Pesti Napló, 1884. október (35. évfolyam, 271-301. szám)
1884-10-14 / 284. szám
284 szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérreentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1884. Kedd, október 14. 85. évi folyam. Előfizetési feltételek Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hornya reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az est kiadás postai különküldéseért felülfizető a harcoként 85 kr., évnegyedenként 1 forint, fürdetések szintúgy mint előfizetések a »3 Pesti Napló« kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, okt. 13. A Tiszavölgy szabályozási ügyeinek szervezése az ez idén alkotott törvények által uj mederbe tereltetett. Több rendbeli átalakítás, társulatok uj csoportosítása, a belső kezelés megváltoztatása, a központnak módosulása szükségessé válik az új törvény által. A társulatok feladatai növekednek, terheik éppen nem szállanak le, sőt a kormányi rendelkezésnek nagyobb köre, a maximális megterhelés határán innen, oly költségeket is vonhat maga után, melyeket a társulatok nagyobb önrendelkezés mellett nem teljesítenének. Az 1884. évi XIV. törvényczikk a helyes ármentesités és védekezés érdekében, valamint az okszerű egyöntetűség kedvéért több üdvös rendszabályt alapított meg. A teherviselésre nézve igazságos mértéket állított fel, de azért szaporítja a terheket és oly vállakra is hárított hozzájárulást, melyek az árvédelmi munkából teherviselő erőt alig nyertek. A fensikok méltányos bevonása a költségviselésbe mindamellett helyén van és könynyíti az összes érdekeltség terheit. Épp úgy múlhatatlan szükséges volt megvonni azt a határt, ahonnan kezdve az állam tartozik viselni a költséget a közeges nézete szerint szükséges védművekért. De aki azt hiszi, hogy a maximális megterhelés kitűzése s a kataszteri törvényben fenntartott adókedvezmények által a tiszavölgyi ármentesített területek már most jó helyzetbe jutottak, az nagyon rózsásan nézi az ottani viszonyokat. Andrássy Gyula gróf beszéde, melylyel tegnap a központi bizottság elnöki székét elfoglalta,jellemző igazságokat hirdet e tekintetben. Ő nyomatékosan hangsúlyozza a társulatok nagy terheit és nem tagadhatja el aggodalmát, hogy a birtokosok agyonvédelmezik majd magukat. Az árvédelemben valahogy csak előrehaladt volna a Tisza völgye, bár e részben is még nagy terhek néznek egyes társulatokra, sőt oly területekre is, melyek eddig még társulati körön kívül maradtak. De a mentesítés belvízszabályozás nélkül csapás. E második stádiumnak pedig csak elején vagyunk. A belvizek biztos, rendszeres levezetése nagy befektetéseket követel. És ha ezen is túl lesz az ármentesített föld, csak valamennyire raczionális gazdaságot ottan öntözési művek nélkül nem lehet majd folytatni. Pedig az oly nagy költségeket fölemésztett földtől csak úgy várhatni jutalmazó eredményt, vagyis rendesen elég hő termést, ha az lehetőleg intenzív módon műveltetik. Föltehető, hogy műszakilag ezek a munkák jól keresztül fognak vizetni, sőt mivel a védművek befejezése és fentartása s azután a belvizek rendezése egészen kormányintézkedés alatt lesz, attól lehet tartani, hogy inkább a túlságos műszaki igényekre, mint a gazdasági tekintetekre fognak ügyelni. Győzik-e a birtokosok a nagy költségeket vagy sem, az a szakközegek előtt másodrendű kérdés ; a tervek elkészülnek, a kölcsön valahonnan, valami áron csak előkerül; és a tervek végrehajtatnak azon jó reményben, hogy az ekként külső s belső vizek ellen megóvott föld könnyen megtéríti majd a pénzt. Ezen gazdálkodás ellen óv Andrássy Gyula gr. hangja. És mikor ő az időt elérkezettnek hiszi a gondos számításra, akkor már nagyon imminens lehet a baj. Tudjuk, hogy ő miniszterelnök s külügyminiszter korában a költségek miatt soha sem zavartatta magát, sem államgazdasági, sem politikai terveiben. És Andrássy Gyula nem az az ember, aki mostohábban ítéli meg a közügyet, ha általa magánérdeke is közvetlenül érintetik. A Tiszavölgy gazdasági állapota tehát igen kényes. Jól tette a társulat új elnöke, hogy első szavával ezt emelte ki, mert ismét nagy költekezésnek mennek elébe a társulatok. És akármi előnyt látszik is nyújtani adó tekintetében az árterek kivételes elbánása, a tiszta adó semmivel sem kisebb ezen területek után, mint akármely, víztől nem fenyegetett földé. A maximális megterhelésről intézkedő törvényes szabály pedig nagyon csekély vigaszt hagy fenn a birtokosoknak , mert amikor ama határ el van érve, a föld tiszta hozadékából úgy sem sok marad már a tulajdonos számára. Ezeket ismételnünk kell nem egyszer, mert a Tisza völgyén innen és túl az a hit van elterjedve, hogy az állam marokkal szórja azon vidékre kedvezményeit. Nem így áll a dolog. Az állam megkövetel munkákat a társulatoktól, vagyis az ártéri birtokosoktól, melyek az ő közvetlen egyéni érdekükben nem állanak. És mégis a terhek java részét az ő vállaikra hárítja. A védművek építése s fentartása tetemesen apasztja a birtok jövedelmét. A törvény az egységes szabályozás szempontjából, ami ismét nem magán, hanem országos érdek, társulatok alakítását és művek létesítését követeli. S ezeket mind a birtokosok győzzék a sajátjukból? Azután kölcsönt közvetít az állam a tiszavölgyi társulatoknak. Ez a közvetítés az államnak egy krajezár áldozatába sem kerül, és a kölcsön nem is nagyon olcsó. Hanem az állam közbelépése múlhatatlan mindaddig, míg a Tiszavölgy hitelalapja, a részletes ártérfejlesztés és a kataszter be nincs végezve. Az állam tehát nem igen rontja magát a Tiszavölgyért. Ne is tegye, mert ha ez a maga erején nem boldogul, úgyis mind hiába. Amit az államtól a tiszavölgyi s más vízszabályozási társulat megvárhat, az annyi, hogy ami a köznek érdeke, annak terhét ne viseltesse magánbirtokosok által. Ismételjük, a Tiszavölgy gazdasági helyzete kényes. Ha olyan válság következik be, melynek a rendkívül alacsony gabnaárak miatt szemébe kell néznünk, akkor a nagy adósságokkal terhelt ártéri birtokosok minden máshoz képest sokkal súlyosabb helyzetbe jutnak, mert egyebek közt azoknak magánhitele is meg van szoritva. Azért Andrássy Gyula gr. elnöki szava gondolkozóba kell, hogy ejtse a Tisza völgye összes érdekeltjeit. A PESTI NAPLÓ TÁRCZAJA. — Október 14. — A nagy-károlyi ünnepélyek után. Nagy-Káróly, okt. 12. Lezajlottak az ünnepélyek, a város ismét csendes. Elhangzott az utolsó éljenkiáltás is, s a czigány annyit húzta a Rákóczy-indulót, hogy megkopott bele a nyirettyűje. Az udvari vonat kirobogott a királyi vendégekkel. Nagy-Károly városa visszazökkent a régi kerékvágásba. Ideje is volt — mondogatják a házigazdák — akik egy hét óta nem találják nyugalmukat. Egy hét óta ugyanis csak kozmás levest, öszszefőtt tésztát és lesült húst ettek az egész városban, mert nemcsak a háziasszonyok, hanem a szakácsnők is a trónörökös-párt lesték. Boldog volt, aki álruhájuk szegélyét megláthatta. De a háziasszonyok öröme sem volt zavartalan. A sok rendező-bizottsági ülés, a sok esti értekezlet, a sok előkészület napok, hetek, sőt hónapok óta igénybe vette férjeik idejét, akiknek ez igen jó ürügy volt az úgynevezett »polgári kimenőre«, vagy más néven: jó titulus bibendi. * A város most már megszűnt a világ középpontja lenni. Marad az, ami volt: a magyar gentry ősi fészke. De arczulatán meglátszik azért a magas látogatás hatása. Ötven évet haladt három nap alatt, ötven év mulasztását pótolták a város atyái. A mesteremberek is hálásan emlékeznek vissza a királyfi látogatására, mert megszaporodott a dolguk nagyon. Az asztalosoknak, lakatosoknak, kőmiveseknek stb. Károlyi Pista gróf annyi munkát adott, hogy ezt az évet sokáig kövér esztendő gyanánt fogják emlegetni. A szabók nem tudták, hol áll a fejük, annyi diszöltözetet varrtak a város és a megye urai számára. Most már ezek a fényes menték, feszes magyar nadrágok, daliás attilák is sutba kerülnek. Növekedett a molyok birodalma. * Nincs senki, aki hálásan ne emlékeznék vissza a lefolyt napokra, az egy Rumbold czéget kivéve. Ezt a diszitő-czéget mindenüvé meghívják, ahol hű-hónap készülőben. A nemzeti színű drapériák, festői transzparensek, impozáns lobogók stb. bejárják sorra az országot, s én, aki a Pesti Napló utazó munkatársává szegődtem, minden ünneplő városban régi ismerősként köszöntöttem őket. Ismertem valamennyit az ischiai ünnepély, a szegedi színházmegnyitás, az aradi királylátogatás stb. óta. Most már nem fogok velük többé találkozni. Végük van. Az eső úgy letarolta, úgy elpusztította valamennyit, úgy összemosta a drapériák szemcsiklandoztató sünéit, hogy nem alkalmazhatók többé sehol. A diadal megszokott jelvényei itt fejezték be pályafutásukat. A zászlók már tegnap olyan álmosan integettek, úgy összezsugorodtak, hogy szinte szánalom volt rájuk tekinteni. És az összetapadt jelvényekből a sétálók ruhájára oly bőségesen csepegett az eső színesre festett nedve, mintha ezek is a trónörökös távozását siratnák. * Pedig a trónörökös megérkeztekor még ragyogó színben pompázott minden. Öröm volt nézni a szép diadalíveket s a zöld gallyakkal körülövezett házakat. A látvány különösen esténkint vált impozánssá. Nagy-Károly városa elkövette azt a luxust, hogy illuminált, e pedig a hold olyan ragyogóan világított, hogy a sétálók ki tudták kerülni a térdig érő sarat. Máskor, ha a hold ilyen tele arczcal mosolyog a kedélyes városra, az emberek nem mernének belekontárkodni a mesterségébe, s a pislogó petróleum-lámpákkal nem csinálnának neki konkurrencziát. Most pedig nemcsak az utczák végén elhelyezett lámpákat gyújtották meg, hanem a házak ablakait is kivilágították. A grófi kert kerítésének vasrácsozatán olyan pazarul voltak elhelyezve a lámpák, hogy a piacz szinte nappali fénybe öltözött. A tágas téren, ott, ahol azelőtt a fabódék szorongtak a sárba, mécseseket tettek, s valamennyit kivilágították. Az ember, ha nem tudta volna, hogy mindez miért történik, a kerepesi-úti temetőbe képzelte volna magát a halottak napján. * A halottakról jut eszembe, hogy a nagykárolyi ünnepélyeknek is megvolt a maga áldozata. És ez Futtaki Gyula úr, a Budapester Korrespondenz szerkesztője. A nagykárolyiak annyit hallottak róla, hogy szinte félelmes borzadály lepte őket meg, mikor meghallották, hogy Futtaki ur is tiszteletét teszi. A főispán rögtön sietett biztosítani a hatalmas úr kegyét és meghívta magához nemcsak ebédre, de állandó tartózkodásra is. A károlyiak azt hitték, hogy Futtaki előtt nincs lehetetlen. És Futtaki ur sietett is őket ebbeli véleményükben megerősíteni. Arra persze nem volt elkészülve, hogy a furfangos gentry próbára teszi. Pedig megtette. Azt a kivihetetlen feladatot bíztatotta ki arra, hogy menjen be a grófi kastélyba, ha a trónörökös megérkezik. Nagy Károlyban ez volt a lehetetlenség netovábbja. Mert a trónörökös csak mint magánember érkezvén, a kastélyban nem akart fogadni senkit. Zavartalanul akart mulatni, s óhajtásához képest a grófi házigazda nem is hívott meg egy idegent sem. — De énem vagyok idegen ! — mondá Futtaki úr, és beküldte névjegyét a grófnak. A névjegyen pedig e szavak voltak olvashatók: Gróf úr! Megérkeztem. Itt vagyok. Parancsoljon velem. A nagykárolyiak szorongva várták a hatást, s aggodalmas, hosszúra nyúlt arczukat szélesre vonta a kaczaj, mikor megtudták, hogy a gróf csak ennyit válaszolt: — Én nem parancsolok önnek semmit. És Futtaki úr nem mehetett be a kastélyba. A károlyiak is belátták, hogy Futtaki még sem mindenható, s Futtaki is belátta, hogy nagyon megváltozott a vidékiek véleménye iránta. Haragra gyűlt és rögtön hazautazott. * Legizgatottabb napjaik voltak a nagy károlyi hirlapiróknak. Mert ilyenek is vannak, mégpedig szép számmal. Nagy-Károly két lappal dicsekedhetik. Az egyik a régi s a megye által szubvenczionált Szatmármegyei Közlöny, a másik a nemrég alapított Nagy-Károly és Vidéke. Ez utóbbiról mindenki azt hitte, hogy csirájában megbukik, de csalódtak. Igen életre valónak bizonyult. Aztán meg igen nagy reklámot csapott neki a lap kiadójának neve. A derék urat Seper Kajetánnak hívják. Ez olyan hangzatos név, hogy nem felejti el senki. Seper, amint leutazott Nagy Károlyba, tisztelgett a megye egyik főemberénél, aki megígérte neki, hogy támogatni fogja a lapot, s a helyi mizériákra czélozva, e szavakkal végezte beszédét: — No Seper, aztán csak seperjen. — Seperek, válaszolt Seper. És szavát be is váltotta, mert vezérczikkeiben hatalmasan üti a megyét. Az illetőt boszantják is vele. »Magad akartad így — mondják neki — miért biztattad, hogy seperjen ?« — Ej, hisz még új seprő, az jól seper. És csakugyan. A lap igen ügyesen van szerkesztve, csinosan kiállítva, és erősen konkurrál versenytársával. A mozgalmas napokban mind a két lap naponkint megjelent s éjjel szerkesztődött, a fővárosi lapok mintájára. A szerkesztés módja igen érdekes. A híreket úgy böngészték össze éjnek idején s a trónörökös viselt dolgait ékesen megírták. A reggel megjelent lapokat párisi divat szerint az utczán árulták és nagy haszonra dolgoztak. — De meg is szolgáltunk érte, — mondá az egyik főmunkatárs — egész életemben nem írtam annyit, mint ez alatt a három nap alatt. — Hát mit irt ? kérdem érdeklődve. — A trónörökös beszédét. — Hisz az csak három sor! — Mindegy, de mégis le kellett írni. * A trónörökös szívessége, hitvesének nyájassága II.Károlyban sem tévesztette el hatását Az a hódító mosoly, az a barátságos főhajtás, melylyel a fenséges asszony a közönség köszöntgetéseit fogadta, megnyerte a károlyiakat is. Hát még mikor látták, hogy milyen jól tud kocsikázni, milyen biztosan kezeli a gyeplőt s milyen kaczkiásan tudja pattogtatni hosszú nyelű, sudaras ostorát. A nagykárolyi gentry bámulva nézte a bátor asszonyt, a mint délutánonkint a szép Margit grófné társaságában végighajtatott a városon. És a kocsikázó trónörökösné megnyerte a lakosság minden rangú és rendű rétegének a tetszését. Valóságos közmondássá vált, hogy a trónörökösné olyan derék asszony, hogy férfinak is beillenek. Az éljenzés mindenütt követte őket, amerre csak jártak. A trónörökös kezdetben mindenkinek leemelte vadászkalapját, de utóbb már nem győzte. Folytonosan emelgetni kellett volna. Levette tehát a fő végét, s csak főhajtással viszonozta a zajos ovácziókat.* A lezajlott napok valósággal arany betűkkel lesznek beírva Nagy Károly emlékkönyvébe. Büszkén fog arról megemlékezni mindenki. Nem mese, hanem tény, hogy egy öreg anyóka azért siratta most a három hóval ezelőtt meghalt férje urát, mert előbb költözött el az árnyékvilágból, mintsem a trónörökös bevonult volna Nagy Károlyba. Siratta a szegényt, hogy miért nem élt már három hónappal tovább ; ha látja vala a lezajlott fényes dicsőséget, talán nem unatkozott volna a másvilágon. Lett volna mire viszszaemlékeznie.* Megemlegeti mindenki, de legjobban a távirómeg a postahivatal. Annyi dolguk volt, hogy alig győzték, s valóságos martorjai voltak a mások örömének. De Madzsár távirófőnök és Bende postafőnök nem az az ember, aki a restancziát eltűrné. A hírlapok és a bécsi udvar számára oly sokat sürgönyöztek, hogy a két Morse-gépnek reggeltől késő éjjelig nem volt nyugodalma .De azért nem késett el egyetlen egy sürgöny sem. És e mellett még a vendéglátásra is ráértek. Mert N.Károly híres a vendégszeretetéről. A ki vendégfogadóba száll, az nem is egészen korrekt ember s a szálloda-tulajdonosnak bizony felkopnék az álla, ha nem volna olyan kitűnő kényelemmel és ízléssel berendezett fogadója, mint a minő a pompás Nasch-vendégítő. A ki hozzá száll, az vendég a szó legszorosabb értelmében, mert a gazda figyelme a legkisebb aprólékosságokra is kiterjed. A vendéglőn kívül nagy nevezetessége még Nagy Károlynak a kaszinó. Nagy, hatalmas épület, s termeinek számát hamarjában nem is tudnám megmondani. Könyvtára ritkítja párját s olvasótermeiből nem hiányzik egyetlenegy valamire való lap sem. A helyiségek mindig tömve vannak, mert Nagy Károlynak igen nagy az intelligencziája. A megyei tisztviselők, a királyi hivatalnokok, a földbirtokos osztály és a Károlyi grófok kitűnő gazdatisztjei rendesen itt szoktak adni egymásnak találkozót. Pedig majd minden úri lakás valóságos kaszinó. A kapuk zárva vannak, s a vendéglátásban mindenkinek öröme telik. Az idegennek lefoglalják minden idejét, rendelkeznek ebédjeiről, vacsoráiról, estéiről s olyan figyelemmel látják el, hogy a nagykárolyiakat nem egyhamar felejti el. Szóval Nagy-Károly városában még nem veszett ki a régi magyar szokás. Magyar minden ízében, szokásában, modorában, gondolkodásában. Típusa a régi megyei életnek, mely hatalmas védbástya gyanánt szerepel náluk most is mindennemű túlkapás ellen. Lakosai szeretetreméltó, kedves emberek, hölgyeinek szépsége pedig messze földön közmondásszerű. Minek mondjam tovább: a város méltó volt arra, hogy a trónörökös meglátogassa. Belli Irén, Budapest, okt. 13. hogy a kormány már minden lehetőt megtett a viszály kiegyenlítésére; most az ellenzéken van a sor, ha közeledni akar. Nem a miniszterelnök dolga, ki az ország bizalmát bírja és egy nagy többségre támaszkodhatok a házban, hogy az ellenzékhez mint könyörgő koldus közeledjék. Gladstone az engedmények terén elment a legszélső határig; most a másik félnek kell nyilatkoznia. Az ellenzék kaphat háborút vagy békét, de egyiknek feltételeit sem ő maga fogja meghatározni. Ha békét akar, el kell fogadnia a választási reformról szóló bilit. Ha inkább óhajtja a háborút, el kell készülve lennie arra, hogy egészen más dolgok fognak a választási reformmal együtt a napirendre kerülni. A református egyház és a főrendiházi tagság. — FEJES ISTVÁN-tól. — A következőkben folytatjuk a vasárnapi számunkban megkezdett czikksorozatot. (II.) A jogegyenlőség elve azt követeli, hogy mindenekelőtt megszüntettessék a r. kath. egyház uralkodó jellege, tisztáztassanak a vallási és tanulmányi alapok kérdései, léptettessenek életbe az 1848-as törvények határományai, és akkor, ha úgy tetszik, ám legyen, egyenlő alapon és a kellő eszközök birtokában hadd foglaljon helyet a református egyház is a főrendiházban, de minden püspökével és főgondnokával. A jogegyenlőségi alap más nem lehet. Nekünk, önkormányzati elveink sérelme nélkül, bírnunk kell az eszközöket arra, hogy püspökeink és főgondnokaink az államhatalomtól függetlenül jelenhessenek meg a főrendiházban és pedig mindnyájan, nem kiválogatva, mert ha egyházunk képviseltetéről van szó, úgy, miként egy r. kath. püspökséget egy püspök a maga személyében mindig képvisel, a mi egyházkerületeinket nem képviselheti külön sem egy püspök, sem egy főgondnok, hanem csak a kettő együtt. A harmadik elv: a vallásszabadság elve. Ez a legtisztább és a legegyszerűbb. Ennek alapján megszüntetheti az állam a r. kath. egyház kiváltságos helyzetét, s általában az egyházaknak mint ilyeneknek nem ad többé az állami törvényhozásra közvetlen befolyást, ami nem zárja ki azt, hogy mint más társadalmi tényezőket, úgy az egyház kiválóbb férfiait is, személyes érdemeikért felsőházi tagokká meg ne hívja, de ily viszonyban az egyház képviseletéről már nem lehet szó, kivéve, ha az állam valamikor oly elvek szerint járna el, — ami nem valószínű, — hogy az egyes érdekkörökre bízná a választási szabadságot. Az állammal szemben ily elvek szerint oldható meg a főrendiházi képviseltetés kérdése. Ami most már az én álláspontomat illeti, én elvben a vallásszabadságnak vagyok híve, de emellett számot tudok vetni egyházunk tényleges viszonyaival is, és míg szabadságának teljes anyagi biztosítékai nincsenek meg, hajlandó vagyok a konzervatív nézeteknek hódolni, és mint azt már az iskolai ügyben tettem, ahol a viszonyosságot az egyenlőségig kiterjeszteni kívánom, itt sem megyek hát tovább a jogegyenlőség határánál. Ezen az alapon megnyugszom a főrendiházi képviseltetés elfogadásában; megnyugszom opportunitásból, de elvileg így sem kívánom azt. Jól tudom ugyan, hogy ez nem egyez meg a merően puritán református gondolkozással, mert hitelveink szelleméből is az foly, hogy nekünk, mint a reformáczió kezdetén, úgy most is az a törekvésünk, hogy a vallást a világi hatalomtól emancipáljuk, ezért ostromoltuk a katholikus hierarchiának az államban elfoglalt helyzetét, hogy az is, előbb vagy később, visszautaltassék az evangéliumi alapra, amelyen ez van felírva: az én országom nem e világból való; éppen azért bizonyosnak tartom azt, hogy ha alég a jogegyenlőségi alapon is mi is bemegyünk a főrendi törvényhozásba, amaz időknek teljességét még távolabb vetjük, mert tényleg szövetségeseivé, érdektársaivá válunk a világi hatalmat minden áron fentartani törekvő rém. katholikus hierarchiának. És azért részünkről e lépés megtételét nem is indokolhatja más, mint a hazai viszonyainkra való tekintet, s ezek közt különösen az, hogy ref. egyházunk jelenleg még nem bír kellő eszközökkel arra, hogy ez általános vallásszabadság mellett magát fentarthassa; továbbá az, hogy a ref. egyház, mint a magyar nemzeti közélet és mivelődés egyik fontos tényezője, a maga befolyását nem nullifikálhatja addig is, míg magasabb elveinek kivitelére szerencsésebb idők érkeznek el. De hát mindez még csak egyik oldala a kérdésnek, t. i. az, hogy tehát a jogegyenlőségi alapon el lehetne fogadni egyháznknak a főrendiházban való képviseltetését; de aztán: quid tunc? mert ezzel önkormányzatunkban lényegesen megváltozik a püspökök és főgondnokok helyzete, miután a törvényhozás egyik házában, mint egyházunk képviselői, a politikai tényezők sorába lépnek. Ennek a kérdésnek megvitatása, s püspökeink és főgondnokaink állásának ezen politikai viszonyokat is számbavevő szabályozása egyenesen egyházunk önálló intézkedési jogkörébe tartozik; mégpedig akár azt nézem, hogy tisztviselőink hatáskörét és felelősségét az egyházi törvényhozás szabja meg, akár a zsinati törvények 89. § ának 2. a) pontját tekintem, mely szerint az egyház jogai és önkormányzata feletti legfőbb őrködést a zsinat magának tartotta fenn, da a kérdés végleges eldöntését nem eszközölheti más, mint az országos zsinat. Vagyis az állam meghozhatja ugyan a kérdésben levő törvényt, de azzal szemben a mi jogunk lesz püspökeink és főgondnokaink állását a felelősség elvei szerint szabályozni, mert azt lehetetlennek tartom, hogy egyházunk szabad egyéni meggyőződéseikre bocsássa neki a politikai áramlatoknak a maga képviselőit, minden korlát és minden biztositék nélkül. Egy római kath. püspök a maga egyházmegyéjének, a herarchiai szervezetnél fogva, felelősséggel nem tartozik ; de ezt az elvet mi semmi szín alatt sem engedhetjük becsúszni egyházunkba, mert a legteljesebb bizalmunk mellett is az egyénekben, mi sarkalatos elveken nyugvó intézményeinket nem rombolhatjuk le; azokban volt a múltban minden biztosítékunk, azokban lehet az csak a jövőben is. — Püspök és főgondnok együtt, a felelősség elve mellett is, egy egyházkerületben nagy hatalom, s akarom is, szeretem is, hogy egyházunk érdekében, a közbizalom erejéből, az legyen , de felelősség nélküli hatalmukat, mely mint ilyen a közbizalommal könnyen összeütközésbe jöhet, egyáltalában nem kívánom, sőt attól egyházamat határozottan féltem. A történet minden ponton bizonyítja, hogy a korlátnélküli hatalom mindig terjeszkedni vágy; bizonyítja azt is, hogy a különféle érdekek és emberi gyarlóságok körében megtalálja terjeszkedésének eszközeit is; ennélfogva tehát, miután az idők sem szülnek mindig csak nagy jellemeket s önmegtagadó apostolokat, azon tudat, hogy a jelenben ilyeneket bírunk, ne ámítson el a jövendő felől, mert az embereket az intézmények növelik, és ha mi önkormányzati intézményeinken rést ütünk, nem tudhatjuk, mily embereket fognak teremteni a bekövetkező idők. Szükségképen módot kell tehát keresnünk püspökeink és főgondnokaink felelősségének az új viszonyokhoz mért megállapítására, melyre nézve én csak két módot tudok elgondolni, vagy azt, hogy a felmerült fontosabb kérdésekben az egyházkerületek esetről-esetre utasítást adjanak, vagy pedig a restaurácziót. Nem örömest vetem föl e dolgokat, mert mind a kettő ellenkezik az én egyházias elveimmel ; de a dolgok kényszerében, ha t. i. egyházunk a főrendiházba belépni kiván, nem látok más expedienst. — Hogy gyűléseink a politikai tusák színhelyévé legyenek, azt én nem óhajtom; de végre az első mód szerint azzá kell lennuök, mert nem mondhatunk le magunkról küzdelem nélkül; nem nézhetnők el, hogy egy egyházkerület képviseletében esetleg a többség, vagy az egész egyházkerület által perkorreskált politikát támogassanak a mi képviselőink, s ha azt tennék, bizalmunk visszahatna az egyházi kérdésekre is, a midőn gyüléstermeink ha liiKíiiiíiiiiniíirTiiíSíi rnii^ ^ Az országgyűlési szabadelvű párt máj. u. 6 órakor Vizsolyi Gusztáv elnöklete alatt tartott értekezletén a közgazdasági bizottságnak jelentése olvastatott fel, mely helyben hagyatván, Móricz Pál igazgatónak a felmentés megadatott. Az I. bírálóbizottságban Rohonczy Gedeon lemondása folytán megürült helyre Andaházy László jelöltetett ki. Ezután tárgyalás alá vétetvén a felirati bizottság felirati javaslata, az minden vita nélkül változatlanul elfogadtatott. Végül általános helyeslés közt elfogadtatott Elekes György azon indítványa, hogy Falk Miksának a felirati javaslat kitűnő szerkesztéséért jegyzőkönyvileg köszönet szavaztassák. A franczia törvényhozás mindkét háza holnap, kedden kezdi működését. Ezzel a politikai élet is élénkebb lendületet fog venni. Impulzusban nincs hiány. Ferry előterjeszti a Kongó-kérdésben folytatott diplomácziai levelezést s talán a helyzetről is nyilatkozik. Hogy Lockroy interpellálja-e a kormányt a Németországhoz való viszonyról, az az ülésszak megnyitásánál uralkodó hangulattól függ, melyet ismét a Khinából érkező hírek fognak befolyásolni. Lockroy, aki Hugo Viktortól Ragatzból nemrég tért haza, ki szerint egyik barátja előtt úgy nyilatkozott, hogy a kormányt nem akarja zavarba hozni és ha éppen interpellál, amire nézve azonban még nem határozott, csak általános felvilágosítást fog kívánni. A République Française Lockroy interpellácziójának hírére czikket közöl a német-franczia viszonyról, melyben kételkedését fejezi ki a fölött, hogy Német- és Francziaország közt szövetség létesülhetne. A hírlapok, az ellenzékiek kivételével, Négrier tábornok langképi győzelmével meg vannak elégedve. A hadműveleteket illetőleg a Temps megjegyzi, hogy azon tény, hogy a khinaiak Yen-The felé vonulnak, azt jelenti, hogy visszavonulásuk Lang-Son felé Nairier tábornok hadműveletei folytán el van vágva. E pont igen fontos s a visszavonulás jelenti a khinai hadsereg e részének biztos megsemmisítését. Az angol választási reform. Említettük, hogy az argol kormány a választási kerületek beosztására nézve már kidolgozta javaslatát, melyet a konzervatív párt főembereivel közölt, meg akarván őket győzni arról, hogy a kormány nem kíánja saját pártjának érdekeit túlsúlyra emelni a választókerületek új beosztása által. A javaslat egy bizottság műve, melyet a kormány saját kebeléből küldött ki. E bizottság tagjai: lord Hartington, Charles Dilke és Shaw Lefevre voltak. A javaslat főbb pontjai a következők : 1. 72 város, melyek 10.000-nél kevesebb lakossal birnak, a grófságokba osztatnak be. 2. 40 város, melyek 40.000 lakosnál kevesebbel birnak s most két képviselőt választanak, jövőre csak egy képviselőt fognak választani. 3. A grófságok 45 új képviselőt nyernek. 4. A nagy városok 47 új képviselői helyet kapnak és pedig London 25-öt, Dublin 2-őt, Glasgow 3-at és Edinburgh 3-at. 5. Angliában 7 új városi választókerület alakíttatik, ezek közül kettő 2—2 képviselőt, és öt 1—1 képviselőt választ. 6. A hármas lajstrommal szavazó választókerületek mindenütt eltörültetnek, kivéve a londoni cityben. 7. Amely városok négy vagy hat képviselőt választanak, azok kerületekbe osztatnak be, melyek 22 képviselőt küldenek a parlamentbe. E javaslat szerint az angol alsóház jövőre 659 taggal fog bírni, tehát 28-cal többel, mint a jelenlegi. E tagok közül 460 Angliára, 30 Walesre, 68 Skócziára és 101 Izlandra esik. Sir William Harcourt belügyminiszter a múlt csütörtökön Derbyben választói előtt beszédet tartott, melyben hosszasan beszélt a választási reformról. A beszéd azért lesz nagy jelentősséggel, mert ez a legelső nyilatkozat a legutóbb tartott minisztertanács óta, mely a választási reformmal foglalkozott. »A kormány — így szólt a miniszter — el van tökélve a választási reformbilit keresztülvinni és nem fogja a fegyvert letenni az ellenzék előtt.« ■ A Daily News, e beszédről szólva, megjegyzi: