekapcsoltatása által javíthatunk. Természetes tehát, hogy a magyar kormány a brassói csatlakozási pontot mindenkor melegen védte s még legújabban is arról volt szó, hogy ez legalább 4—5 évvel előbb létesittessék, mint az orsovai. A »P. Lt.« bécsi távirata szerint ettől most eltértek, s mindkét csatlakozási pont engedélyeztetnék. Hogy pedig ezen ügy miként függ össze a magyar kölcsön-consortiummal, erről a »P. Lt.« távirata azt mondja, hogy a német pénzpiac közel 100 millióig van érdekelve az oláhországi vasutaknál, s e piac nem lenne hajlandó a keleti vasút elzálogosított másod prioritásainak elfogadására, ha nem rendeztetek a csatlakozás kérdése. Az »Ung. IA« ugyane tárgyban megjegyzi, hogy az osztrák vasúti társulat 21 évi tartamra átvette az oláhországi vasutak üzemét. Ezekre nézve a legnagyobb értékkel bír, hogy az összeköttetés a magyarországi vasutakkal mielőbb létrejöjjön, az osztrák államvasúttársulatnak pedig kiváló érdekében áll, hogy ő nyerje meg az engedélyt a temesvározsovai vasútra. Azon consortium, mely az utolsó kölcsönt elvállalta, legnagyobbrészt azon pénzerőkből áll, kik úgy az osztrák államvasut, mint az oláhországi vasutaknál érdekelték, és ezek állítólag kötelező nyilatkozatot kívánnak a magyar kormánytól, mielőtt a 150 milliós kölcsön második felére nézve az optiót gyakorolnák. A bécsi »N. Fr. Pr.«-ben hasonló híreket találunk, s így — mint látjuk— ezen ügy a journalistikában már meglehetősen sok port vert föl. A kormány remélhetőleg alkalmat fog keresni, hogy erről a képrházban kimerítő jelentést tegyen, s méltán megvárható, hogy ez minél előbb megtörténjék. Azságra intünk. (Az országos magyar iparegyesület három szakosztálya: a nemzetgazdasági, gépipari, és kézműipari ma este együttes ülést tartottak, melyen Mudrony Somának azon határozati javaslata tárgyaltatott, mely kimondatni kívánja, hogy az egyesület az Ausztriával fennálló vámszövetséget oda tartja módosítandónak, hogy Magyarország külön vámterületet nyerjen. E határozati javaslat ellenében Kautz Gyula egy nagyszabású beszédben indokolta indítványát , mely szerint a vámszövetség további tíz évre lem volna tartandó, némely hiányai azonban pótlandók. Kautz indítványa mellett Korizmics László és Weisz Berthold szóllottak, Mudronyé mellett Csepregi, Fromm Antal, Körösi és Hirsch Manó. (A képv. házi incompatibilitási bizottság) ma d. u. 5 órára hirdetett ülésében szándékozott az érdemleges tárgyalást megkezdeni, azonban a bizottságnak több tagja távolléte következtében a tárgyalás megkezdését vasárnapra halasztotta. A bizottság elnöke felira A „Pesti Napló“ tárczája. A képzőművészeti társulat műcsarnoka. (Kaulbach és Zichy Mihály.) Ha valaki fáradságot vesz magának s betekint az akadémia épületébe, megnézni a képzőművészeti társulat műcsarnokát, kettőről szerezhet alapos meggyőződést : először arról, hogy sok becses képe van a jelenlegi kiállításnak ; másodszor arról, hogy a közönség érdekeltsége a műcsarnok iránt ép oly csekély, mint volt tavaly vagy annak előtte. Fővárosunk nagy közönségéből mindennek jut egy jó rész, csak a képzőművészet az a tér, mely állandóan üres marad s ha a jelek nem csalnak, még sokáig üres fog maradni. Azt nem kívánhatjuk, hogy a képtár-látogatás nálunk is oly tömeges legyen, mint a külföldön, hol a művészetminden ága egyenlő támogatásban részesül s a művészetekkel való foglalkozás, a hosszú gyakorlat által, mintegy életszükséggé vált a művelt osztályokra nézve, de már az csakugyan leverő, hogy nálunk egyáltalán nem látogatják a képtárakat s nem érzik semmi szükségét a képzőművészeteknek. Korántsem vagyunk pessimisták, sőt szívesen beismerjük, hogy aesthetikai műveltségünk most van gyarapodófélben s a tapasz*9”' közönyt e körülmény némileg mentheti, d de arra nem találhatunk igazolást, hogy százezerek közül hónapok óta mindössze 50—60 ember keressen föl egy műcsarnokot, melyben remekek vannak. A hírlapíró megteszi kötelességét. Naponként figyelmezteti a közönséget, hogy itt is, ott is létezik egy-egy kitűnő műcsarnok, jeles művek gyűjteménye, a magasabb ízlés valódi iskolája, — de a harsány figyelmeztetés nyomtalan elhangzik s a műcsarnok magányossága versenyre kél egy és rengeteg elhagyatottságával. A közönség sűrű tömegekben hullámzik el a művészet e szentélyei mellett s.niftre sem érdemesíti azt, ami máshol mindenütt csodált kincs, megbecsülhetlen érték. Pedig a magyar képzőművészeti társulat kiálitkán volt érdekesebb, mint most. Már maga Kaulbach nagyszerű cartonja, Néró, mely a mester korszakot alkotó művei mellett áll, megérdemelné, hogy akadémiánk második emeletére csoportokban zarándokoljanak a lángész tisztelői. Említetik-e Zichy Mihály műveit s kitűnő hazai festészeink díszes sorát, mely e tárlaton teljesebb mint valaha ? A képzőművészeti társulat mindent elkövet, hogy a hazai művészet sorsán javítson s magas polczra helyezze azt; nem az ő hibája, ha e buzgalommal kénytelen lesz nemsokára alábbhagyni. — A legnagyobb áldozatkészség is haszontalan, ha a közönség nem fogékony a műpártolás iránt s nem karolja föl szélesebb körben a jó ügyet. A képzőművészeti társulat műcsarnoka három kis teremből áll, hanem azért nincs ám tolongás benne. Kényelmesen végig járhatod mind a hármat, egy árva teremtésre sem fogsz akadni, kivált ünnepnapokon. Nálunk a szabad időt nem arra használják, hogy a művészet csöndes szemléletébe merüljenek. Egy barátunk arra az elmés gondolatra jött, hogy »találkáit« ezentúl — a képzőművészeti társulat műcsarnokában adja. — Szomorú elménczkedés, de fölöttébb találó. A három terem kitűnő berendezésről tanúskodik. A képek úgy vannak fölosztva bennük, hogy a hatás fokozatos emelésére szolgálnak. Az első terem mintegy a bevezetést képezi. Sok jeles apró festménye van, de csak kettő emelkedik nagyobb magaslatra : Faust, Zichy Mihálytór s egy gyönyörű »Szent Magdolna,«a régi olasz iskola egyik művészétől, Domeschinótól. Zichy Faustja hatalmas kép ; eszméje, fölfogása, kidolgozása egyaránt megkapják a szemlélőt s fényes bizonyságot tesznek a művész rendkívüli talentumáról. Zichy Kaulbach ösvényén halad s ha nem volna maga is mester, azt mondanák, hogy ő a Kaulbach legelső tanítványa. Zichy Mihály képei egy-egy nagy eszmét testesítenek meg. Erős phantáziája s hatalmas ecsete teljesen képessé teszik arra, hogy örök és nagy igazságokat fejezzen ki mesterileg kidolgozott rajzaiban. Zichynek is szemére vetették, mint a Kaulbach-iskola hívének s általában a modern iránynak, hogy a művészet »önczéljától« eltérő ecsetét a pamphlet-író tollával téve párhuzamba, a koreszmék küzdelmeit örökíti vásznán. Azonban e vád csak akkor lehetne jogosult, ha Zichy képein a merev tendentia fölébe kerekednek a festőiségnek, ami pedig nála nem tapasztalható. Nála úgy domborodik ki a tendentia, (illetőleg úgy olvad össze a képpel), mint a morál egy jó tragoediában, mely a tiszta aesthetikai gyönyörnek semmi hátrányára nincs. A festőiség Zichynél a főszempont s ezt — érdemére legyen mondva — sohasem téveszti el. Még talán ellenségei is kénytelenek lesznek beismerni, hogy az általuk vont határvonalakat Zichy csak annyiban lépte át, amennyiben egy más iskolához tartozik. Mi nagy haladást látunk a Kaulbach-Zichy irányban, századunk Szelleméhez illő törekvést, mely a festészet körébe uj anyagokat hozott, anélkül, hogy a művészet örök eszményiségét sértette volna s csak szélesbítette a határokat, de a lényeget nem jutott eszébe kétségbe vonni. Hogy akad majd itt-ott egy-egy túlzó, ki a mesterekre esküvén, hamisan fogja értelmezni tanaikat s ezáltal a gyöngébbeket megzavarja, — ez bizony könnyen megeshetik, de ha be is fogna következni, mást nem bizonyitna, mindazt, hogy a túlzás átka minden irányt egyként compromittálhat, — a gyöngébbek előtt. A gondolkodó mindig el fogja tudni választani az aranyat a salaktól. Zichy Mihály »Faustja« nagyszerű helyzetben áll előttünk. A törődött doctor, penészes könyvei, bűvös reportái közül sötéten magaslik ki s az öntudat egész vakmerőségével néz föl az égre, mig lábai előtt a halál csontváza félig gúnyosan, félig alázattal mutatja felé a homokórát, melyben a végső porszemek látszanak inogni. Hiába minden küzdés, enyészni kell,mert porból vagy alkotva ! Mit ér a roppant tudomány, mit ér, hogy az ősz tudor a végtelenség titkait hordja fejében, hogy égő szelleme átszáguldott a határtalanságon s benézett a mindenség óriási műhelyébe — a homokóra lejárt! Egy pillanat — s a büszke, örök eszméket ápoló, daczos emberi agy kihűl, elomlik, semmivé lesz! Ez a pillanat van megörökítve Zichy vásznán, a nagy momentum egész fenségével. Mily jó, hogy e komor kép mellett »Szent Magdolna« tűnik szemünkbe. Igazi vigasztalás, levertségünket enyhíti s a halál homályát megaranyozza. Az a derült, tiszta lélek, mely a vezeklő szent szemeiből kisugárzik, megnyugtat egészen; mondani látszik nyugtalan kételyünk elcsitítására: nem, nem jön mégis halhatatlan vagyok ! Ott született ez a kép Olaszország ege alatt, a madonnák hazájában, a fenséges egyházak körében. Magán hordja isteni származását. A szentek ama családjából való, mely a művészet által nyert második örök életet. E két nagy festmény közül apróbb genre és tájképek sorakoznak, de kiválóbb figyelemre nem igen tarthatnak igényt. Munkácsy Mihály szénrajza — jelenet a honvéd életből — csak azért kivétel, mert mindaz, amit e kitűnő tehetség producál, a genialitás feltűnő jeleit hordja magán. Grimm Rezsőtől egy hangulatteljes apró képet látunk. A fiatal festő állványa előtt ül s merengve nézi öreg anyja arczképét, melyen a fiúi szeretet édes kötelességével dolgozott. Egyszerű és igaz, mint minden, ami szép. Hlavacsek Antal (Bécsből) két sikerült tájképet állított ki: őszi köd Attertaván és Mönchsberg Salzburgban. Azért említjük, mert e képeken költői hangulat vonul át. Szerzőjük melanchólikus ember lehet, a határtalan tenger, a ködbe borult, panaszló, nyugvást nem imerő hullám kedvelője. A tenger különös szinét s a habokat nagy bravourral tudja festeni. Mészöly Gézától e teremben a »Ramzaui patak« van kiállítva. Színkezelése poétikus, de az egész nem kelt határozott benyomást. A III. teremben sokkal meglepőbb művére akadunk. A második terem túlnyomó része hazai festményekből áll. Képviselve vannak :Than Mór, Lotz Károly, Kovács Mihály, Székely Bertalan, Greguss János, Molnár József stb. Triran Mór három képet állított ki: »Alkonyat,« »Ej,« »Dante és Beatrix.« Legértékesebb az »Ej« czimü, bár a zöld szin, mely a tavon, az égen, a fák közt,a nymphák lebegő fátyolán derengő fénynyel elömlik, kissé erőltetett s monotonná teszi a különben lebilincselő festményt. Még van egy feltűnő hiánya, amit egyébiránt nem most tapasztalunk először Than képein. A lebegést nála nem jellemzi ama légies könnyűség, mely a röpülő alakoknál mélhatlanul szükséges, hogy illúziónk épen maradjon. Than röpülő alakjait a föld vonzereje nagyon húzza lefelé s szinte féltjük őket, hogy egyszer alázuhannak. E hiány »Dante és Beatrixen« fölöttébb észlelhető. »Dante és Beatrix« átalában nem sikerült. Se Beatrix, se Dante arczán nem látjuk a szerelem megdicsőült kifejezését, a Dante által leírt »Paradicsom« mesés glóriáját. Than Dantéja nem a költő, hanem a scholastikus Dante, kiről Byron azt jegyzi meg,hogy a »mathematikát personificálja.« Székely Bertalan képe :a Gyászoló nő, figyelemre méltó. Gyászruhába öltözött, bánatos, halvány anya mosolygó, szőke fürtü kis fiút ölel magához. Megható ellentét! A fiatal nő néma gyászát oly költőivé teszi az az öntudatlan mosoly, mely a gyermek ajkán játszik. E kép ujabb bizonyság, hogy Székely az anyai szeretet gyöngéd festője. Lotz Károly öt képe a hazai életet meríti ki. Látunk alföldi gulyát, szüretet, tűz körül furulyázó pásztorokat, alföldi téglavető gúnyhót s hazatérő mezei munkásokat. Lotz sajátságos modora — melyben a szögletesség nagy szerepet játszik — mind az öt darabon föltalálható. Mint Wouvermanns lovakat, Lotz leginkább ökröket fest s úgy látszik, ebben áll előnye. Gregusz János apró tájképei festőjük eredetiségéről tanúskodnak. A III. terem keleti oldalát Kaulbach colossális cartonja foglalja el. Mikor kiállították, nagy hirű szerzője még élt. Most már ő is a csöndes emberek közé tartozik s a remek kép alatt gyászfátyollal átvont babérkoszorú s rövid fölirás hirdeti a művészet pótolhatlan veszteségét. Kell-e mondanunk, hogy e terembe lépve, összes figyelmünket Kaulbach ragadja magához ? Órákig el lehet nézni e cartont, mely az ó világ összeomlását s a kereszténység győzelmét hirdeti a lángész hatalmával, melyen ahány alak van, mind kifejezésére szolgál egy óriási eszmének, a világhistória egy roppant mozzanatának. A császári palota előtti magaslaton látjuk Nérót, Apolló sugárkoronájával és jelmezében. Diadalmas mámorában félisten gyanánt áll környezetével szemben, habzó kelyhet emelve ajkaihoz, baltával ; a lant húrjait pengeti. A kert hátteréből koszorús római delnok csoportja tolul az előtérbe, hogy a császárnak, mint istenüknek áldozzanak. Zajos örömrivalgás kiséri Neró énekét s a vén kopasz Tigellinus, a római praefect, tapsol és fejet hajt a császári dalnok előtt, mig a többi senetárok szégyen és haragtól elkomorult szemmel nézik a baccanáliát s már sejtetik a nézővel a lázadás közeledtét. A Budapest, ápril 21. (A romániai vasúti csatlakozás.) Hétfői esti lapunkban említettük, hogy a minisztertanács a romániai vasúti csatlakozás kérdésével foglalkozott. Ma több lapban részletesebb közléseket találunk, melyek e vasúti csatlakozás kérdését,mely tudvalevőleg évek óta vitattatik és lényegében az osztrák állami vasút-társulat egyeduralmának kérdésére redukálható, összutalmaztatott, hogy a távollevő tagokat addig értesítse a bizottság azon határozatáról is, hogy az érdemleges tárgyalások vasárnap meg fognak kezdetni és az egymásután következő napokon mindaddig folytattatni, míg a bizottság munkálatát be nem fejezi. Az ülésen jelen volt a miniszterelnök is. (Az állandó megyei választmány.) Csanád megye ápril 7diki közgyűlésének alkalmából a»Maros« a következőket közli: »Az állandó választmányi intézmény életrevalósága, amennyiben a 9-es albizottság reá a jövőben nemcsak a véleményadás, de több fontos közigazgatási ügyekben az intézkedés jogát óhajtaná ruháztatni — jelenleg több nap a sajtó elmélkedései tárgyát képezvén, nem hagyhatjuk el, hogy ahhoz a jelenlegi közgyűlés előtt felmerült esetelkalkalmából adattal ne szolgáljunk. Megyénkben az állandó választmány 22 tagból áll, s daczára annak, hogy üléseinek megtartási ideje minden helyben lakó taggal mindenkor eleve közöltetik: ülésein többnyire csak a megyei tisztikar tagjai vesznek részt. A jelenlegi közgyűlés elé azonban két oly tárgynak kellett volna a törvény értelmében véleményes jelentés kapcsán beterjesztetnie,mely ügyekben a megyei árvaszék tagjai érdekelve voltak és így ezen ügyek tárgyalása alkalmával a tanácskozásban részt nem vehettek. Hogy tehát a határozatképességhez megkívántató két tag kikerüljön, az elnökség két ízben hívta össze az állandó választmány tagjait, megjegyezvén, hogy csupán megjelenésük esetén lesznek az érintett ügyek tárgyalhatók. Miután azonban a törvényes 7. szám összehozatala ezek után sem sikerült, az elnök kénytelen volt nem csekély[fontosságú tárgyakat véleményes jelentés nélkül a közgyűlés elé terjeszteni . (A váltótörvényjavaslat tárgyában összehívott bizottság hétfőn tartott ülésében a javaslatnak az elfogadás végetti bemutatásról és az elfogadásról szóló Vl ik, valamint a fizetés végetti bemutatás, lejárat, fizetés és fizetési határidő meghosszabbításáról szóló VTI-dik fejezetét tárgyalván, a szerkezetet néhány lényegtelen irályi módosításokkal elfogadta. Dr. (Az osztrák-magyar monarchia és a török birodalom) közt az ingó, vagy ingatlan vagyon örökösödési tekintetben a két állam honosaira nézve létesítendő viszonosság több oldalról kérdés tárgyává tétetvén, illetékes helyen — mint értesülünk — az ügy jelen állása iránt következő nézet nyilvánult: Tények szerint az idegenek az ottomán alattvalók utáni örökösödésből teljesen ki vannak zárva, és így a nemzetközi érintkezésben alkalmaztatni szokott viszonossági elv szoros alkalmazása azt hozza magával , miszerint az osztrák-magyar monarchiában a török alattvalók is a magyar, vagy osztrák alattvalók utáni örökségek és hagyományokban való részesülésből kirekesztessenek. Ezen rokonsági elv úgy a magyar, mint az osztrák állam területén fenntartatott és folytonosan alkalmazásba is vétetett, és miután a török hatóságok ezen elvi állásponttól jelenleg sem térnek el, a magyar hatóságok is, midőn előforduló esetekben azon helyzetbe jönnek, hogy török alattvalóknak magyar alattvalók hagyatékaira vonatkozó öröklési képessége felett határozniok kell, egyedül az általános elvi szabályt szemmel tartva járhatnak el. Dr. Budapest gabnakereskedésének hanyatlásáról. E fontos napi kérdéshez közelebb tüzetesen hozzászólunk, s nevezetesen ki fogjuk fejteni, hogy vasúti tarifa-politikánk miként viszonylik a főváros ez egyik életkérdéséhez. Jelenleg alkalmunk van egy kiváló tollból ez ügyben a következő felszólalást közölhetni: »Széchenyi István! — in hoc signo vinces.« — E nevezetes szavakkal végzi Körösi azon nyilvánosságra juttatott felolvasását, melyet Budapest gabonkereskedésének hanyatlásáról tartott. E sorok írója azonban e nevezetes jelszót, illetőleg azon szerény észrevételt koczkáztatja, hogy ha Széchenyi István most még életben van, s ha Körösi József ama czikksorozatát Széchenyi Istvánnal esetleg előzetesen közli, amaz általa és általam is mintakép gyanánt oda állított államférfi valószínűleg ezeket mondja: »Elolvastam kegyed közleményét, sok bölcset, s ami ennél sokkal többet ér, Bök igazat mond el abban, de vájjon czélszerűnek tartja-e barátom azt, hogy e czikksorozatot oly pillanatban bocsássuk közre,mikor pénzviszonyaink annyira ziláltak, minek jelenleg; oly pillanatban, midőn az embereken az ijedtség s félelem annyira erőt vett, hogy már alig van valakinek az esze helyén; oly időben, mikor mi magunk évek óta tartó folytonos s mindenre kiható jajveszékelés, szidalmak s gáncsoskodások által rontjuk hitelünket, s mintegy jelt adunk ellenségeinknek az ellenünk való támadásra, barátainkat pedig óva intjük, nehogy segítségünkre kelvén, megkárosodjanak; oly szakában nemzetgazdászati fejlődésünknek, melyben gabnakereskedésünk — bár mennyi jogosan megvárt segélyezésben részesült volna is kellő időben — négy évi résztermés következtében pang, s igy tehát hanyatlik. Meggondolva mindezt, talán czélszerűbb volna néhány befolyásos egyénnel ez eszméket megbeszélni, a teendők sorozatát megállapítani, erélyesen oda hatni, hogy az illető körök ne csak a folytonos enquetezés, de a jól átgondolt cselekvés terére is lépjenek.S ha mindezek után kegyed meggyőződik mégis arról, hogy a segítség lehetséges, s meggyőződik arról, hogy e lehető s jogosan várt segély most is csak azért marad el,mert az illető körök hanyagok, késlekedők vagy pláne roszakaratuak, — ez esetben azután törik szakad, ám lökjük a közönség közé azon bombát, melynek veszélyes hatásától a beteg testet ez idő szerint megakartuk kímélni.« Meglehet, hogy csalódom, de amennyire meg vagyok győződve arról, hogy Széchenyi István a jelen körülmények között ezeket mondja, épen annyira meg vagyok győződve arról is, hogy Körösi J. megfogadja szavát, s valószínűleg czélt ér anélkül, hogy ily leverő izgalmat idézzen elő e jelen válságos pillanatban. De ami megtörtént, azt többé meg nem történtté varázsolni nem lehet; szükséges tehát, hogy e viszonyokhoz alkalmazkodva, gyors cselekvés s eszmecsere segélyével lehetőleg jóvá tegyük a múltak vU VOÍilUVWul ’ixAXlUUi » WJ J szerény észrevételt tennem azok egynémelyikére, miket Körösi József czikksorozatában felemlít. Eddigelé mindig azt tanultam, hogy csak ott lehet állandó s valóságos vagyonosság, ahol ipar van, s mindig úgy voltam, s vagyok most is meggyőződve, hogy az egyes államok legsürgősebb feladatai közé tartozik, hogy a saját égalji, talaj és népesedési viszonyaiknak megfelelő — s így tehát nem idegenszerű — ipart lehetőleg mozdítsák elő. Évek óta örvend az itt említettem okoknál fogva velem együtt minden igaz hazafi s gazda Budapest lisztiparának; évek óta tapasztaljuk e lisztipar jótékony befolyását termelőinkre — a mennyiben csak ennek s vasutainknak köszönjük a búzaárak némi állandósítását, — s ime Körösi József, a gabonakereskedés hanyatlásáról szólva, a lisztipart alig említi egy pár szóval. Igaz, hogy a meggondolatlan malom-gründolások még mindig lappangó utódajai, a rosz termések s ezek következtében a túlcsigázott búzaárak, kiviteli eszközeink rendezetlen s általunk nem eléggé befolyásolható volta malomiparunkon nagy sebeket ejtenek, melyek behegedése alig észrevehető haladást tesz. De daczára mindennek, lisztkivitelünk mégis tetemes, s az elszállított liszt búzából készül; azon búza pedig, melyből több millió vámmázsa készül, nem terem Budapest főváros határában, hanem széles