Pesti Napló, esti kiadás, 1876. június (27. évfolyam, 126-148. szám)
1876-06-12 / 134. szám
134. szám. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségire intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, Hétfő junius 12.1876. ESTI KIADÁS. ______________27. évfolyam, Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az esti kiadás postai kfuldnkfildéséért felül fizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a Pesti Napló kiadóhivatalába Budapest, Barátok tere, Athenaeum-épület küldendők. Budapest, június 12. A képviselőház ma folytatólag tárgyalta a kikerekítési javaslat 1. §-ának 19-ik és 20-ik pontját Hajdú és Szabolcs megyéről. Szólott valamennyi szabolcsi s hajdukerületi képviselő és beadott majd mindegyike módosítványt. A szavazás csak két órakor következett be, s ekkor elfogadtatott a közigazgatási bizottság javaslata. Bécsből azon gyászhír érkezett, hogy b. Holzgethan Lajos közös pénzügyminiszter ma meghalt. Keletnek megrázó catastrophákban gazdag eseményei foglalták le az elmúlt hét alatt a politikai világ figyelmét s a nagy közönségnek érdeklődését A serail titkos homályába egy pillanatra behatolt az emberi sejtés. De csak egy szultán holttestét volt képes meglátni: azt, hogy mikép lett Abd ul-Azizi csöndesember őre, alig fogja megtudni a világ. A hivatalos hírek öngyilkosságról szólnak, sőt, hogy ezt valószínűbbé tegyék, őrülési rohamot constatálnak, mely eloszlasson minden kételyt az iránt, hogy az elsatnyult, minden tetterejéből kivetkőztetett uralkodó csakugyan el tudta legyen magát határozni arra, hogy inkább meghal saját keze által, mintsem tovább éljen szörnyű megaláztatásában. A hullához meghívott tizenkilenc orvos a pathologicus anatómia bizonyosságával constatálta a »causa ’mortis«-t. Megmérték a sebek hoszszát, mélyét; minutiosus pontossággal meghatározták, hogy hány és minő ütereket metszett át az élesre köszörült 10 centiméter hosszúságú olló. Sőt még az olló irányát is meghatározták, melyben az a sebekbe hatolt. A »causa mortis« tehát kétségkívül: elvérzés. Az, ami ezen kívül van az orvosi látleletben, már nem az orvosi tudomány körébe vág, s azon kérdésre, mely az orvosokhoz intéztetett, várjon valószinüe, hogy öngyilkossági szándék ejtette e sebeket, a nem- orvos is egész bátran megadhatta volna azon semmitmondó udvarias feleletet: valószínű. De bármint álljon is a dolog, az kétségtelen, hogy A b d u l-A z iz az osozmán állambölcseség hagyományos traditióit töltötte be halála által, mely állambölcseség borzasztó következeteséggel tudta a tróntól megfosztott uralkodókat teljesen ártalmatlanná tenni. A szomorú tragoedia, mely a Dolma- Bagdse-ban kezdődött és Top-Kap-ban véget ért, úgy látszik, meghozta Európa nyugalmát, s a lefolyt hét eseményei méginkább alkalmasak arra, hogy az európai béke megzavarása iránti aggodalmakat megnyugtassák. A Gorcsakoff-jegyzék átadása az új események következtében, valószínűleg mindenkorra, legalább jelen alakjában, elnapoltatok. V. Murad, az új szultán, hivatalosan kérte elismertetését az európai udvaroknál, mi részben meg is történt. A felkelés ez események következtében szünetelt. A porta, közvetítők mellőzésével, érintkezésbe lépett a felkelőkkel, s kölcsönös megállapodás folytán hat heti fegyverszünet jött létre, mely alatt a felkelők panaszaikat és óhajaikat az új szultán elé terjeszthetik. A szultán egyúttal rendeletet intézett minisztériumához, melyben a reformprogrammnak mielőbbi elkészítésére hívja fel őket. A softáknak a Seik-ül-Izlam a fegyverviselést megtiltotta. A dolgok ezen örvendetes fordulata az európai hatalmak között, úgy látszik, csak Oroszországot nem elégítette ki, bár kezdetben, a »Nordd. Alig. Zig« magatartása után ítélve, a német kormány eljárása is aggodalmat keltett, úgy, hogy a hét közepe felé azon egyszerű hír, hogy az orosz czár nyolcz nappal tovább marad Emsben . Vilmos császár néhány nappal később utazik oda, az egész európai közvéleményre a legnyugtalanítóbb hatást gyakorolta. Ha ehhez hozzáveszszük azon hírt, hogy Szerbia összes hadereje a határon állt, s csak jelre várt, hogy azt átléphesse, előttünk áll a helyzetnek nem épen derült képe, mely a béke iránti legvérmesebb reményeket is képes volt lehangolni. Az angol kabinet erélyes fellépése azonban, úgy látszik, megtette a kellő hatást. A hatalmas angol flotta nem hagyhatott kétségben senkit az angolok politikája iránt, melyet találólag jellemzett az angol világlap, mondván: »Anglia nem engedheti, hogy Oroszország bűntelenül széttéphesse az 1856 -i szerződést s támadó politikáját újra felvegye ott, hol azt a krími háború megszakította.« És az angol kormány harczias intézkedései csakugyan arra mutatnak, hogy az angol kormány kellőleg el akar készülni arra, hogy az eseményekkel sikerrel szembeszállhasson. Tény az, hogy az orosz politika a hét vége felé határozottan és váratlanul békés fordulatot vett. Az orosz kormány hivatalosan közölte a világgal, hogy Szerbiát és Montenegrót arra utasította, hogy minden háborús tüntetéstől tartózkodjanak. A porta sem késett felvilágosításokat kérni Szerbiától a felfegyverkezés tekintetében. Sőt az orosz kormány, mint írják, Andrássy kivonatára, egyenesen rászólását fejezte ki Csernajev orosz extábornok, szerb fővezér, eljárása felett. Az emsi találkozásra nézve is igen békés szellemű magyarázatot adnak a német lapok. Mint egy félhivatalos német lap mondja : »A német politika törekvései mindenekelőtt a béke fenntartását tartják szem előtt, s irányadó körökben azon szilárd hit uralkodik, hogy, mint eddig, e törekvéseket jövőre is siker koronázandja. Szóval, a béke iránti remények a hét vége felé nagyban megszilárdultak, bármily borúsnak is látszott a hét kezdetén a politikai láthatár. Az országgyűlési szabadelvű kör folyó év június hó 13-kán délután 6 órakor értekezletet tart. Tárgya : A záloglevelek biztosításáról szóló törvényjavaslat. Budapest, június 12. (A diplomatiai actióról, mely az utolsó napokban lefolyt, számos részletet közlünk alantabb, úgyszintén táviratainkban. A béke biztosítottnak látszik, s Oroszország meghagyása folytán Szerbia is követet küld Konstantinápolyba, ki biztosítja a török kormányt Szerbia békés intenzióiról. (!) Közvetlenül Abdul-Aziznak a tróntól való megfosztását követő napokban a helyzet egészen más volt. A háború, ha a most napirenden levő leleplezéseknek hinni lehet, kikerülhetetlennek látszott. Mint a »N. Fr. Pr.« írja, a szultánnak a tróntól való megfosztatása rendkívül meglepte Sándor czárt és Gorcsakoffot. A czárra és miniszterére azonban ellenkező hatást tett. Gorcsakoff azt követelte, hogy a hatalmak ne ismerjék el egyelőre az új szultánt, sürgessék a berlini memorandum elfogadását, és e közben tegye meg Oroszország a háborúra való előkészületet. Gorcsakoff bizonyosnak tarta, hogy Szerbia egy hét alatt megkezdi a háborút. Mind a német, mind az osztrák-magyar kabinet egész erélylyel hatott azárra a Hebo érdekében. Gr. Schuwaloff, a londoni orosz követ, s Mihály nagyherczeg Emslre hivattak s a czár elnöklete alatt a tanácskozások egymást érték. Mihály nagyherczeg Oroszország állapotáról tett jelentést ; a londoni orosz követ pedig arról, hogy Anglia el van tökélve a végletekre, s hogy Oroszország pedig a háború czéljából Londonban felveendő kölcsönt illetőleg nem számíthat az angol tőkepénzre. A követ e tekintetben kezdeményezett tárgyalásainál mindenütt határozott visszautasításra talált. Ez okok hatottak a czárra s az emsi tanácskozások eredménye már junius 8-án az volt, hogy Oroszország viszszavonul, s az uj szultán elismertetik. A szerb küldöttnek ily értelmű utasítások adattak s mint az alábbi sürgöny tudatja, Szerbia engedelmeskedik. A hatalmak között most, a berlini memorandum elejtése mellett, újabb közös rádió ügyében folytattatnak a tárgyalások, melyekhez Anglia is csatlakozhatik. (A szabadelvű párt tegnap d. e. 10 órakor tartott értekezletén Go ro ve elnök előterjesztő a jelen ülésszak alatt tárgyalandó kérdések sorozatát, felhíván az értekezletet nyilatkozzék, mit kíván tárgyalni ez alkalommal. Rövid vita után abban történt megállapodás, hogy a jelen ülésszak alatt az uzsora-törvényjavaslat tárgyalására idő nem lévén, az az őszi ülésszakra halasztatik. Felvételnek azonban a kérdés sürgős volta miatt a tömösi és az ozsovai vasútról szóló törvényjavaslatok. Ezek felolvastatván, az értekezlet által el is fogadtattak. Az igazságügyminiszter felszólalására kimondatott, hogy tárgyaltatnak még ezúttal a záloglevelekről szóló törvényjavaslaton a főrendek által tett módosítások. Elintéztetnek továbbá a függőben levő apróbb kérdések név szerint Helffy határozati javaslatára és Iványi interpellációjára nézve megadatván a válaszok, ezek felett dönteni fog a ház. Plachy Bertalan a belügyi miniszterhez az 1868 dik évben a szeszárulásra vonatkozólag kibocsátott miniszteri intézmény módosítása tárgyában intéz kérdést. E rendelet megengedi a 30 foknyi szesz árulását ipari czélokra és házi szükségre, valamint a gyárilag készített figuöröket, de az elkobzáson kívül más administratív megtorlást nem alkalmaz, s így nem veszi elejét a regaletulajdonos jogai bitorlása, s nagymérvű megkárosodásának. Az 1836 és 1840-diki törvényeknek ide vonatkzó intézkedései, melyek a panaszost a rendes perutra utasítják, a jelenlegi forgalmi s gazdászati élet igényeinek már nem felelnek meg, mert a kis boltosok, s velők a visszaélések száma nagyon megszaporodott. Boldog, boldogtalan siet, bejegyeztetni czégét, hogy a szesz-árulással üzérkedhessék ; a falusi kis boltos mindmegannyi korcsmáros anélkül, hogy a korcsma-jövedelem utáni jövedelmi adót fizetné. Szóló ismer községeket, hol a regale bérletéért harmadrészét sem akarják most adni, a nagymérvű visszaélések folytán, a nyolc év előtti bérletnek. Az államra sem lehet közönyös azon pénzügyi szempont, hogy egy jövedelmi adótárgy értéke évről évre rendszeresen csökkentessék, minden megfelelő nemzetgazdászati előny nélkül, mi mellett, mint regale tulajdonos is nagymérvű kárt szenved. Szóló azt hiszi, hogy az államnak, mint jogi intézménynek, a szerzett jogok megvédése, és nem azoknak rendszeres mellőzése képezi feladatát, s felkéri a minisztert, hogy az említett rendelet folytán keletkezett visszás állapoton erélyes, megtorló administratív rendszabályok által mielőbb segítsen. A miniszterelnök e kérdést, melybe az ipartörvény is belejátszik, egyikének tartja a legnehezebbeknek, intézkedéseket helyez legközelebb kilátásba, melyek által administrativ után a regaletulajdonos jogos érdekei lehetőleg megfognak avatni, s ez általa is beismert visszaéléseknek eleje vétetni. E részben a kereskedelmi s pénzügyi minisztériumokkal egyetértőleg fog eljárni. (Uralkodók összejövetele Emsben.) Emsből, f. hó 10-ről azt sürgönyzik, hogy az orosz czár végleges megállapodás szerint f. hó 18-ikáig marad Emsben, Vilmos császár pedig június 15-én érkezik oda. (A magyar parliamenti reform.) A »Polit. Corr.«-nek írják Budapestről f. hó 9-ről. A megye kikerekitési javaslattal, melynek tárgyalása már most egy hete húzódik el, nagyjából be volna fejezve a közigazgatás reformja, melyet Tisza Kálmán — parliamentünket kitűnően ismerve — így inscenált és nem máskép. Mert az új közigazgatás nem új és nem közigazgatás, amíg a főispán, mint felsőházi tag az év legnagyobb részét székhelyétől távol, a fővárosban tölti. A felsőházat, legalább részben, a főispánok viszonyát illetőleg okvetlen reformálni kell, hogy a közigazgatási reform gyakorlatilag érvényesülhessen. Őszkor a törvényhozásnak csakugyan elő fog terjesztetni egy tvjavaslat, mely a főispánoktól elveszi a felsőházi tagságot és e helyett a koronának azon jogot adja, hogy az ellenjegyző felelős miniszterelnök közreműködése mellett bizonyos számú regalistákat hívjon meg, minek ezelőtt Erdélyben voltak. E meghívás életfogytigra szóló. Azt is tervezik, hogy a franczia senatus mintájára a képviselőház is választana felsőházi tagokat , de csak az illető országgyűlés tartamára. Különben a minisztertanács e felületesen vázolt reformot még nem beszélte meg kimerítően, de az tény, hogy a reformot nagyjában ily alakban s a legközelebbi ülésszakra tervezik. (A képv. ház igazságügyi bizottsága mint értesülünk, a jelen ülésszak tartama alatt végig akarja tárgyalni a békebírákról szóló törvényjavaslatot, úgy hogy a jövő ülésszakon azt a ház mindjárt tárgyalhassa. (A romániai egyezmény.) A tegnapi hivatalos lap az 1876: 19-ik törvényczikket teszi közzé, mely az osztrák-magyar monarchia és a Románia fejedelemség közt kötött kereskedelmi egyezmény beczikkelyezéséről szól. A hir. lap az egyezmény franczia és magyar szövegét kezdi közölni. (A török trónváltozásról) újabb részleteket jelentenek, melyek érdekesen jellemzik a nagy eseményt, így nevezetesen egy levelező leírja Murad szultán első nyilvános megjelenését. Péntek egy hete Murad szultán először ment a mecsetbe, nyilvánosan imádkozni. A Sofia-mecsetbe ment, nyitott fogaton a Galata-városrészen át. Az utczákon óriási néptömeg hullámzott, mely kivált a tőzsde előtt viharos lelkesedéssel üdvözli az új szultánt; mindenki a maga nyelvén szólt, pedig sokféle nyelven beszélnek itt. Murad örömtől sugárzó arczcal köszöngetett jobbra-balra, fehér keztyüs kezeivel. Ez annál feltűnőbb volt, mert Abdul-Aziz sohase köszönt a népnek; ha a katonák üdvözölték, akkor is legfeljebb kezét hanyagul a fezhez emelte. Abdul-Aziz keztyűt se viselt soha, az illető levelező e két jelenséget igen nevezeteseknek tartja. Szambulban még nagyobb volt a lelkesedés ; virágokat szórtak a szultán fogatába stb. A keresztények is részt vettek az általános örömben; lelkesedésüknek áradozó feliratokban adnak kifejezést. Murad szultán — szemben a régi szokással — igen nyájasan fogad mindenkit. Abdul-Aziz öngyilkosságáról még a következő részleteket jelentik: Az elűzött szultán a Tseragán-palotában lakott, mely egyik oldalán a Bosporusra néz. Szombat este lejött lakásából és hosszabb ideig járt-kelt a parton. Az őr felkérte,hogy menjen vissza szobájába, de Abdul-Aziz revolvert vett ki zsebéből és a katonára lőtt. A fegyver csütörtököt mondott. Abdul- Aziz visszavonult. Fegyvereit elvették tőle, ekkor tükröt és ollót kért, hogy megnyitja szakállát, amit csakugyan maga szokott végezni. Validé szultána adott neki kis ollót. Abdul-Aziz azután megkérte hogy főzessen neki valami ételt, de személyesen ügyeljen a főzésre. A szultána elment és az exszultán kivégezte magát. A hosszú csend gyanút keltett nejeiben, kifeszítették a szobát és halva találták Abdul-Azizot. Egy félhivatalos levelező leírja e jelenetet és azután így folytatja: »Sok ember itt azt hiszi, hogy gyilkosság történt, a régi török szokások és nézetek szerint e feltevés épen nem volna jogosulatlan. De a feltevés mégis alaptalan.« A levelező e nézet támogatására azt hozza fel, hogy Abdul-Aziz saját nejei és gyermekei körében volt, akik mind megvédték volna. A kormány körében még nincs teljes egyetértés. Midhat pasa mielőbb nemzetgyűlést akar egybehívni, de Hussein Avni ellenzi ezt, miután Midhat most már az államtanács elnöke lett, kétségtelen, hogy a szultán az ő felfogását helyesli. A magyar tudományos akadémia 36-ik közülése. — jan. 12. Akadémiánk tegnapelőtt óta egy világraszóló névvel gazdagodott; igazgatótanácsában, mely ügyeit vezeti, mindig olyan férfiak ültek, kik a nemzet élén haladtak; e férfiak sorába szombaton (f. hó 10-én) este — mint halljuk — az igazgótanács oly férfiút igtatott, ki nemcsak a magyar nemzet, de egész Európa sorsának intézésében is döntő szerepet visz : az igazgató tanács ugyanis tagjai közé választá gróf Andrássy Gyulát, monarchiánk külügyminiszterét. Az ünnepélyes közülés tegnap délelőtt tartatott az akadémia dísztermében; az elnöki asztalt gróf LónyaiMenyhért, Cengery Antal, Arany János és dr. Szabó József foglalták el; az emelvényen ott voltak Trefort Ágoston miniszter, K. Vay Miklós, gr. Károlyi György, Szögyényi-Marich László a városi hatóság képviselői stb. Közönség a teremben valamint a karzaton szép számmal jelent meg. Az elnöki megnyitó-beszédet nagy figyelemmelhallgatták és kivált azon szép részét, mely Széchenyi István hátrahagyott irataira hívja fel a nemzet figyelmét, melegen megéljenezték. A beszéd egész terjedelmében igy hangzik: Lónyay Menyhért gróf: Egy rövid év telt el ismét akadémiánk életében, mely már közel egy fél századon át egybeszőve a nemzet életével, osztozva annak jó és balszerencséjében, ezzel egy ideig élni van hivatva. Ezen év, mely a magyar tudományos akadémia legutóbbi nagy ülése óta lefolyt, a csendes munkásság éve volt ugyan, de a mellett nagy veszteségeket és mélyen érzett fájdalmat hozott reánk. Egy elmúlt, nevezetes korszak tényezői voltak azok, kiket a halál tőlünk elragadott. Mikor e férfiak feltűntek hazánk történetében, a nemes érzés, az önzetlen, egyetértő tevékenység uralkodott. Nem létezett akkor éles ellentét magyar és magyar közt; a nemzet legjobbjai és legkitűnőbbjei egyesültek, hogy azon csekély erővel és a még csekélyebb hatalommal, melylyel rendelkeztek, megvessék nemzetünk újjászületésének alapját. E korszak egyik legszebb s maradandó alkotása volt a m. tud. akadémia, melynek létesítésére nemes áldozatkészségben összefogtak és továbbfejlesztésében versenyeztek nemcsak azok, kik a tudomány és irodalom terén kitűnő állást vivtak ki maguknak, hanem azok is, kiket ősi név, magas állás, nagy vagyon, párosulva hazafias buzgalommal kitűnőkké tettek mások felett. Természetes tehát, hogy ha e letűnt korszakból a legjelesebb hazafiakat egymásután elköltözni látjuk közülünk, a fájdalom e veszteség fölött nemcsak az akadémiát, hanem a hazát is érte. Az akadémia egy rövid év alatt igazgatótanácsának hat kitűnő tagját vesztette el, kik közül négy az akadémia beltagjai közé tartozott. Ha e nevek során végig tekintünk, az első gondolat önkénytelenül felmerül: ki fogja e férfiak helyét méltón pótolhatni ? Nemzetünk életében lesznek bizonyára ismét nevezetes korszakok, melyek hatása alatt polgári erényekben gazdag, bölcseségben és hazafias érzésben kitűnő férfiak fognak fejlődni, kik tevékeny életüket a nemzet boldogulásának szentelve diszei lesznek az akadémiának is, de Deák Ferenczhez mindenben hasonlót nem fog az utókor teremthetni és igy a szenvedett veszteség örökös marad s az ő emléke nemzedékről nemzedékre,a legkésőbb utókorig a kegyelet legszentebb érzetével fog környeztetni. Mit mondjak róla egyebet, kinek nevének említése annyi nemest és magasztost foglal magában,mint hogy holtában is ragaszkodunk hozzá, kinek vezetését életében követtük , kinek személyét hálás szeretettel környezte az egész nemzet, környeztük mi is. De nem ez az alkalom, róla bővebben szólam; az akadémia egyik külön nagy ülésében fogja emlékét méltán megünnepelni. Toldy Ferenczet, az utolsót azon férfiak közül, kik az akadémia keletkezésének első korszakától fogva ernyedetlen buzgalommal és lankadatlan szorgalommal tettek szolgálatokat, kit kivételesen többi társai felett az isteni gondviselés ama ritka kedvezményben részesített, hogy több mint fél századig gazdagítható irodalmunkat munkásságával, szomorú szívvel kisértük sírba. Benne veszitek el utolsó tagját azon triumvirátusnak, mely a mi első ifjúsági korunkban oly lelkesítőleg és annyi eredménynyel hatott az uj nemzedékre, ki első irta meg irodalmunk történetét, emlékeztetve a kincsekre, melyeket a múltból leírunk és hozta tudomására a műveit népeknek, hogy van Európa népei közt egy keleti nemzet, mely a költészet kitűnő termékeivel bir. Érdeme a haza és az akadémia körül oly örök, mint emléke feledhetetlen. Elvesztettük báró Kemény Zsigmondot is, kit rajtunk, közvetlenebb barátain kívül, méltán gyászolja irodalmunk, akadémiánk, mint irodalmunk nemes irányú fejlődésének egyik legkitűnőbb képviselőjét. Nemes volt gondolkozása, tiszta erkölcsi érzés és mély bíráló tehetség tették munkáit kitűnőkké s a hírlapirodalom terén példényképül szolgálhat az utókornak. Elmondhatjuk róla, hogy a napi publiczistikának nemcsak legkitűnőbb, leghatásosabb, hanem legnemesebb kifejezője is volt. Birt ő e téren s meggyőződésének bátorságával akkor, midőn az önálló vélemény nyilvánítása veszélylyel járt. Kiválóan birt tapintattal a legkényesebb kérdések fejtegetésénél. Hűn tolmácsolta a nemzet valódi érzéseit és védte jogait a jogfolytonosság rendithetlen alapján és a józanság fegyvereivel; és amint egyrészt nem hajolt meg a hatalmasak parancsszava előtt, úgy nem hizelgett a tömegnek,nem alacsonyítált tollát rágalmak terjesztésére, szenvedélyek felizgatására. Tiszta, érthető, gondos volt a nyelv, melyen irt és példája által az akkor kitűnő napi irodalomban meghonosította a tárgyilagos diskussiót és a jó ízlést. Kemény sohasem élt vissza a toll hatalmával, mert a tiszta hazafiságnak, a műveltségnek, a rendithetlen meggyőződésnek eszközéül használta azt. Vele a hírlapirodalomban letűnt a korszak, melyet képviselt. Felettéb szűk a tér, melyet e helyütt emlékének jelenben szentelhetek. De ha rólam valamivel hosszabban emlékezem meg, tulajdonítsák azt azon őszinte barátságnak, melylyel irányában viseltettem, azon évekig tartó szorosabb viszonynak, mely még 1848-ben kezdődött, midőn a törvényhozás termében is egymás mellett foglaltunk helyet. Később az emigratióból visszatérve, az ötvenes években én is egyikmunkatársa valók nagyjelentőségű lapjának. Azok, kik csak felületesen ismerék, nem voltak képesek megismerni egy őt jellemző, látszólagos ellentétet. Ő sötét színben látta a jövőt, és mégis ezen férfiú, ki a hiú dicsvágyat megvetette, ki túlzott reményeket tán első fiatal kora óta nem táplált, egy életen át munkál és küzd, és vélt pessimismusa daczára a lelkesedés hangján tud szólani. Harminc éven át nincs oly politikai vagy irodalmi kérdés hazánkban, mely iránt lelke egész hevével ne érdeklődnék, sőt maga is tevékeny részt vesz benne, mindig bölcs mérséklő szellemben, a tárgy alapos ismeretével. Hiszen nem is abban kételkedett ő, mintha Magyarország előbb-utóbb ki ne vívná alkotmányos jogait. A mi iránt reményei csekélyek voltak, az a képességünk, vájjon annyi előrehaladt nagy nemzet s annyi hatalmas állam között képesek leszünk-e a szellem fegyverével méltó helyre küzdeni fel magunkat ? képesek leszünk-e mi, kik az ellentállás negatív munkájában oly rendkívüli erélyt és együttartást tanusítánk, szabaddá téve, a cselekvés, a szorgalmas munka terén bölcsen, előrelátólag, öntudatosan és következetesen, de nemzetünk géniusa szerint, az adott viszonyokhoz képest életképeset alkotni s hazánkat a rend s az anyagi jólét azon fokára emelni, mely fennállását biztosítja ? Midőn a nemzet elérte azt, a miért küzdött, nem egy lehangoló előjelt tudott felhozni aggodalmainak igazolására. Egyet sem hozott fel oly gyakran, mint a nemzetnek folyton hanyatló részvétét saját irodalma iránt. Miből magyarázható Keménynek ezen lehangoltsága ? Ő a korszaknak legmélyebb gondolkodói közé tartozott. Nem csupán hazai állapotaink foglalkoztatták lelkét; mélyen tanulmányozta az összes czivilizált világ politikai és bölcsészeti irányát. A ki ily magaslatokról akarja belátni egy ország és egy egész czivilizált világ jövőjét, annál könnyen veszik a távolabb állók pesszimismusnak és sötétlátásnak azt, ami nem egyéb a legmélyebb érdeklődésnél és a messzelátásnál — vagy talán a túlságosan messzelátásnál. Reméljük, hogy aggodalmai nem fognak teljesülni s igy az ő művei, szelleme legnemesebb részének ezen tükrei s talán korának legbecsebbjei közé tartozó emlékei, nevével együtt fen fognak maradni. A lefolyt évben vesztettük el gróf Teleki Domokost. A gróf Teleki-név akadémiánk történetében arany betűkkel van beírva. Kétségkívül a legnagyobb áldozat, melyet e család egyik kitűnő tagja, József, hozott s lett egyik legnevezetesebb alapítója akadémiánknak, nemcsak nagy könyvtárának ajándékozása által, hanem — ami az áldozatok közt mindig az első helyen áll — egy egész hosszú életen át folytatott nagy munka, a »Hunyadyak kora» tulajdonjogának felajánlása által. Gróf Teleki Domokos érdemei nevezetesek, nemcsak ha pártfogója volt az irodalomnak, és a nemzeti tudományosságnak, hanem maga is, mint író és mint tudós szerepelt, bár érdemei közt legnagyobb az, hogy egész életét egy eszmének szentelte ugyanazon a fáradhatatlan buzgalommal, — s ha szabad magamat igy kifejeznem — ugyanazon makacs kitartással, mely József bátyját jellemzé, — együttműködött, sőt vezérszerepet játszott ama buzgó hazafiak sorában, kik a Magyarországtól oly hosszú időre elszakadt Erdélynek az anyaországgal való egyesítésén fáradoztak. Ő azon örömben részesült, hogy teljes mérvben elérve láthatta azt, mit élete feladatául tűzött ki. Példányképe volt ama magyar nagyuraknak, kik azt, mit a közéletben tettek, szerényen, minden feltűnési vágy nélkül, távol minden személyes érdektől, állhatatosan vittek végbe s nem kérték jutalmát szolgálataiknak. Emlékezzünk meg kegyelettel K. Sina Simonról, akadémiánk igazgatótanácsának azon kitűnő tagjáról, ki akadémiánk alapítói közt az alapítvány nagyságát tekintve első helyet foglal el. Mint nemes lelkű magyar nagyúr, K. Sina Simon nemcsak a tudományok előmozdításának érdekében hozott áldozatokat , hanem megragadott minden alkalmat a nemes czélok előmozdítására. De e mellett jótékonyságát kiterjeszté az ínség enyhítésére, a szenvedők és szűkölködők gyámolítására, az egyesekre, mint a közre. Ritka jelenség volt ő azok közt, kiket a sors anyagi kincsekkel megáldott, hogy a hatalommal, melyet a pénz nyújt, csak jót, üdvöset és nemest igyekezett teremteni. Ez volt azon kamat, mely után nemes lelke leginkább vágyódott. A legközelebbi napokban az akadémiát újabb veszteség érte. Igazgató-tanácsosa, gr. Wadstein János halála által egyikét azon kitűnő férfiaknak vesztte el, kik, mint ifjak, a Széchenyi-korszakban éltek, az ő törekvéseiben osztoztak és — habár szerényebb ambíczióval — lelkesülni tudtak ama törekvésekért, melyek Széchenyit és korszakát jellemzik. A szép művészetek alapos ismerője és pártfogója, gróf Waldstein érdemei elismeréssel találkoztak. Midőn a legközelebb lefolyt években szenvedett veszteségekről megemlékezünk és visszagondolunk ama korra, melyben, hogy a számos közül csak néhányat említsek — az irodalom és a politikai élet terén egy Deákot, Széchenyit, Eötvöst, Kölcseyt láttunk működni egyszerre, midőn az irodalomban Vörösmartyt, Berzsenyit, Bajzát, a Kisfaludyakat, Toldyt és később Aranyt és Petőfit láttuk hatni, nem a hanyatlás, de az emelkedés, az ifjúság életerős fejlődési korszakának kell tekintenünk. És hasonlítva ama kort a jelenhez, méltán támadhat bennünk aggodalom : nem lépett-e nemzetünk a hanyatlás korszakába? Vén ülünk-e, vagy csak egyikét éljük azon, más nemzetek életében is néha előfordult korszakoknak, midőn az apáthia bizonyos neme áll be, nem azért, mintha megszakadt volna a kitűnő férfiak sorozata s a jeles tehetségek és nemes jellemek hiányoznának, kik vezetni hivatják a a nemzetet; de mert gyakran terméketlen sziklára hull a vetőmag és az ellentétes áradat közt elhamvad az éltető szikra? Ma is vannak —talán számosabban, mint azelőtt — jeleseink a tudomány minden ágában, munkásságuk sokoldalú, tevékenységük szélesebb mederben mozog — és mégis minden ez irányban való működés, mily távol áll ama hatástól, melyet e század első felében az akkori kitűnő férfiak eszközölni tudtak. Kik, mint ifjak éltük e korszakot, s tanúi valánk azon hatásnak, melyet az eszmék világában egyes kitűnőségeink teremteni képesek valának, küzdve az idegen kezek közt levő s az ország határain kívül helyezett hatalommal, mi, kik szemléltük, hogy midőn később a hatalom szentesített törvények alapján az ország kezeibe jutott, mekkora erőt volt képes a nemzet kifejteni, rövid pár hónap alatt törvényes és alkotmányos önállásának védelmére, kik átéltük az alkotmányos élet szünetelésének súlyos, hosszan tartó korszakát, mely alatt egy akaratba, egy érzésbe olvadt az egész nemzet; kik később a kedvező alkalmat felhasználva, a nemzet bölcs vezetőjének, Deák Ferencznek intésére láttuk, hogy mennyi ildomot, óvatosságot, helyes számítást és szilárdságot tudott kifejteni a magyar nemzet: mi örömmel hittük és hirdettük, hogy »nemzetünk nem a hanyatló, de az ifjú erővel biró, fejlődő nemzetek sorába tartozik, mely hosszú életre és szép jövőre van hivatva.« De mit mutatott az utóbbi évek tapasztalása ? Visszanyertük az önálló és független cselekvési szabadságunkat és rajtunk állt hazánkat gondos, öntudatos és kitartó munkásság által a béke áldásai közt szellemi és anyagi erőben növelni. De a helyett átengedtük magunkat czél és terv nélkül a különböző