Pesti Napló, 1876. május (27. évfolyam, 101-125. szám)
1876-05-05 / 104. szám
Budapest, Péntek, május, 1876. 104. szám. 27. évi folyam. Szerkesztési Iroda , Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap hallemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal : Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfuzetési feltételen: Poétán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 8 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az alt! kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az alófizetés az év folytán minden hónapban megkezdheti, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a [Pesti IS Napló kiadóhivatalába Budapest, Barátok tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak : reggeli éz esti kiadás, 11/, legnagyobb tv és közgazdaság melléklet) Egész évre.........................................24 frt. Fél évre..........................................12 frt. Negyed évre ............................... 6 frt. Egy hónapra............................... 2 frt. ggST" Az előfizetés Budapestre a »Pesti Napló« kiadó hivatalába (Barátok tere 7. sz. Athenaeum-épület) intézendő. A »Pesti Napló« szerk. s kiadó hivatala. Budapest, május 4 A kegykeresők erkölcstanát kerülve,nem mondjuk jónak a roszat s erénynek a hibát. A meggyőződés bátorságát gyakoroljuk s nem piszkoljuk a szabadon felhangzó véleményt, nem gyanúsítjuk a nyiltan vallott hitet. Tűrjük, ha mások, kiktől a kegyenczek befolyását és önérzetét nem irigyeljük, szitokkal megtámadnak s ferdítve ócsárolnak. Hitelünk polgártársaink előtt szilárd, s az ország legkitűnőbb közönsége hallgat szavunkra. Ez büszkeségünk. Múltúnk garantiája jellemünknek az ország előtt, öntudatunk tisztasága biró magunknak. S mit bánjuk azt, ha azok, kiknek mestersége valt éveken át az érdem gyalázása, a tehetség megrontása, a tekintély lerántása, a jellem gyanús tása ; kik évek során keresztül fegyverül használták a rágalmat, a fondorlatot, a gyűlölséget; kik nem tisztelték a törvényt, sem az alkotmányos magyar kormány jogos hatáskörét, s az igazság helyett hamis igéretekkel ámították a népet; ha pártérdekük kívánta; mit bánjuk a »Hont« és az »Ellenőrt«, kik a meggyőződés gyors változtatásában oly virtuozitást tanúsítottak, hogy most epésen nekünk támadnak, azért a szabad sajtó kötelességét teljesítve, ki merjük mondani, hogy az uj kiegyezés rész, s a kormányadió el volt hibázva. Hisz ezt a verebek is csiripolják! De nekik hivatásuk a közvéleményt elhallgattatni. Nekik feladatuk a népet félrevezetni. S mert elnémítani a »Pesti Naplót« nem lehet, tehát gyalázzák. E gyalázás nem gyalázat nekünk! A közönség dicsér, ha amazok szidnak, s haragszik érte, ha a »Hon« és »Ellenőr« dicsérnek. Több reputatió, nagyobb ítélet, bővebb képzettség s jobb ízlés kell ahhoz, hogy kormánylap hasznos szolgálatokat tehessen; nem pedig eljátszott renommée s ellenzéki modor, miben ama lapok szenvednek. S egy politikát, mely tökéletes kudarczot vallott, olyant, hogy azt tagadni nem lehet, csak mentegetni illik, nem pedig másokra tolni a felelősséget, s másokat okozni a hibákért, melyek elkövetésében kormányunkat a »Hon« és »Ellenőr« biztatva támogatták. Ha a nevezett lapok a közvélemény orgánumainak tartották volna magukat, a vám- és bankkérdésben más magatartást követtek volna hónapok óta, s figyelmeztették volna a kormányt, hogy a lejtős politika, melyet választott, midőn a jog alapját félrelökte, hová vezet. És most a szegények, nem tudván mit csinálni, nem birván jó okokkal védelmezni a rosz szerződést, azzal állnak elő, hogy ez csak folyománya a kigyezésnek, s tehát minden rasznak, mely elmúlt években történt, mely május másodikán aláíratott és mely még ezután be fog következni; voltaképem oka mi vagyunk, a 67-ki kiegyezés alkotói és védelmezői. Nagyon kényelmes ráfogás, semmi egyéb. Soha sem szégyeltük a 67-ki kiegyezést, s ma legkevésbé. Nincs már, aki nekünk azért szemrehányást tehetne, bár tévedésből is. A szélsőbalnak van hozzá joga, de ratiója mindenkor hiányzott, s a volt balközép politikájának erkölcsi bukása oly teljes, hogy arról nekünk hallgatni méltó, de a »Hon«-nak és »Ellenőr« nek hallgatni kötelesség. A »Hon« ha párhuzamot vonni merészel a 67 és 76 között, az akkori alkotmányküzdelmek nagysága, a vívmányok értéke, a politikai siker jelentősége, az államférfiak genieje között és a jelen egyezkedés előkészületei, menete és lefolyása közt, — jobb volna rá nézve ha nem tenné — okoskodása gáncsoskodássá törpül, s hamis állításokba téved el. Eltekintünk a közjogi és politikai momentumtól, mely ama kiegyezésben monumentális, s csak a gazdasági s pénzügyi téren bocsátkozunk állításainak cáfolatába. Ki ne tudná, hogy 1867-ben Magyarország az osztrák pénzügyminisztérium provinciája volt, német financzák kezelték minden dolgát, más adatok nem voltak az alkudozók rendelkezésére, mint melyeket magánszorgalom és szakképzettség gyűjtött és rendezett az osztrák kimutatásokból. Az alkudozókat nem kísérték szakreferensek, maguk esze után indultak ; lábuk alatt sem törvényes jog, sem gyakorlati tapasztalás, sem statistikai kimutatások nem voltak, s mégis a kiegyezés, melyet kötöttek, az akkori viszonyokhoz mérve sokkal jobb volt, mint a mostani. A quota gondosan kiszámíttatott s a két állam akkori adóképességének arányához mérve igazságos volt, s ha valaki panaszkodott, az osztrákok panaszát hallottuk, hogy a quota és az adóssági kamat kérdéseiben rövidséget szenvedtek. Ma a quota utánszámitás nélkül marad a régi, bár a vagyoni viszonyok nagyot változtak s ránk igazság szerint több százalékkal kevesebb quota esnek. A vámkérdésben — a magyar gazdasági viszonyok mások lévén, mert még akkor a mi nyersterményeink árasztották el nyugat Európát — senki Magyarországon a vámközösséget felbontani nem akarta, a közjogi ellenzék sem, de a kötött alku nem csak megóvta világosan Magyarország jogát a külön vámterületre öt esztendei tapasztalás után, de ugyanakkor az angol pótszerződésben a szabadkereskedelmi irány diadalt aratott. Most ... ne is szóljunk már a vámkérdésről. A fogyasztási adók s a vámrestitutió kérdésében akkor nem létezett a megkárosodás, melyet később szenvedtünk. Szesziparunk virágzott s nagy kiviteli kereskedést űzött, czukorgyáraink egyre szaporodtak. Ez több évig igy tartott 67 után. Ezért nem történt akkor ezekre nézve megállapodás; szüksége fenn nem forgott mindaddig, mig szesziparunk és czukorgyáraink bukásnak indultak s a viszony változott. De a vámszerződés felmondhatósága folytán a magyar érdeknek praejudicálva nem volt. Az orvoslást most kerestük, de hiába. S az egyszerűn nem áll, mit a »Hon« beszél, hogy »a fogyasztási adók közössé tétele Lónyay terve volt«, mert ez az osztrákok által indítványoztatott, s azt a magyarok közül senki nem pártolta. Ilyen a »Hon« igazmondósága. A bankalkudozásokról 67-ben Lónyay könyve kimerítőn tárgyal. Tény, hogy a bankügy közössé nem létetett, az országnak teljesen szabad keze maradt s a közvetlen hitelszükségletről gondoskodva jön. Ha tehát az 1867-ki mű közgazdasági és pénzügyi tekintetben károsnak vagy tökéletlennek bizonyult, ez részint a gazdasági viszonyok természetes változásának, részint az akkori helyzet készületlenségének, részint a később elkövetett hibáknak tulajdonítandó, az értetlenségnek, a nemzetgazdasági kérdésekben való járatlanságnak nem volt része benne, s a végeredmény az jön, hogy Magyarországnak visszaszerezte financziális önrendelkezési jogát s gazdasági önállóságát is sok tekintetben, sőt egyenesen a törvénybe igtatta Magyarország teljes gazdasági és pénzügyi separatiójának jogát. Ez elismertetett és szentesíttetett. Ilyen volt a kiegyezés gazdasági része 67-ben. És milyen most? Akkor volt siker, de hol van most? Megmondjuk hol van: az osztrák részen. És ezen osztrák szempontot teszi magáévá a »Hon«, midőn azt mondja, hogy: »aki a politikai közös ügyeknek és ezekből eredő szoros kapcsolatnak híve, annak nem szabad tagadnia, hogy még természetesebb a közgazdasági kapcsolat, és hogy mindenik félnek kötelessége, ha mindjárt áldozatokkal is, kikerülni a közgazdasági harczot és úgy, mint a politikait.Címe egy volt balközépi lap, mely ma Deákpártibb — nem — osztrák érzelmübb mindazoknál, kik 1867-ben Ausztriával a kiegyezést megkötötték. A Deákpárt a közösséget nem terjesztette túl a pragmatics sanctióból folyó ügyeken s világosan kivette és külön választotta a közgazdasági ügyeket, melyek intéztethetnek el közösen is, nem is a szerint, a mint a nemzet érdekeinek jobban megfelel, de a melyek felett szabadon intézkedni a nemzetnek mindaddig jogában fog állni, mig valamely uj kiegyezés a 67-kinek alapjait meg nem változtatja. Az osztrákok igenis már akkor is, 1861-ben is követelték a gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi közösséget , de a magyar államférfiak azon időkben ezt megtagadták s inkább felvették »a közgazdasági és politikai harczot« — melytől a kedves »Hon« most annyira irtózik, — semhogy meghozzák ezen »áldozatot.« Ennyit válaszul a »Hon« ügyetlen paralellájára, melylylyel, ha ugyan szolgálatot vélt tenni a kormánynak, az bajosan sikerült. A volt balközépi, jelenleg változó elvű lapok egyéb vádjaira és támadásaira, lesz még alkalmunk visszatárni. A „Pesti Napló“ tárczája. Philadelphiában. — Ezelőtt száz évvel és most. — (Lásd a »P. N.c 103. reggeli számát.) Az első congressus hősei hazájukba visszatérve, apostoli buzgalommal hirdetik a szabadság evangéliumát. Jóllehet egy hatalmas ócean választja el az újvilágot a régi formáiban, hagyományaiban, állami hatalmában és papi uralmában megcsökönösödött ó világtól; jóllehet a gyarmatokban frissebb, szabadabb levegő jár, mint Európa egészségtelen pára gőzös politikai atmospharájában, s mégis a királynak nem voltak hivebb, legálisabb alattvalói,mint e jogaikban mélyen megsértettek. Az anyaország múmiaszerű érzéketlenségét megkísérték minden kigondolható szerrel eloszlatni. Franklin Benjamin, Angliában tartózkodó követjük, végezte e csodamunkát. Fölkeresi a királyt, a parliamentet, beszél a néphez, a tiltakozó okiratot roppant mennyiségben terjeszti, beutazza az egyesült királyságot és a gyarmatok követeléseinek érdekében petitiót petitióra halmoz. Mindhiába, a vér- és vaspolitika diadalmaskodik a király trónbeszédjében, melylyel az új parliamentet megnyitó, forradalmároknak mondja az amerikaiakat és nagymérvű katonai intézkedéseket jelent be, hogy vasigába hajtassanak az engedetlenek. Franklin visszatér hazájába. Azonban mielőtt a szeretett haza földjére lépett volna, az első lövés már eldördült. 1775. ápril 19-én Concordban, Boston mellett történt ez, egy Anna királynő korabeli fegyverrel, melyet, midőn ötven évvel később Lafayette az esemény színhelyén, remegő kézzel fölemelt volt, ezt mondá: »Ez adta a szabadság riadólövését az egész világ számára.« A britt és amerikai véres összeütközése Concord-Lexingtonnál képezi a forradalom korszakalkotó drámájának nyitányát. A kornak akadozó vérkeringése egyszerre hevesebb folyást vett; e napok eseményei egy nemzet születésének első vajúdása, egy nemzetnek, melyre már gyermekkorában herkulesi munka várakozott. Massachusett és Boston a harcztér első színhelyei, a gyarmatok mind egy szálig Massachusetthez csatlakoznak, és tizenháromezernyi hadseregét 30 ezerre szaporítják. Néhány nap alatt az angol csapatok által megszállva tartott Bostont már körülvették az amerikaiak. Ezzel egyidejűleg Philadelphiában összeült a második congressus. Többnyire ugyanazon férfiak, kik az elsőnek díszei valának. Igaz, nem egy jól ismert alak hiányzik, egyik,a másik elhalt, mások kórágyon szenvednek, ismét mások már a csapatok élén állanak. E férfiak azonban méltó utódokra leltek. Ott látjuk John Hancockot, Franklin Benjámint, Jefferson Móricét. A congressus még egyszer a király elé vitte ügyét kijelentvén, hogy a kitört harcz mindekkoráig csak védelemre szorítkozott. Ugyanekkor megalakíttatott a szárazföldi hadsereg, melynek hadvezérévé június 15-én Washington neveztetett ki. Soha választás szerencsésebb nem vala, és minő megható szerénység nyilatkozik azon válaszában, melyet e nagy és nemes lélek Hancock congressusi elnöknek polgártársai bizalmát megköszönte. Becsvágyában erejének öntudata nyilatkozott, elfogadta a nagy tisztséget, mert tudta, hogy a bizalomnak megfelelhet, s mert érezte, hogy dicstelen és jogtalan tett volna tőle, megvonni hazájától a szolgálatot. Nem a dicsvágy vezette őt, hanem hazájának becsülete, szerény természeténél fogva szerette volna, ha egyéni sorsának hullámcsapásai elvesznének az átalános mozgalom árjában. Nem hunyt szemet a nehézségek előtt, melyekkel megküzdenie kellene, tudta, hogy hiányzik a pénz,hadpróbált csapatok,harczképes tisztek,hadi szerek stb. Hanem azért igazságos ügyét az istenre bizva,elvállalta a súlyos felelősséget, s birván az egész ország bizalmát, a gyarmatok ellenállása általa nyert bizonyos szilárd, egységes alakot. E közben Betonnál megtörtént a bunkerhilli csata, mely a felkelők nagy vereségével végződött. Akkor érkezett oda Washington. Újra szervezte a hadsereget, kiűzte Bostonból az angolokat s fölszabadítá e boldogtalan várost iszonyú rabságából. Az anyaország és a gyarmatok közt teljesen beállt a szakadás. Mindegyik fölégette maga mögött a hidat. A hazafius lelkesedés, melynek tüze mindenütt lobogott, s melylyel a nép a derengő világosságot üdvözlé, az erkölcsi iszony, melyet az angol kormányzók és csapataik kegyetlensége általában keltett, nem engedték meg, hogy visszacsavartassék a kérdés a lejárt politikai rendszerre, melynek gyűlöletes volta szülte a nagyszerű mozgalmat. Az egész ország szomjazza a szabadságot, maga akarja vezetni államának hajóját s nem bízni többé azokra a bűnös kezekre, melyek veszedelmes sziklák közé terelték. És midőn hire jutott, hogy Angliából egy uj hadsereg szállt hajóra »a föllázadt gyarmatok megfékezésére,« akkor 1776. május 10-én elhatározta a congressus, hogy »a gyarmatok tartományi gyűléseinek figyelme felhívandó, hogy saját érdekük biztosítására oly kormánytanácsot válasszanak, mely által érdekeiket leginkább biztosítva látják . Ez alatt Észak-Carolina kinyilatkoztatá kiválását az angol uralom kötelékéből és philadelphiai képviselőjét fölhatalmazá, hogy annak idején szavazzon a gyarmatoknak teljesfüggetlenítésére. Virginia pedig, mely már a múlt ülésen is az »emberi jogokat« proclamálta, egy lépéssel még tovább megy, és utasítja képviselőjét azon indítvány megtételére. Június 4-én egyszerre fölemelkedik tehát Richard Henry Lee és erőteljes hangon megkéri a congressust: határozza el, hogy »az egyesült gyarmatok teljes joggal szabad és független államok, hogy az angol korona iránti engedelmességet fölmondják, s köztük és Nagy Brittania közt örök időkre minden köteléket megszakítanak. E merész indítvány hosszabb vita után egyhangúlag elfogadtatott, s a függetlenségi kiáltvány kidolgozására az elnök egy, Jeffersson, Franklin, John Adams, Sherman és Livingstonból álló bizottságot nevezett ki. Virginia képviselője Jeffersson fogalmazta e fontos okmányt, mely július 1-én a gyűlés asztalára került, és John Adams hatalmas beszéde után az összes gyarmatok határozatilag magukévá tették azt. Július 4-dike volt az a nap, melyen ez okmány utolsó fölolvasásra és aláírásra került. Idézzük föl emlékünkben ezen történeti jelenetet, mely megalkotá az egyesült államokat, s melynek emlékünnepét évenkint 40 millió lélek üli meg az atlantitól a csöndes óceánig, a mexikói öböltől a Niagara-esésig, s melynek emlékezetére az idei világkiállítás rendeztetett. A forró júliusi nap tikkasztólag ül a Chesnut Street fáira, melyektől nem messze roppant néptömeg sátoroz a hosszúkás piacz árnyékot hintő szilfái alatt szemben a kormányszék házával, s a nagy diófa erdővel mely messze elsötétlik. A rekkenő jég mozdulatlan, a philadelphiai kedélyek az izgalom forrpontján állanak, ki ki tudja, érzi, hogy a válság beütött, hogy jövendő sorsuk a congressus mai határozatától függ, s az e falak között mondatik ki. A bizalmatlanságnak se hite, se hamva. Még a vén quackerek is érzik a korszellem szárnycsapásait.E magas,széles vállú alakok grotesk alakjai szerte kimagaslanak a tömegből, mely majd zajongó áradatként zug, hömpölyög, majd mély ünnepélyes némaságban, szorongó előérzettel lesi a történendőket. Minden szem várakozólag csügg a karcsú fatornyon, mely a ház közepén nyúlik magasba, s melynek legfelsőbb részében az érerszavu harang látható, mely e mozgalmas időkben oly gyakran beszélt és panaszkodott a népnek. Ma újabb hit kihirdetése várakozik reá, oly híré, mely az egész világot meg fogja döbbenteni. Nem az isten ujja volt-e az, hogy midőn huszonöt évvel ezelőtt Angliából e harangot átszállították, az első megkonditásakor megrepedt és Norris Izsák által Philadelphiában újra átöntetett? Nem látnoki szemmel nézett-e az ember a jövőbe, midőn ez újjá öntött harangot uj fölirattal látta el, e magasztos igéket választván a szent írásból: »Hirdessed a szabadságot az egész országban és minden népeknek!« Odabenn a nagy négyszögletes, minden fényt és pompát nélkülöző ülésteremben közeledő vihart jelentő mély csönd uralkodik. A függetlenségi manifestum fölött folyt hosszú vita véget ért. Ott fekszik a halhatatlan okmány egy leterített, alacsony asztalon, mely a szoba keleti , sarkában az elnök magas támlásszéke mellett áll. És az asztal másik végén azon öt kiváló férfiú, kiknek értekezletéből e manifestum kristalizálódott. Az asztal végén szemüvegét kezében tartva, testes öreg úr, szürke öltözetben: ez Franklin Benjámin, mellette a papos külsejű, ösztövér Sherman, szemben vele a választékos öltözékű fiatal Livingston, azután John Adams hatalmas alakja, kinek magas homloka merészen és kopaszon domborodik hátra. A nap hőse azonban ezúttal Jefferson. E nagy szellem és jellem hüvelye nem valami apollói forma. Mindössze 33 éves, magas, csontos alak, arcza szeplős és bajusz-s szakállalan, s vörös haját hátra simítva hordja. E nem épen megnyerő alak szerzője a függetlenségi manifestumnak. Iskoláit még, úgyszólva, gyermekkorban végezte be, a tudományos ismeretek roppant kincsét gyűjtvén össze. Csöndes vérmértékű ember lévén, életmódjában is ritka mértékletességet tanúsított. Szabad idejét a zenének szentelte. Ment volt minden babonától, bigottságtól, türelmetlenségtől, sőt bizonyos közönyösséggel viseltetett minden vallás iránt, és mégis egész lénye és élete a keresztény tanok s magasabb eszményképek dicsőítése volt. Jelleme minden izében nemes, fölülemelkedett a köznapi színvonalon ; barátja, s később versenytársa John Adams nem ébreszte benne irigységet. Szerény vidám volt és férje egy imádott, szeretetreméltó nőnek. Mint ügyvéd az ország első ügyvédjenem annyira szónoki tehetségénél, mint bizonyítékainak logikai élességénél és következtetéseinek világosságánál fogva. A korszakalkotó okmány megtalálta emberét. Nem hiú theoretikus, nem vissokkal eltelt álmodozó, hanem tetőtől talpig államférfiu, ki nemzetének szivébe látott, a kor magaslatán állt s a súlyos eseményeket az örökkévalóság keretében látja, fogja föl, ítéli meg s aszerint cselekszik. Az a nő: Az országgyűlési szabadelvű párt kör folyó évi május hó 6-án délután 6 órakor értekezletet tart. A főrendiház folyó hó 6-án délelőtt 11 órakor ülést tart. Budapest, május 4. (A revolver-sajtó.) Csernátony (Cseh Lajos ?) is megkezdő az adiót a kiegyezés mellett. Míg a »Hon« a kormány köréből híreket hoz és politikai czikkeket közöl, Csernátonynak ezúttal is a revolversajtó működése jut osztályrészéül. Mert hiszen sohasem volt egyéb az ő kenyere, s most a hatalom érdekében is igyekszik érvényesíteni ama förtelmes sajátságait, melyeknek utálatos bűzével egykor Tiszát, az ellenzéki vezért iparkodott megközelithetlenné tenni. A kiegyezés mellett neki pompás érve van. Az t. i... »hogy a ge schaftelésekből kikopott a »Pesti Napló.« Tegyük fel, hogy ez való. De várjon ezért, vagy e miatt, vagy ennek cisétára jó e a kiegyezés, vagy nagy államférfiú-e Tisza Kálmán, vagy menthető-e az »Ellenőr« arczátlanságának határtalan pirulásképtelensége? Hisz az »Ellenőr« izgatott éveken át s még a legutóbbi napokban is a mai kiegyezés pontozatai ellen, s ő közöl még ma is czikket, melyben a »lonini osztozásnak« Magyarországra vonatkozó káros voltát mutatja ki. Mit akar tehát ? Minthogy nála a meggyőződés csak taktika, az elv arra való, hogy feláldoztassék, s a journalistika arra a czélra szolgál, hogy bolondítsa a közönséget s oly dolgokat hirdessen, melyek komolyságában önmaga nem hisz, miért nem takarodik el szégyenszemmel a piaczról, a hol selejtes trágársága s erkölcsi habitusának sok fogyatkozása csak szégyenére válik gazdájának ? »A »P. Napló« kikopott a g’schaftelésből!« Olvasóink bizonyságot tehetnek a mellett, hogy keveset foglalkozunk az efféle polémiával s most is le kell győznünk az undor nem kis mérvét, mig tisztességünk iránti tekintetből, e hasábokon, melyeken politikai ügyekről Magyarország műveit nagy közönségéhez szólunk, szóba állunk az »Ellenőr«-féle polron szemtelenségekkel. Mert hiszen nemcsak nagyon alávalók ezek, hanem ostobák is. Aki minket közelebbről ismer, az nagyon jól tudja, hogy miként állunk mi a »g’schatteléssel.« Aki pedig távolabb áll, az meg azt tudja, hogy minden eddigi kormánynak volt speciális orgánuma, s a »Pesti Napló« a Deákpárti kormányokkal szemben is akárhányszor foglalt el külön álláspontot, amit alig tehetett volna meg, ha bármely üzleti érdekek kötik a kormányokhoz. Deákpárti lap voltunk meggyőződésből; függetlenségünknek köszönhettük a magyar olvasóközönségnek éveken át kitartó pártolását, annak köszönhetjük, hogy ma az összes magyar napilapok között, a legnagyobb olvasó közönségünk van. Ez nagyon boszanthatja az »Ellenőr«-t, de mi majd csak igyekszünk ezután is haragját magunkra vonni! Az »Ellenőr« a mi speciális »üzleteinkből« említ is kettőt s ez emlegetése igen mulatságos. Az »Ellenőr« az Athenaeumot hozza közeli összeköttetésbe a »P. Napló«-val, — ez irodalmi és nyomdai részvénytársulatot, melynek tulajdonát a »Hon« is képezi, mely vagy tiz lapot ad ki, s melynek jövedelmeihez az általa kiadott lapoknak nincs semmi köze. Hanem van ennek az emlegetésnek más része is, mely az »Ellenőr«-t a revolver-lapok színvonalára sülyeszti le. Az »Ellenőr« társtulajdonosai ugyanis Csernátony s a Légrády-testvérek, s valahányszor az »Ellenőr« valamely »üzletért« megtámadta az Athenaeumot — a concurrálók sorában mindig a Légrády-testvérek is foglaltak helyet. Ma is az »Ellenőr« emlegeti a hivatalos lapot, melyről azt állítja, hogy a jelenlegi kormány mondta fel az Athenaeumnak. Igaz, de mint halljuk, már a múlt kormány elhatározta, hogy az »Ellenőr« által e tárgyban tett többféle támadásoknak elejét vegye, mely támadások alkalmával mindig az »Ellenőr« tulajdonosai voltak a concurrálók. Ismételjük, már a múlt kormány elhatározta, hogy a hivlapot az államnyomdában nyomatja. Emleget azután az »Ellenőr« még egy üzletet; erről már részletesebben kell szöknünk. Azt írja az »Ellenőr«, hogy »postai nyomtatványokra komoly pályázat útján lett megkötve az eddiginél körülbelől 30.000 forintnyival előnyösebb állami szerződés.« Akik a dologba be vannak avatva, tudhatják, hogy miként áll ez ügy; minket csak annak constatálása érdekel, hogy az »Ellenőr« által igy megdicsért pályázatban a Légrády-testvérek, Csernátony Ellenőrbeli companistáinak ajánlata fogadtatott el a kormány által, s igy jogunk van constatálni azt is, hogy midőn az »Ellenőr« bizonyos üzleteket támad, másokat megdicsér, oly emberek szekerét tolja, kik igen közel állanak hozzá, s igy, ha hírlapok és üzletek közötti összefüggésről szólhatni, ha van, amin megbotránkozva elcsodálkozhatunk, úgy egyes egyedül az »Ellenőr« arczátlanságának határtalan pirulásképtelensége az! De amily valótlan, ép oly együgyü beszéd is az, mely az »Ellenőr« üzéri logicája által diktáit motívumokban keresi a »Pesti Napló« magatartásának magyarázatát. Valótlan, ami az »Athenaeumot« illeti, melynek az általa kiadott lapok politikájára semmi befolyása nincs, s valótlan, a »P. Napló« szerkesztőjének személyére vonatkozólag, ki csak köszönettel gondolhat a jóindulat számos jelére, melyekben a jelen kormány főbb tagjai által is részesült. Ha a »P. Napló« írói magatartását egyedül magánvonatkozásaik szabályoznák, a »P. Napló«nak csak is arra lehetne oka, hogy a Tisza-Széll-kabinet feltétlen pártolói közzé tartozzék. S oly együgyüséget ne tételezzen fel rólunk az »Ellenőr«, hogy mi »ge schaftelésből« »boszuból« mondjuk el a kormánynyal szemben, a hivatalos felfogástól eltérő nézeteinket. Mily czélunk lehetne ezzel? Mit óhajtanánk elérni? Mit adhat Magyarország első magyar lapjának bármely kormány, hogy cserében sokkal többet ne követelne, mint a amit egyáltalában adni képes? Kérdezze meg az »Ellenőr« a volt min. elnökök bármelyikét, s mindegyiktől azt fogja megtudni, hogy a »P. Napló« a kormányokkal szemben mindig »az adó« fél volt és sohasem »az elfogadó«. Az olykor nélkülözésekkel is járó és mindig tisztességesen megfutott journalistikai pálya önérzete íratja velünk e sorokat; nekünk jogunk van arra, hogy tiltakozzunk az imputatio ellen, mely a nagy urak irodalmi cselédségével törekszik egy compániába sorozni. Mit akar az »Ellenőr« ? A »P. Napló« szabad szavát nem fogja elnyomni! Biztosítjuk, hasztalan a terrorismus s hiába szögzi mellünknek a revolvert. Közviszonyaink úgy alakultak, hogy a higgadt kritika elfojtatik a pártértekezleteken, ahol föltétlen megadást követelnek és nem hangozhatik a képvházban , hol a pártok vas fegyelme uraló. Szükséges, hogy hangozzék a sajtóban és az hangzani fog. Mi nem akarunk ármányt, pártszakadást, hanem azt akarjuk, hogy azok, kik az országot kormányozzák és törvényeket alkotnak, hallják meg, hogy mint gondolkozik a nemzet azon része, mely nem áll a clubok gondolatfajtó fegyelme alatt. A szabad szó büszkén, önérzetesen, férfiakhoz méltón fog felhangzani továbbra is e lapokon! Az »Ellenőrnek« pedig azt mondjuk, hogy ha vannak érvei a kiegyezés mellett, sorolja el azokat, ha tudja a kormány intenzióit, fejtse ki; — meghallgatjuk és bíráljuk; — de ha revolverrel jön és terrorizálni akar, ezzel csak saját kormányát gyalázza meg! (A »Nord. Alig. Ztg.«) háborús czikke felzaklatta az egész sajtót, s a mai összes bécsi lapok is e czikkel foglalkoznak. Majdnem az összes bécsi sajtó a berlini lap által jelzett interventio ellen nyilatkozik, s figyelmezteti a külügyminisztert ezen lépés szerfelett veszedelmes voltára. A magyar sajtó az interventió hírének korábbi fölmrültekor hasonlóképen nyilatkozott s így e kérdésben a monarchia mindkét államának közvéleménye ugyanazonos. A külügyminisztérium elhatározására, hogy ez mily hatást gyakorol, ez a jövő titka, de nagyon tartunk attól, hogy erre vonatkozólag a berlini találkozás már egy befejezett tény részleteit állapítja meg. (A kiegyezésről) a »Hon« még a következőket közli: Holnap minisztertanács lesz, melyben a kormány megállapítja azt a formát, melyben a bécsi egyezséget a szabadelvű párt szombati conferentiája