Pesti Napló, esti kiadás, 1876. június (27. évfolyam, 126-148. szám)

1876-06-12 / 134. szám

134. szám. Szerkesztési iroda­: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségire­­ intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, Hétfő junius 12.1876. ESTI KIADÁS. ______________27. év­folyam, Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az esti kiadás postai kfuldnkfildéséért felül fizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bár­mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a Pesti Napló kiadó­hivatalába Budapest, Barátok­ tere, Athenaeum-épület küldendők. Budapest, június 12. A kép­viselő­ház ma folytatólag tár­gyalta a kikerekítési javaslat 1. §-ának 19-ik és 20-ik pontját Hajdú és Szabolcs me­­gyéről. Szólott valamennyi szabolcsi s hajd­u­­kerü­leti képviselő és beadott majd mindegyi­ke módosítványt. A szavazás csak két órakor következett be, s ekkor elfogadtatott a közigazgatási bi­zottság javaslata. Bécsből azon gyászhír érkezett, hogy b. Holzgethan Lajos közös pénzügy­­miniszter ma meghalt. Keletnek megrázó catastrophákban gaz­dag eseményei foglalták le az elmúlt hét alatt a politikai világ figyelmét s a nagy közönség­nek érdeklődését A serail titkos homályába egy pillanatra behatolt az emberi sejtés. De csak egy szul­tán holttestét volt képes meglátni: azt, hogy mikép lett A­b­d u­l-A­z­i­z­i csöndes­ember ő­re, alig fogja megtudni a világ. A hivatalos hírek öngyilkosságról szólnak, sőt, hogy ezt valószínűbbé tegyék, őrülési roha­mot constatálnak, mely eloszlasson minden kételyt az iránt, hogy az elsatnyult, minden tetterejéből kivetkőztetett uralkodó csak­ugyan el tudta legyen magát határozni arra, hogy inkább meghal saját keze által, mintsem tovább éljen szörnyű megaláztatásában. A hullához meghívott tizenkilenc­ orvos a pathologicus anatómia bizonyosságával constatálta a »causa ’mortis«-t. Megmérték a sebek hoszszát, mélyét; minutiosus pontos­sággal meghatározták, hogy hány és minő ütereket metszett át az élesre köszörült 10 centiméter hosszúságú olló. Sőt még az olló irányát is meghatározták, melyben az a se­bekbe hatolt. A »causa mortis« tehát kétség­kívül: elvérzés. Az, a­mi ezen kívül van az orvosi látleletben, már nem az orvosi tudo­mány körébe vág, s azon kérdésre, mely az orvosokhoz intéztetett, várjon valószinü­e, hogy öngyilkossági szándék ejtette e se­beket, a nem- orvos is egész bátran megad­hatta volna azon semmitmondó udvarias fe­leletet: valószínű. De bármint álljon is a dolog, az kétség­telen, hogy A b d u l-A z i­z az os­ozmán ál­­lambölcseség hagyományos traditióit töltötte be halála által, mely állambölcseség bor­zasztó következeteséggel tudta a tróntól meg­fosztott uralkodókat teljesen ártalmatlanná tenni. A szomorú tragoedia, mely a Dolma- Bagdse-ban kezdődött és Top-Kap-ban véget ért, úgy látszik, meghozta Európa nyugal­mát, s a lefolyt hét eseményei méginkább alkalmasak arra, hogy az európai béke meg­zavarása iránti aggodalmakat megnyugtassák. A Gorcsakoff-jegyzék átadása az új ese­mények következtében, valószínű­leg minden­korra, legalább jelen alakjában, elnapoltatok. V. Murad, az új szultán, hivatalosan kérte elismertetését az európai udvaroknál, mi rész­ben meg is történt. A felkelés ez események következtében szünetelt. A porta, közvetítők mellőzésével, érintkezésbe lépett a felkelőkkel, s kölcsönös megállapodás folytán hat heti fegyverszünet jött létre, mely alatt a felkelők panaszaikat és óhajaikat az új szultán elé terjeszthetik. A szultán egyúttal rendeletet intézett miniszté­riumához, melyben a reformprogrammnak mielőbbi elkészítésére hívja fel őket. A softáknak a Seik-ül-Izlam a fegyverviselést megtiltotta. A dolgok ezen örvendetes fordulata az európai hatalmak között, úgy látszik, csak Oroszországot nem elégítette ki, bár kezdet­ben, a »Nordd. Alig. Zig« magatartása után ítélve, a német kormány eljárása is aggodal­mat keltett, úgy, hogy a hét közepe felé azon egyszerű hír, hogy az orosz czár nyolcz nap­pal tovább marad Emsben . Vilmos császár néhány nappal később utazik oda, az egész európai közvéleményre a legnyugtalanítóbb hatást gyakorolta. Ha ehhez hozzáveszszük azon hírt, hogy Szerbia összes hadereje a határon állt, s csak jelre várt, hogy azt átléphesse, előttünk áll a helyzetnek nem épen derült képe, mely a béke iránti legvérmesebb reményeket is ké­pes volt lehangolni. Az angol kabinet erélyes fellépése azon­ban, úgy látszik, megtette a kellő hatást. A hatalmas angol flotta nem hagyhatott két­ségben senkit az angolok politikája iránt, me­lyet találólag jellemzett az angol világlap, mondván: »Anglia nem engedheti, hogy Oroszország bű­ntelenü­l széttéphesse az 1856 -i szerződést s támadó politikáját újra felvegye ott, hol azt a krími háború megszakította.« És az angol kormány harczias intézkedései csak­ugyan arra mutatnak, hogy az angol kor­mány kellőleg el akar készülni arra, hogy az eseményekkel sikerrel szembeszállhasson. Tény az, hogy az orosz politika a hét vége felé határozottan és váratlanul békés fordu­latot vett. Az orosz kormány hivatalosan kö­zölte a világgal, hogy Szerbiát és Montene­grót arra utasította, hogy minden háborús tüntetéstől tartózkodjanak. A porta sem ké­sett felvilágosításokat kérni Szerbiától a fel­­fegyverkezés tekintetében. Sőt az orosz kor­mány, mint írják, Andrássy kivonatára, egyenesen rászólását fejezte ki Csernajev orosz extábornok, szerb fővezér, eljárása felett. Az emsi találkozásra nézve is igen békés szellemű magyarázatot adnak a német lapok. Mint egy félhivatalos német lap mond­ja : »A német politika törekvései mindenek­előtt a béke fenntartását tartják szem előtt, s irányadó körökben azon szilárd hit uralko­dik, hogy, mint eddig, e törekvéseket jövőre is siker koronázandja.­ Szóval, a béke iránti remények a hét vége felé nagyban megszilárdultak, bármily borúsnak is látszott a hét kezdetén a politikai láthatár. Az országgyűlési szabadelvű kör folyó év június hó 13-kán délután 6 órakor értekezletet tart. Tárgya : A záloglevelek biztosításáról szóló törvényjavaslat. Budapest, június 12. (A diplomatiai actióról,­ mely az utolsó napokban lefolyt, számos részletet közlünk alantabb, úgy­szintén táviratainkban. A béke bizto­­sítottnak látszik, s Oroszország meghagyása foly­tán Szerbia is követet küld Konstantinápolyba, ki biztosítja a török kormányt Szerbia békés inten­­zióiról. (!) Közvetlenül Abdul-Aziznak a tróntól való meg­fosztását követő napokban a helyzet egészen más volt. A háború, ha a most napirenden levő leleplezé­seknek hinni lehet, kikerülhetetlennek látszott. Mint a »N. Fr. Pr.« írja, a szultánnak a trón­tól való megfosztatása rendkívül meglepte Sándor czárt és Gorcsakoffot. A czárra és miniszterére azonban ellenkező hatást tett. Gorcsakoff azt köve­telte, hogy a hatalmak ne ismerjék el egyelőre az új szultánt, sürgessék a berlini memorandum elfoga­dását, és e közben tegye meg Oroszország a háborúra való előkészületet. Gorcsakoff bizonyosnak tarta, hogy Szerbia egy hét alatt megkezdi a háborút. Mind a német, mind az osztrák-magyar kabi­net egész erélylyel hatott a­­zárra a Heb­o érd­ek­ében. Gr. Schuwaloff, a londoni orosz követ, s Mi­hály nagyherczeg Emslre hivattak s a czár el­nöklete alatt a tanácskozások egymást érték. Mi­hály nagyherczeg Oroszország állapotáról tett jelen­tést ; a londoni orosz követ pedig arról, hogy Anglia el van tökélve a végletekre, s hogy Oroszország pe­dig a háború czéljából Londonban felveendő kölcsönt illetőleg nem számíthat az angol tőkepénzre. A követ e tekintetben kezdeményezett tárgyalásainál mindenütt határozott visszautasításra talált. Ez okok hatottak a czárra s az emsi tanácskozások eredmé­nye már junius 8-án az volt, hogy Oroszország visz­­szavonul, s az uj szultán elismertetik. A szerb kül­döttnek ily értelmű utasítások adattak s mint az alábbi sürgöny tudatja, Szerbia engedelmeskedik. A hatalmak között most, a berlini memorandum elej­tése mellett, újabb közös rád­ió ügyében folytattat­­nak a tárgyalások, melyekhez Anglia is csatla­­kozhatik. (A szabadelvű párt­ tegnap d. e. 10 órakor tartott értekezletén G­o r­o v­e elnök előter­jesztő a jelen ülésszak alatt tárgyalandó kérdések sorozatát, felhíván az értekezletet nyilatkozzék, mit kíván tárgyalni ez alkalommal. Rövid vita után abban történt megállapodás, hogy a jelen ülésszak alatt az uzsora-törvényjavaslat tárgyalására idő nem lévén, az az őszi ülésszakra ha­­lasztatik. Felvételnek azonban a kérdés sürgős volta miatt a tömösi és az ozsovai vasútról szóló törvény­­javaslatok. Ezek felolvastatván, az értekezlet által el is fogadtattak. Az igazságügyminiszter felszólalására kimonda­tott, hogy tárgyaltatnak még ezúttal a záloglevelek­ről szóló törvényjavaslaton a főrendek által tett mó­dosítások. Elintéztetnek továbbá a függőben levő apróbb kérdések név szerint Helffy határozati javaslatára és Iványi interpellációjára nézve megadatván a vá­laszok, ezek felett dönteni fog a ház. Plachy Bertalan a belügyi miniszterhez az 1868 dik évben a szesz­árulásra vonatkozólag kibocsátott miniszteri intézmény módosítása tárgyá­ban intéz kérdést. E rendelet megengedi a 30 foknyi szesz áru­lását ipari czélokra és házi szükségre, valamint a gyárilag készített figuöröket, de az elkobzáson kívül más administratív megtorlást nem alkalmaz, s így nem veszi elejét a regaletulajdonos jogai bitorlása, s nagymérvű megkárosodásának. Az 1836 és 1840-diki törvényeknek ide vonatk­zó intézkedései, melyek a panaszost a rendes perutra utasítják, a jelenlegi for­galmi s gazdászati élet igényeinek már nem felelnek meg, mert a kis boltosok, s velők a visszaélések száma nagyon megszaporodott. Boldog, boldogtalan siet, bejegyeztetni czégét, hogy a szesz-árulással üzérkedhessék ; a falusi kis boltos mindmegannyi korcsmáros anélkül, hogy a korcsma-jövedelem utáni jövedelmi adót fizetné. Szóló ismer községeket, hol a regale bérletéért harmadrészét sem akarják most adni, a nagymérvű visszaélések folytán, a nyolc­ év előtti bérletnek. Az államra sem lehet közönyös azon pénzügyi szempont, hogy egy jövedelmi adótárgy értéke évről évre rend­szeresen csökkentessék, minden megfelelő nemzetgaz­­dászati előny nélkül, mi mellett, mint regale tulajdo­nos is nagymérvű kárt szenved. Szóló azt hiszi, hogy az államnak, mint jogi intézménynek, a szerzett jogok megvédése, és nem azoknak rendszeres mellőzése képezi feladatát, s fel­kéri a minisztert, hogy az említett rendelet folytán keletkezett visszás állapoton erélyes, megtorló admi­nistratív rendszabályok által mielőbb segítsen. A miniszterelnök e kérdést, melybe az ipartörvény is belejátszik, egyikének tartja a legne­hezebbeknek, intézkedéseket helyez legközelebb kilá­tásba, melyek által administrativ után a regaletu­lajdonos jogos érdekei lehetőleg megfognak avatni, s ez általa is beismert visszaéléseknek eleje vétetni. E részben a kereskedelmi s pénzügyi minisztériumok­kal egyetértőleg fog eljárni. (Uralkodók összejövetele Emsben.) Emsből, f. hó 10-ről azt sürgönyzik, hogy az orosz czár végleges megállapodás szerint f. hó 18-ikáig ma­rad Emsben, Vilmos császár pedig június 15-én ér­kezik oda. (A magyar parliamenti reform.) A »Polit. Corr.«-nek írják Budapestről f. hó 9-ről. A megye kikerekitési javaslattal, melynek tár­gyalása már most egy hete húzódik el, nagyjából be volna fejezve a közigazgatás reformja, melyet Tisza Kálmán — parliamentünket kitűnően ismerve — így inscenált és nem máskép. Mert az új közigazga­tás nem új és nem közigazgatás, a­míg a főispán, mint felsőházi tag az év legnagyobb részét székhe­lyétől távol, a fővárosban tölti. A felsőházat, leg­alább részben, a főispánok viszonyát illetőleg okvet­len reformálni kell, hogy a közigazgatási reform gyakorlatilag érvényesülhessen. Őszkor a törvényhozásnak csakugyan elő fog terjesztetni egy tvjavaslat, mely a főispánoktól el­veszi a felsőházi tagságot és e helyett a koronának azon jogot adja, hogy az ellenjegyző felelős minisz­terelnök közreműködése mellett bizonyos számú r­e­­galistákat hívjon meg, minek ezelőtt Erdélyben voltak. E meghívás életfogytigra szóló. Azt is terve­zik, hogy a franczia senatus mintájára a képvi­selőház is választana felsőházi tagokat , de csak az illető országgyűlés tartamára. Különben a minisztertanács e felületesen vá­zolt reformot még nem beszélte meg kimerítően, de az tény, hogy a reformot nagyjában ily alakban s a legközelebbi ülésszakra tervezik. (A képv. ház igazságügyi bizott­sága­ mint értesülünk, a jelen ülésszak tartama alatt végig akarja tárgyalni a békebírákról szóló törvényjavaslatot, úgy hogy a jövő ülésszakon azt a ház mindjárt tárgyalhassa. (A romániai egyezmény.) A tegnapi hivatalos lap az 1876: 19-ik törvényczikket teszi közzé, mely az osztrák-magyar monarchia és a Ro­mánia fejedelemség közt kötött kereskedelmi egyez­mény beczikkelyezéséről szól. A hir. lap az egyez­mény franczia és magyar szövegét kezdi közölni. (A török trónváltozásról) újabb rész­leteket jelentenek, melyek érdekesen jellemzik a nagy eseményt, így nevezetesen egy levelező leírja Murad szul­tán első nyilvános megjelenését. Péntek egy hete Murad szultán először ment a mecsetbe, nyilvánosan imádkozni. A Sofia-me­­csetbe ment, nyitott fogaton a G­alata-városré­­szen át. Az utczákon óriási néptömeg hullám­zott, mely kivált a tőzsde előtt viharos lelkesedés­sel üdvözli az új szultánt; mindenki a maga nyel­vén szólt, pedig sokféle nyelven beszélnek itt. Murad örömtől sugárzó arczc­al köszöngetett jobbra-balra, fehér­ keztyüs kezeivel. Ez annál feltűnőbb volt, mert Abdul-Aziz sohase köszönt a népnek; ha a katonák üdvözölték, akkor is legfeljebb kezét hanyagul a fezhez emelte. Abdul-Aziz keztyűt se viselt soha, az illető levelező e két jelenséget igen nevezeteseknek tartja. Szambulban még nagyobb volt a lelkesedés ; virágokat szórtak a szultán fogatába stb. A keresz­tények is részt vettek az általános örömben; lelkese­désüknek áradozó feliratokban adnak kifejezést. Mu­rad szultán — szemben a régi szokással — igen nyájasan fogad mindenkit. Abdul-Aziz öngyilkosságáról még a következő részleteket jelentik: Az elűzött szultán a Tseragán-palotában la­kott, mely egyik oldalán a Bosporusra néz. Szombat este lejött lakásából és hosszabb ideig járt-kelt a parton. Az őr felkérte,hogy menjen vissza szobájába, de Abdul-Aziz revolvert vett ki zsebéből és a kato­nára lőtt. A fegyver csütörtököt mondott. Abdul- Aziz visszavonult. Fegyvereit elvették tőle, ekkor tükröt és ollót kért, hogy megnyitja szakállát, amit csakugyan maga szokott végezni. Validé szultána adott neki kis ollót. Abdul-Aziz azután megkérte hogy főzessen neki valami ételt, de személyesen ügyel­jen a főzésre. A szultána elment és az exszultán ki­végezte magát. A hosszú c­send gyanút keltett nejeiben, kife­­szítették a szobát és halva találták Abdul-Azizot. Egy félhivatalos levelező leírja e jelenetet és azután így folytatja: »Sok ember itt azt hiszi, hogy gyilkosság történt, a régi török szokások és nézetek szerint e feltevés épen nem volna jogosulatlan. De a feltevés mégis alaptalan.« A levelező e nézet támo­gatására azt hozza fel, hogy Abdul-Aziz saját nejei és gyermekei körében volt, akik mind megvédték volna. A kormány körében még nincs teljes egyetér­tés. Midhat pasa mielőbb nemzetgyűlést akar egybe­hívni, de Hussein Avni ellenzi ezt, miután Midhat most már az államtanács elnöke lett, kétségtelen, hogy a szultán az ő felfogását helyesli. A magyar tudományos akadémia 36-ik közülése. — jan. 12. Akadémiánk tegnapelőtt óta egy világra­szóló névvel gazdagodott; igazgatótanácsában, mely ügyeit vezeti, mindig olyan férfiak ültek, kik a nem­zet élén haladtak; e férfiak sorába szombaton (f. hó 10-én) este — mint halljuk — az igazgó­tanács oly férfiút igtatott, ki nemcsak a magyar nemzet, de egész Európa sorsának intézésében is döntő szerepet visz : az igazgató tanács ugyanis tagjai közé választá gróf Andrássy Gyulát, monarchiánk külügymi­niszterét. Az ünnepélyes közülés tegnap délelőtt tarta­tott az akadémia dísztermében; az elnöki asztalt gróf Lónyai­­Menyhért, Cengery Antal, Arany János és dr. Szabó József foglal­ták el; az emelvényen ott voltak Trefort Ágoston miniszter, K. Vay Miklós, gr. Károlyi Gyö­r­gy, Szögyényi-Marich László a városi hatóság kép­viselői stb. Közönség a teremben valamint a karzaton szép számmal jelent meg. Az elnöki megnyitó-beszédet nagy figyelemmel­­hallgatták és kivált azon szép részét, mely Széchenyi István hátrahagyott irataira hívja fel a nemzet figyel­mét, melegen megéljenezték. A beszéd egész terjedel­mében igy hangzik: Lónyay Menyhért gróf: Egy rövid év telt el ismét akadémiánk életében, mely már közel egy fél századon át egybeszőve a nemzet életével, osz­tozva annak jó és balszerencséjében, ezzel egy ideig élni van hivatva. Ezen év, mely a magyar tudomá­nyos akadémia legutóbbi nagy ülése óta lefolyt, a csendes munkásság éve volt ugyan, de a mellett nagy veszteségeket és mélyen érzett fájdalmat hozott reánk. Egy elmúlt, nevezetes korszak tényezői voltak azok, kiket a halál tőlünk elragadott. Mikor e fér­fiak feltűntek hazánk történetében, a nemes érzés, az önzetlen, egyetértő tevékenység uralkodott. Nem létezett akkor éles ellentét magyar és magyar közt; a nemzet legjobbjai és legkitűnőbbjei egyesültek, hogy azon csekély erővel és a még cse­kélyebb hatalommal, melylyel rendelkeztek, megves­sék nemzetünk újjászületésének alapját. E korszak egyik legszebb s maradandó alkotása volt a m. tud. akadémia, melynek létesítésére nemes áldozatkész­ségben összefogtak és továbbfejlesztésében verse­nyeztek nemcsak azok, kik a tudomány és irodalom terén kitűnő állást vivtak ki maguknak, hanem azok is, kiket ősi név, magas állás, nagy vagyon, páro­sulva hazafias buzgalommal kitűnőkké tettek mások felett. Természetes tehát, hogy h­a e letűnt korszakból a legjelesebb hazafiakat egymásután elköltözni lát­juk közülünk, a fájdalom e veszteség fölött nemcsak az akadémiát, hanem a hazát is érte. Az akadémia egy rövid év alatt igazgatótaná­csának hat kitűnő tagját vesztette el, kik közül négy az akadémia beltagjai közé tartozott. Ha e nevek során végig tekintünk, az első gon­dolat önkénytelenül felmerül: ki fogja e férfiak he­lyét méltón pótolhatni ? Nemzetünk életében lesznek bizonyára ismét nevezetes korszakok, melyek hatása alatt polgári erényekben gazdag, bölcseségben és hazafias érzés­ben kitűnő férfiak fognak fejlődni, kik tevékeny éle­­­tüket a nemzet boldogulásának szentelve diszei lesz­nek az akadémiának is, de Deák Ferenczhez mindenben hasonlót nem fog az utókor teremthetni és igy a szenvedett veszteség örökös marad s az ő emléke nemzedékről nemzedékre,a legkésőbb utókor­ig a kegyelet legszentebb érzetével fog környeztet­­ni. Mit mondjak róla egyebet, kinek nevének emlí­tése annyi nemest és magasztost foglal magában,mint hogy holtában is ragaszkodunk hozzá, kinek vezeté­sét életében követtük , kinek személyét hálás szere­tettel környezte az egész nemzet, környeztük mi is. De nem ez az alkalom, róla bővebben szólam­; az akadémia egyik külön nagy ülésében fogja emlékét méltán megünnepelni. Toldy Ferenczet, az utolsót azon férfiak közül, kik az akadémia keletkezésének első korsza­kától fogva ernyedetlen buzgalommal és lankadatlan szorgalommal tettek szolgálatokat, kit kivételesen többi társai felett az isteni gondviselés ama ritka kedvezményben részesített, hogy több mint fél száza­dig gazdagítható irodalmunkat munkásságával, szo­morú szívvel kisértük sírba. Benne veszitek el utolsó tagját azon triumvirátusnak, mely a mi első ifjúsági korunkban oly lelkesítőleg és annyi eredménynyel hatott az uj nemzedékre, ki első irta meg irodalmunk történetét, emlékeztetve a kincsekre, melyeket a múlt­ból leírunk és hozta tudomására a műveit népeknek, hogy van Európa népei közt egy keleti nemzet, mely a költészet kitűnő termékeivel bir. Érdeme a haza és az akadémia körül oly örök, mint emléke feled­hetetlen. Elvesztettük báró Kemény Zsigmondot is, kit rajtunk, közvetlenebb barátain kívül, méltán gyászolja irodalmunk, akadémiánk, mint irodalmunk nemes irányú fejlődésének egyik legkitűnőbb képvi­selőjét. Nemes volt gondolkozása, tiszta erkölcsi ér­zés és mély bíráló tehetség tették munkáit kitűnőkké s a hírlapirodalom terén példényképül szolgálhat az utókornak. Elmondhatjuk róla, hogy a napi publi­­czistikának nemcsak legkitűnőbb, leghatásosabb, ha­­­­nem legnemesebb kifejezője is volt. Birt ő e téren s meggyőződésének bátorságával akkor, midőn az ön­­­­álló vélemény nyilvánítása veszélylyel járt. Kiválóan birt tapintattal a legkényesebb kérdések fejtegetésé­nél. Hűn tolmácsolta a nemzet valódi érzéseit és véd­te jogait a jogfolytonosság rendithetlen alapján és a j­ózanság fegyvereivel; és a­mint egyrészt nem hajolt meg a hatalmasak parancsszava előtt, úgy nem hi­­zelgett a tömegnek,nem alacsonyítált tollát rágal­mak terjesztésére, szenvedélyek felizgatására. Tiszta, érthető, gondos volt a nyelv, melyen irt és példája által az akkor kitűnő napi irodalomban meg­honosította a tárgyilagos diskussiót és a jó ízlést. Kemény sohasem élt vissza a toll hatalmával, mert a tiszta hazafiságnak, a műveltségnek, a rendithetlen meggyőződésnek eszközéül használta azt. Vele a hír­lapirodalomban letűnt a korszak, melyet képviselt. Felettéb szűk a tér, melyet e helyütt emléké­nek jelenben szentelhetek. De ha rólam valamivel hosszabban emlékezem meg, tulajdonítsák azt azon őszinte barátságnak, melylyel irányában viseltettem, azon évekig tartó szorosabb viszonynak, mely még 1848-ben kezdődött, midőn a törvényhozás termében is egymás mellett foglaltunk helyet. Később az emi­­gratióból visszatérve, az ötvenes években én is egyik­munkatársa valók nagyjelentőségű lapjának. Azok, kik csak felületesen ismerék, nem voltak képesek megismerni egy őt jellemző, látszólagos el­lentétet. Ő sötét színben látta a jövőt, és mégis ezen férfiú, ki a hiú dicsvágyat megvetette, ki túlzott re­ményeket tán első fiatal kora óta nem táplált, egy életen át munkál és küzd, és vélt pessimismusa da­czára a lelkesedés hangján tud szólani. Harminc­ éven át nincs oly politikai vagy irodalmi kérdés ha­zánkban, mely iránt lelke egész hevével ne érdeklőd­nék, sőt maga is tevékeny részt vesz benne, mindig bölcs mérséklő szellemben, a tárgy alapos isme­retével. Hiszen nem is abban kételkedett ő, mintha Magyarország előbb-utóbb ki ne vívná alkotmányos jogait. A mi iránt reményei csekélyek voltak, az a képességünk, vájjon annyi előrehaladt nagy nemzet s annyi hatalmas állam között képesek leszünk-e a szellem fegyverével méltó helyre küzdeni fel magun­kat ? képesek leszünk-e mi, kik az ellentállás negatív munkájában oly rendkívüli erélyt és együttartást ta­­nusítánk, szabaddá téve, a cselekvés, a szorgalmas munka terén bölcsen, előrelátólag, öntudatosan és kö­vetkezetesen, de nemzetünk géniusa szerint, az adott viszonyokhoz képest életképeset alkotni s hazánkat a rend s az anyagi jólét azon fokára emelni, mely fennállását biztosítja ? Midőn a nemzet elérte azt, a miért küzdött, nem egy lehangoló előjelt tudott felhozni aggodal­mainak igazolására. Egyet sem hozott fel oly gyak­ran, mint a nemzetnek folyton hanyatló részvétét sa­ját irodalma iránt. Miből magyarázható Keménynek ezen lehan­­goltsága ? Ő a korszaknak legmélyebb gondolkodói közé tartozott. Nem csupán hazai állapotaink fog­lalkoztatták lelkét; mélyen tanulmányozta az összes czivilizált világ politikai és bölcsészeti irányát. A ki ily magaslatokról akarja belátni egy ország és egy egész czivilizált világ jövőjét, annál könnyen veszik a távolabb állók pesszimismusnak és sötétlátásnak azt, a­mi nem egyéb a legmélyebb érdeklődésnél és a messzelátásnál — vagy talán a túlságosan messze­­látásnál. Reméljük, hogy aggodalmai nem fognak telje­sülni s igy az ő művei, szelleme legnemesebb részé­nek ezen tükrei s talán korának legbecsebbjei közé tartozó emlékei, nevével együtt fen fognak maradni. A lefolyt évben vesztettük el gróf Teleki Domokost. A gróf Teleki-név akadémiánk törté­netében arany betűkkel van beírva. Kétségkívül a legnagyobb áldozat, melyet e család egyik kitűnő tagja, József, hozott s lett egyik legnevezetesebb alapítója akadémiánknak, nemcsak nagy könyvtárá­nak ajándékozása által, hanem — ami az áldozatok közt mindig az első helyen áll — egy egész hosszú életen át folytatott nagy munka, a »Hunyadyak kora» tulajdonjogának felajánlása által. Gróf Teleki Domokos érdemei nevezetesek, nemcsak ha pártfogója volt az irodalomnak, és a nemzeti tudományosságnak, hanem maga is, mint író és mint tudós szerepelt, bár érdemei közt legna­gyobb az, hogy egész életét egy eszmének szen­telte ugyanazon a fáradhatatlan buzgalommal, — s ha szabad magamat igy kifejeznem — ugyanazon ma­kacs kitartással, mely József bátyját jellemzé, — együttműködött, sőt vezérszerepet játszott ama buzgó hazafiak sorában, kik a Magyarországtól oly hosszú időre elszakadt Erdélynek az anyaországgal való egyesítésén fáradoztak. Ő azon örömben részesült, hogy teljes mérvben elérve láthatta azt, mit élete feladatául tűzött ki. Példányképe volt ama magyar nagyuraknak, kik azt, mit a közéletben tettek, szeré­nyen, minden feltűnési vágy nélkül, távol minden személyes érdektől, állhatatosan vittek végbe s nem kérték jutalmát szolgálataiknak. Emlékezzünk meg kegyelettel K. Sina Simon­ról, akadémiánk igazgató­tanácsának azon kitűnő tagjáról, ki akadémiánk alapítói közt az alapítvány nagyságát tekintve első helyet foglal el. Mint nemes lelkű magyar nagyúr, K. Sina Simon nemcsak a tudo­mányok előmozdításának érdekében hozott áldoza­tokat , hanem megragadott minden alkalmat a nemes czélok előmozdítására. De e mellett jótékonyságát kiterjeszté az ínség enyhítésére, a szenvedők és szű­­kölködők gyámolítására, az egyesekre, mint a közre. Ritka jelenség volt ő azok közt, kiket a sors anyagi kincsekkel megáldott, hogy a hatalommal, melyet a pénz nyújt, csak jót, üdvöset és nemest igyekezett te­remteni. Ez volt azon kamat, mely után nemes lelke leginkább vágyódott. A legközelebbi napokban az akadémiát újabb veszteség érte. Igazgató-tanácsosa, gr. W­a­­­d­s­t­e­i­n János halála által egyikét azon kitűnő férfiaknak vesztte el, kik, mint ifjak, a Széchenyi-korszakban él­tek, az ő törekvéseiben osztoztak és — habár szeré­nyebb ambíczióval — lelkesülni tudtak ama törekvé­sekért, melyek Széchenyit és korszakát jellemzik. A szép művészetek alapos ismerője és pártfogója, gróf Waldstein érdemei elismeréssel találkoztak. Midőn a legközelebb lefolyt években szenve­dett veszteségekről megemlékezünk és visszagondo­lunk ama korra, melyben, hogy a számos közül csak néhányat említsek — az irodalom és a politikai élet terén egy Deákot, Széchenyit, Eötvöst, Kölcseyt lát­tunk működni egyszerre, midőn az irodalomban Vö­­rösmartyt, Berzsenyit, Bajzát, a Kisfaludyakat, Toldyt és később Aranyt és Petőfit láttuk hatni, nem a hanyatlás, de az emelkedés, az ifjúság életerős fej­lődési korszakának kell tekintenünk. És hasonlítva ama kort a jelenhez, méltán támadhat bennünk ag­godalom : nem lépett-e nemzetünk a hanyatlás kor­szakába? Vén ülünk-e, vagy csak egyikét éljük azon, más nemzetek életében is néha előfordult korsza­koknak, midőn az apáthia bizonyos neme áll be, nem azért, mintha megszakadt volna a kitűnő férfiak sorozata s a jeles tehetségek és nemes jellemek hi­ányoznának, kik vezetni hivatják a a nemzetet; de mert gyakran terméketlen sziklára hull a vetőmag és az ellentétes áradat közt elhamvad az éltető szik­ra? Ma is vannak —talán számosabban, mint az­előtt — jeleseink a tudomány minden ágában, mun­kásságuk sokoldalú, tevékenységük szélesebb meder­ben mozog — és mégis minden ez irányban való működés, mily távol áll ama hatástól, melyet e szá­zad első felében az akkori kitűnő férfiak eszközölni tudtak. Kik, mint ifjak éltük e korszakot, s tanúi va­­lánk azon hatásnak, melyet az eszmék világában egyes kitűnőségeink teremteni képesek valának, küzdve az idegen kezek közt levő s az ország ha­tárain kívül helyezett hatalommal, mi, kik szemléltük, hogy midőn később a hatalom szentesített törvények alapján az ország kezeibe jutott, mekkora erőt volt képes a nemzet kifejteni, rövid pár hónap alatt tör­vényes és alkotmányos önállásának védelmére, kik átéltük az alkotmányos élet szünetelésének súlyos, hosszan tartó korszakát, mely alatt egy akaratba, egy érzésbe olvadt az egész nemzet; kik később a kedvező alkalmat felhasználva, a nemzet bölcs veze­tőjének, Deák Ferencznek intésére láttuk, hogy mennyi ildomot, óvatosságot, helyes számítást és szi­lárdságot tudott kifejteni a magyar nemzet: mi öröm­mel hittük és hirdettük, hogy »nemzetünk nem a hanyatló, de az ifjú erővel biró, fejlődő nemzetek sorába tartozik, mely hosszú életre és szép jövőre van hivatva.« De mit mutatott az utóbbi évek tapasztalása ? Visszanyertük az önálló és független cselekvési sza­badságunkat és rajtunk állt hazánkat gondos, öntu­datos és kitartó munkásság által a béke áldásai közt szellemi és anyagi erőben növelni. De a helyett áten­gedtük magunkat czél és terv nélkül a különböző

Next