Pesti Napló, 1876. május (27. évfolyam, 101-125. szám)

1876-05-05 / 104. szám

Budapest, Péntek, május,­­ 1876. 104. szám. 27. évi folyam. Szerkesztési Iroda , Barátok-tere, Athenaeum-ép­ület. A lap h­allemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal : Barátok-tere, Athenae­um-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfuzetési feltételen­: Poétán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 8 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az alt! kiadás postai különkü­ldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az alófizetés az év folytán minden hónapban megkezdheti, de ennek bár­mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a [Pesti IS Napló kiadó­hivatalába Budapest, Barátok­ tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak : reggeli éz esti kiadás, 11/, legnagyobb tv és közgazdaság melléklet) Egész évre.........................................24 frt. Fél évre..........................................12 frt. Negyed évre ............................... 6 frt. Egy hónapra............................... 2 frt. ggST" Az előfizetés Budapestre a »Pesti Napló« kiadó hivatalába (Barátok­ tere 7. sz. Athenaeum-épület) intézendő. A »Pesti Napló« szerk. s kiadó­ hivatala. Budapest, május 4 A kegykeresők erkölcstanát kerülve,nem mondjuk jónak a roszat s erénynek a hibát. A meggyőződés bátorságát gyakoroljuk s nem piszkoljuk a szabadon felhangzó véle­ményt, nem gyanúsítjuk a nyiltan vallott hi­tet. Tűrjük, ha mások, kiktől a kegyenczek befolyását és önérzetét nem irigyeljük, szi­tokkal megtámadnak s ferdítve ócsárolnak. Hitelünk polgártársaink előtt szilárd, s az or­szág legkitűnőbb közönsége hallgat szavunk­ra. Ez büszkeségünk. Múltúnk garantiája jel­lemünknek az ország előtt, öntudatunk tisz­tasága biró magunknak. S mit bánjuk azt, ha azok, kiknek mes­tersége valt éveken át az érdem gyalázása, a tehetség megrontása, a tekintély lerántása, a jellem gyanús tása ; kik évek során keresztül fegyverül használták a rágalmat, a fondorla­tot, a gyűlölséget; kik nem tisztelték a tör­vényt, sem az alkotmányos magyar kormány jogos hatáskörét, s az igazság helyett hamis igéretekkel ámították a népet; ha pártérde­kük kívánta; mit bánjuk a »Hont« és az »El­lenőrt«, kik a meggyőződés gyors változtatá­sában oly virtuozitást tanúsítottak, hogy most epésen nekünk támadnak, a­zért a szabad sajtó kötelességét teljesítve, ki merjük mondani, hogy az uj kiegyezés rész, s a kormányad­ió el volt hibázva. Hisz ezt a verebek is csiripolják! De nekik hivatásuk a közvéleményt el­hallgattatni. Nekik feladatuk a népet félreve­zetni. S mert elnémítani a »Pesti Naplót« nem lehet, tehát gyalázzák. E gyalázás nem gyalázat nekünk! A közönség dicsér, ha amazok szidnak, s harag­szik érte, ha a »Hon« és »Ellenőr« dicsérnek. Több reputatió, nagyobb ítélet, bővebb képzettség s jobb ízlés kell ahhoz, hogy kor­mánylap hasznos szolgálatokat tehessen; nem pedig eljátszott renommée s ellenzéki modor, miben ama lapok szenvednek. S egy politikát, mely tökéletes kudarczot vallott, olyant, hogy azt tagadni nem lehet, csak mentegetni illik, nem pedig másokra tolni a felelősséget, s másokat okozni a hi­bákért, melyek elkövetésében kormányunkat a »Hon« és »Ellenőr« biztatva támogatták. Ha a nevezett lapok a közvélemény or­gánumainak tartották volna magukat, a vám- és bankkérdésben más magatartást követtek volna hónapok óta, s figyelmeztették volna a kormányt, hogy a lejtős politika, melyet vá­lasztott, midőn a jog alapját félrelökte, hová vezet. És most a szegények, nem tudván mit csinálni, nem birván jó okokkal védelmezni a rosz szerződést, azzal állnak elő, hogy ez csak folyománya a kigyezésnek, s tehát min­den rasznak, mely elmúlt években történt, mely május másodikán aláíratott és mely még ezután be fog következni; voltaképem­ oka mi vagyunk, a 67-ki kiegyezés alkotói és védelmezői. Nagyon kényelmes ráfogás, sem­mi egyéb. Soha sem szégyeltük a 67-ki kiegyezést, s ma legkevésbé. Nincs már, a­ki ne­künk azért szemrehányást tehetne, bár téve­désből is. A szélsőbalnak van hozzá joga, de ratiója mindenkor hiányzott, s a volt balkö­zép politikájának erkölcsi bukása oly tel­jes, hogy arról nekünk hallgatni méltó, de a »Hon«-nak és »Ellenőr« nek hallgatni kö­telesség. A »Hon« ha párhuzamot vonni meré­szel a 67 és 76 között, az akkori alkotmány­küzdelmek nagysága, a vívmányok értéke, a politikai siker jelentősége, az államférfiak ge­­nieje között és a jelen egyezkedés előkészü­letei, menete és lefolyása közt, — jobb volna rá nézve ha nem tenné — okoskodása gán­­csoskodássá törpül, s hamis állításokba té­ved el. Eltekintünk a közjogi és politikai mo­mentumtól, mely ama kiegyezésben monu­mentális, s csak a gazdasági s pénzügyi té­ren bocsátkozunk állításainak c­áfolatába. Ki ne tudná, hogy 1867-ben Magyaror­szág az osztrák pénzügyminisztérium pro­vinciája volt, német financzák kezelték min­den dolgát, más adatok nem voltak az alku­­dozók rendelkezésére, mint melyeket magán­­szorgalom és szakképzettség gyűjtött és rendezett az osztrák kimutatásokból. Az alkudozókat nem kísérték szakreferensek, ma­guk esze után indultak ; lábuk alatt sem tör­vényes jog, sem gyakorlati tapasztalás, sem statistikai kimutatások nem voltak, s mégis a kiegyezés, melyet kötöttek, az akkori viszo­nyokhoz mérve sokkal jobb volt, mint a mos­tani. A quota gondosan kiszámíttatott s a két állam akkori adóképességének arányához mérve igazságos volt, s ha valaki panaszko­dott, az osztrákok panaszát hallottuk, hogy a quota és az adóssági kamat kérdéseiben rö­vidséget szenvedtek. Ma a quota utánszámi­­tás nélkül marad a régi, bár a vagyoni viszo­nyok nagyot változtak s ránk igazság szerint több százalékkal kevesebb quota esnek. A vámkérdésben — a magyar gazdasági viszonyok mások lévén, mert még akkor a mi nyersterményeink árasztották el nyugat Európát — senki Magyarországon a vámkö­zösséget felbontani nem akarta, a közjogi ellenzék sem, de a kötött alku nem csak megóvta világosan Magyarország jogát a külön vámterületre öt esztendei tapasztalás után, de ugyanakkor az angol pótszerződés­ben a szabadkereskedelmi irány diadalt ara­tott. Most ... ne is szóljunk már a vámkér­désről. A fogyasztási adók s a vámrestitutió kérdésében akkor nem létezett a megkároso­­dás, melyet később szenvedtünk. Szeszipa­runk virágzott s nagy kiviteli kereskedést űzött, czukorgyáraink egyre szaporodtak. Ez több évig igy tartott 67 után. Ezért nem tör­tént akkor ezekre nézve megállapodás; szük­sége fenn nem forgott mindaddig, mig szesz­iparunk és czukorgy­áraink bukásnak indul­tak s a viszony változott. De a vámszerződés felmondhatósága folytán a magyar érdeknek praejudicálva nem volt. Az orvoslást most kerestük, de hiába. S az egyszerűn nem áll, mit a »Hon« beszél, hogy »a fogyasztási adók közössé tétele Lónyay terve volt«, mert ez az osztrákok által indítványoztatott, s azt a magyarok közül senki nem pártolta. Ilyen a »Hon« igazmondósága. A bankalkudozásokról 67-ben Lónyay könyve kimerítőn tárgyal. Tény, hogy a bankügy közössé nem létetett, az országnak teljesen szabad keze maradt s a közvetlen hi­telszükségletről gondoskodva jön. Ha tehát az 1867-ki mű közgazdasági és pénzügyi tekintetben károsnak vagy töké­letlennek bizonyult, ez részint a gazdasági viszonyok természetes változásának, részint az akkori helyzet készületlenségének, részint a később elkövetett hibáknak tulajdonítandó, az értetlenségnek, a nemzetgazdasági kérdé­sekben való járatlanságnak nem volt része benne, s a végeredmény az jön, hogy Ma­gyarországnak visszaszerezte financziális ön­rendelkezési jogát s gazdasági önállóságát is sok tekintetben, sőt egyenesen a tör­vénybe igtatta Magyarország tel­jes gazdasági és pénzügyi separa­­tiójának jogát. Ez elismertetett és szen­­tesíttetett. Ilyen volt a kiegyezés gazdasági része 67-ben. És milyen most? Akkor volt siker, de hol van most? Megmondjuk hol van: az osztrák részen. És ezen osztrák szempontot teszi ma­gáévá a »Hon«, midőn azt mondja, hogy: »a­ki a politikai közös ügyeknek és ezekből eredő szoros kapcsolatnak híve, annak nem szabad tagadnia, hogy még természetesebb a közgazdasági kapcsolat, és hogy mindenik félnek kötelessége, ha mindjárt áldozatokkal is, kikerülni a közgazdasági harczot és úgy, mint a politikait.C­íme egy volt balközépi lap, mely ma Deákpártibb — nem — osztrák érzelmübb mindazoknál, kik 1867-ben Ausztriával a ki­egyezést megkötötték. A Deákpárt a kö­zösséget nem terjesztette túl a pragmatics sanctióból folyó ügye­ken s világosan kivette és külön választotta a közgazdasági ügye­ket, melyek intéztethetnek el kö­zösen is, nem is a szerint, a mint a nemzet érdekeinek jobban megfe­lel, de a melyek felett szabadon intézkedni a nemzetnek mindaddig jogában fog állni, mig valamely uj kiegyezés a 67-kinek alapjait meg nem változtatja. Az osztrákok igenis már akkor is, 1861-ben is követelték a gazdasági, kereske­delmi és pénzügyi közösséget , de a magyar államférfiak azon időkben ezt megtagadták s inkább felvették »a közgazdasági és politikai harczot« — melytől a kedves »Hon« most annyira irtózik, — semhogy meghozzák ezen »áldozatot.« Ennyit válaszul a »Hon« ügyetlen para­­lellájára, melylylyel, ha ugyan szolgálatot vélt tenni a kormánynak, az bajosan sike­rült. A volt balközépi, jelenleg változó elvű lapok egyéb vádjaira és támadásaira, lesz még alkalmunk visszatárni. A „Pesti Napló“ tárczája. Philadelphiában. — Ezelőtt száz évvel és most. — (Lásd a »P. N.c 103. reggeli számát.) Az első congressus hősei hazájukba visszatér­ve, apostoli buzgalommal hirdetik a szabadság evan­géliumát. Jóllehet egy hatalmas ócean választja el az új­világot a régi formáiban, hagyományaiban, ál­lami hatalmában és papi uralmában megcsökönösö­­dött ó­ világtól; jóllehet a gyarmatokban frissebb, szabadabb levegő jár, mint Európa egészségtelen pára gőzös politikai atmospharájában, s mégis a ki­rálynak nem voltak hivebb, legálisabb alattvalói,mint e jogaikban mélyen megsértettek. Az anyaország múmiaszerű érzéketlenségét megkísérték minden ki­gondolható szerrel eloszlatni. Franklin Benjamin, Angliában tartózkodó követjük, végezte e csodamun­kát. Fölkeresi a királyt, a parliamentet, beszél a néphez, a tiltakozó okiratot roppant mennyiségben terjeszti, beutazza az egyesült királyságot és a gyar­matok követeléseinek érdekében petitiót petitióra halmoz. Mind­hiába, a vér- és vaspolitika diadalmasko­dik­­ a király trónbeszédjében, melylyel az új parlia­mentet megnyitó, forradalmároknak mondja az ame­rikaiakat és nagymérvű katonai intézkedéseket jelent be, hogy vas­igába hajtassanak az engedetlenek. Franklin visszatér hazájába. Azonban mielőtt a szeretett haza földjére lépett volna, az első lö­vés már eldördült. 1775. ápril 19-én Concordban, Boston mellett történt ez, egy Anna királynő kora­beli fegyverrel, melyet, midőn ötven évvel később Lafayette az esemény színhelyén, remegő kézzel föl­emelt volt, ezt mondá: »Ez adta a szabadság riadó­lövését az egész világ számára.« A britt és amerikai véres összeütközése Concord-Lexingtonnál képezi a forradalom korszakalkotó drámájának nyitányát. A kornak akadozó vérkeringése egyszerre hevesebb folyást vett; e napok eseményei egy nemzet születé­sének első vajúdása, egy nemzetnek, melyre már gyermekkorában herkulesi munka várakozott. Mas­­sachusett és Boston a harcztér első színhelyei, a gyarmatok mind egy szálig Massachusetthez csatla­koznak, és tizenháromezernyi hadseregét 30 ezerre szaporítják. Néhány nap alatt az angol csapatok ál­tal megszállva tartott Bostont már körülvették az amerikaiak. Ezzel egyidejűleg Philadelphiában összeült a második congressus. Többnyire ugyanazon férfiak, kik az elsőnek díszei valának. Igaz, nem egy jól ismert alak hiányzik, egyik,a másik elhalt, mások kórágyon szenvednek, ismét mások már a csapatok élén állanak. E férfiak azonban méltó utódokra lel­tek. Ott látjuk John Hancockot, Franklin Benjámint, Jefferson Móricét. A congressus még egyszer a ki­rály elé vitte ügyét kijelentvén, hogy a kitört harcz mind­ekkoráig csak védelemre szorítkozott. Ugyan­ekkor megalakíttatott a szárazföldi hadsereg, mely­nek hadvezérévé június 15-én Washington nevezte­tett ki. Soha választás szerencsésebb nem vala, és minő megható szerénység nyilatkozik azon válaszá­ban, melyet e nagy és nemes lélek Hancock congres­­susi elnöknek polgártársai bizalmát megköszönte. Becsvágyában erejének öntudata nyilatkozott, elfo­gadta a nagy tisztséget, mert tudta, hogy a bizalom­nak megfelelhet, s mert érezte, hogy dicstelen és jog­talan tett volna tőle, megvonni hazájától a szolgála­tot. Nem a dicsvágy vezette őt, hanem hazájának becsülete, szerény természeténél fogva szerette volna, ha egyéni sorsának hullámcsapásai elvesznének az átalános mozgalom árjában. Nem hunyt szemet a ne­hézségek előtt, melyekkel megküzdenie kellene, tudta, hogy hiányzik a pénz,hadpróbált csapatok,harczképes tisztek,hadi szerek stb. Hanem azért igazságos ügyét az istenre bizva,el­vállalta a súlyos felelősséget, s birván az egész ország bizalmát, a gyarmatok ellenállása általa nyert bizonyos szilárd, egységes alakot. E köz­ben Betonnál megtörtént a bunkerhilli csata, mely a felkelők nagy vereségével végződött. Akkor érke­zett oda Washington. Újra szervezte a hadsereget, kiűzte Bostonból az angolokat s fölszabadítá e bol­dogtalan várost iszonyú rabságából. Az anyaország és a gyarmatok közt teljesen beállt a szakadás. Mind­egyik fölégette maga mögött a hidat. A hazafius lelkesedés, melynek tüze mindenütt lobogott, s mely­lyel a nép a derengő világosságot ü­dvözlé, az erköl­csi iszony, melyet az angol kormányzók és csapataik kegyetlensége általában keltett, nem engedték meg, hogy vissza­csavartassék a kérdés a lejárt politikai rendszerre, melynek gyűlöletes volta szülte a nagy­szerű mozgalmat. Az egész ország szomjazza a sza­badságot, maga akarja vezetni államának hajóját s nem bízni többé azokra a bűnös kezekre, melyek ve­szedelmes sziklák közé terelték. És midőn hire jutott, hogy Angliából egy uj hadsereg szállt hajóra »a föllázadt gyarmatok megfé­kezésére,« akkor 1776. május 10-én elhatározta a congressus, hogy »a gyarmatok tartományi gyűlései­nek figyelme felhívandó, hogy saját érdekük biztosí­tására oly kormánytanácsot válasszanak, mely által érdekeiket leginkább biztosítva látják . Ez alatt Észak-Carolina kinyilatkoztatá kiválá­sát az angol uralom kötelékéből és philadelphiai kép­viselőjét fölhatalmazá, hogy annak idején szavazzon a gyarmatoknak teljes­­függetlenítésére. Virginia pe­dig, mely már a múlt ülésen is az »emberi jogokat« proclamálta, egy lépéssel még tovább megy, és uta­sítja képviselőjét azon indítvány megtételére. Június 4-én egyszerre fölemelkedik tehát Richard Henry Lee és erőteljes hangon megkéri a congressust: ha­tározza el, hogy »az egyesült gyarmatok teljes joggal szabad és független államok, hogy az angol korona iránti engedelmességet fölmondják, s köztük és Nagy Brittania közt örök időkre minden köteléket meg­szakítanak.­ E merész indítvány hosszabb vita után egyhan­gúlag elfogadtatott, s a függetlenségi kiáltvány ki­dolgozására az elnök egy, Jeffersson, Franklin, John Adams, Sherman és Livingstonból álló bizottságot nevezett ki. Virginia képviselője Jeffersson fogal­mazta e fontos okmányt, mely július 1-én a gyűlés asztalára került, és John Adams hatalmas beszéde után az összes gyarmatok határozatilag magukévá tették azt. Július 4-dike volt az a nap, melyen ez ok­mány utolsó fölolvasásra és aláírásra került. Idézzük föl emlékünkben ezen történeti jele­netet, mely megalkotá az egyesült államokat, s mely­nek emlékünnepét évenkint 40 millió lélek üli meg az atlantitól a csöndes óceánig, a mexikói öböltől a Niagara-esésig, s melynek emlékezetére az idei világ­kiállítás rendeztetett. A forró júliusi nap tikkasztólag ül a Chesnut­ Street fáira, melyektől nem messze roppant néptömeg sátoroz a hosszúkás piacz árnyékot hintő szilfái alatt szemben a kormány­szék házával, s a nagy diófa er­dővel mely messze elsötétlik. A rekkenő jég mozdu­latlan, a philadelphiai kedélyek az izgalom forrpont­­ján állanak, ki ki tudja, érzi, hogy a válság beütött, hogy jövendő sorsuk a congressus mai határozatától függ, s az e falak között mondatik ki. A bizalmatlan­ságnak se hite, se hamva. Még a vén quackerek is érzik a korszellem szárnycsapásait.E magas,széles vállú ala­kok grotesk alakjai szerte kimagaslanak a tömegből, mely majd zajongó áradatként zug, hömpölyög, majd mély ünnepélyes némaságban, szorongó előérzettel lesi a történendőket. Minden szem várakozólag csügg a karcsú fatornyon, mely a ház közepén nyúlik ma­gasba, s melynek legfelsőbb részében az érerszavu harang látható, mely e mozgalmas időkben oly gyak­ran beszélt és panaszkodott a népnek. Ma újabb hit kihirdetése várakozik reá, oly híré, mely az egész világot meg fogja döbbenteni. Nem az isten ujja volt-e az, hogy midőn huszonöt évvel ezelőtt Angliából e harangot átszállították, az első megkonditásakor megrepedt és Norris Izsák által Philadelphiában új­ra átöntetett? Nem látnoki szemmel nézett-e az em­ber a jövőbe, midőn ez újjá öntött harangot uj föl­irattal látta el, e magasztos igéket választván a szent írásból: »Hirdessed a szabadságot az egész ország­ban és minden népeknek!« Odabenn a nagy négyszögletes, minden fényt és­­ pompát nélkülöző ülésteremben közeledő vihart je­lentő mély csönd uralkodik. A függetlenségi mani­festum fölött folyt hosszú vita véget ért. Ott fekszik a halhatatlan okmány egy leterített, alacsony aszta­lon, mely a szoba keleti , sarkában az elnök magas támlásszéke mellett áll. És az asztal másik végén azon öt kiváló férfiú, kiknek értekezletéből e mani­festum kristalizálódott. Az asztal végén szemüvegét kezében tartva, tes­tes öreg úr, szürke öltözetben: ez Franklin Benjámin, mellette a papos külsejű, ösztövér Sherman, szemben vele a választékos öltözékű fiatal Livingston, azután John Adams hatalmas alakja, kinek magas homloka merészen és kopaszon domborodik hátra. A nap hőse azonban ezúttal Jefferson. E nagy szellem és jellem hüvelye nem valami apollói forma. Mindössze 33 éves, magas, csontos alak, arcza szeplős és bajusz-s szakállalan, s vörös haját hátra simítva hordja. E n­em épen megnyerő alak szerzője a függetlenségi manifestumnak. Iskoláit még, úgyszólva, gyermek­korban végezte be, a tudományos ismeretek roppant kincsét gyűjtvén össze. Csöndes vérmértékű ember lévén, életmódjában is ritka mértékletességet tanúsí­tott. Szabad idejét a zenének szentelte. Ment volt minden babonától, bigottságtól, türelmetlenségtől, sőt bizonyos közönyösséggel viseltetett minden vallás iránt, és mégis egész lénye és élete a keresztény tanok s magasabb eszményképek dicsőítése volt. Jelle­me minden izében nemes, fölülemelkedett a köz­napi színvonalon ; barátja, s később versenytársa John Adams nem ébreszte benne irigységet. Szerény vidám volt és férje egy imádott, szeretetreméltó nőnek. Mint ügyvéd az ország első ügyvédje­nem annyira szónoki tehetségénél, mint bizonyíté­kainak logikai élességénél és következtetéseinek vilá­gosságánál fogva. A korszakalkotó okmány megta­lálta emberét. Nem hiú theoretikus, nem vissokkal eltelt álmodozó, hanem tetőtől talpig államférfiu, ki nemzetének szivébe látott, a kor magaslatán állt s a súlyos eseményeket az örökkévalóság keretében látja, fogja föl, ítéli meg s aszerint cselekszik. Az a nő: Az országgyűlési szabadelvű párt kör fo­lyó évi május hó 6-án délután 6 órakor értekezle­tet tart. A főrendiház folyó hó 6-án délelőtt 11 óra­kor ülést tart. Budapest, május 4. (A revolver-sajtó.) Csernátony (Cseh La­jos ?) is megkezdő az ad­iót a kiegyezés mellett. Míg a »Hon« a kormány köréből híreket hoz és politikai czikkeket közöl, Csernátonynak ezúttal is a revolver­sajtó működése jut osztályrészéül. Mert hiszen soha­sem volt egyéb az ő kenyere, s most a hatalom érde­kében is igyekszik érvényesíteni ama förtelmes saját­ságait, melyeknek utálatos bűzével egykor Tiszát, az ellenzéki vezért iparkodott megközelithetlenné tenni. A kiegyezés mellett neki pompás érve van. Az t. i... »hogy a ge schaftelésekből kikopott a »Pesti Napló.« Tegyük fel, hogy ez való. De várjon ezért, vagy e miatt, vagy ennek cisétára jó e a kiegyezés, vagy nagy államférfiú-e Tisza Kálmán, vagy ment­hető-e az »Ellenőr« arczátlanságának határtalan pirulásképtelensége? Hisz az »Ellenőr« izgatott éveken át s még a legutóbbi napokban is a mai ki­egyezés pontozatai ellen, s ő közöl még ma is czik­­ket, melyben a »l­onini osztozásnak« Magyaror­szágra vonatkozó káros voltát mutatja ki. Mit akar tehát ? Minthogy nála a meggyőződés csak taktika, az elv arra való, hogy feláldoztassék, s a journalis­­tika arra a czélra szolgál, hogy bolondítsa a közön­séget s oly dolgokat hirdessen, melyek komolyságá­ban önmaga nem hisz, miért nem takarodik el szé­gyenszemmel a piaczról, a hol selejtes trágársága s erkölcsi habitusának sok fogyatkozása csak szégye­nére válik gazdájának ? »A »P. Napló« kikopott a g’schaftelésből!« Ol­vasóink bizonyságot tehetnek a mellett, hogy keveset foglalkozunk az efféle polémiával s most is le kell győznünk az undor nem kis mérvét, mig tisztessé­günk iránti tekintetből, e hasábokon, melyeken po­litikai ügyekről Magyarország műveit nagy közönsé­géhez szólunk, szóba állunk az »Ellenőr«-féle pol­ron szemtelenségekkel. Mert hiszen nemcsak nagyon alá­valók ezek, hanem ostobák is. A­ki minket közelebb­ről ismer, az nagyon jól tudja, hogy miként állunk mi a »g’schatteléssel.« A­ki pedig távolabb áll, az meg azt tudja, hogy minden eddigi kormánynak volt speciális orgánuma, s a »Pesti Napló« a Deák­párti kormányokkal szemben is akárhányszor fog­lalt el külön álláspontot, a­mit alig tehetett vol­na meg, ha bármely üzleti érdekek kötik a kormá­nyokhoz. Deákpárti lap voltunk meggyőződésből; függetlenségünknek köszönhettük a magyar olvasó­közönségnek éveken át kitartó pártolását, annak kö­szönhetjük, hogy ma az összes magyar napilapok között, a legnagyobb olvasó közönségünk van. Ez na­gyon boszanthatja az »Ellenőr«-t, de mi majd csak igyekszünk ezután is haragját magunkra vonni! Az »Ellenőr« a mi speciális »üzleteinkből« említ is kettőt s ez emlegetése igen mulatságos. Az »Ellenőr« az Athenaeumot hozza közeli összeköttetés­be a »P. Napló«-val, — ez irodalmi és nyomdai rész­vénytársulatot, melynek tulajdonát a »Hon« is képezi, mely vagy tiz lapot ad ki, s melynek jövedelmeihez az általa kiadott lapoknak nincs semmi köze. Hanem van ennek az emlegetésnek más része is, mely az »Ellenőr«-t a revolver-lapok színvonalára sülyeszti le. Az »Ellenőr« társtulajdonosai ugyanis Csernátony s a Légrády-testvérek, s valahányszor az »Ellenőr« valamely »üzletért« megtámadta az Athenaeumot — a concurrálók sorában mindig a Légrády-testvérek is foglaltak helyet. Ma is az »Ellenőr« emlegeti a hivatalos lapot, melyről azt állítja, hogy a jelenlegi kormány mondta fel az Athenaeumnak. Igaz, de mint halljuk, már a múlt kormány elhatározta, hogy az »Ellenőr« által e tárgyban tett többféle támadásoknak elejét vegye, mely támadások alkalmával mindig az »Ellenőr« tu­lajdonosai voltak a concurrálók. Ismételjük, már a múlt kormány elhatározta, hogy a hiv­­lapot az állam­nyomdában nyomatja. Emleget azután az »Ellenőr« még egy üzletet; erről már részletesebben kell szö­knünk. Azt írja az »Ellenőr«, hogy »postai nyomtat­ványokra komoly pályázat útján lett megkötve az eddiginél körülbelől 30.000 forintnyival előnyösebb állami szerződés.« A­kik a dologba be vannak avat­va, tudhatják, hogy miként áll ez ügy; minket csak annak constatálása érdekel, hogy az »Ellenőr« által igy megdicsért pályázatban a Légrády-testvérek, Csernátony Ellenőrbeli companistáinak ajánlata fo­gadtatott el a kormány által, s igy jogunk van con­­statálni azt is, hogy midőn az »Ellenőr« bizonyos üzleteket támad, másokat megdicsér, oly emberek szekerét tolja, kik igen közel állanak hozzá, s igy, ha hírlapok és üzletek közötti összefüggésről szólhatni, ha van, a­min megbotránkozva elcsodálkozhatunk, úgy egyes egyedül az »Ellenőr« arczátlanságának határtalan pirulásképtelensége az! De a­mily valótlan, ép oly együgyü beszéd is az, mely az »Ellenőr« üzéri logicája által diktáit mo­tívumokban keresi a »Pesti Napló« magatartásának magyarázatát. Valótlan, a­mi az »Athenaeumot« illeti, melynek az általa kiadott lapok politikájára semmi befolyása nincs, s valótlan, a »P. Napló« szer­kesztőjének személyére vonatkozólag, ki csak köszö­nettel gondolhat a jóindulat számos jelére, melyekben a jelen kormány főbb tagjai által is részesült. Ha a »P. Napló« írói magatartását egyedül magánvonat­kozásaik szabályoznák, a »P. Napló«nak csak is arra lehetne oka, hogy a Tisza-Széll-kabinet feltétlen pár­tolói közzé tartozzék. S oly együgyüséget ne tételezzen fel rólunk az »Ellenőr«, hogy mi »ge schaftelésből« »boszuból« mondjuk el a kormánynyal szemben, a hivatalos fel­fogástól eltérő nézeteinket. Mily czélunk lehetne ez­zel? Mit óhajtanánk elérni? Mit adhat Ma­gyarország első magyar lapjának bármely kormány, hogy cserében sokkal többet ne követelne, mint a a­mit egyáltalában adni képes? Kér­dezze meg az »Ellenőr« a volt min. elnökök bárme­lyikét, s mindegyiktől azt fogja megtudni, hogy a »P. Napló« a kormányokkal szemben mindig »az adó« fél volt és sohasem »az elfogadó«. Az olykor nélkülözésekkel is járó és mindig tisztességesen meg­futott journalistikai pálya önérzete íratja velünk e sorokat; nekünk jogunk van arra, hogy tiltakozzunk az imputatio ellen, mely a nagy urak irodalmi cse­lédségével törekszik egy compániába sorozni. Mit akar az »Ellenőr« ? A »P. Napló« szabad szavát nem fogja elnyomni! Biztosítjuk, haszta­lan a terrorismus s hiába szögzi mellünknek a re­volvert. Közviszonyaink úgy alakultak, hogy a higgadt kritika elfojtatik a pártértekezleteken, a­hol föltétlen megadást követelnek és nem hangozhatik a képv­­ház­ban , hol a pártok vas fegyelme uraló. Szük­séges, hogy hangozzék a sajtóban és az hang­zani fog. Mi nem akarunk ármányt, pártszaka­dást, hanem azt akarjuk, hogy azok, kik az országot kormányozzák és törvényeket alkotnak, hallják meg, hogy mint gondolkozik a nemzet azon része, mely nem áll a clubok gondolatfajtó fegyelme alatt. A szabad szó büszkén, önérzetesen, férfiakhoz méltón fog felhangzani továbbra is e lapokon! Az »Ellenőrnek« pedig azt mondjuk, hogy ha vannak érvei a kiegyezés mellett, sorolja el azokat, ha tudja a kormány intenzióit, fejtse ki; — meghall­­gatjuk és bíráljuk; — de ha revolverrel jön és ter­rorizálni akar, ezzel csak saját kormányát gyalázza meg! (A »Nord. Alig. Ztg.«) háborús czikke felzaklatta az egész sajtót, s a mai összes bécsi lapok is e czikkel foglalkoznak. Majdnem az összes bécsi sajtó a berlini lap által jelzett interventio ellen nyi­latkozik, s figyelmezteti a külügyminisztert ezen lé­pés szerfelett veszedelmes voltára. A magyar sajtó az interventió hírének korábbi fölmrültekor hasonlóké­pen nyilatkozott s így e kérdésben a monarchia mind­két államának közvéleménye ugyanazonos. A külügy­­minisztérium elhatározására, hogy ez mily hatást gya­korol, ez a jövő titka, de nagyon tartunk attól, hogy erre vonatkozólag a berlini találkozás már egy befejezett tény részleteit állapítja meg. (A kiegyezésről) a »Hon« még a követ­kezőket közli: Holnap minisztertanács lesz, melyben a kormány megállapítja azt a formát, melyben a bécsi egyezséget a szabadelvű párt szombati conferentiája

Next