Pesti Napló, 1878. október (29. évfolyam, 237-264. szám)
1878-10-01 / 237. szám
237. szám. Szerkesztési Iroda: Barátok-tere, Athenaeum - épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. líiidó-kicsitíti : Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, kedd, October 1.1878. 29. évi folyasó. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a Festi IS Napló kiadóhivatalába Budapest, Barátok tere, Athenaeum-épület, küldendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ-ra. Az oktoberi évnegyed beálltával s tekintettel a jelen eseményteljes napokra, felhívjuk. olvasóinkat az előfizetés minél előbbi megújítására. Előfizetési árak: Oct.—decz. vége ..... 6 frt Egy hónapra ...... . „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenkint 1 forint. fötp* Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a Pesti Napló kiadóhivatalába (barátok tere, Athenaeum-épület) küldendő. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala Budapest, sept. 30. Miniszterválság van. Midőn néhány héttel ezelőtt bécsi lapokban Széll Kálmán lemondásának híre fölmerült, megjegyeztük, hogy a hir korai, de mondtuk azt is, hogy az occupatióval járó pénzügyi követelések valószínűleg megérlelik a pénzügyminiszterben bizonyos erélyes fellépés szükségességét. Ez, úgy látszik, bekövetkezett. Bécsben napirendre tűzetett a delegátiók elé terjesztendő újabb hitelkövetelés megállapítása. S a magyar pénzügyminiszter értesülvén a Bécsben egyelőre követelt hitel nagyságáról, melyet előreláthatólag további hitelkövetelések fognak követni, ez összegek magasságáért nem hitte elvállalhatni a felelősséget. A miniszterelnök ezt ő Felsége elé terjeszté, és Széll pénzügyminiszter ma Bécsbe hivattatott, így tünteti elő a válság mai stádiumát két kormánypárti lap. Ez elbeszélés folytán konstatálnunk kell, hogy irányzatos koholmány volt mindaz, amit az említett, ügyekben Bécsből a magyar félhivatalos lapokban közöltek. A bécsi sajtóiroda levelei alaptalannak akarták feltüntetni mindazt, amit mi az occupatio költségeiről írtunk, s azt törekedtek bebizonyítani, hogy a boszniai véres kalandot pénzügyileg könnyen elbírjuk. E költség pedig, mint a pénzügyminiszter felszólalása mutatja, oly jelentékeny, hogy attól Széll Kálmán megrettent, s jól megjegyzendő, hogy a költekezésnek még mindig csak az elején vagyunk. Ami a válság időpontját illeti, az mindenesetre olyan, hogy általánosan megdöbbenthet. Hogyan — e kérdés lebeg bizonyára mindenki ajkán — a magyar kormány nem tudta, hogy Bosznia occupatiója tengerpénzbe kerül, a mi nekünk nincs s amit ily terméketlen háborúra az európai pénzpiacz nem hajlandó nekünk kölcsön adni ? S ha mindezt tudta, miért egyezett bele már csak pénzügyi okokból is, az occupatióba? Vagy tán nem is kérdezték az occupatio megkezdésekor s mai napig tűrte, hogy tudta s beleegyezése nélkül hajtassák végre e nagy fontosságú dolog ! Vagy tán valóban hitt a magyar kormány Andrássynak, ki azt állitá, hogy az occupatióhoz nem kell más, mint egy ezred, egy zászló és egy zenebanda? A kormánypárti sajtó mai közléseiből kitűnik, hogy a fentebbi kérdés valamelyikére igenlőleg kell felelni, s bármely kérdés igeneltessék, az egyaránt megbélyegző a magyar kormányra. Ami a válság közvetlen indokait illeti, e felett e percben eltérők a nézetek és hírek. A kormánypárt körében vannak, kik azt hiszik, hogy mind gr. Andrássy, mind a magyar kormány feje felett már összecsaptak az általuk megindított szláv mozgalom hullámai, hogy Bécsben hatalmas liga van, mely már is a saját részére való learatásra érettnek találja a vetést, melynek magvát Andrássy gróf vetette el s maga gr. Andrássy szükségesnek találja a magyar miniszterválsági kérdés fölvetését, hogy ezzel kikémlelje a saját állása miben létét s eshetőleg azt megerősítse. Mi meg vagyunk győződve, hogy jön idő, melyben Andrássy már nem lesz ura az általa megindított szláv politikának, s melyben nem lesz szükség, mint eszközökre, sem Tiszára, sem Andrássyra; — de hogy várjon ma ez idő elérkezett-e már, ez a konjektúrák tárgyát igen, de biztos következtetések alapját nem képezheti. Egyelőre csak arra vagyunk tekintettel, amit a mai kormánypárti lapok a válság indokául mondanak: a pénzbeli követelések magasságára, melyeket a hadügyminiszter emel. Ha csak ez és semmi más az indok, ha csak arról van a szó, hogy egyelőre ne lépjen fel a hadügyminiszter oly követelésekkel, melyektől a delegatio megrettenhet, s melyeket a pénzügyminiszter nem teljesíthet ; ha a magyar kormány egyetért az annexionális politikával (s lapjainak állítása szerint egyetért), akkor a válságnak nagy dobszóval való kihirdetésében alig láthatni mást, mint Tisza Kálmán taktikájának újabb fogását, mely csak arra céloz, hogy a kormány lehanyatlott prestigejét fölemelje, s a kormány mellett bizonyos hangulatot keltsen. S nagyon sok jel e mellett látszik bizonyítani. Bosznia occupatiója s a mi ezzel egyértelmű, állásfoglalásunk a keleten, oly mélyen belevág a monarchia existentiájának kérdésébe, hogy a mi pénzügyi állapotaink mellett is, a felfogás határtalan frivolitására mutatna az, ha ezen ügy egyedül a pénzügyi szempontból tárgyaltatnék. Mi állami, politikai, a monarchia létezésével kapcsolatos szempontokból roszaljuk Bosznia occupatióját; a pénzügyi tekintet e szempontok mellett csak enyhítő vagy súlyosbító körülmény. Ha tehát a magyar kormány, mint lapjai bizonyítják és eddigi tényei mutatják, egyetért a követett politika irányával s csak a költségeken, vagy jobban mondva, a rögtön követelt hitel magasságán akad fel, akkor ma is csak oly téves úton jár, mint azelőtt. Minden delegatív-ülésszak előtt szoktak a hadügyminiszter s az országos pénzügyminiszterek között zsörtölődések felmerülni, s ha ezek ma bizonyára tetemesen nagyobbak is, mint egyébkor, a politika lényegén azzal semmi sem lesz segítve, ha a fölmerült differenciák úgy intéztetnek el, hogy ideig-óráig ható fogásokkal segítenek a pillanatnyi pénzügyi zavaron, s ha ma csak azért szakíttatik meg az occupationális politika folytatása, hogy az tavaszszal ugyanazon czélra, ugyanazon irányban, s még nagyobb költségekkel újra megkezdessék. Széll Kálmán mint pénzügyminiszter, ressortja szempontjából tekinti az egész occupatiót, de az általa fölvetett kérdés csak úgy bírhatna állandó kedvező hatással, ha összeköttetésben az egész helyzettel, tárgyaltatnék. De mi nem látunk semmiféle okot abban bízni, hogy a magyar kormány oly szempontból állítsa fel a kabinetkérdést, mely az eddig követett politikával való szakítást javalja. S míg ennek nem veszszük hírét, tartózkodással fogadjuk a kormánypárti sajtónak a miniszterválságról közlött jelentéseit. A népgyülésről. sept. 30. A tegnapi népgyülés a közérzület imponáló nyilatkozata volt. Hang- és osztálykülönbség nélkül gyűltek össze a polgárok s a tömeges együttérzés hatalmával mondottak ítéletet a minisztérium keleti politikája s a bosnyák hadjárat felett. Kemény szavak mondattak s a nép hallgatta meleg érdeklődéssel, de csendes magaviselettel, kerülve minden botrányt és akadályozva azokat, kik gyanús czéllal botrányt csinálni igyekeztek. A gyűlés sikere ép úgy hatott a résztvevők roppant száma, és a közönség válogatott megjelenése által, mint a példás renddel s a hangulat egyértelműségével. Nem kicsiny dolog volt ez! Népgyűlést tartani Budapesten, a kormány gátló törekvéseivel szemben, mikor sokan a jobb módú polgárság közül is a munkásgyűlések és a decemberi botrányok behatása alatt azon tartózkodó félelemmel gondoltak a népgyűlésre, hogy abból rendzavarás és veszedelem keletkezhetik. Az eszme azonban utat tört, s minden ellene felhozott kifogásokat megcáfolt. Annyira megfelelt az a közérzületnek, a polgárság annyira szükségét érző véleménye szabad nyilvánításának, hogy noha kizárólag szélsőbaloldali férfiak szónokoltak, ami előre tudva volt, az óriási tömegben minden pártkülönbség nélkül állottak a férfiak, s házbirtokosok és kereskedők, honoratiorok és iparosok, fiatalság és munkásosztály keverve éljenzett a szónokoknak s pártolta a határozati javaslatokat. Hogy mennyien gyűltek össze, ki tudná megmondani. De sok ezer volt s a főkapitány hir szerint harminczezerre becsülte az embereket. S ezen roppant tömeg nyugodtan állott órákig s eloszlott csöndesen. Kell-e ennél nagyobb bizonyíték, hogy a népgyűlés a legáltalánosabb érdekeltség kifolyása volt, a közérzületnek valódi kifejezését adta és a népgyűlések feladatának megfelelt ? Kísértsék meg az ellenpróbát! Szerezzen a kormány százöt fővárosi polgárt különböző osztályokból, kik vörös plakátumokon összehívják gyűlésre a népet a kormány politikája mellett; lármázzon a kormánypárti sajtó néhány hétig, hogy ezen gyűlés szükséges és hazafias demonstratio; válaszszon ki Tisza Kálmán a szabadelvű pártból négy szónokot, aki a nép előtt Bosznia occupátióját pártolja, és lássuk az eredményt! A miniszterelnök hivatkozhatik a népről a parlamentre s ezt fogja is tenni. S a népgyülés megtartatott, határozatokat hozott s elmúlt; Tisza Kálmán pedig marad és folytatja bosnyák politikáját. A népgyülések czélja az, hogy ez ne történhessék. Igenis, a népgyűléseknek — mint egy szabad nemzet alkotmányos életében egyik factornak, melynek segélyével a nemzet saját véleményét érvényre emelni iparkodik — feladatuk az: hatni a kormányra és hatni a képviselőházra. Ezért nem egy népgyűlésre van szükség, s legyen ez bármily tekintélyes, mert egy népgyűlés szava elhangzik. Visszhangra van szükség. Nem az a kérdés, hogy gondolkozik Budapest, hanem az a kérdés, hogy gondolkozik Magyarország; nem az a czél, hogy Budapest országgyűlési képviselői informálva legyenek kerületeik véleményéről, mert ők csak kilencen vannak, hanem az a czél, hogy Magyarország összes képviselői tudják, mint éleznek és mit óhajtanak választóik, mert Magyarország négyszáztizenhárom képviselőt választ. Budapest polgársága csak példát adott, példával ment előre, hogy mások kövessék. Fogják is követni sokan, mindenfelé. Elvárjuk, hogy pártkülönbség nélkül tartassanak a népgyűlések vidéken is, s reméljük, hogy a mérsékelt ellenzék tagjai, de sőt kormánypárti A Pesti Napló tárczája, levél Párisiéi. (Leo Delibes a Massenet Budapestre jön. — Gounod és angol hölgye. — A Romeók és Júliák versenye. — A magyar tök. — Dumas magyar lova. — Batazziné ebédjei. — Meissonier képei. — A tenger mellől. — sept. 26. Az utóbbi esős napok majdnem mindenkit elhajtottak a tenger mellől.A tenger vize már alig mutatott 12 fokot. Csak Leo Delibes maradt, vagyis inkább csak ment Trouville-ba, hogy ott egész csendben megírja új operájának, »Jean de Nivelle«nek véglapjait. — Delibes nevénél eszembe jut, hogy azt olvastam a hazai lapokban: Delibes nem jönne Bpestre »Sylvia«és a »Király mondta« műveinek első előadásaira. Az ellenkező igaz, Delibes velem együtt fog, mint tavaly, Magyarországba jönni, hol most hosszasabban is kíván tartózkodni, s különösen a vidéket is meglátogatni, hogy nép- és népzene stúdiumokat tegyen a Magyarországon játszó opera számára, melynek szövegvázlata már készül. Sőt kilátás van arra is, hogy a tél kezdetén Massenet is meglátogat bennünket nagy dalműve a »Lahore-i király« első előadását igazgatandó. S mivel itt már mindjárt a kezdetén soraimnak kedvencz thémám, a színházakra vetettem magamat, úgy megemlítek itt még két opera újdonságot, melyek Páris összes zenevilágát izgalomban tartják. Két újdonság ez, melyek egymásután fognak következni októberben — két opera: az egyik Gounod Polyeuche-ja a nagy operában, mely ma október közepe felé fog előadatni, a másik »Les Amants de Vérone«, egy fiatal világfitól, marquis d’Ivrytől. Polyeuche-nek egész legendája van. Budapestre is elhatott híre Gounod czivódásának bizonyos mrs. Weldon-nal, egy hajdan igen szép, de most teljesen bolond angol asszonynyal. Országvilág tudja, azért kiírható, hogy Gounodnak viszonya volt ez asszonynyal, a mester 4 évet töltött a hölgy miatt Londonban, hol Polyeuche-ot irta. Gounod egyszer azonban összezörrent Weldonnéval s vissza jött családjához Párisba, s nem is ment többé vissza. Erre mrs. Weldon egyik pert a másik után akasztotta Gounod nyakába. Először férje által házasságtörési pert. Másodszor atyasági keresetet. Harmadszor háztartási költségek megtérítését stb. Szegény Gounod 2 évig nem csinált egyebet, mint védte magát a törvényszékek, a közönség előtt, mert Weldonné egyik hirlapi czikket a másik után eresztette világra. Végre megszabadult Gounod ez asszonyi vámpyrtól, de mily áron ! Összes könyvtárát, összes jegyzeteit, zenekéziratait, összes követeléseit az angol kiadóknál ott kellett hagyni Weldonné kezei közt. íme a szerelem vége! Polyeucte ot Gounod Londonban szerzette, de a kézirat ott maradván Weldonné kezei közt, ez sietett azt később részletenként kinyomatni, s a mesternek most egészen újból kellett a partitúrát leírni. Borzasztó munka, melyet Gounod még azzal is tetézett, hogy magát ő is megboszulandó az asszonyon, összevissza darabolta első szerzeményét, új számokat tévén közbe-közbe. Van különösen egy melódia, melynek czíme a Weldonné-féle partitúrában: »fohász az Istenekhez«, az újban pedig »katona-induló.« Így aztán persze a mostani Polyeucte egészen új lesz. »De azért, majd meglátja, mondá nekem Gounod, hogy találkozni fognak, kik az elsőt jobbnak fogják tartani!« Végre a szerződés meg volt kötve a Nagy Opera és Gounod közt. Ekkor meg elé áll a kiadó N° 2, a párisi, s követeli Halanziertől, a nagy opera igazgatójától, hogy fizessen neki a partitúra kiszolgáltatásáért 25 ezer francot — ez így lévén stipulálva közte (a kiadó) és Gounod közt. A marseilles-i szappanosból lett operaigazgatónak sem kellett több, csinált ez mindjárt olyan lúgot Gounodnak ! Megint röpködtek a bélyeges papirosok a Hue Larochefoucauld 17-re, csak úgy zörgött Gounod házának a teteje tőlük. Elvégre kiegyeztek szerző, kiadó és igazgató, s Polyeude részlet próbái ezelőtt 2—3 hónapja megkezdődtek. Már a zenekari próbáról beszélgettek, midőn egy decoratió felett Halanzier meg Gounod megint összepöröltek. Ezúttal 4 heti szünet állt be a próbákban. Egy közös barátnak sikerült mégis kibékíteni e két vasakaratot s a zenekari öszszes próbák most már folynak. Két hét múlva meg fogom önöknek írni az első előadás eredményét. A marquis d’ Ivry művének szintén ilyen változatos múltja van. Az »Amants de Vérone-t talán sohsem hozták volna a közönség elé, ha nincs Capoul. Capoul ugyanis belebolondult e dalműbe, különösen saját szerepébe, Rómeóba. Ő fogadtatta el a dalművet Escudier-vel, de oh sors! Escudier ezelőtt két héttel visszalépett az igazgatástól, mely alatt az olasz operát egyesíté a National Lyrique kel. Capoul az ilyen apró malheurökön nem akad fel. Fogja magát s kiveszi bérbe a színházat saját számlájára, festet uj díszleteket, csináltat uj jelmezeket — fogad karokat, zenekart stb. — s kihirdeti a »Veronai szerelmesek« első előadását okt. 5-ére. Már a jegyeket is árultatja. Carvalho, az Opéra comique igazgatója, megijed a szerelmes tenorista vállalkozási dühétől. Még csak az kellene neki, hogy Capoul itt a szomszédban, az olasz opera helyett egy állandó franczia operát létesítsen! Ő is tehát rögtön előkészíti Gounod Romeo és Júliáját, hirdeti az első előadást (újonnan szintehozva) okt. 4-ére. Az új házasoknak tehát — akik rendesen Páris felé veszik a lakodalom után útjukat, lesz mit élvezni — a Rómeók s Júliák e versengésén! * * Dieppe-ben a septemberi évad igen szép volt; az időjárás csak a vége felé kedvezőtlen. Nevezetes egyénekben most sem volt hiány; — ott volt az utazók közül mindjárt madame de Ra tazzi, pszudoférjével Miranda úrral; azután Benedetti, a volt híres nagykövet, Emile de Girardin stb. Az ott nyaralókat teljes számban találtam fel — élükön marquis Salisburyt, az ő számtalan tornyú kastélyában, aztán me Carvalhot, aki kért, hogy tanítanák meg őt a tököt magyarosan főzni. — ő a tököt igen megszerette a kiállítási csárdában. A francziák ugyanis a tököt csak a levesbe teszik. Dumas meghallván Carvalho asszony kívánságát, igy szól: Mily inyenczek ezek az énekesnők! S mind egytől-egyig ilyenek, én asszonyom a századik, kit ilyennek ismerek. Egyet találtam, ki egy mézzel bekent kenyérszeletet dugott a hangyabolyba, s midőn arra sűrűn rámásztak a hangyák — lenyelte, de volt is ám hangja — madame Albonnnak!« Dumas puy-i villájában lakik családostul. Máshelyütt írtam már róla az idén, — különben a Napló olvasói előtt az előbbi években is szóltam felőle. Ezúttal csak Dumas magyar lováról akarok néhány szót koczkáztatni, melyet a magyar kiállításban vettem neki. Dumas már rég kért, hogy küldjek neki egy gyors ügető lovat hazulról. Most itt volt a jó alkalom erre, melyet nem mulasztottunk el. Bandinak hívják Dumas lovát, sötétbarna, igen szép állat s jámbor is, mert ez kellett, miután az idősebbik Dumas kisasszony, Colette kisasszony, hajtja. A Bandi úr nagy feltűnést okoz a környékben, s mindenben díszére válik a lótenyésztő-társaságnak Bpesten, mely vele ezüstérmet is nyert a nemzetközi kiállításon. A magyar csikósok (kiknek őrmesterük egy valódi kiállítási darab maga is !) szép sallangos kötőféket, s nemzeti szalagos pokróczot tettek Bandira, amint meghallották, hogy ez a nagy regényíróé lesz. Köszönet nekik Dumas nevében! . . * * A párisi köröket élénken foglalkoztatja egy per, melyet Ratazziné egyik vendége, egy újságíró, Morales ellen indított volt a napokban az államügyészség. Morales ellopott a Hotel Aquilából (Ratazziné házából) egy pár gyémánt fülbevalót, egy aranyozott ezüstkanalat stb Moralést elitélték pár évre. A közönség azonban, s méltán, elitéli Ratazzinét, mert a per folyamában furcsa dolgok jöttek napfényre. Mindjárt ahogy a törvényszék Ratazzinét czimezte, igen kemény ezen asszonyságra nézve. » Marie-Léticia Bonaparte Wyse, özvegy Ratazziné!« Itt tehát elesnek mindjárt Ratazziné összes supponált czimei. Hát még az a kép, mely háztartása s a laza házirend felől elénk tárul! Boldog, boldogtalan jár a házba, — csupa férfi, 6-ra terítenek s 12-en ülnek az ebédhez; majd az, aki túlterhelte gyomrát, — felmegy Ratazziné hálószobájába s ott lefekszik a pamlagra. Biz ez furcsa élet! Nem kevésbbé rész Ratazziné gazdasszonyának egy nyilatkozata is. Ez igy szólt: Ha journalisták voltak ebéden, rendesen hibázott valami az ezüstből! Kegyetlen vád a párisi hírlapírók ellen, amely azonban rögtön elmúlik, amint megtudjuk, hogy Ratazziné journalistái mind olyan 12-ed rangú irkászok voltak. Különben e »mondás« most híressé vált Párisban — s e szavak : »1.1 a été du diner de Mme Ratazzi«, vagy ennek variánsai a legnagyobb megsértések közé tartoznak. — Egyhamar nem is fog kapni Ratazziné — ebédelőket! * . .. * * A kik Messonnier kis képét látták volt tavaly a bpesti műcsarnokban s hallották azon art — 45.000 frankot — melyet érte Tedesco párisi műárus kért, azok közül (kivéve talán egyet-kettőt), a legtöbb bizonyára szédelgésnek tartotta ezt. Pedig komoly valóság. Meisonniernek nincs ma már egy vászna sem, melynek négyszeg centimétere 100 frankot ne érne. Sőt már azt is kikalkulálták, hogy egy Meisonnierkép annyit ér, mint amennyi ezres bankjegybe be lehet csomagolni. Meisonnier nem rég Dumasnál volt Puyben s ott Petit, Páris első képárusa, a következő históriát beszélte el. Egy reggel — mondja Petit — Meisonnierhez jövök, hogy megnézzem nincs-e valami »újság« nála. A mester azonban rest volt, s semmit sem * * képviselők is aktiv részt fognak azokban venni. Egyre kívánunk figyelmeztetni. Annak nincs gyakorlati czélja, hogy a vidéki városok népgyűléseiből a budapestiekhez hasonló határozatok a kormánynak beküldessenek, feliratok falakjában, vagy hogy deputátiók járjanak Budára, mintha a miniszterelnök palotája búcsújáró templom volna. Hanem igenis fontos és hasznos dolgot mivelnek a vidéki városok, ha csatlakoznak a budapesti határozatokhoz és azokat saját országgyűlési képviselőiknek ünnepélyesen átnyújtják, mint választókerületeiknek kívánságát. Ezt ajánljuk polgártársainknak figyelmébe. A kormánypárti lapok a miniszterválságról, mai Ellenőr a következő bécsi sürgönyt közli: Ő Felsége ma reggel fogadta előbb báró Wenckheim Bélát, azután kormányelnök Tisza Kálmánt. Ezen kihallgatások után Széll pénzügyér úr táviratilag értesittetett, hogy felmenetele szükséges és sürgős. Itt hire jár, hogy a boszniai hadjáratnak pénzügyi következményei s jelesen a katonai körök túlságos követelései folytán magyar kabinetválság van s hogy ez iránt tegnap Budapesten határozatot is hozott a minisztertanács. (Ezen távirathoz az Ellenőr szerkesztősége annyit mond, hogy a legkomolyabb válságoktól lehet tartani.) A P. Lloyd a következőket írja: A magyar miniszterek tanácskozásai Tisza Kálmán és Wenckheim Béla bécsi utazása folytán félbeszakadtak. A magyar kabinet e két tagját ő Felsége valószinüleg még e délelőtt folyamában fogadja s ekkor a két miniszternek alkalma lesz legfelsőbb helyen azon nehézségeket előadni, melyek főleg pénzügyi szempontból a magyar kormány jövő eljárása elé gördülnek, míg az occupatio költségei meg nem határozható és nem mérlegelhető összeget képviselnek, mert ily körülmények között a kabinet önmagával sem jöhet tisztába az iránt, hogy váljon Magyarország egyáltalában képes-e, és mely után a költségek reá eső részét fedezni. Amint látszik, s amint ez természetes is, elsősorban Széll pénzügyminiszter úr, ki visszaijed azon felelősségtől, hogy oly kötelezettségeket vállaljon, melyek terjedelmét és határait még megközelítőleg sem ismeri. Azon bizalom, melylyel iránta, bátran mondhatjuk, az egész európai pénzvilág viseltetik, épen azon meggyőződésben gyökerezik, hogy becsületes és lelkiismeretes emberrel van dolguk, ki mindig megtartja azt, amit ígér, s ki azért semmit sem ígér meg, mit a fennforgó körülmények között és az ország erői és képessége teljes ismeretében nem hisz valóban teljesíthetőnek. A pénzügyminiszter aggodalmait, melyek annak minden esetre becsületére vallnak, kollegái is osztják. A két miniszter bécsi idézésének eredményétől fog függni, vájjon szükséges-e a pénzügyminiszter jelenléte Bécsben, mely esetben a pénzügyminiszter, ha felhivatik, ma és holnap között fog Bécsbe utazni. A pestmegyei ügy. — sept. 30. Tisza Kálmán és Földváry Mihály sokáig jóbarátok és pártfelek voltak. Mikor Tisza Kálmán még Magyarország önállóságát és függetlenségét követelte, s az országgyűlésen a municipális szabadságot védelmezte. Földváry Mihály követte Tisza Kálmánt, mikor ez elindult megmenteni a hazát; de mikor Bécsbe ment küzdeni Magyarország mellett, s visszajött küzdeni Magyarország ellen, Földváry Mihály elhagyta Tisza Kálmánt, ami akkor a miniszterelnök úrnak igen zokon esett, mert hangosan panaszkodott miatta. Ezen idő óta, hogy Tisza Kálmán Bécsben lépen ragadt, s mint kalitban a csalóka, hamis nótát fütyöl a még szabadon repkedő madaraknak, hogy ők is a lépre szálljanak, azóta Földváry Mihály nem hallgat Tiszára, hanem él a saját eszével, szereti a szabadságot, s köztiszteletben részesül. Tisza Kálmán neheztel, s a miniszterelnök üldözi az alispánt. Az egyenlőtlen harczban az alispán a törvénynyel védi magát, s a közgyűléshez menekszik; a miniszter a hatalom erejével sújtja, s fegyelmi eljárással pörbe idézi. Hajdan a municipalisták feje és ideálja, ki könyvet irt .Felelős kormány és megyei önkormányzat« czim alatt, a régi magyar vármegyék mellett, Tisza Kálmán, mióta belügyminiszter, a megyei autonómiának legveszedelmesebb ellensége lön. Kinek egész életpályája apostasia, attól nem meglepő, sőt következetes, ha a közigazgatási politikában úgy, mint a közjogi ésközgazdasági téren, hirdetett elveinek megtagadója és kiforgatója lesz. Ma, Tisza Kálmán municipális törvénye alapján, az adófelügyelő és az állami mérnök elitélik az alispánt. Mily furcsa önkormányzat! A régi megyerendszer hívei nagyokat csodálkoznak, hogy mivé lett a régi vármegye Tisza Kálmán alatt, akik pedig nem hívei a régi vármegyének, fejüket rázzák, hogy hová lett az igazságszolgáltatás Tisza Kálmán rendszere szerint. Mert az eljárás, melyTisza Kálmán fejéből került ki s általa íratott a törvénykönyvbe, — az igaz, hogy hozzá méltó — egyaránt ellenkezik a régi magyar megyei önkormányzattal, valamint a modern közigazgatás és igazságszolgáltatás minden elvével. Ha áll még vármegye és önkormányzat Magyarországon, pedig még áll, akkor Földváry Mihály törvényesen s tehát helyesen cselekedett, midőn jogával élve, a miniszteri rendeletet, az előfogatok kirendelése tárgyában végre nem hajtotta, hanem a közgyűlés elé terjesztette. Neki, a megyének a közgyűlés által választott első tisztviselőjének bírája a közgyűlés, melytől mandátumát bírja; ha ez eljárását helyesli, őt erkölcsileg a vád alól fölmentette, s ez a municipális autonómia rendszerének logikája s ez a régi praxis. De Tisza Kálmán csinált oly új megyerendezést, melyben meghagyta a municipiumok régi önkormányzatának formáját, de megtörte a megyék szabadságát és önrendelkezési jogát; csinált olyan törvényt, mint neki kellett, ki akármit csinál a lelkében lakó önkényuralmát kívánja terjeszteni; becsempészte tehát a miniszteri omnipotentiát a megyei önkormányzatba s gyakorolja ezen miniszteri omnipotentiát a megyékkel szemben, a közigazgatás nagy és kis kérdésében folytonosan, anélkül, hogy a megyék ellenőrzését tűrné , vagy bár törvényes ellenszegülését megtorolatlanul hagyná. E végből kiterjesztő a főispánok hatalmát, korlátolta a vármegyék jogait a miniszteri rendeletekkel szemben s megalkotta a közigazgatási bizottságot, mely csak akadéka a jó és gyors közigazgatásnak , de melynek szűk és vegyes elemekből, megyei és állami közegekből componált testületére átruházta a megyei közgyűlés jogainak és teendőinek nagy részét, azon nyílt szándékkal és természetes következeménynyel, hogy a minisztériumnak közegévé tegye azon testületet is, mely voltaképen a közgyűlés kifolyása, annak helyettesítője s mintegy állandó bizottsága kellene, hogy legyen, így tehát Tisza Kálmán kisemmizte a vármegyét és a vármegyétől az önkormányzatot anélkül, hogy valami