Pesti Napló, 1884. október (35. évfolyam, 271-301. szám)

1884-10-14 / 284. szám

284 szám. Szerkesztési iroda: Feren­cziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérreentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal : Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1884. Kedd, október 14. 85. évi folyam. Előfizetési feltételek­­ Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hornya reggeli és esti ki­­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az est kiadás postai különküldéseért felülfizető a harcoként 85 kr., évnegyedenként 1 forint, fürdetések szintúgy mint előfizetések a »3 Pesti Napló« kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, okt. 13. A Tiszavölgy szabályozási ügyeinek szer­vezése az ez idén alkotott törvények által uj mederbe tereltetett. Több rendbeli átalakítás, társulatok uj csoportosítása, a belső kezelés megváltoztatása, a központnak módosulása szükségessé válik az új törvény által. A tár­sulatok feladatai növekednek, terheik éppen nem szállanak le, sőt a kormányi rendelke­zésnek nagyobb köre, a maximális megter­helés határán innen, oly költségeket is vonhat maga után, melyeket a társulatok nagyobb önrendelkezés mellett nem teljesítenének. Az 1884. évi XIV. törvényczikk a helyes ármentesités és védekezés érdekében, vala­mint az okszerű egyöntetűség kedvéért több üdvös rendszabályt alapított meg. A teher­viselésre nézve igazságos mértéket állított fel, de azért szaporítja a terheket és oly vállakra is hárított hozzájárulást, melyek az árvédelmi munkából teherviselő erőt alig nyertek. A fensikok méltányos bevonása a költ­ségviselésbe mindamellett helyén van és köny­­nyíti az összes érdekeltség terheit. Épp úgy múlhatatlan szükséges volt megvonni azt a határt, a­honnan kezdve az állam tartozik vi­selni a költséget a közeges nézete szerint szük­séges védművekért. De a­ki azt hiszi, hogy a maximális meg­terhelés kitűzése s a kataszteri törvényben fenn­tartott adókedvezmények által a tiszavölgyi ármentesített területek már most jó helyzetbe jutottak, az nagyon rózsásan nézi az ottani vi­szonyokat. Andrássy Gyula gróf beszéde, melylyel tegnap a központi bizottság elnöki székét el­foglalta,jellemző igazságokat hirdet e tekin­tetben. Ő nyomatékosan hangsúlyozza a tár­sulatok nagy terheit és nem tagadhatja el aggodalmát, hogy a birtokosok agyonvédel­mezik majd magukat. Az árvédelemben vala­hogy csak előrehaladt volna a Tisza völgye, bár e részben is még nagy terhek néznek egyes társulatokra, sőt oly területekre is, me­lyek eddig még társulati körön kívül marad­tak. De a mentesítés belvízszabályozás nélkül csapás. E második stádiumnak pedig csak elején vagyunk. A belvizek biztos, rendszeres levezetése nagy befektetéseket követel. És ha ezen is túl lesz az ármentesített föld, csak va­lamennyire raczionális gazdaságot ottan ön­tözési művek nélkül nem lehet majd folytatni. Pedig az oly nagy költségeket fölemésztett földtől csak úgy várhatni jutalmazó eredményt, vagyis rendesen elég hő termést, ha az lehető­leg intenzív módon műveltetik. Föltehető, hogy műszakilag ezek a mun­kák jól keresztül fognak vizetni, sőt mivel a védművek befejezése és fentartása s azután a belvizek rendezése egészen kormányi­­n­tézkedés alatt lesz, attól lehet tartani, hogy inkább a túlságos műszaki igényekre, mint a gazdasági tekintetekre fognak ügyelni. Győ­zik-e a birtokosok a nagy költségeket vagy sem, az a szakközegek előtt másodrendű kér­dés ; a tervek elkészülnek, a kölcsön valahon­nan, valami áron csak előkerül; és a tervek végrehajtatnak azon jó reményben, hogy az ekként külső s belső vizek ellen megóvott föld könnyen megtéríti majd a pénzt. Ezen gazdálkodás ellen óv Andrássy Gyula gr. hangja. És mikor ő az időt elérke­zettnek hiszi a gondos számításra, akkor már nagyon imminens lehet a baj. Tudjuk, hogy ő miniszterelnök s külügyminiszter korában a költségek miatt soha sem zavartatta ma­gát, sem államgazdasági, sem politikai tervei­ben. És Andrássy Gyula nem az az ember, a­ki mostohábban ítéli meg a közügyet, ha ál­tala magánérdeke is közvetlenül érintetik. A Tiszavölgy gazdasági állapota tehát igen kényes. Jól tette a társulat új elnöke, hogy első szavával ezt emelte ki, mert ismét nagy költekezésnek mennek elébe a társula­tok. És akármi előnyt látszik is nyújtani adó tekintetében az árterek kivételes elbánása, a tiszta adó semmivel sem kisebb ezen területek után, mint akármely, víztől nem fenyegetett földé. A maximális megterhelésről intézkedő törvényes szabály pedig nagyon csekély vigaszt hagy fenn a birtokosoknak , mert a­mi­kor ama határ el van érve, a föld tiszta hoza­­dékából úgy sem sok marad már a tulajdonos számára. Ezeket ismételnünk kell nem egyszer, mert a Tisza völgyén innen és túl az a hit van elterjedve, hogy az állam marokkal szórja azon vidékre kedvezményeit. Nem így áll a dolog. Az állam megkövetel munkákat a tár­sulatoktól, vagyis az ártéri birtokosoktól, me­lyek az ő közvetlen egyéni érdekükben nem állanak. És mégis a terhek java részét az ő vállaikra hárítja. A védművek építése s fen­tartása tetemesen apasztja a birtok jövedel­mét. A törvény az egységes szabályozás szem­pontjából, a­mi ismét nem magán, hanem országos érdek, társulatok alakítását és művek létesítését követeli. S ezeket mind a birtoko­sok győzzék a sajátjukból? Azután kölcsönt közvetít az állam a tiszavölgyi társulatoknak. Ez a közvetítés az államnak egy kr­ajezár áldozatába sem kerül, és a kölcsön nem is nagyon olcsó. Hanem az állam közbelépése múlhatatlan mindaddig, míg a Tiszavölgy hitelalapja, a részletes ár­térfejlesztés és a kataszter be nincs végezve. Az állam tehát nem igen rontja magát a Ti­­szavölgyért. Ne is tegye, mert ha ez a maga erején nem boldogul, úgyis mind hiába. A­mit az államtól a tiszavölgyi s más vízszabá­­lyozási társulat megvárhat, az annyi, hogy a­mi a köznek érdeke, annak terhét ne visel­tesse magánbirtokosok által. Ismételjük, a Tiszavölgy gazdasági hely­zete kényes. Ha olyan válság következik be, melynek a rendkívül alacsony gabnaárak miatt szemébe kell néznünk, akkor a nagy adósságokkal terhelt ártéri birtokosok minden máshoz képest sokkal súlyosabb helyzetbe jutnak, mert egyebek közt azoknak magán­hitele is meg van szoritva. Azért Andrássy Gyula gr. elnöki szava gondolkozóba kell, hogy ejtse a Tisza völgye összes érdekeltjeit.­­ A PESTI NAPLÓ TÁRCZAJA. — Október 14. — A nagy-károlyi ünnepélyek után. Nagy-Káróly, okt. 12. Lezajlottak az ünnepélyek, a város ismét csen­des. Elhangzott az utolsó éljenkiáltás is, s a czigány annyit húzta a Rákóczy-indulót, hogy megkopott bele a nyirettyűje. Az udvari vonat kirobogott a ki­rályi vendégekkel. Nagy-Károly városa visszazökkent a régi kerékvágásba. Ideje is volt — mondogatják a házigazdák — a­kik egy hét óta nem találják nyugal­mukat. Egy hét óta ugyanis csak kozmás levest, ösz­­szefőtt tésztát és lesült húst ettek az egész városban, mert nemcsak a háziasszonyok, hanem a szakácsnők is a trónörökös-párt lesték. Boldog volt, a­ki álruhá­juk szegélyét megláthatta. De a háziasszonyok öröme sem volt zavartalan. A sok rendező-bizottsági ülés, a sok esti értekezlet, a sok előkészület napok, hetek, sőt hónapok óta igény­be vette férjeik idejét, a­kiknek ez igen jó ürügy volt az úgynevezett »polgári kimenőre«, vagy más néven: jó titulus bibendi. * A város most már megszűnt a világ középpontja lenni. Marad az, a­mi volt: a magyar gentry ősi fész­ke. De arczulatán meglátszik azért a magas látoga­tás hatása. Ötven évet haladt három nap alatt, ötven év mu­lasztását pótolták a város atyái. A mesteremberek is hálásan emlékeznek vissza a királyfi látogatására, mert megszaporodott a dolguk nagyon. Az asztalosoknak, lakatosoknak, kőmiveseknek stb. Károlyi Pista gróf annyi munkát adott, hogy ezt az évet sokáig kövér esztendő gyanánt fogják emlegetni. A szabók nem tudták, hol áll a fejük, annyi diszöltözetet varrtak a város és a megye urai számára. Most már ezek a fé­nyes menték, feszes magyar nadrágok, daliás attilák is sutba kerülnek. Növekedett a molyok birodalma. * Nincs senki, a­ki hálásan ne emlékeznék vissza a lefolyt napokra, az egy Rumbold czéget kivéve. Ezt a diszitő-czéget mindenüvé meghívják, a­hol hű-hó­nap készülőben. A nemzeti színű drapériák, festői transzparensek, impozáns lobogók stb. bejárják sorra­­ az országot, s én, aki a Pesti Napló utazó munkatár­sává szegődtem, minden ünneplő városban régi isme­rősként köszöntöttem őket. Ismertem valamennyit az ischiai ünnepély, a szegedi színházmegnyitás, az aradi királylátogatás stb. óta. Most már nem fogok velük többé találkozni. Végük van. Az eső úgy letarolta, úgy elpusztította valamennyit, úgy összemosta a dra­périák szemcsiklandoztató sünéit, hogy nem alkal­mazhatók többé sehol. A diadal megszokott jelvényei itt fejezték be pályafutásukat. A zászlók már tegnap olyan álmosan integettek, úgy összezsugorodtak, hogy szinte szánalom volt rájuk tekinteni. És az összeta­padt jelvényekből a sétálók ruhájára oly bőségesen csepegett az eső színesre festett nedve, mintha ezek is a trónörökös távozását siratnák. * Pedig a trónörökös megérkeztekor még ragyogó színben pompázott minden. Öröm volt nézni a szép diadalíveket s a zöld gallyakkal körülövezett háza­kat. A látvány különösen esténkint vált impozánssá. Nagy-Károly városa elkövette azt a luxust, hogy illu­­minált, e pedig a hold olyan ragyogóan világított, hogy a sétálók ki tudták kerülni a térdig érő sarat. Más­kor, ha a hold ilyen tele arczc­al mosolyog a kedé­lyes városra, az emberek nem mernének belekontár­­kodni a mesterségébe, s a pislogó petróleum-lámpák­kal nem csinálnának neki konkurrencziát. Most pedig nemcsak az utczák végén elhe­lyezett lámpákat gyújtották meg, hanem a házak ablakait is kivilágították. A grófi kert kerítésé­nek vasrácsozatán olyan pazarul voltak elhelyez­ve a lámpák, hogy a piacz szinte nappali fénybe öltözött. A tágas téren, ott, a­hol azelőtt a fabódék szorongtak a sárba, mécseseket tettek, s valamennyit kivilágították. Az ember, ha nem tudta volna, hogy mindez miért történik, a kerepesi-úti temetőbe kép­zelte volna magát a halottak napján. * A halottakról jut eszembe, hogy a nagykárolyi ünnepélyeknek is megvolt a maga áldozata. És ez Futtaki Gyula úr, a Budapester Korrespondenz szer­kesztője. A nagykárolyiak annyit hallottak róla, hogy szinte félelmes borzadály lepte őket meg, mikor meg­hallották, hogy Futtaki ur is tiszteletét teszi. A főis­pán rögtön sietett biztosítani a hatalmas úr kegyét és meghívta magához nemcsak ebédre, de állandó tar­tózkodásra is. A károlyiak azt hitték, hogy Futtaki előtt nincs­­ lehetetlen. És Futtaki ur sietett is őket ebbeli véle­ményükben megerősíteni. Arra persze nem volt elké­szülve, hogy a furfangos gentry próbára teszi. Pedig megtette. Azt a kivihetetlen feladatot bízta­totta ki arra, hogy menjen be a grófi kastélyba, ha a trónörökös megérkezik. Nagy­ Károlyban ez volt a lehetetlenség netovábbja. Mert a trónörökös csak mint magánember érkezvén, a kastélyban nem akart fogadni senkit. Zavartalanul akart mulatni, s óhajtá­sához képest a grófi házigazda nem is hívott meg egy idegent sem. — De én­em vagyok idegen ! — mondá Fut­taki úr, és beküldte névjegyét a grófnak. A névjegyen pedig e szavak voltak olvashatók: Gróf úr! Megérkez­tem. Itt vagyok. Parancsoljon velem. A nagy­károlyiak szorongva várták a hatást, s aggodalmas, hosszúra nyúlt arczukat szélesre vonta a kaczaj, mikor megtudták, hogy a gróf csak ennyit válaszolt: — Én nem parancsolok önnek semmit. És Futtaki úr nem mehetett be a kastélyba. A károlyiak is belátták, hogy Futtaki még sem minden­ható, s Futtaki is belátta, hogy nagyon megváltozott a vidékiek véleménye iránta. Haragra gyűlt és rögtön­­ hazautazott. * Legizgatottabb napjaik voltak a nagy­ károlyi hirlapiróknak. Mert ilyenek is vannak, még­pedig szép számmal. Nagy-Károly két lappal dicsekedhetik. Az egyik a régi s a megye által szubvenczionált Szat­­mármegyei Közlöny, a másik a nemrég alapított Nagy-Károly és Vidéke. Ez utóbbiról mindenki azt hitte, hogy csirájában megbukik, de csalódtak. Igen életre valónak bizonyult. Aztán meg igen nagy reklá­mot csapott neki a lap kiadójának neve. A derék urat Seper Kajetánnak hívják. Ez olyan hangzatos név, hogy nem felejti el senki. Seper, amint leuta­zott Nagy­ Károlyba, tisztelgett a megye egyik fő­­emberénél, a­ki megígérte neki, hogy támogatni fogja a lapot, s a helyi mizériákra czélozva, e szavakkal végezte beszédét: — No Seper, aztán csak seperjen. — Seperek, válaszolt Seper. És szavát be is váltotta, mert vezérczikkeiben hatalmasan üti a megyét. Az illetőt boszantják is vele. »Magad akartad így — mondják neki — miért biztattad, hogy seperjen ?« — Ej, hisz még új seprő, az jól seper. És csakugyan. A lap igen ügyesen van szer­kesztve, csinosan kiállítva, és erősen konkurrál ver­senytársával. A mozgalmas napokban mind a két lap napon­kint megjelent s éjjel szerkesztődött, a fővárosi la­pok mintájára. A szerkesztés módja igen érdekes. A híreket úgy böngészték össze éjnek idején s a trónörö­kös viselt dolgait ékesen megírták. A reggel megje­lent lapokat párisi divat szerint az utczán árulták és nagy haszonra dolgoztak. — De meg is szolgáltunk érte, — mondá az egyik főmunkatárs — egész életemben nem írtam annyit, mint ez alatt a három nap alatt. — Hát mit irt ? kérdem érdeklődve. — A trónörökös beszédét. — Hisz az csak három sor! — Mindegy, de mégis le kellett írni. * A trónörökös szívessége, hitvesének nyájassága II.­Károlyban sem tévesztette el hatását Az a hódító mosoly, az a barátságos főhajtás, melylyel a fenséges asszony a közönség köszöntgetéseit fogadta, meg­nyerte a károlyiakat is. Hát még mikor látták, hogy milyen jól tud kocsik­ázni, milyen biztosan kezeli a gyeplőt s milyen kaczkiásan tudja pattogtatni hosszú nyelű, sudaras ostorát. A nagy­károlyi gentry bámul­va nézte a bátor asszonyt, a mint délutánonkint a szép Margit grófné társaságában végighajtatott a vá­roson. És a kocsikázó trónörökösné megnyerte a la­kosság minden rangú és rendű rétegének a tetszését. Valóságos közmondássá vált, hogy a trónörökösné olyan derék asszony, hogy férfinak is beillenek.­­ Az éljenzés mindenütt követte őket, a­merre csak jártak. A trónörökös kezdetben mindenkinek le­emelte vadászkalapját, de utóbb már nem győzte. Folytonosan emelgetni kellett volna. Levette tehát a fő végét, s csak főhajtással viszonozta a zajos ová­­cziókat.* A lezajlott napok valósággal arany betűkkel lesznek beírva Nagy­ Károly emlékkönyvébe. Büszkén fog arról megemlékezni mindenki. Nem mese, hanem tény, hogy egy öreg anyóka azért siratta most a három hóval ezelőtt meghalt férje urát, mert előbb költözött el az árnyékvilágból, mintsem a trónörökös bevonult volna Nagy­ Károlyba. Siratta a szegényt, hogy miért nem élt már három hónappal tovább ; ha látja vala a lezajlott fényes dicsőséget, talán nem unatkozott volna a másvilágon. Lett volna mire visz­­szaemlékeznie.* Megemlegeti mindenki, de legjobban a táviró­­meg a postahivatal. Annyi dolguk volt, hogy alig győzték, s valóságos martorjai voltak a mások örömé­nek. De Madzsár távirófőnök és Bende postafőnök nem az az ember, a­ki a restancziát eltűrné. A hír­lapok és a bécsi udvar számára oly sokat sürgönyöz­­tek, hogy a két Morse-gépnek reggeltől késő éjjelig nem volt nyugodalma .De azért nem késett el egyet­len egy sürgöny sem. És e mellett még a vendéglá­tásra is ráértek. Mert N.­Károly híres a vendégszere­tetéről. A ki vendégfogadóba száll, az nem is egészen korrekt ember s a szálloda-tulajdonosnak bizony fel­kopnék az álla, ha nem volna olyan kitűnő kényelem­mel és ízléssel berendezett fogadója, mint a minő a pompás Nasch-vendégítő. A ki hozzá száll, az ven­dég a szó legszorosabb értelmében, mert a gazda figyelme a legkisebb aprólékosságokra is kiterjed. A vendéglőn kívül nagy nevezetessége még Nagy­ Károlynak a kaszinó. Nagy, hatalmas épület, s termeinek számát hamarjában nem is tudnám meg­mondani. Könyvtára ritkítja párját s olvasó­termei­ből nem hiányzik egyetlenegy valamire való lap sem. A helyiségek mindig tömve vannak, mert Nagy­ Ká­rolynak igen nagy az intelligencziája. A megyei tiszt­viselők, a királyi hivatalnokok, a földbirtokos osztály és a Károlyi grófok kitűnő gazdatisztjei rendesen itt szoktak adni egymásnak találkozót. Pedig majd min­den úri lakás valóságos kaszinó. A kapuk zárva van­nak, s a vendéglátásban mindenkinek öröme telik. Az idegennek lefoglalják minden idejét, rendelkeznek ebédjeiről, vacsoráiról, estéiről s olyan figyelemmel látják el, hogy a nagy­károlyiakat nem egyhamar fe­lejti el. Szóval Nagy-Károly városában még nem veszett ki a régi magyar szokás. Magyar minden ízében, szo­kásában, modorában, gondolkodásában. Típusa a régi megyei életnek, mely hatalmas védbástya gyanánt sze­repel náluk most is mindennemű túlkapás ellen. La­kosai szeretetreméltó, kedves emberek, hölgyeinek szép­sége pedig messze földön közmondásszerű. Minek mondjam tovább: a város méltó volt arra, hogy a trón­örökös meglátogassa. Belli Irén, Budapest, okt. 13. hogy a kormány már minden lehetőt megtett a vi­szály kiegyenlítésére; most az ellenzéken van a sor, ha közeledni akar. Nem a miniszterelnök dolga, ki az ország bizalmát bírja és egy nagy többségre tá­maszkodhatok a házban, hogy az ellenzékhez mint kö­nyörgő koldus közeledjék. Gladstone az engedmények terén elment a legszélső határig; most a másik fél­nek kell nyilatkoznia. Az ellenzék kaphat háborút vagy békét, de egyiknek feltételeit sem ő maga fogja meghatározni. Ha békét akar, el kell fogadnia a választási re­formról szóló bilit. Ha inkább óhajtja a háborút, el kell készülve lennie arra, hogy egészen más dolgok fognak a választási reformmal együtt a napirendre kerülni. A református egyház és a főrendiházi tagság. — FEJES ISTVÁN-tól. — A következőkben folytatjuk a vasárnapi számunkban megkezdett czikksorozatot. (II.) A jogegyenlőség elve azt követeli, hogy mindenekelőtt megszüntettessék a r. kath. egyház ural­kodó jellege, tisztáztassanak a vallási és tanulmányi alapok kérdései, léptettessenek életbe az 1848-as tör­vények határo­mányai, és akkor, ha úgy tetszik, ám legyen, egyenlő alapon és a kellő eszközök birtoká­ban hadd foglaljon helyet a református egyház is a főrendiházban, de minden püspökével és főgondno­kával. A jogegyenlőségi alap más nem lehet. Nekünk, önkormányzati elveink sérelme nélkül, bírnunk kell az eszközöket­ arra, hogy püspökeink és főgondnokaink az államhatalomtól függetlenül jelenhessenek meg a főrendiházban és pedig mindnyájan, nem kiválogatva, mert ha egyházunk képviseltetéről van szó, úgy, mi­ként egy r. kath. püspökséget egy püspök a maga sze­mélyében mindig képvisel, a mi egyházkerületeinket nem képviselheti külön sem egy püspök, sem egy fő­gondnok, hanem csak a kettő együtt. A harmadik elv: a vallásszabadság elve. Ez a legtisztább és a legegyszerűbb. Ennek alapján meg­szüntetheti az állam a r. kath. egyház kiváltságos helyzetét, s általában az egyházaknak mint ilyeneknek nem ad többé az állami törvényhozásra közvetlen be­folyást, a­mi nem zárja ki azt, hogy mint más társa­dalmi tényezőket, úgy az egyház kiválóbb férfiait is, személyes érdemeikért felsőházi tagokká meg ne hívja, de ily viszonyban az egyház képviseletéről már nem lehet szó, kivéve, ha az állam valamikor oly elvek szerint járna el, — a­mi nem valószínű, — hogy az egyes érdekkörökre bízná a választási sza­badságot. Az állammal szemben ily elvek szerint oldható meg a főrendiházi képviseltetés kérdése. A­mi most már az én álláspontomat illeti, én elvben a vallásszabadságnak vagyok híve, de emellett számot tudok vetni egyházunk tényleges viszonyaival is, és míg szabadságának teljes anyagi biztosítékai nin­csenek meg, hajlandó vagyok a konzervatív nézeteknek hódolni, és mint azt már az iskolai ügyben tettem, a­hol a viszonyosságot az egyenlőségig kiterjeszteni kívánom, itt sem megyek hát tovább a jogegyen­lőség határánál. Ezen az alapon megnyugszom a főrendiházi képviseltetés elfogadásában; megnyug­szom opportunitásból, de elvileg így sem kívánom azt. Jól tudom ugyan, hogy ez nem egyez meg a merően puritán református gondolkozással, mert hit­elveink szelleméből is az foly, hogy nekünk, mint a reformáczió kezdetén, úgy most is az a törekvé­sünk, hogy a vallást a világi hatalomtól emanc­i­­páljuk, ezért ostromoltuk a katholikus hierarchiának az államban elfoglalt helyzetét, hogy az is, előbb vagy később, visszautaltassék az evangéliumi alap­ra, a­melyen ez van felírva: az én orszá­gom nem e világból való; éppen azért bizonyosnak tartom azt, hogy ha alég a jogegyenlősé­­gi alapon is mi is bemegyünk a főrendi törvényho­zásba, amaz időknek teljességét még távolabb vetjük, mert tényleg szövetségeseivé, érdektársaivá válunk a világi hatalmat minden áron fentartani törek­vő rém. katholikus hierarchiának. És azért ré­szünkről e lépés megtételét nem is indokolhatja más, mint a hazai viszonyainkra való tekintet, s ezek közt különösen az, hogy ref. egyházunk jelenleg még nem bír kellő eszközökkel arra, hogy ez általános vallásszabadság mellett magát fentarthassa; továbbá az, hogy a ref. egyház, mint a magyar nemzeti közélet és mivelődés egyik fontos tényezője, a maga befolyá­sát nem nullifikálhatja addig is, míg magasabb elvei­nek kivitelére szerencsésebb idők érkeznek el. De hát mindez még csak egyik oldala a kérdés­nek, t. i. az, hogy tehát a jogegyenlőségi alapon el lehetne fogadni egyhá­znknak a főrendiházban való képviseltetését; de aztán: quid tunc? mert ezzel önkormányzatunkban lényegesen megváltozik a püspökök és főgondnokok helyzete, mi­után a törvényhozás egyik házában, mint egyházunk képviselői, a politikai tényezők sorába lépnek. Ennek a kérdésnek megvitatása, s püspökeink és főgondnokaink állásá­nak ezen politikai viszonyokat is számbavevő szabá­lyozása egyenesen egyházunk önálló intézkedési jog­körébe tartozik; még­pedig akár azt nézem, hogy tisztviselőink hatáskörét és felelősségét az egyházi törvényhozás szabja meg,­­ akár a zsinati tör­vények 89. § ának 2. a) pontját tekintem, mely sze­rint az egyház jogai és önkormányzata feletti leg­főbb őrködést a zsinat magának tartotta fenn, da a kérdés végleges eldöntését nem eszközölheti más, mint az országos zsinat. Vagyis az állam meghozhatja ugyan a kérdésben levő törvényt, de azzal szemben a mi jogunk lesz püspökeink és főgondnokaink állását a felelősség elvei szerint szabályozni, mert azt lehetetlennek tartom, hogy egyházunk szabad egyéni meggyőződéseikre bocsássa neki a politi­kai áramlatoknak a maga képviselőit, minden korlát és minden biztositék nélkül. Egy római kath. püspök a maga egyházmegyéjének, a h­erar­­chiai szervezetnél fogva, felelősséggel nem tarto­zik ; de ezt az elvet mi semmi szín alatt sem en­gedhetjük becsúszni egyházunkba, mert a legteljesebb bizalmunk mellett is az egyénekben, mi sarkalatos elveken nyugvó intézményeinket nem rombolhatjuk le; azokban volt a múltban minden biztosítékunk, azokban lehet az csak a jövőben is. — Püspök és fő­gondnok együtt, a felelősség elve mellett is, egy egy­házkerületben nagy hatalom, s akarom is, szeretem is, hogy egyházunk érdekében, a közbizalom erejéből, az legyen , de felelősség nélküli hatalmukat, mely mint ilyen a közbizalommal könnyen összeütközésbe jöhet, egyáltalában nem kívánom, sőt attól egyházamat ha­tározottan féltem. A történet minden ponton bizo­nyítja, hogy a korlátnélküli hatalom mindig terjesz­kedni vágy; bizonyítja azt is, hogy a különféle ér­dekek és emberi gyarlóságok körében megtalálja ter­jeszkedésének eszközeit is; ennélfogva tehát, miután az idők sem szülnek mindig csak nagy jellemeket s önmegtagadó apostolokat, azon tudat, hogy a jelen­­ben ilyeneket bírunk, ne ámítson el a jövendő felől, mert az embereket az intézmények növelik, és ha mi önkormányzati intézményeinken rést ütünk, nem tud­hatjuk, mily embereket fognak teremteni a bekövet­kező idők. Szükségképen módot kell tehát keresnünk püs­pökeink és főgondnokaink felelősségének az új viszo­nyokhoz mért megállapítására, melyre nézve én csak két módot tudok elgondolni, vagy azt, hogy a felme­rült fontosabb kérdésekben az egyházkerületek eset­­ről-esetre utasítást adjanak, vagy pedig a restaurá­­cziót.­­ Nem örömest vetem föl e dolgokat, mert mind a kettő ellenkezik az én egyházias elveim­mel ; de a dolgok kényszerében, ha t. i. egyhá­zunk a főrendiházba belépni kiván, nem látok más expedienst. — Hogy gyűléseink a politikai tusák színhelyévé legyenek, azt én nem óhajtom; de végre az első mód szerint azzá kell lennuök, mert nem mondhatunk le magunkról küzdelem nélkül; nem nézhetnők el, hogy egy egyházkerület képviseletében esetleg a többség, vagy az egész egyházkerület által perkorreskált politikát támogassanak a mi képvise­lőink, s ha azt tennék, bizalmunk visszahatna az egyházi kérdésekre is, a midőn gyüléstermeink ha­­ liiKíiiiíiiiiniíirTiiíSíi rnii^ ^ Az országgyűlési szabadelvű párt máj. u. 6 óra­kor Vizsolyi Gusztáv elnöklete alatt tartott értekez­letén a közgazdasági bizottságnak jelentése olvasta­tott fel, mely helyben hagyatván, Móricz Pál igazgató­nak a felmentés megadatott. Az I. bíráló­bizottságban Rohonczy Gedeon le­mondása folytán megürült helyre Andaházy László jelöltetett ki. Ezután tárgyalás alá vétetvén a felirati bizott­ság felirati javaslata, az minden vita nélkül változat­lanul elfogadtatott. Végül általános helyeslés közt el­fogadtatott Elekes György azon indítványa, hogy Falk Miksának a felirati javaslat kitűnő szerkesztéséért jegyzőkönyvileg köszönet szavaztassák. A franczia törvényhozás mindkét háza holnap, kedden kezdi működését. Ezzel a politikai élet is élén­­kebb lendületet fog venni. Impulzusban nincs hiány. Ferry előterjeszti a Kongó-kérdésben folytatott diplo­­mácziai levelezést s talán a helyzetről is nyilatkozik. Hogy Lockroy interpellálja-e a kormányt a Német­országhoz való viszonyról, az az ülésszak megnyitásánál uralkodó hangulattól függ, melyet ismét a Khinából érkező hírek fognak befolyásolni. Lockroy, a­ki Hugo Viktortól Ragatzból nemrég tért haza, ki­ szerint egyik barátja előtt úgy nyilatkozott, hogy a kormányt nem akarja zavarba hozni és ha éppen interpellál, a­mire nézve azonban még nem határozott, csak általá­nos felvilágosítást fog kívánni. A République Fran­­çaise Lockroy interpellácziójának hírére czikket közöl a német-franczia viszonyról, melyben kételkedését fejezi ki a fölött, hogy Német- és Francziaország közt szövetség létesülhetne. A hírlapok, az ellenzékiek ki­vételével, Négrier tábornok lang­képi győzelmével meg vannak elégedve. A hadműveleteket illetőleg a Temps megjegyzi, hogy azon tény, hogy a khinaiak Yen-The felé vonulnak, azt jelenti, hogy visszavonu­lásuk Lang-Son felé Na­irier tábornok hadműveletei folytán el van vágva. E pont igen fontos s a visszavo­nulás jelenti a khinai hadsereg e részének biztos meg­semmisítését. Az angol választási reform. Említettük, hogy az ar­gol kormány a választási kerületek beosztására nézve már kidolgozta javaslatát, melyet a konzerva­­tív­ párt főembereivel közölt, meg akarván őket győzni arról, hogy a kormány nem k­íánja saját pártjának érdekeit túlsúlyra emelni a választókerületek új be­osztása által. A javaslat egy bizottság műve, melyet a kormány saját kebeléből küldött ki. E bizottság tagjai: lord Hartington, Charles Dilke és Shaw Le­­fevre voltak. A javaslat főbb pontjai a következők : 1. 72 város, melyek 10.000-nél kevesebb lakossal birnak, a grófságokba osztatnak be. 2. 40 város, melyek 40.000 lakosnál kevesebbel birnak s most két képvi­selőt választanak, jövőre csak egy képviselőt fognak vá­lasztani. 3. A grófságok 45 új képviselőt nyernek. 4. A nagy városok 47 új képviselői helyet kapnak és pedig London 25-öt, Dublin 2-őt, Glasgow 3-at és Edinburgh 3-at. 5. Angliában 7 új városi választóke­rület alakíttatik, ezek közül kettő 2—2 képviselőt, és öt 1—1 képviselőt választ. 6. A hármas lajstrommal szavazó választókerületek mindenütt eltörültetnek, ki­véve a londoni cityben. 7. A­mely városok négy vagy hat képviselőt választanak, azok kerületekbe osztat­nak be, melyek 2­­2 képviselőt küldenek a parla­mentbe. E javaslat szerint az angol alsóház jövőre 659 taggal fog bírni, tehát 28-c­al többel, mint a jelen­legi. E tagok közül 460 Angliára, 30 Walesre, 68 Skócziára és 101 Izlandra esik. Sir William Harcourt belügyminiszter a múlt csütörtökön Derbyben választói előtt beszédet tar­tott, melyben hosszasan beszélt a választási reform­ról. A beszéd azért lesz nagy jelentősséggel, mert ez a legelső nyilatkozat a legutóbb tartott miniszterta­nács óta, mely a választási reformmal foglalkozott. »A kormány — így szólt a miniszter — el van tökélve a­­ választási reformbilit keresztülvinni és nem fogja a­­ fegyvert letenni az ellenzék előtt.« ■ A Daily News, e beszédről szólva, megjegyzi:

Next