Pesti Napló, 1874. április (25. évfolyam, 75-99. szám)

1874-04-22 / 92. szám

92. szám. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épülete, Budapest Szerda, april 22.1874. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) A kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ­­ REGGELI KIADÁS, Előfizetési feltételek Postán küldve, vagy Budapestem házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kb. 6 hónapra . .­­ 12 . — . Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán * min­den hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első sápjától számíttatik. 25. évi folyami Hirdetésed szintúgy mint­ előfizetések a KIADÓHIVATALBA. Barátok­ tere, Athenaeum-épükt küldendők. Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak: Egész évre .... 24 frt. Félévre..............................IS frt. Negyedévre ... O frt Egy hóra .... S­ort. Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló» kiadó-hivatalának (ferencziek tere , Athenaeum­­épület) küldendő. A ,,P. Hajié" Kertészti- is­tiali-Mratala. Budapest, april 21. Az igazságügyminiszter ur mai ép oly correct, mint hatásos nyilatkozatában szük­ségét látta felemlíteni, hogy nála az igazság­ügy rendezésére vonatkozó programm készen áll, s hogy e programm voltaképen a teendők egész rendszerét képezi. Azon teendőkét, me­lyeknek egy része az igazságügy mai hely­zetének csak részletes és novelláris javítására irányul, nagyobb és jelentékenyebb része azonban gyökeres és általános reformokat képez. Felemlíté­s nézetünk szerint helyesen említé fel, hogy a programmnak bármely ré­szét veszi is a törvényhozás előbb vagy utóbb munkába és elintézés alá : ez hátrányos nem lehet, ha a programm szilárdul van megálla­pítva s ha a teendők rendszere eléggé szaba­tos s az ország közszükségletének eléggé megfelelő. Az igazságügy úgy, a miként ma áll s úgy, a miként azt véglegesen rendez­ni akarjuk, nagyon szoros összeköttetés­ben van úgy az általános közigazgatással, mint az ország jelenlegi pénzügyi helyzeté­vel. Igazságügyi reformjainknak tehát három irányban kell sikerülniük. Elő kell mozdíta­­niok a magánjogi állapotok megszilárdulását s ez főleg a bíróságok szervezetének, az alaki igazságszolgáltatásnak javítása s a ma már égetően szükségessé vált b­űnszerco pogcació mielőbbi megalkotása által érhető el. Elő kell mozdítaniok az állami közigazgatás javulását azon az egész vonalon, a­hol az administratió és justitia érintkezik s egymásra közvetlenül hatnak. És végre jelentékeny megtakarítást kell előidézniük: ingadozó államháztartásunk kiadási rovatában. Kellő sikerrel ez irányok­ban csak úgy hatolhatunk előre, ha a prae­­ventiv justitia intézményeit kellő alakban si­etünk részben átidomítani s részben megho­nosítani s ha mindent elkövetünk arra, hogy a bíróságnak vállalról minden terhet, mely leemelhető, leemeljünk. A czél, melyben e hármas irány össze­fut, nem épen közel áll; elérni azt nem épen könnyű munka. Az oda vezető útnak helyes felismerése és szilárd akarat azonban közelre hozhatja azt, a mi távol áll s könnyűvé tehe­ti, a mi ma még nehéznek mutatkozik. De idő kell ehhez is, és míg ez idő letelnék, addig sem szabad pihennünk s az égetővé vált szük­ségek kielégítését addig sem szabad elmulasz­tanunk. Polgári perrendtartásunkat addig is javítani, a hagyatéki eljárást addig is szabá­lyozni, a végrehajtókról szóló törvényt addig is átalakítani, a hiányzó bűnvádi eljárást addig is pótolni s végre a minden rend és lo­gika, szakértelem és gyakorlati érzék nélkül berendezett bírósági s általában igazságügyi administratiót addig is egészen új rendszerrel felcserélni kell. A kilenczes albizottság ide vonat­kozó tárgyalásai s az igazságügyminisz­ter úrnak mai nyilatkozata kétségtele­nül igazolják, hogy az illetékes körök és egyének nemcsak a teendők horderejével, hanem azok sorrendjével is tisztában van­nak. Lesz-e időnk arra s bonyolult pénzügyi helyzetünk megengedi-e, hogy a kormány és törvényhozás megállapodás nélkül siessen a czélra és szakadatlanul folytassa a megfe­lelő munkát, e fölött lehet kételkedni, de az ez iránti kétség egyáltalán fel nem jogosíthat arra, hogy akkor, a­mikor alkalom nyílik előttünk, azt, habár a munka részenkénti tel­jesítésére nyílik is meg, önkényt elszalasz­­szuk. Alig szükség említenünk, hogy e meg­jegyzés azok ellen szól, kik a közjegyzői in­tézményről, az ügyvédi rendtartásról s több ilyen tárgyakról szóló törvényjavaslatokat bizonytalan időkre elhalaszthatóknak tartják, figyelmen kívül hagyván azt, hogy államház­tartásunk s különösen az igazságügyi budget reductiójának a megfelelő intézmények czél­­szerű felállítása képezi mélhatlanul előfölté­­telét. Van még egy megjegyzésünk, melyet nem hallgathatunk el. Mi is szeretnők azt az arcanumot, mely képessé tehetne bennünket egy tollvonással olyan gyökeres intézkedése­­ket tenni, melyek az államháztartás megren­dített egyensúlyát egyszerre helyreállíthat­nák. De ilyen arcanum nem létezik. S aztán közvetlen államérdekek s nem közvetlen, de azért nem kevésbé fontos kultúrérdekek kö­vetelik, hogy a végletekbe menés kalandos politikájától tartózkodjunk. Ha mi az igaz­ságügy terén eddigi vívmányainkat, melyek, legyen bár bennök ezer hiba, ezer félszegség az ödcigi állapothoz képest határozottan elő­nyös vívmányok, ha mi ezeket egyszerűen föladni akarjuk, néhány milliót azonnal megtakaríthatunk. De minő ára lenne ennek? Tudjuk, hogy ezt koc­káztatni nem akarja senki. De ez még nem javulás. Erős kézzel kell hozzányúlnunk a munkához, melyet ha komolyan befejezni is törekszünk, a feladat financziális része is biztosan megoldva lesz. S hogy e munkában a helyesen szervezett közjegyzői intézmény nagy szerepre hiva­tott , azon ma már alig kétkedhetik bár­ki is, köttetésbe hozzák a 150 milliós magyar kölcsön tár­gyában alakult consortiummal. Röviden előadjuk, hogy miről van itt szó. Az orsovai csatlakozás által, ha a temesvár­­orsovai vonal az osztrák államvasut-társaság részére engedélyeztetik s úgy látszik, jelenleg azt kérik, a­mint az már régebben is ismételve kéretett, az egész romániai forgalom átvezettetik az osztrák államvas­­utra és pedig annál bizonyosabban, mert az oláh vasutak az osztrák állami vasút kezelése alatt álla­nak. Ha a csatlakozás Orsovánál előbb létesül, mint a keleti vasút­vonal összeköttetése az oláh vasutak­kal Brassónál, akkor az osztrák államvasutnak, a magyar állam által subventionált keleti vasút­tal szemben, helyrehozhatlan elsőbbség van nyújt­va ; de különben is ha az osztrák állami vasut­­társulat, melynek tarifái a magyar érdekekre a legkedvezőtlenebbek, a romániai vasutakkal közvetlen összeköttetésbe jut, egy óriási egy­séges vonalon uralkodván : a keleti vasút jöve­delmezőségét tönkre silányítja, míg e vasút szeren­csétlen sorsán csakis annak egyrészt a romániai vas­utakkal, másrészt a fővárossal való közvetlen össze­­kapcsoltatása által javíthatunk. Természetes tehát, hogy a magyar kormány a brassói csatlakozási pontot mindenkor melegen véd­te s még legújabban is arról volt szó, hogy ez leg­alább 4—5 évvel előbb létesittessék, mint az orsovai. A »P. Lt.« bécsi távirata szerint ettől most eltértek, s mindkét csatlakozási pont engedélyeztetnék. Hogy pedig ezen ügy miként függ össze a magyar kölcsön-consortiummal, erről a »P. Lt.« távirata azt mondja, hogy a német pénzpiac­ közel 100 millióig van érdekelve az oláhországi vasutaknál, s e piac­ nem lenne hajlandó a keleti vasút elzálogosított má­sod prioritásainak elfogadására, ha nem rendeztetek a csatlakozás kérdése. Az »Ung. IA« ugyane tárgyban megjegyzi, hogy az osztrák vasúti társulat 21 évi tartamra át­vette az oláhországi vasutak üzemét. Ezekre nézve a legnagyobb értékkel bír, hogy az összeköttetés a magyarországi vasutakkal mielőbb létrejöjjön, az osztrák államvasúttársulatnak pedig kiváló érdeké­ben áll, hogy ő nyerje meg az engedélyt a temesvár­­ozsovai vasútra. Azon consortium, mely az utolsó kölcsönt elvállalta, legnagyobbrészt azon pénzerők­­ből áll, kik úgy az osztrák államvasut, mint az oláh­országi vasutaknál érdekelték, és ezek állítólag kö­telező nyilatkozatot kívánnak a magyar kormánytól, mielőtt a 150 milliós kölcsön második felére nézve az optiót gyakorolnák. A bécsi »N. Fr. Pr.«-ben hasonló híreket talá­lunk, s így — mint látjuk— ezen ügy a journalisti­­kában már meglehetősen sok port vert föl. A kor­mány remélhetőleg alkalmat fog keresni, hogy erről a képr­­házban kimerítő jelentést tegyen, s méltán megvárható, hogy ez minél előbb megtörténjék. Az­ságra intünk. (Az országos magyar iparegye­­sület­ három szakosztálya: a nemzetgazdasági, gépipari, és kézműipari ma este együttes ülést tar­tottak, melyen M­u­d­r­o­n­y Somának azon hatá­rozati javaslata tárgyaltatott, mely kimondatni kí­vánja, hogy az egyesület az Ausztriával fennálló vámszövetséget oda tartja módosítandónak, hogy Magyarország külön vámterüle­tet nyerje­n. E határozati javaslat ellenében K­autz Gyul­­­a egy nagyszabású beszédben indokolta indítvá­nyát , mely szerint a vámszövetség további tíz évre lem­ volna tar­tandó, némely hiányai azonban pótlandók. Kautz indítványa mellett Korizmics László és Weisz Berthold szóllottak, Mudronyé mel­lett Csepregi, Fromm Antal, Körösi és Hirsch Manó. (A képv. házi incompatibili­­tási bizottság) ma d. u. 5 órára hirdetett­­ ülésében szándékozott az érdemleges tárgyalást meg­kezdeni, azonban a bizottságnak több tagja távol­léte következtében a tárgyalás megkezdését v­a­­sárnapra halasztotta. A bizottság elnöke felira­ A „Pesti Napló“ tárczája. A képzőművészeti társulat műcsarnoka. (Kaulbach és Zichy Mihály.) Ha valaki fáradságot vesz magának s betekint az akadémia épületébe, megnézni a képzőművészeti társulat műcsarnokát, kettőről szerezhet alapos meg­győződést : először arról, hogy sok becses képe van a jelenlegi kiállításnak ; másodszor arról, hogy a közönség érdekeltsége a műcsarnok iránt ép oly csekély, mint volt tavaly vagy annak előtte. Fővá­rosunk nagy közönségéből mindennek jut egy jó rész, csak a képzőművészet az a tér, mely állandóan üres marad s ha a jelek nem csalnak, még sokáig üres fog maradni. Azt nem kívánhatjuk, hogy a kép­tár-látogatás nálunk is oly tömeges legyen, mint a külföldön, hol a művészet­­minden ága egyenlő tá­mogatásban részesül s a művészetekkel való foglal­kozás, a hosszú gyakorlat által, mintegy életszükség­gé vált a művelt osztályokra nézve,­­ de már az csakugyan leverő, hogy nálunk egyáltalán nem látogatják a képtárakat s nem érzik semmi szükségét a képzőművészeteknek. Korántsem va­gyunk pessimisták, sőt szívesen beismerjük, hogy aesthetikai műveltségünk most van gyarapodófél­ben s a tapasz*9”' közönyt e körülmény némileg mentheti, d de arra nem találhatunk igazolást, hogy százezerek közül hónapok óta mindössze 50—60 em­ber keressen föl egy műcsarnokot, melyben remekek vannak. A hírlapíró megteszi kötelességét. Napon­ként figyelmezteti a közönséget, hogy itt is, ott is létezik egy-egy kitűnő műcsarnok, jeles művek gyűj­teménye, a magasabb ízlés valódi iskolája, — de a harsány figyelmeztetés nyomtalan elhangzik s a mű­csarnok magányossága versenyre kél egy és ren­geteg elhagyatottságával. A közönség sűrű tömegek­ben hullámzik el a művészet e szentélyei mellett s­­.niftre sem érdemesíti azt, a­mi máshol min­denütt csodált kincs, megbecsülhetlen érték. Pedig a magyar képzőművészeti társulat kiál­­­itkán volt érdekesebb, mint most. Már maga Kaulbach nagyszerű cartonja, Néró, mely a mester korszakot alkotó művei mellett áll, megérde­melné, hogy akadémiánk második emeletére csopor­tokban zarándokoljanak a lángész tisztelői. Említ­­etik-e Zichy Mihály műveit s kitűnő hazai festészeink díszes sorát, mely e tárlaton teljesebb mint valaha ? A képzőművészeti társulat mindent elkövet, hogy a hazai művészet sorsán javítson s magas polcz­­ra helyezze azt; nem az ő hibája, ha e buzgalommal kénytelen lesz nemsokára alábbhagyni. — A legna­gyobb áldozatkészség is haszontalan, ha a közönség nem fogékony a műpártolás iránt s nem karolja föl szélese­bb körben a jó ügyet. A képzőművészeti társulat műcsarnoka három kis teremből áll, hanem azért nincs ám tolongás ben­ne. Kényelmesen végig járhatod mind a hármat, egy árva teremtésre sem fogsz akadni, kivált ünnepna­pokon. Nálunk a szabad időt nem arra használják, hogy a művészet csöndes szemléletébe merüljenek. Egy barátunk arra az elmés gondolatra jött, hogy »találkáit« ezentúl — a képző­művészeti társulat mű­csarnokában adja. — Szomorú elménczkedés, de fölöttébb találó. A három terem kitűnő berendezésről tanúsko­dik. A képek úgy vannak fölosztva bennük, hogy a hatás fokozatos emelésére szolgálnak. Az első terem mintegy a bevezetést képezi. Sok jeles apró festmé­nye van, de csak kettő emelkedik nagyobb magas­latra : Faust, Zichy Mihály­tór s egy gyönyörű »Szent Magdolna,«a régi olasz iskola egyik művészétől, Domeschinótól. Zichy Faustja hatalmas kép ; eszméje, fölfogá­sa, kidolgozása egyaránt megkapják a szemlélőt s fényes bizonyságot tesznek a művész rendkívüli ta­lentumáról. Zichy Kaulbach ösvényén halad s ha nem volna maga is mester, azt mondanák, hogy ő a Kaulbach legelső tanítványa. Zichy Mihály képei egy-egy nagy eszmét tes­tesítenek meg. Erős phantáziája s hatalmas ecsete teljesen képessé teszik arra, hogy örök és nagy igazságokat fejezzen ki mesterileg kidolgozott raj­zaiban. Zichynek is szemére vetették, mint a Kaul­­bach-iskola hívének s általában a modern iránynak, hogy a művészet »önczéljától« eltér­ő ecsetét a pam­­phlet-író tollával téve párhuzamba, a koreszmék küz­delmeit örökíti vásznán. Azonban e vád csak akkor­­ lehetne jogosult, ha Zichy képein a merev tendentia­­ fölébe kerekednek a festőiségnek, a­mi pedig nála nem tapasztalható. Nála úgy domborodik ki a ten­dentia, (illetőleg úgy olvad össze a képpel), mint a morál egy jó tragoediában, mely a tiszta aesthetikai gyönyörnek semmi hátrányára nincs. A festőiség Zichynél a főszempont s ezt — érdemére legyen mondva — sohasem téveszti el. Még talán ellensé­gei is kénytelenek lesznek beismerni, hogy az általuk vont határvonalakat Zichy csak annyiban lépte át, a­mennyiben egy más iskolához tartozik. Mi nagy ha­ladást látunk a Kaulbach-Zichy irányban, századunk Szelleméhez illő törekvést, mely a festészet körébe uj anyagokat hozott, anélkül, hogy a művé­szet örök eszményiségét sértette volna s csak szélesbítette a határokat, de a lényeget nem jutott eszébe kétség­be vonni. Hogy akad majd itt-ott egy-egy túlzó, ki a mesterekre esküvén, hamisan fogja értelmezni ta­naikat s ezáltal a gyöngébbeket megzavarja, — ez bizony könnyen megeshetik, de ha be is fogna kö­vetkezni, mást nem bizonyitna, mindazt, hogy a túl­zás átka minden irányt egyként compromittálhat, — a gyöngébbek előtt. A gondolkodó mindig el fogja tudni választani az aranyat a salaktól. Zichy Mihály »Faustja« nagyszerű helyzet­ben áll előttünk. A törődött doctor, penészes köny­vei, bűvös reportái közül sötéten magaslik ki s az öntudat egész vakmerőségével néz föl az égre, mig lábai előtt a halál csontváza félig gúnyosan, félig alá­zattal mutatja felé a homok­órát, melyben a végső porszemek látszanak inogni. Hiába minden küzdés, enyészni kell,mert porból vagy alkotva ! Mit ér a rop­pant tudomány, mit ér, hogy az ősz tudor a végte­lenség titkait hordja fejében, hogy égő szelleme át­­száguldott a határtalanságon s benézett a mindenség óriási műhelyébe — a homokóra lejárt! Egy pillanat — s a büszke, örök eszméket ápoló, daczos emberi agy kihűl, elomlik, semmivé lesz! Ez a pillanat van megörökítve Zichy vásznán, a nagy momentum egész fenségével. Mily jó, hogy e komor kép mellett »Szent Magdolna« tűnik szemünkbe. Igazi vigasztalás, levertségünket enyhíti s a halál homályát megara­nyozza. Az a derült, tiszta lélek, mely a vezeklő szent szemeiből kisugárzik, megnyugtat egészen; mondani látszik nyugtalan kételyünk elcsitítására: nem, nem j­ön mégis halhatatlan vagyok ! Ott szüle­tett ez a kép Olaszország ege alatt, a madonnák ha­zájában, a fenséges egyházak körében. Magán hordja isteni származását. A szentek ama családjából való, mely a művészet által nyert második örök életet. E két nagy festmény közül apróbb genre és tájképek sorakoznak, de kiválóbb figyelemre nem igen tarthatnak igényt. Munkácsy Mihály szén­rajza — jelenet a honvéd életből — csak azért kivé­tel, mert mindaz, a­mit e kitűnő tehetség producál, a genialitás feltűnő jeleit hordja magán. Grimm Rezsőtől egy hangulatteljes apró képet látunk. A fia­tal festő állványa előtt ül s merengve nézi öreg any­ja arczképét, melyen a fiúi szeretet édes kötelessé­gével dolgozott. Egyszerű és igaz, mint minden, a­mi szép. Hlavacsek Antal (Bécsből) két sikerült tájképet állított ki: őszi köd Atter­taván és Mönchs­berg Salzburgban. Azért említjük, mert e képeken költői hangulat vonul át. Szerzőjük melanchólikus ember lehet, a határ­talan tenger, a ködbe borult, panaszló, nyugvást nem imerő hullám kedvelője. A tenger különös szinét s a habokat nagy bravourral tudja festeni. Mészöly Gézától e teremben a »Ramzaui patak« van kiállítva. Színkezelése poétikus, de az egész nem kelt határo­zott benyomást. A III. teremben sokkal meglepőbb művére akadunk. A második terem túlnyomó része hazai festmé­­­nyekből áll. Képviselve vannak :­Than Mór, L­o­t­z Károly, Kovács Mihály, Székely Bertalan, G­r­e­g­u­s­s János, Molnár József stb. Triran Mór három képet állított ki: »Alkonyat,« »Ej,« »Dante és Beatrix.« Legértékesebb az »Ej« czimü, bár a zöld szin, mely a tavon, az égen, a fák közt,­a nymphák lebegő fátyolán derengő fénynyel elömlik, kissé erőltetett s monotonná teszi a különben lebilin­cselő festményt. Még van egy feltűnő hiánya, a­mit egyébiránt nem most tapasztalunk először Than képein. A lebegést nála nem jellemzi ama légies könnyűség, mely a röpülő alakoknál mélhat­lanul szükséges, hogy illúziónk épen maradjon. Than röpülő alakjait a föld vonzereje nagyon húzza lefelé s szinte féltjük őket, hogy egyszer alázuhannak. E hiány »Dante és Beatrixen« fölöttébb észlelhető. »Dante és Beatrix« átalában nem sikerült. Se Beatrix, se Dante arczán nem látjuk a szerelem megdicsőült kifejezését, a Dante által leírt »Paradicsom« mesés glóriáját. Than Dantéja nem a költő, hanem a scho­­lastikus Dante, kiről B­y­r­o­n azt jegyzi meg,hogy a »m­athematikát personificálja.« Székely Bertalan képe :a Gyászoló n­ő, figyelemre méltó. Gyászruhába öltözött, bána­tos, halvány anya mosolygó, szőke fürtü kis fiút ölel magához. Megható ellentét! A fiatal nő néma gyászát oly költőivé teszi az az öntudatlan mosoly, mely a gyermek ajkán játszik. E kép ujabb bizonyság, hogy Székely az anyai szeretet gyöngéd festője. L­o­t­z Károly öt képe a hazai életet meríti ki. Látunk alföldi gulyát, szüretet, tűz körül furu­lyázó pásztorokat, alföldi téglavető gúny­hót s haza­térő mezei munkásokat. Lotz sajátságos modora — melyben a szögletesség nagy szerepet ját­szik — mind az öt darabon föltalálható. Mint Wou­­vermanns lovakat, Lotz leginkább ökröket fest s úgy látszik, ebben áll előnye. Gregusz János apró tájképei festőjük er­edetiségéről tanúskodnak. A III. terem keleti oldalát Kaulbach co­­lossális cartonja foglalja el. Mikor kiállították, nagy hirű szerzője még élt. Most már ő is a csöndes em­berek közé tartozik s a remek kép alatt gyászfá­tyollal átvont babérkoszorú s rövid fölirás hirdeti a művészet pótolhatlan veszteségét. Kell-e monda­nunk, hogy e terembe lépve, összes figyelmünket Kaulbach ragadja magához ? Órákig el lehet nézni e cartont, mely az ó világ összeomlását s a keresz­ténység győzelmét hirdeti a lángész hatalmával, melyen a­hány alak van, mind kifejezésére szol­gál egy óriási eszmének, a világ­história egy roppant mozzanatának. A császári palota előtti magaslaton látjuk Né­rót, Apolló sugárkoronájával és jelmezében. Diadal­mas mámorában félisten gyanánt áll környezetével szemben, habzó kelyhet emelve ajkaihoz, baltával ; a lant húrjait pengeti. A kert hátteréből koszorús római delnok csoportja tolul az előtérbe, hogy a császárnak, mint istenüknek áldozzanak. Zajos örömrivalgás kiséri Neró énekét s a vén kopasz Tigellinus, a római praefect, tapsol és fejet hajt a császári dalnok előtt, mig a többi senetárok szégyen és haragtól elkomorult szemmel nézik a baccanáliát s már sejtetik a nézővel a lázadás közeledtét. A Budapest, ápril 21. (A romániai vasúti csatlak­o­­z­á­s.) Hétfői esti lapunkban említettük, hogy a mi­nisztertanács a romániai vasúti csat­lakozás kérdésével foglalkozott. Ma több lap­ban részletesebb közléseket találunk, melyek e vas­úti csatlakozás kérdését,­­mely tudvalevőleg éve­k óta vitattatik és lényegében az osztrák állami vasút-tár­­sulat egyeduralmának kérdésére redukálható,­ összu­talmaztatott, hogy a távollevő tagokat addig érte­sítse a bizottság azon határozatáról is, hogy az ér­demleges tárgyalások vasárnap meg fognak kezdetni és az egymásután következő napokon mindaddig folytattatni, míg a bizottság munkálatát be nem fe­jezi. Az ülésen jelen volt a miniszterelnök is. (Az állandó megyei választ­­m­á­n­y.) Csanád megye ápril 7­diki közgyűlésének alkalmából a»Maros« a következőket közli: »Az állan­dó választmányi intézmény életrevalósága, a­mennyi­ben a 9-es albizottság reá a jövőben nemcsak a véle­mény­adás, de több fontos közigazgatási ügyekben az intézkedés jogát óhajtaná ruháztatni — jelenleg több nap a sajtó elmélkedései tárgyát képezvén, nem hagyhatjuk el, hogy ahhoz a jelenlegi közgyűlés előtt felmerült eset­elkalkalmából adattal ne szol­gáljunk. Megyénkben az állandó választmány 22 tag­ból áll, s daczára annak, hogy üléseinek megtartási ideje minden helyben lakó taggal mindenkor eleve közöltetik: ülésein többnyire csak a megyei tiszti­kar tagjai vesznek részt. A jelenlegi közgyűlés elé azonban két oly tárgynak kellett­ volna a törvény értelmében véle­­ményes jelentés kapcsán beterjesztetnie,mely ügyek­ben a megyei árvaszék tagjai érdekelve voltak és így ezen ügyek tárgyalása alkalmával a tanácsko­zásban részt nem vehettek. Hogy tehát a határozat­képességhez megkí­­vántató két tag kikerüljön, az elnökség két ízben hívta össze az állandó választmány tagjait, megje­gyezvén, hogy csupán megjelenésük esetén lesznek az érintett ügyek tárgyalhatók. Miután azonban a törvényes 7. szám összeho­­zatala ezek után sem sikerült, az elnök kénytelen volt nem­ csekély[fontosságú tárgyakat véleményes je­lentés nélkül a közgyűlés elé terjeszteni . (A váltótörvényjavaslat­ tár­gyában összehívott bizottság hétfőn tartott ülésében a javaslatnak az elfogadás végetti bemutatásról és az elfogadásról szóló Vl­ ik, valamint a fizetés vé­getti bemutatás, lejárat, fizetés és fizetési határidő meghosszabbításáról szóló VTI-dik fejezetét tárgyal­ván, a szerkezetet néhány lényegtelen irályi módosí­tásokkal elfogadta. Dr. (Az osztrá­k-m­agyar monarchia és a török birodalo­m) közt az ingó, vagy ingatlan vagyo­n­ örökösödési te­kintetben a két állam honosaira nézve létesítendő viszonosság több oldalról kérdés tárgyává tétetvén, illetékes helyen — mint értesülünk — az ügy jelen állása iránt következő nézet nyilvánult: Tények szerint az idegenek az ottomán alattvalók utáni örökösödésből teljesen ki vannak zárva, és így a nemzetközi érintkezésben alkalmaztatni szokott viszonossági elv szoros alkalmazása azt hozza magá­val , miszerint az osztrák-magyar monarchiában a török alattvalók is a magyar, vagy osztrák alattva­lók utáni örökségek és hagyományokban való része­sülésből kirekesztessenek. Ezen rokonsági elv úgy a magyar, mint az osztrák állam területén fenntar­tatott és folytonosan alkalmazásba is vétetett, és mi­után a török hatóságok ezen elvi állásponttól jelen­leg sem térnek el, a magyar hatóságok is, midőn elő­forduló esetekben azon helyzetbe jönnek, hogy török alattvalóknak magyar alattvalók hagyatékaira vo­natkozó öröklési képessége felett határozniok kell, egyedül az általános elvi szabályt szemmel tartva járhatnak el. Dr. Budapest gabnakereskedésének hanyatlásáról. E fontos napi kérdéshez közelebb tüze­tesen hozzászólunk, s nevezetesen ki fogjuk fejteni, hogy vasúti tarifa-poli­tikánk miként viszonylik a főváros ez egyik élet­kérdéséhez. Jelenleg alkalmunk van egy kiváló tollból ez ügyben a következő felszólalást közölhetni: »Széchenyi István! — in hoc signo vinces.« — E nevezetes szavakkal végzi Körösi azon nyilvános­ságra juttatott felolvasását, melyet Budapest gabon­­kereskedésének hanyatlásáról tartott. E sorok írója azonban e nevezetes jelszót, ille­tőleg azon szerény észrevételt koczkáztatja, hogy ha Széchenyi István most még életben van, s ha Körösi József ama czikksorozatát Széchenyi Istvánnal eset­leg előzetesen közli, amaz általa és általam is minta­kép gyanánt oda állított államférfi valószínűleg eze­ket mondja: »Elolvastam kegyed közleményét, sok bölcset, s a­mi ennél sokkal többet ér, Bök igazat mond el abban, de vájjon czélszerűnek tartja-e barátom azt, hogy e czikksorozatot oly pillanatban bocsáss­uk közre,mikor pénzviszonyaink annyira ziláltak, minek jelenleg; oly pillanatban, midőn az embereken az ijedtség s félelem annyira erőt vett, hogy már alig van valakinek az esze helyén; oly időben, mikor mi magunk évek óta tartó folytonos s mindenre kiható jajveszékelés, szidalmak s gáncsoskodások által ront­juk hitelünket, s mintegy jelt adunk ellenségeink­nek az ellenünk való támadásra, barátainkat pedig óva intjük, nehogy segítségünkre kelvén, megkáro­sodjanak; oly szakában nemzetgazdászati fejlődé­sünknek, melyben gabnakereskedésünk — bár mennyi jogosan megvárt segélyezésben részesült volna is kellő időben — négy évi rész­termés követ­keztében pang, s igy tehát hanyatlik. Meggondolva mindezt, talán czélszerűbb volna néhány befolyásos egyénnel ez eszméket megbeszélni, a teendők soro­zatát megállapítani, erélyesen oda hatni, hogy az illető körök ne csak­ a folytonos enquetezés, de a jól átgondolt cselekvés terére is lépjenek.S ha mindezek után kegyed meggyőződik mégis arról, hogy a segít­ség lehetséges, s meggyőződik arról, hogy e lehető s jogosan várt segély most is csak azért marad el,mert az illető körök hanyagok, késlekedők vagy pláne roszakaratuak, — ez esetben azután törik szakad, ám lökjük a közönség közé azon bombát, melynek veszélyes hatásától a beteg testet ez idő szerint meg­akartuk kímélni.« Meglehet, hogy csalódom, de a­mennyire meg vagyok győződve arról, hogy Széchenyi István a jelen körülmények között ezeket mondja, épen annyira meg vagyok győződve arról is, hogy Körösi J. megfogadja szavát, s valószínűleg czélt ér anélkül, hogy ily leverő izgalmat idézzen elő e jelen válságos pillanatban. De a­mi megtörtént, azt többé meg nem tör­téntté varázsolni nem lehet; szükséges tehát, hogy e viszonyokhoz alkalmazkodva, gyors cselekvés s esz­mecsere segélyével lehetőleg jóvá tegyük a múltak vU VOÍilUVWul ’ixAXlUUi » WJ J szerény észrevételt tennem azok egynémelyikére, miket Körösi József czikksorozatában felemlít. Eddigelé mindig azt tanultam, hogy csak ott lehet állandó s valóságos vagyonosság, a­hol ipar van, s mindig úgy voltam, s vagyok most is meg­győződve, hogy az egyes államok legsürgősebb fel­adatai közé tartozik, hogy a saját égalji, talaj és né­pesedési viszonyaiknak megfelelő — s így tehát nem idegenszerű — ipart lehetőleg mozdítsák elő. Évek óta örvend az itt említettem okoknál fogva velem együtt minden igaz hazafi s gazda Budapest lisztiparának; évek óta tapasztaljuk e lisztipar jóté­kony befolyását termelőinkre — a mennyiben csak ennek s vasutainknak köszönjük a búzaárak némi állandósítását, — s ime Körösi József, a gabonake­reskedés hanyatlásáról szólva, a lisztipart alig említi egy pár szóval. Igaz, hogy a meggondo­latlan malom-gründolások még mindig lappangó utódajai, a rosz termések s ezek következtében a túlcsigázott búzaárak, kiviteli eszközeink rendezet­len s általunk nem eléggé befolyásolható volta ma­lomiparunkon nagy sebeket ejtenek, melyek behe­­gedése alig észrevehető haladást tesz. De daczára mindennek, lisztkivitelünk mégis tetemes, s az elszállított liszt búzából készül; azon búza pedig, melyből­­ több millió vámmázsa készül, nem te­rem Budapest főváros határában, hanem széles

Next