Pesti Napló, 1875. október (26. évfolyam, 224-250. szám)
1875-10-27 / 246. szám
246 szám. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Budapest, Szerda, October 27-1875.__________ REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kb. 6 hónapra . . . 12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. 26. évi folyam. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a KIADÓHIVATALBA Barátok tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetési felhívás „PESTIAI»I,6“-ra. Előfizetési árak: (reggeli és esti kiadás, 1/2 legnagyobb tv és közgazdasági melléklet.) Egész évre..........................24 frt. Fél évre ..........................12 frt. Negyed évre .... 6 frt. Egy hónapra .... 2 frt. 9V* Az előfizetés Budapestre a »Pesti Napló« kiadó hivatalába (Barátok tere 7. sz. Athenaeum-épület) intézendő A »Pesti Napló« szerk. s kiadó hivatala. Budapest, oct. 26. A pénzpiaci helyzete érdekes. De csak azokra nézve, kik nem szorulnak pénzre. Ki mostanában hitelműveletre gondol , valgo kölcsönt keres, annak szomorú kilátást nyit a jövőre a tőzsdék állapota. A baisse általános közvélemény jön Európában. Papiros nem kell, sem részvény, sem államkötvény. Ami a ládák fenekén van, és ami a tőzsdék árjában úszik, egyre veszti belértékét. Bécs mint pénzpiaca régen megbukott, ott a tőzsdére unatkozni járnak az emberek. A bankok és bankárok minden üzlettől vonakodnak, mert a két évi tapasztalás azt bizonyította, hogy ha mire vállalkoznak, veszítenek rajta. A bécsi tőzsde tevékenysége 1873. május 9-ke óta egy szakadatlan liquidatiónak mondható s maholnap oda jutott, hogy azzal vigasztalhatja magát, mint az egykori czigány az utolsó malacz ravatalánál, hogy »megszűnt a dög.« Hanem, hogy London, Páris, Amsterdam, Berlin, szóval a nyugati nagy tőzsdék is sorba hitelbetegségbe esnek, az aggasztó és különös. Okai sokfélék és természetesek. Azon tőzsdék világpiaczok, miglen a bécsi inkább belföldi értékpiacz volt. A török államfönk igen érezhető Londonban, Francziaországban s Olaszországban, hol a török állampapírok tömege található E papirok egy nagy része el volt helyezve, de egymás nagy része mint játékpapir a börzéken úszott s a bankok tulajdonában, vagy lététei közt hevert. Sok tekintélyes intézet kárt szenved, vagy zavarba hozatik ez állambukás által, melyen segíteni — azt minden józan ember hitelező létére is belátja — nem lehet semmi módon, mert Törökországnak valóban nincs módjában megfizetni, amivel tartozik. A török papírok értékének a régi részátkelethez képest is felére devalvatiója maga után vonta az egyptomi papírok nagy árcsökkenését. S nem elég egy baj. Peru Londonnak sokkal adós s fizetőképessége a guanótól függ. Egy guanoszerződés nem jö létre, a perui papírok is rohamosan buknak és magukkal rántják a piaczot. Minden külföldi érték ára gyorsan csökken, s a bankkamatláb egy százalékkal felemeltetik. Az angol bank félti aranykészletét Németországtól, mely most hozza be az aranyértéket az ezüstláb helyébe, ezért megdrágítja az arany árát a kamatláb felemelése által. Párisban a török katastrophával párhuzamban a vasúti értékek csökkenése járja. A déli vasút nem fizeti a novemberi szelvényt s még nem bizonyos, el tudja-e adni lombard vonalait az olasz kormánynak. A déli vasút minden papírja franczia kézben van. És a belga Hirsch báró, ki a török vasutakat építi, szintén Párisból merítette pénzét, s nem tudja rendbe hozni ügyeit. Berlin és Frankfurt régen de routeban vannak. Berlin valóságos contremine-piaczcrá jön Európára nézve. Vasutak és bankok a múlt hetekben roppant értékveszteséget szenvedtek. Kivált osztrák és magyar vasúti papírok, melyek főkép itt találtak vásárra, nagyon alacsony árkeretükből még újra igen tetemeset vesztettek. A híres darmstadti bank, a Rotschild consortium részese, tíz száztolit bukott. A berlini Seehandlung felmondotta a letéteket. A pénzszűke nagy leny nagyrészt összefügg az aranypénzláb közel behozatalával, mert aranykészlete Németországnak nem lévén elegendő, mindenki fizetésképessége biztosítására visszatartja a készpénzt. Mindennek következménye egy új pénzválságtól való félelem s egyes bukások Bécsben, Londonban , Németországban. Lehet, hogy e félelem túlzott, s hogy a pénzpiac, mely mindennek daczára Párisban, Londonban és Amsterdamban igen erős és solid, minden nagyobb rázkódás nélkül túléli a múlt hetek eseményeit. Kívánatos is nagyon, hogy e rosz kedv ne legyen tartós, de félni lehet, hogy a bajnak mély okai lévén, nem fog oly könnyen s gyorsan elenyészni. Ránk nézve a pénzpiac ilyetén helyzete nagy baj. Nemcsak azért, mert a rentekölcsön kibocsátására és a conversióra ily körülmények közt gondolni alig lehet, hanem mert saját pénzügyi helyzetünkön segíteni ily körülmények között szinte lehetetlen. Azt mondá valaki : »Magyarország pénzügyein nem adófölemelésekkel, hanem finanszoperatiókkal lehet csak segíteni.« Igaza volt, s ezt demonstrálnunk sem kell. Csak fel kell említenünk, hogy a 153 milliós kölcsön conversiója, a Széll Kálmán indítványozta cassa-dotatiokölcsön kibocsátása, a bányák és államjavak eladása, a vasúti csoportosítások kérdése, és mi fő, a valuta rendezése és a bankkérdés megoldása állanak napirenden; s azonnal világos lesz mindenki előtt, hogy az adófelemeléssel egymagában ezért nem érünk, a solutió nehezebb része a financzoperatiókban fekszik. Financzoperatiókat sikeresen pedig csak kedvező pénzpiacon, s a tükegazdag külföld segítségével végezhetnénk. Íme, Ausztria 25 millió deficit mellett 40 millió erejéig, Magyarország 17 millió deficittel mintegy 30 millió erejéig készül legközelebb igénybe venni a hitelt Ha ez drága, számukra sem lesz olcsó, akár előleg, akár definitív formában kapjuk, sőt ha a szorult és külföldi értékpapírok iránt elfogult piacon most megjelennénk, bizonyos, hogy még inkább felvernék a pénz árát. De ennél fontosabb, hogy ily viszonyok mellett nagyon nehéz vagy lehetetlen lesz a valutát rendeznünk. Nem addig van ám a valutakérdés,hogy tessék két vagy háromszáz millió kölcsönt kötni s beváltani a közös államjegyeket, s amit vesztünk a kölcsön kamatján, azt megnyerjük az ágyon, melyet ma mindenféle a külföldre küldött kamat után fizetni tartozunk. A valutakérdés nem számtani probléma, hanem nemzetgazdasági feladat. Pénzbe kerül az államjegyek beváltása, ez egyik oldala , a másik az, hogy leesnek a sorompók a monarchia és a többi Európa pénz- és kereskedelmi forgalma közt; az árakban és a fizetésekben önkényt gyökeres változás áll elő, mely az oly gyönge szervezet mellett, mint mostan a miénk, alig maradna válságos következmények nélkül; aztán mielőtt a valuta helyreállítására elhatároznák magunkat, tudni kell, várjon a papirospénzről az aranyra, vagy az ezüstre akarunk-e áttérni, s aztán a mindenkép hátrányos osztr. ért, forint helyett az 50 arany krajezár értékű német markot, vagy a 40 ezüst krajezár értékű frankot akarjuk be- hozni pénzegységnek ? Továbbá tudnunk kell, a készpénzt honnan szerezzük, mert ingyen azt nem adják és nekünk nincs. A gazdag Németország példáján látjuk, hogy mily ne- ■ héz, s pénzügyi bonyodalmakkal járó dolog az ily értékcsere ott, hol egészséges nemzetgazdaság van, az államkincstár dús, s nincs agró, hát még beteg országban mily óvatosnak kell lenni az ily operatióval. Ha kereskedelmi és fizetési mérlegünk passivitását tekintjük, kétely támad lelkünkben, lehet-e a valuta mesterséges és áldozatterhes helyreállítása után is azt fenntartani folytonos és kimerítő áldozatok nélkül? Nem fog-e a nemes érez folyton kifolyni, s csak úgy maradni benn, ha a rendkívül magas bankkamatláb által ide szögezzük, a mi drága ár, mert iparunkat és kereskedésünket sújtja ugyanakkor, midőn másfelől az agró megszűnése mint egy szabadkereskedési rendszer megfosztja védvámjától az ipart? E kérdések mind nem a valutarendezés ellen hízatnak fel általunk. Mi a valutarendezést kívánjuk, mert ez egyetlen alapja lehet az egészséges forgalomnak. Mint részvér, hat a részpénz az államtestben, nem táplálja kellőn s korcsképzeteket, fekélyeket termel. Csak a valutakérdés bonyolult s nehéz természetét kivántuk felmutatni, s hogy az nem tűri az elhamarkodást. Mindenekfelett pedig oly drága kérdés, mely részvénpiacz mellett s gyönge és beteg nemzetgazdasággal alig megoldható, hanem ha a kormány valutát kíván rendezni, előbb szerezzen erőt idehaza a gazdasági fejlődés restauratiójában s aztán fesse ki a jó időt, mikor olcsón kap pénzt és érczkészletet. Mert, hogy a példa mellett megmaradjunk: a részvért kiereszteni a testből s nem gondoskodni jobb vér képzéséről s infusiójáról, halálos cura volna. Ezért badar az osztrák felfogás, hogy előbb rendezzük a valutát, s aztán a bankkérdést. Voltaképen a kettőt egyszerre, s kapcsolatosan kellene rendezni. De, ha a valutát rendezni hamarosan nem lehet és nem tanácsos, a magyar nemzetgazdaság igénye követeli, hogy a hitelforgalom valuta nélkül is szabályoztassék. A bankkérdés megoldása a papírforgalom, mint status quo, alapján képzelhető és kivihető, s jótékony hatással lesz bizonyára, bár tökéletes nem lesz valuta nélkül, ellenben valutarendezés a nélkül, hogy gondoskodva lenne a hiteligényekről, gazdasági absurdum s végzetes experimentum volna. A bankkérdés megoldása előkészítő lépés lehet a valuta helyreállítására, annyival inkább, mert egészséget és erőt kölcsönöz a nemzetnek, mely ily nagy operatióra készül, s kell, hogy a magyar kormány és politikusok a dolgot ezen oldalról is figyelembe vegyék. Ha alaposan megfontolják a dolgot, nem lesz nehéz Depretis és az osztrák monopolisták állításait megcáfolniuk, de azért igen nehéz és érdemes dolog lesz a jelen körűimé . A „Pesti Napló” tárczája. Stanley Közép-Afrikában. A »Daily Telegraph« f. hó 16-án közle Stanley azon két levelét, melyek már Közép-Afrikából érkeztek. Stanley, mint tudjuk a »Daily Telegraph« és »New-York Herald« megbízásából Közép-Afrikába utazott, hogy folytassa Livingstone félbeszakadt nagy vállalatát, s fölfedezte a nagyszerű lápok, vizmedenczék szövevényes elágazását, mely mind a Níluson keresztül ömlik a közép tengerbe. Első levelét Viktória Niyanza partján mártius elsején írta, s e levél főbb és érdekesebb részleteiben ekként hangzik: »Programmom második részét február 27-én már szerencsésen megoldottam. Elértem ugyanis Viktória Niyanzát, melyet Speke kapitány fedezett fel, s midőn e sorokat írom, hálás érzéssel gondolok az istenre, hogy az átélt veszedelmek között elveszni nem hagyott, úgy tetszik, mintha egy század áldozott volna le azóta, hogy Mowabwából elindultunk. Annyit szenvedtünk, annyi mindenfélét tapasztaltunk ez idő alatt, hogy minduntalan jegyzőkönyvemhez kell folyamodnom, hogy e veszedelmes és küzdelmes út legfontosabb és legválságosabb mozzanatait sorakoztatni tudjam. — Mpvvapwából útra kelve, északnak indultunk, torony iránt a Mgunda Mkali sivatagon keresztül, messze délnek hagyva a biu Mbumi fejedelem országát, egyenest Ugogónak és bebarangoltuk ennek északi részeit. Majd széles sivatag síkokon haladtunk át, hol az élelmiszer ritkaság, majd hegyvölgyes vidékre jutottunk, hol mindenféle ennivalóval láttak el, a nép nyájas és főnökeik barátságosak valának. És értünk ellenséges természetű területekre, hol az egyes néptörzsek rablókként reánk támadtak, majd meg oly helyekre tévedünk, melyek a kegyetlen Wahumba uralma alatt állottak. Iszonyú záporok, förgetegek jártak előttünk, velünk és nyomunkban, és voltak napjaink, melyeken a természeti elemek mintegy kezet fogni látszottak az emberekkel. Kiséretem egyre apadt, a kimerültség, éhség keményen tizedelt közöttünk. Némelyek kereket oldottak, másokat elhagyni voltunk kénytelenek. Az expeditio már már a szó teljes értelmében homokba veszni látszott, s hogy oda nem veszett, a fehérek hősies magatartásának köszönhető. Végre 1874 utolsó napján megérkezünk Ugoga nyugati határpontján. Két napi pihenés után onnan egyenest északnak tartottunk, s Wahumba határvonala mentében 48 óra alatt Uzandaviba jutottunk, mely tartomány elefántjairól híres. Innét éjszaknyugati irányban az út Ukimbuba vezetett, hol vezetőket fogadtunk Iramba felé, ezek azonban Muhalala körül egytől-egyig megszöktek mellőlünk. Elindulásomkor hallottuk, hogy három nap alatt Urimiba juthatunk, miért csak is két napra való élelmet vittünk magunkkal. A keskeny út azonban csakhamar elveszett előttünk, s az elefánt- és rinocéroslábnyomok tömkelegében belejtünkre kénytelenültünk bízni magunkat. Sürü ákácz-bozótba és óriási ébtes kórok közé tévedtünk, s a nagy sötétségben úgyszólván négykézláb kúsztunk előre. Három nap, három éjjel tartott e kínos vergődés.Sehol egy csöppnyi víz, mely szomjat oltna, sehol egy betevő falat, éhséget elverő. E három nap öt emberembe került. Ötödnap reggel Uveriverire, egy újdonsült falucskára, bukkantunk, melynek egész lakossága négy szerecsenből és azok feleségeiből és gyermekeiből állott. Egy maroknyi élelmünk se volt, pedig ekkor már embereim nagy részét földre fujta a kimerültség aléltsága. Mit volt mit tennem, sátort üttettem és kíséretemből buszizmos ficzkót Lunába küldtem élelemért. Ez épen 29 mértföldnyire volt tőlünk. Eközben bebarangoltam a közeli erdőket, de vadra nem leltem sehol. Hazatérve embereim siralmas pusztulása oly mélyen meghatott, hogy sírni szerettem volna , ha, az ily elérzékenyülés veszedelemmel nem jár. Átláttam , hogy akárhogy, de tennem kell valamit az iszonyú éhség csillapítására. — Kiürítettem egyik vasbőröndömet, tele töltettem vízzel, s a tűz mellé helyeztem. Ezután gyógyszerládikámból kiborítottam öt font skót zablisztet, és három bádogszelencze revalenta arabicat, s derezét készítettem 220 ember számára. Oly sajátszerű kép volt, látni e kiéhezett alakokat a tűz fölé akasztott vasbőrönd körül, amint kidülledt szemekkel kisérték a lövésnek indult dercze bugyogását, s lesve a pillanatot, mely evésre inti őket. Először a betegek kaptak. Mily szorongó érzéssel vártam a Lunába küldötteket, az leírhatatlan. Végre két nap múlva ujjongó rivalgással érkeztek meg, hozva magukkal enni-inni valót. Egy jóizü lakoma után fölszedtük sátorfánkat, s a nap hevesen tűzött alá, midőn a sunai kerületben egy oly néptörzzsel ismerkedtünk meg, mely férfias szépségével és nemes idomaival rendkívül meglepett, de teljes meztelenül éldegél. Soha ennél gyanakvóbb néppel nem találkoztam ; mondhatom,ritka tapintat és nagy türelem kellett hozzá,míg rá tudtam venni őket,hogy cserébe posztóért és korallért élelmiszereket adjanak s tartományukon átbocsássanak bennünket. Embereim ekkor már keményen megfogytak. Harmincz betegen feküdt, hat meghalt. Utitársam, Pocock, is beteg lett. Miatta három napig Sunában voltam kénytelen maradni, jóllehet a lakosság minden uton-módon éreztette velünk gyűlöletét. Végre is kénytelen voltam odább menni. Pocockot függőágyba helyeztük s katonáim fölváltva szállították odább. De mire Chinyuba értünk, a fiatal Pocock már megszűnt élni. Még ugyanazon éjjel eltemettük, s egy fatörzsbe vágott kereszt jelzi a helyet, hol pora négyszáz mértföldnyire a tengerparttól, a Nílus közelében nyugszik. Minél följebb haladtunk északnak, annál inkább meggyőződtem, hogy már azon harmatgazdag vidéken vagyunk, honnan a legdélibb források, patakok, zugók folynak a Nílusba. Egy magas hegylánczolatról végig lehetett látni folyásának kanyarulatait, mély beszakadásait, zugóit, melyek észak-nyugatnak törtenének. Midőn a kezdődő Nílus e jeleit megpillantottuk, azon édes reményen melegedett föl szivünk, hogy a hatalmas medenczét nemsokára szemünk előtt látandjuk, s szemünk előtt a széles hátú egyik ágat, mely a fehér Nílusba ömlik. Január 21-én Ituruba értünk, az északi Urimi egyik kerületébe. Itt Vinyata helység mellett sátort ütöttünk. E helység széles termékeny völgyben fekszik, s lakóinak száma körülbelül 3000-re rúg. E ponton fedeztem föl azt a folyót, mely fölveszi magába a Vinyata és Chinyu közt folydogáló ereket és patakokat. A folyó neve Leewumbu, s a völgyből nyűgat felé folyik. Még száraz időjárás mellett is jelentékeny terjedelmű, húsz láb széles, két láb mély. Nagyobb esőzések alkalmával hatalmas folyóvá dagad. A lakosság hidegen fogadott bennünket. De én, tőlem telhetőleg, rajta voltam, hogy eloszlassam gyanujokat, s busásan fizettem minden élelmiszert. Podgyászainkat száradni a napra tettük, s észrevettem, hogy a bennszülöttek kapzsi tekintettel kisérik azt. Egyszerre vad harczi lárma ütötte meg fülünket, a »hehu-a-hehu« utolsó tagja sivitva hangzott a légben. Tudva, hogy a Wagogok harczi lármába törnek ki, valahányszor egy idegent pillantanak meg, nem gyanítottunk semmi roszat. Embereim közül néhányan vízért mentek, mások az erdőben fát vágtak, midőn sátorunk körül egyszerre teljes hadi díszben száz bennszülöttet pillantottunk meg. Bussard, vagy sastollak lengtek fejükön,homlokukat pedig zsiráffi vagy zebrasörény körtté, balkezükben nyilat, jobbjukban hosszú lándzsát tartottak. Ez ellenséges föllépésen megdöbbentünk, mert nem tudtuk, mi által vonhattuk fejünkre haragjukat, de visszaemlékezvén Livingstone barátságos föllépésének jó hatására, megparancsoltam, hogy sátorát senki el ne hagyja, míg a bennszülöttek idejöttének okát meg nem tudtam. Mialatt így várakoztunk, számuk megtízszereződött, minden bokor, minden fa mögül egy-egy barezos állott elő. Ezt látva, nem kételkedhettem többé, hogy harczolni akarnak velünk.Egy fiatal embert küldtem tehát hozzájuk, ki nyelvüket érte. Midőn ez feléjük közeledett, hatan-heten eléje jöttek, és szóba álltak vele. Az egészből megtudtam, hogy embereim közül valamelyik tejet meg vajat lopott volna a faluban, s annak kifizetését követelik.Megszentem,hogy nem vagyunk tolvajok, s megfizetünk mindent, amivel tartozunk. Erre kijelentették, hogy négy öt gyapjú szövetet kívánnak, és jóllehet ez legalább is hatszoros ár volt, mégis, hogy az összeütközésnek elejét vegyem, teljesítem kívánságukat. De csakhamar kitűnt, hogy az öregek beérték ezzel, de a fegyveres nép az egész völgy hosszában indulatosan kiabált, s kézzel, lábbal dolgozott. Mi nyugodtan néztünk a dolgok elé, azt hívén, hogy az öregek majd csak megfékezik a fiatalságot. De nemsokára észrevettük, hogy körülbelül kétszázan elváltak a többiektől, s a sűrűbe húzódtak, honnét egyik emberem véresre sebezve szaladt hozzánk s elmondá, hogy társát, Suleimant, kivel fáért voltak, tiz lándzsaszurással meggyilkolák. E hit hallatára annyira fölháborodtak katonáim, hogy csak nagy nehezen tudtam őket az azonnali támadástól visszatartóztatni. — Még mindig kiegyenlíthetni hittem a dolgokat. Azonban mégis meghagytam, hogy sátorunk körül sövényt húzzanak, s a fegyvereket is kiosztattam. Ezalatt a Waturuk mindegyre közelebb jöttek, és egész nyilzáport bocsátottak reánk. Erre 60 katonámmal rájuk tüzeltem, más 60 emberemmel pedig fát vágattam a tábor körül sövénynek, mig én néhány emberemmel »lady Alice« hajóm darabjait törekedtem biztonságba helyezni. Mindegyikünk dolgozott, s midőn Mai számunkhoz egy fél év melléklet van csatolva. nzék közt kielégítő eredményeket felmutatni. Pedig ezekre szüksége van Magyarországnak, ha élni akar. Budapest, oct. 26. (Bartal György) temetése Faddon holnap megy végbe. Az elhunyt nagyérdemű államférfiú politikai szerepéről tegnap volt alkalmunk szólani; — ma egy adatot említünk fel publicistikai működéséről. A kath. congressusban Bartal a szabadelvű kisebbség vezére volt, és lapunkban ő írta a nagy hatású (1. gy.) jegyű czikkeket, melyek e párt álláspontját és törekvéseit ismertették. Bartal temetésén Faddon, a jelen kormányköréből, az elhunyt sógora, Perczel igazságügyminiszter lesz jelen ; a kereskedelmi minisztérium az épületén kitűzött gyászzászlóval jelenti volt főnökének elhunytat. (A magyar csődtörvénykönyv tervezetének tárgyalására kiküldött bizottság tegnap tartó hatodik ülését. Az elnökséget Csemegi Károly államtitkár úr vitte,miután a miniszter úr Bartal György sógorának halála folytán ebben meg volt akadályozva. A 60. szakasz tárgyalásánál felhozatott, hogy ezen szakaszban foglalt rendelkezések a telekkönyvi intézmény általános szabványaival és elveivel ellenkeznek, miért is törlendő lenne. Ennek ellenében hangsúlyozva lett, hogy igaz ugyan, miszerint ezen szakasz egyik része, nevezetesen annak második bekezdése ellentmond a telekkönyvi rendtartásban lefektetett jogelvek egyikének, de ezen ellenmondás elkerülhetően szükséges, miután a nélkül az egyetemleges zálogjoggal bíró hitelezőket a kielégítési alapra illető választási jog folytán más hitelezők vétkük nélkül károsodnának. Ennyire pedig a következetességet bizonyos elv keresztülvitelében nem szabad elfogadni. Mások ismét ezen szakasz rendelkezését elfogadják, de annak szabatosabb szövegezését kívánják. A bizottság végre ezen szakasz intézkedéseit elfogadja, de azokat szabatosabban fogja szövegeztetni. A »kézi zálog által biztosított hitelezőkről« szóló czím feliratánál »kézi zálog« helyett »ingó zálog« létetett. A 61. szakasz styláris módosítással, a 62. szakasz pedig rövid vita után változatlanul lett elfogadva. A 63. szakasznál beható vita után a bizottság elhatározta, hogy ebben mindazok soroltassanak fel, kik az ingó záloggal biztosított hitelezőkkel egyenlő tekintet alá esnek, s e részben a javaslat szövege bővíttetett úgy, hogy ily tekintet alá esnek: 1) bérbe és haszonbérbe adók azon határvonalak közt, melyek a törvényes zálogjogokat korlátozzák; 2) vendéglősök az általuk adott szállás és élelmezés erejéig a vendégtől elvett ingóságokra nézve; 3) munkások bérük és kiadásaik erejéig a nekik munkára átadott ingóságokra nézve ; 4) azok, kik bizonyos dologra hasznosan költöttek, költségük erejéig a kérdéses dologra nézve; 5) azok, kik visszatartási vagy zálogjoggal bírnak, a visszatartott vagy lezálogolt tárgyakra nézve. A 64. szakasz ezen intézkedések által feleslegessé válván térültetett. A 65. szakasz rövid vita után elfogadtatott. Elhatároztatott azonban, hogy azon eset szabályozása végett, midőn egyetemleges jelzálog tárgyául szolgál valamely bányavagyon, itt kimondandó, hogy akkor a 60. szakasz intézkedései jutnak érvényre. A 66. szakasz styláris módosításokkal lett elfogadva. A 67. szakasz tárgyalásánál kimondatott, hogy a cselédek egy évi bére az első osztályba tartozik. Indítványoztatok továbbá, hogy a bukottnak gyógykezelési, temetkezési költségei az első osztályba vétessenek fel, de a bizottság ezen indítvány mellőzésével ezen költségeket csak akkor hiszi a csődtömegből kifizetendőknek, ha ezek szüksége a csőd tartama alatt merül fel, s ez esetre a bukottnak tartási illetményeiről szóló szakaszban fog intézkedés történni. A 68. szakasz első pontjában megállapított igényekre nézve kimondatott, hogy ezek csak akkor bírnak az ott írt előjogokkal, ha a jogviszony megszüntetésétől számítandó két év alatt érvényesíttetnek. Ezen szakasz második pontja törültetett. A 69. szakasz észrevétel nélkül lett elfogadva. A 70. szakasznál csak stiláris módosításokat tett a bizottság. A 71. szakasznál a bizottság tekintettel a már a múlt ülésben hozott határozatára kimondta, hogy a nem jelzálogilag biztosított követelések után is a kikötött kamat jár, ha pedig kamat és lejárat kikötve nem lett, az nem is jár. A 72. szakaszt a bizottság azon kiegészítéssel fogadta el, hogy a 3. pontban a világosság kedvéért a 62. szakaszra hivatkozás történjék. A 73. szakasz szövegét a bizottság szabatosabbra határozta fogalmaztatni. A 74. és 75. szakaszoknál az enquete styláris módosításokat tett. A 76. szakasz észrevétel nélkül, a 77. szakasz csak styláris módosítással fogadtatott el. Ezzel az anyagi rész tárgyalása befejeztetett. Mielőtt az eljárásra vonatkozó rész elővétetnék, szükségesnek mutatkozott az eddigi határozatok értelmében a szöveget kijavítani, mire egy szövegező bizottság küldetett ki, melynek tagjai az államtitkár elnöklete alatt Daruváry, Manojlovics, Apáthy és Králik. — A bizottság tehát, mig ez megtörténik, üléseit felfüggesztette. (Az erdélyi románok a szászok ellen.) A »Tel. R.« így ir: A NI.-Szebenben oct. 25-én tartott közgyűlésben került szőnyegre egy küldöttség kinevezése, a királyhoz, a kormányhoz, a megyerendezés meggátlása czéljából. A szebenszéki románok évek óta nem tettek mást, mint eredménytelen tiltakozásokat emeltek a szászok erőszakosságai ellen. Hiszen sem a 19-ik század szelleme, sem a szászok kulturális benézegéseivel nem férnek össze többé a kiváltságok. A szászok jelszava: »maradjon minden a régiben.« A szászok jól fizethetik papjaikat, tanitóikat, fejleszthetik az ipart, mely az országban csaknem kiváltsággá fajult, s mindezt tehetik oly vagyonból, mely nemcsak az övék. A szász a keleti civilisatio előőrséül szeret tekintetni, histen mentsen az ily kultúrától. — Ő a javadalmakat kizárólag élvezte s helyette a terheket mások hordozták. Most már az egyszerű rendezés miatt nevetséges félelem fogta el. Hisz a 16-ik századbeli rendezés Magyarországban már lehetetlen, a jogegyenlőség megsértése nélkül. A románok nem lelkesülhetnek a kiváltságolt intézményekért, hanem óhajtják a czélszerű rendezést, mert e haza mindnyájunk és az ország népei ugyanazon hazának és államnak gyermekei. Skene és Beust. — oct. 26. Az osztrák védvámosok leghevesebb ostromának czélpontja az angol pótegyezmény. Ebben vannak a szövőipar czikkeire fennálló legalacsonyabb behozatali vámok biztosítva ; azért, ha sikerül ezen egyezmény felmondását elérni, akkor bizonyos tekintetben tabula rasa áll elő, s meg van téve az első lépés, hogy a fehér lapra jó magas vámok írassanak fel. A reichsrath különböző pártbeli képviselői e napokban közös értekezletet tartottak a vámügyi feladatok körül követendő eljárások fölött. Ez értekezleten egy tekintélyes képviselő elmondá, hogy ő fel van hatalmazva a kereskedelmi miniszter részéről e gyűlés előtt kijelenteni, hogy az osztrák kormány el van határozva az angol pótegyezményt kellő időben felmondani. Hozzátéve, hogy a kereskedelmi miniszternek nincs alkalma e nyilatkozatot a reichsrathban megtenni, mert nem intéztetett a kormányhoz ez iránt interpellate, de a miniszter kész adandó alkalommal az említett értelemben a képviselőházban is nyilatkozni. Az értekezlet tetszéssel kisérte e közlést. Az osztrák kormánynak elhatározása egymagában természetesen mit sem nyom kereskedelmi s vámszerződés felmondására nézve. Az 1867. XVI. t. ez. e részben a monarchia két kormányának megegyezését követeli, és ha a régibb nemzetközi szerződéseket illetőleg a vámszövetség emek általános határozmányára kell szorítkoznunk, akkor az angol pótegyezményre nézve még különben áll a dolog, mert ennek felmondása egy magyar törvénynek, t. i. az 1870. III. t. cz.nek, mely amaz egyezményt magában foglalja, hatályon kívül helyezését veszi czélba.