Pesti Napló, 1886. április (37. évfolyam, 91-119. szám)

1886-04-22 / 112. szám

112. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenäen m-é p ö­t­e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenäen m-é­g fi­z­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények­ a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1886. Csütörtök, ápril 22. 37. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai különkfildése kívántatik, postabélyegre havonként 15 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. A háború szele. Vagy közvetlen a béke, vagy éppen a háború előtt állunk. E felett határoznak Athén­ben s Livádiában. A tőzsdék idegei remeg­nek, ijjedtség és bizalom váltakoznak a pénz­­piac­on. A nagy­közönség nyugodtabb, meg­unta a keleti kérdést. Senki sincs tájékozva iránta, mert mindennap más alakot ölt. A süppedékes talajon nincs megállapodás, apró helyi körülmények és személyes kérdé­sek játszanak szerepet s esemény jelentőségé­vel kürtöltetnek világgá. Vagy avatkoznék bele a diplomáczia s parancsolna csendet és lenne csend, vagy ne ártaná magát bele s hagyná kelet népeit forrni és verekedni, mig maguk közt eltalálnák a keleti kérdés meg­oldását, de a diplomáczia is ingatag, ármá­­nyos és nem egyetértő keleten s tehát a bo­nyodalmat inkább fokozza, mint lohasztja. Soha e nyilt seb Európa testén be nem gyó­gyulhat. Görögország a háború küszöbén áll. In­nét szólítják fel, hogy visszatérjen. A hatá­ron áll nyolczvanötezer embere s az athéni helyőrség is már táborba szállt; az utolsó tartalék is behívatott; lovak, ágyuk, fegyve­rek beszereztettek; a hajók felszereltettek; a pénzt a hadviselésre a kamara megszavazta; török és görög előőrsök már lőnek egymásra: ekkor tanakodik Európa azon, hogy Görög­országtól a lefegyverzést követelje, vagy sem ? Eleget tanácsolták neki, hogy marad­jon veszteg, nem használt semmit, bizonyosan valaki biztatta, hogy a jó tanácsra ne hallgas­son. Ez csak Oroszország lehetett, mely a görög kérdésben, mint bolgárban, gyanús sze­repet vitt kezdettől fogva. S Athénben hall­gattak a rossz tanácsra, minthogy a nemzeti politikának és szenvedélyeknek az felelt meg. A flottademonstráczió a Szuda-öbölben nem imponált a görögöknek, mert ott a hajókat nem láthatták. Lett volna a 62 pánczéloshajó és 25 torpedó naszád a Pireuszban, s az athéni nép és görög kamara és kormány máskép be­szélnek. Most, ki tudja, nincs-e már késő? A török kormány türelmét veszt é­s a pénzből kifogyott, annak fegyveres béke nem kell, inkább háború. Csináljanak a hatalmak békét, vagy engedjék meg a verekedést; a porta felhívta a nagyhatalmakat, hogy Gö­rögországot szólítsák és szorítsák a lefegyver­zésre, most, mikor teljesen felfegyverkezett. Anglia indítványt tett, hogy a hatalmak együttesen intézzenek ultimátumot Delyan­­nis úrhoz, s ha nem engedelmeskedik, köve­teiket hívják vissza s hajóikat küldjék oda, hogy vegyék ostromzár alá Görögország ke­leti partjait. Tengeren a görög ne támadhas­son, tengeren békesség legyen. Ezt követeli az angol kereskedelmi érdek és a többi kö­zéptengeri államoké. De Oroszország ezzel nem törődik s a görög, ha háborúba akar menni, oly ostromzártól meg nem retten, melynek nem szabad bombát vetni a vá­rosokba. A görögök tűrhetik a barátsá­gos hatalmak ostromzárát, mely védelmül is szolgál a török hajóhad ellen, csak Thesszáliában s Epiruszban győzelmeket arassanak, s ezt ők nyilván hiszik, máskülön­ben nem kezdenének háborút. A görögök általános felkelésében bíznak, hogy azáltal megbénítják Törökországot, ha Maczedóniá­­ban, Kréta szigetén és egyebütt a görög la­kosság fegyvert ragad. Hiszik, hogy romba döntik Törökországot. Hiszik, hogy Oroszor­szág nem fogja az alkalmat elszalasztani a beavatkozásra. Hiszik, hogy győzelmeik hírére a közvélemény Európában részükre fordul s akadnak pártfogóik a hatalmak közt. Csak azt nem hiszik, hogy Ejub pasa pár hét alatt szétveri őket s visszakergeti a görög hadsere­get Athénbe. Kétes tehát, a hatalmak békeakcziója sikeres lesz-e. Az sem bizonyos, megtörténik-e úgy, mint Anglia javasolja. Bizonyos, hogy csak erős nyomás bírhatná még rá a görög kormányt a visszalépésre, a lefegyverzésre. A lehetőség kizárva nincs, hogy az utolsó perc­ben a görög hősiség meggondolja magát s nem koc­káztatja a háborút Törökor­szág és Európa daczára, de e tekintetben vér­mes reményeket nem táplálunk. Bevárjuk az eseményeket. Melyek szálai Livádiában szövetnek. Oda tekint most az egész kelet: Athén, Kon­stantinápoly, Szófia, Bukarest, Belgrád. Európa sorsa ismét a czár kezében van, szeszélyé­től függ. Ha a czár kimondja : legyen béke, lesz béke. Ha nem mondja ki, nem lesz béke. Az orosz követek keletről oda hivattak tanácskozásra. A szultán követét küldi. A román király maga megy. A bolgár fejede­lem is készül, ha a czár kegyes fogadtatásáról eleve biztosíttatnék. A szerb udvar is közele­dést óhajt Oroszországhoz. Ennyire szereti kelet a muszka czárt, mert fél tőle. S egész Európa szeme a livádiai elhatá­rozásokon csügg. Mit akar a czár ? Békeszere­­tetét fogja itt demonstrálni, remélik a diplo­maták, ki fog békülni Sándor bolgár fejede­lemmel a három császár-szövetség kedvéért, Ferencz József kérésére, kinél a bolgár feje­delem atyja azért járt, hogy közbenjárását kieszközölje s Hohenzoller Károly román ki­rály közvetítése mellett, kit plevnai érdemei feljogosítanak rá, hogy a czárhoz forduljon kegyelemért barátja, Battenberg Sándor ré­szére. Ez pedig hajlandó a kegyelmet elfo­gadni, mint mindent, mi neki hasznos, rumé­­liai forradalmat, angol protekcziót, bukaresti békét, szultáni fermánt, európai protokol­­lumot, akármi hatalmát növeli és megerősíti, Sándor nem utasítja vissza. Helyzete igen kényes, míg a czár neki meg nem bocsát, mert az orosz ügynökök, az orosz rubel és az orosz párt igen megnehezí­tik neki a kormányzást, az orosz diplomáczia gátolja az uniót és a bolgár kérdést nem hagy­ja befejezni, az orosz sereg pedig invázióval fenyegeti az országot, mely a szerb invázió­nál veszedelmesebb. Sándor fejedelem tehát kész meghajolni és kibékülni, ha ez által az orosz barátságot visszaszerezheti magának és népének. E kérdés is most fog Livádiában eldön­tetni a görög kérdéssel együtt. A kettő kü­lönböző teljesen, mégis kapcsolatos. Közös téren mozognak. Az orosz politikai érdek a motor. A­mint ez érdek kívánja, a szerint fog a kérdés eldöntetni együtt és egyszerre, keleti békére, vagy keleti háborúra, így is, úgy is Oroszországnak haszná­nak kell lenni belőle. Ha békés utón domi­náló pozícziót foglalhat el a muszka keleten, a háborút elnapolhatja, ha ez nem sikerül, megriszkírozhatja, hogy mások, görögök, tö­rökök és bolgárok verekedjenek. Ő majd csak azután lép közbe rendet csinálni. A helyzet kedvez Oroszországnak: a három császár szövetség leköti Ausztria-Ma­­gyarországot, az ír kérdés és Egyiptom An­gliát egészen megbénítja, Francziaország az orosz szövetségre spekulál és minden kérdés­ben hozzá csatlakozik, Németország a keleten indifferens, a porta politikája forog, mint szél­kakas. Oroszország igen ügyetlen volna, ha ezen helyzetet ki nem aknázná. Ellenfelei elég ügyetlenek, hogy neki ezt megengedjék. A román keresk.­szerződési tárgyalások ügyé­ben — mint Bécsből a B. K.-nek jelentik — tegnap a külügyminisztériumban félórai tanácskozás volt, melyen a román kormánykiküldöttek rövid nyilatko­zata után, a tegnapelőtti ülés jegyzőkönyve hitelesít­tetett. E jegyzőkönyv a mindkét részről kiküldött megbízottak által ad referendum átvétetett s mihelyt annak tartalma a két — az osztrák és a magyar — kormány jóváhagyását megnyeri, az osztrák és a ma­gyar kereskedelmi minisztériumok képviselői, előre­láthatólag már a jövő hét közepén — Bukarestbe utaznak, hogy ott a tarifaszerződésre irányuló részle­tes tárgyalásokat megkezdjék. — Matlekovits államtitkár és Mihálovics osztálytanácsos teg­nap visszaérkeztek Budapestre. Gladstone­­r földtörvényjavaslata. Ismételve megemlékeztünk Gladstone második nagy izlandi ja­vaslatáról, a földbirtok-ügy rendezése tárgyában. A javaslat alapelve tudvalevőleg az, hogy minden föld­­birtokos jogot nyer arra, hogy birtokát a meghatáro­zott feltételek mellett eladhatja, s hogy az eladást az állam közvetíti. A vételár az 1885-ki haszonbér alap­ján számíttatik, rendesen annak húszszorosával. E czélra ötven millió font sterling erejéig 3°/0-os konzo­lok, melyekből 10 millió 1887/8-ban, húsz-húsz millió a következő két évben, bocsáttatnak ki. Főpénztárnak neveztetik ki, kinek kezén az összes pénz átmegy. Az említett összeg kamata lesz az új ír állam első ki­adási terhe s Anglia, mint Gladstone állítja, az egész művelettel semmi rizikót nem vállal magára. Minden adás-vevési üzletnél négy hatóság: a parlament, a földbirtokosság, a bíróság s a főpénztárnok fog közre­működni. Azt hiszik, hogy az 50 milliónyi összeg nem lesz elegendő, maga Gladstone még pár évvel ezelőtt azt állította, hogy e czélra 3—400 millió szükséges. A nemzetközi munkásmozgalmak a porosz kor­mány figyelmét is magukra vonták s Puttkamer mi­niszter a porosz hatóságokhoz rendeletet intézett,­­ melyben utasításokat ad nekik, hogyan kell a netalán A PESTI NAPLÓ TÁRCSÁJA. A tanár regénye. — Enrico Castelnovotól. — — Hogy is mondta ? vette fel Alba de Ronzi grófné ismét a beszéd fonalát s a tudós Marconcelli Ludovico tanárhoz, a szenátorhoz fordult, akivel akkor nap ismerkedett meg a Recoaro vizein. Alba grófnő és Marconcelli tanár mindketten rég túl vannak már azon a koron, melyben a társal­gás négyszem­közt veszélyes lehetne; egyébként az ol­vasó megnyugtatására azt is hozzátehetjük, hogy ab­ban a teremben, melyben e társalgás folyt, még más nyolcz-tíz idegen is jelen volt, kik részint újságot ol­vastak, részint pedig ártatlan beszélgetésbe me­rültek. — Azt mondtam — válaszolt a szenátor, — hogy éppen Velencze volt az, hol az első irodalmi fiaskó ért s a hol első romantikus szenvedélyem má­morossá tett. — Valóban... ? — Igen ... s innen van az, hogy nem találkoz­­hatom velenczei férfiúval, de asszonynyal sem a nél­kül, hogy önkéntelenül is az egyikre vagy másikra ne gondoljak. — Oh beszéljen, beszéljen, szólott élénken a grófné, merő figyelem vagyok. . . S a grófné gyöngéden oda könyökölt a kis asz­talkára, havas, arisztokratikus kacsáit összefonta, okos arczára jóakaró várakozás fénye rajzolódott, mig ele­ven szemei ragyogni kezdtek s zöld főkötője pereme alól apró, hófehér fürtök bújtak elő. A feltűnően nyúlánk tanár kényelmesebb ülést foglalt, egyik keztyüjét lehúzta s csontos ujjaival vé­gigborzolt ritkás haján. — Oh — mondá — nagyon jelentéktelen tör­­ténetecske. — Annál jobb, hát csak ne nagyon eztezomáz­­gassa . . . Fölteszem, hogy leleplezései. . . — Senkit sem kompromittálnak ? Nem, éppen­séggel nem. Annál kevésbbé, mert olyan titokról van szó, mely első­sorban engem érdekel. — Beszéljen világosabban. — Körülbelül — s a tanár habozva nézett fel, mintha a padmalyról akarná leolvasni a számot — igen, igen, körülbelül 45 éve lehet, mert akkor 1831-et írtunk, ma pedig 1876-ban élünk .. . — A számítás rendén van. Tehát tovább... — Deák voltam és szokás szerint mindenhez kedvem volt, csak a tanuláshoz nem. Az volt a bogaram, hogy drámai költő leszek . . . Ha ma elgondolkozom, alig tudom elhinni. Pizában, hol az egyetemet kerülgettem, megismerkedtem egy színigazgatóval s remegve bár, de mégis rábíztam egyik kéziratomat. Ötfelvonásos tragédia volt (ez a hagyományos kezdet) s a czime »Ugo­­lino gróf.« Az igazgató elolvasta, aztán magához hi­vatott. — Lendületes munka — igy szólt — de csak őszszel adathatom, elő Velenczében, a san Benedetto színházban .... Őszszel önnek is szabad ideje lesz, jöjjön Velenczébe, legyen jelen a próbákon és az elő­adáson. — Magamon kívül voltam boldogságomban.. De volt két fontos okom, hogy nevemet ne adjam át a nyilvánosságnak: természetes félénkségem, s rettegé­sem apámtól, aki nagyon szigorú volt s a poétákat pedig éppenséggel ki nem állhatta . .. Megegyeztünk tehát, hogy darabom álnév alatt kerüljön színre. Anyámnak azonban töredelmes vallomást tettem, s ő szegény, szigorú titoktartás mellett, elismerésreméltó önfeláldozással kezembe nyomta a szükséges útikölt­ségnek egy részét. A többit úgy szereztem meg, hogy zálogba csaptam az órámat. Szeptemberben Velenczében voltam, míg apám azt hitte, hogy Pizába utaztam egy barátomhoz. Jelen voltam minden próbán s mindinkább meggyőződtem, hogy mesterművet teremtettem. Néhány művész ugyan kétkedve rázogatta a fejét, de az igazgató teljes bi­zalommal volt a siker iránt s én természetesen csak ő reá hallgattam, meg a magam képzelődésére. Eljött az előadás napja s az utczákon másféllábnyi plakátokon ökölnyi betűk hirdették a szíves publikumnak: »Ugo­­lino gróf«,eredeti­ tragédia versekben, írta Marcello di Licconovo (az én anagrammom), öt felvonásban és hét képben, csatákkal és igazi fegyverekkel, a koplaló torony belsejével, melyet természet után festett Gui­­diccioli, a hírneves színházi festő. A két kép mindegyikének külön, egetverő czí­­met adtak. Talán mondanom sem kell, hogy a rek­lámgyártás e módja éppenséggel nem legyezgette hiú­ságomat, de hasztalan volt minden ellenvetés, mert különben sem igen szerettem volna megharagítani az igazgatót, vagy a művészeket. Színpadra mentem ak­kor este, mielőtt még felgyújtották a lámpákat. Tud­tam, hogy minden jegy elkelt s lázas izgatottságom könnyen elképzelhető. A függönyhöz siettem s egy nyíláson a terembe néztem, mialatt a színház telni­­ kezdett s a zenekarban a zenészek kínozni kezdték boldogtalan hangszereiket. — Óriási közönség! — szólott mögöttem az igazgató, ki már Ugolinónak volt öltözködve. S elégedetten fogtunk kezet. Nekem a hi­deg verejték csurgott homlokomról. Az utolsó perez­ben cserben hagyott egész büszke bizalmam. Eszembe jutott, hogy elbizakodottságomban nem iparkodtam ismerősöket szerezni, hogy az egész színházba nincs egy árva lélek sem, akit barátomnak mondhatnék s a falba szerettem volna verni a fejemet, hogy mért nem szúrattam még egy sort közbe a plakátokon, hogy a szerző még nagyon fiatal s ez az első kísérlete .... Szóval: félkilenczkor, midőn a zenekar a Szevillai borbély uvertürjébe fogott s a súgó a becses kézirat­tal kezében szurdokjába bujt, nagyon kétségbe vol­tam esve s tiz perczc­el később felgördült a függöny... A velenczei közönség szintől­ szinte láthatta tragé­diámat. Az első felvonás után kitapsoltak, amit egy románcznak köszönhettem, melyet valami provánszi trubadúr ajkára adtam, aki — nem tudom már, miért — Toszkánába jött. — Kikötőben vagyunk — szólott az igazgató. — Ha egyszer a publikum szivében meg van törve a jég, ak­kor minden nyerve. A diadal bizonyos! Igen, diadal! A második felvonásban már tor­lódni kezdtek a fellegek s a harmadikban kitört az orkán egész fönségében. Fütty és nyávogás fent és alant, kéz-­láb- és botdobogás padon, földön és páho­lyokon s a rémséges zsivajból artikulálatlan ühöngetés hangja csapott ki. Azt hitte volna az ember, hogy ha ezt a darabot most folytatják, összeroskad az egész társadalom rozoga épülete. A tragika rémült sikol­tással szökött a kuliszszák mögé s ájulást rögtönzött, a Ruggeri érsek személyesítője megvetéssel dobta el magától érseki méltóságának jelvényeit s irtózatos szitkokba fullasztotta dühét. Ugolino gróf fiai, kik még egyszer átfutották szerepükben a börtönjelenet jambusait, bölcs nyugalommal dugták zsebre szerepü­ket s vetkeződni mentek. — Le a függönyt f­ordított az igazgató belenyu­godva az elkerülhetlenbe. S alig gördült le frenetikus tapsvihar között a függöny, kiabálni kezdett s rám förmedt: »Hisz mindig mondtam, hogy ez a féree­­munka nem való színpadra!« Nem tudom, grófné, hogy a szemtelen pofa a színigazgatók saját külön privilégiuma-e, de azt tudom, hogy ez arczátlanság arczomba kergette a vért s azon a ponton állottam, hogy, no most mindjárt explodálok. De hogy minden veszekedésnek elejét vegyem, elhordtam a sátorfámat s egy titkos ajtón keresztül borzasztó elkeseredéssel, kényezve tűntem el, mig benn a színházban hamarjá­ban valami bohózatra készültek, hogy a felháborodott közönséget valahogy lecsillapítsák. Nem akartam ma­gam négy fal közé temetni, de másrészt azt sem sze­rettem volna, ha valahol nyilvános helyen rám ismer­nek. A hiúság azon különös érzésével, mely azt képzel­­teti velünk, hogy egész világ velünk foglalkozik jóban, rosszban egyaránt, azt hittem, hogy minden ember en­gem bámul s mindenki az én boldogtalan Ugolinomról beszél. Csak hajnalban tértem vissza szállásomra s fölöltözködve dobtam magamat ágyamra. Kinos hány­­kolódás után nagynehezen elaludtam s oly diadalról álmodtam, mely ragyogásban messze fölötte állott a hadverő rómaiak dicsőségének. A férfiak megkoszo­rúztak, a nők virágot hintettek felém s darabom vég­jelenete a karzattól a földszintig minden embert kö­­nyekre, igazi, valódi könyekre ragadott. Éppen azt álmodtam, hogy az állhatatos tapsra halottaiból fel­támadt hőseimmel együtt tizedszer jelenek meg a lámpák előtt, mikor heves kopogtatás felzavart álma­imból. Még nem volt időm, hogy visszaringassam ma­gam a boldogító álomba, mikor újból kopogtattak. — Szabad — szólottam s úgy éreztem, hogy nagyon, na­gyok szeretném azt a kellemetlen háborgatót legör­getni a lépcsőkön. Egy pinczér volt. — Levelet küld­tek önnek — szólott s egy kis, rózsaszínű, illatos levélkét nyújtott át. — Mikor hozták ? — Éppen most. — S hány óra van ? — Tizenegy. — Irgalmas Istenem! Tizenegy ? S ki hozta ? — Egy színházi szolga. Láthatja, hogy a czime nem valami pontos, de a szolga azt mondta, hogy önnek szól. Tényleg valódi nevem helyett a szinlapon álló nőm de guerre volt a kavettára írva. Mikor magamra maradtam, föltép­tem a titokzatos kis levélkét s szinte elnyeltem tar­talmát. — Emlékszik még reá ? — kérdé Alba grófné kíváncsian. — A szavakra nem, de értelmükre igen. A kö­zönség igazságtalan s kegyetlen — igy szólott körül­belül — olyan volt önnel szemben is, a ki pedig még olyan fiatal s mégis tehetséges. Ne veszítse el bátor­ságát ! Én csak egy fiatal leányka vagyok, de egy ben­nem élő hang folyton azt suttogja, hogy ön egykor híres ember lesz. Sohasem fog engem megismerni. Úgyis czéltalan volna. De ha meg akar győzni arról, hogy nem vesztette el bátorságát, úgy írjon nekem postafordultával egy pár sort. Czimem: Spiritus indocilis. Ez a levél olyan hatással volt reám, mint bármely gyöngéd női levél egyáltalában lehet egy húsz éves, forró vérű ifjúra. A színházi katasztrófa most háttérbe szorult; első gondolatom az volt, hogy fölfedezzem azt az ismeretlent, a­ki oly meleg érdek­lődéssel fordul a szerencsétlen, ismeretlen költőhöz. De hogy fogjak hozzá? A színházhoz siettem, hátha a portás adhatna valami felvilágosítást, de ő sem tu­dott többet, minthogy a levelet egy előtte teljesen is­meretlen szolga adta át. — Hátha a levelezésnek lesz valami eredménye ? — gondolom, csinos levélpapi­­rost szereztem s Írtam neki egy pár sort. .. — Versben? — Nem, prózában. — Erre talán csak emlékszik még ? — Nem. Istenemre nem. — De úgy, hozzávetőleg. . . . — Csak azt tudom, hogy megköszöntem a ked­ves ismeretlennek barátságát s tudattam vele rendü­letlen bizalmamat, hogy nem hagyom magam ez első balsiker terhétől legyűrni. Kértem, hogy ne burko­­lódzék inkognitójába s én is levetettem szerencsétlen anagrammomat, megírtam neki valódi nevemet. En­gedje meg, hogy szinről-szinte láthassam. Úgyszólván jogom van — írtam neki — azokat megismerni, kik­nek buzdítása visszaadta hitemet és bizalmamat. Levelezésünket pedig semmi esetre se szakítsa meg. — Többet vártam — szólt a grófné moso­lyogva. — Egy leendő hires embertől mesterművet várna az ember. Száz kereskedőgyerek is kitett volna igy magáért. — Kétségtelen, — felelé zavartalanul a tanár, bár a hasonlat éppenséggel nem tetszett neki. —­ S az ismeretlen ismeretlen maradt — szólt újra a grófné. — Honnan tudja ? — Nem tudom, de kérdem. — Akkor nap, mikor levelemet elküldtem, négy óra hosszat sétáltam fel és alá a posta előcsarnokában s mindig lehetőleg közel maradtam a »poste res­tante« korlátnál, mohón figyelve, nem suttogja-e va­laki azt a titokzatos két szót: Spiritus indocilis. Le­velem várta, bizonyára nagyon várta, hogy jöjjön va­laki, a ki elvigye s előbb-utóbb okvetlenül szerencsé­sebb lesz nálam, mert kezei közé kerül a kedves is­meretlennek . .. — Szép volt ? — Türelem, egy pillanatnyi türelem, asszo­nyom ! A postahivatalnoknak feltűnt viseletem s mint­hogy nagyon gyanús szemmel nézett, jónak láttam elódalogni. — A nélkül, hogy valamit megtudott volna ? — Igen, anélkül, hogy valamit megtudtam volt tervezett sztrájkok káros hatásait az államra és a társadalomra ellensúlyozni. A rendelet azt mondja, hogy a rendőrhatóságok a törvényesen fennálló egye­sületi szabadsággal szemben minden oly intézkedés­től tartózkodjanak, mely akár a munkások, akár a munkaadók javára a részrehajlás látszatával bírna. Másrészt azonban a közrend fentartása érdekében szigorúan vigyázzanak, hogy a bérküzdelem mindig teljesen törvényes uton és törvényes eszközökkel in­­téztessék el. Nem szólva a fenyítő után üldözendő cselekményekről, azon kihágások közé tartoznak, me­lyek a jogellenes erőszakosság jellegével bírnak, kü­lönösen oly kísérletek, hogy akár bel-, akár külföldi munkások meggátoltassanak abban, hogy a beállott hézagok pótlásául használtassanak; továbbá indóhá­­zakban való agitáczió, valamint a munkát folytató munkások kigúnyolása vagy zavarása. Bármely ide vágó esetben a rendőrség védelmet tartozik a sújtott félnek nyújtani. Különös felügyelet alá helyezendők azon sztrájkok, melyeket a szocziál­­demokrata agitáczió hozott létre. »Ama pillanatban — mondja a rendelet — midőn valamely munkaszü­netnél ezen, a felforgató törekvéseknek szolgáló irány tényekben nyer kifejezést, beáll annak szüksége, hogy a vele összefüggő nyilatkozatok ellen a sajtó, valamint az egyesülés útján szintén teljes szigorral alkalmaz­tassanak az 1878-diki szoczialista törvény ide vonat­kozó határozatai. Különösen a viszonyokhoz képest ama kerületekben, melyekről az említett törvény 28. §-ában említett rendkívüli intézkedések hatályban vannak, ez utóbbiakat a sztrájkmozgalmak vezetői ellen is alkalmazni kell, mihelyt a hatóság azon indo­kolt meggyőződést meríti, hogy ez egyének a közbiz­tonságot és rendet fenyegethetik.­ Végül a rendelet kimondja, hogy a sztrájk folytán támadó zendülés esetén a kerület katonai főparancsnokánál az ostrom­­állapot kihirdetését kell javaslatba hozni. Az ír földváltság, Írország önállósításának alap­feltételéül Gladstone a földbirtoki reformot tekinti, ezért az ír törvényhozás és kormányzatról előter­jesztett javaslata egyidejűleg kell, hogy életbe lépjen az ír földvásárlásról szóló, e hó 16-án előterjesztett javaslatával. Ez utóbbi tervének keresztülvitelét két életbevágó érdek ajánlja. Egyrészt az ír nép a közjogi önállással ki nem elégíthető, ha az agrár­bajok, melyek az örökös zavargások kútfejét képezik, gyökere­sen nem orvosoltatnak. Másrészt megint, ha a földkérdés megoldása a majdani ír törvény­­hozásra bizatik, akkor az ottani angol és skót nagybirtokosok azon veszélynek vannak ki­téve, hogy potom áron elvétetnek tőlük föld­jeik és átadatnak az eddigi bérlőknek. Gladstone nemcsak politikai követel­ménynek, hanem Anglia becsületbeli tartozá­sának tekinti, hogy lehetőleg jóvá tegye Ír­ország ellen századokon át elkövetett hibáit és bűneit és hogy megvédje a földesurak jogos érdekeit, mint a­kiknek jelen nemzedéke csak kevéssé felelős az Izland elleni igazság­talan rendszabályokért. A föld vásárlásáról és eladásáról szóló birl a következő főbb intézkedéseket tartal­mazza : Minden földbirtokos megvételre felajánl­hatja mindazon mezőgazdasági birtokát, a­mely eddig bérbe volt adva. Egyes részlete­ket ki nem vonhat az eladásból. Úri lakok és ahhoz tartozó épületek, valamint erdők meg nem vétetnek. A bérlő nem kívánhatja a bir­tok hatósági megvételét. Bizonyos nagyon sűrűn lakott vidékeken az állam nem a bérlők, hanem a maga számlájára veheti meg a földeket. Az ír törvényhozás egy személyből vagy testületből álló State authority-nek, állami hatóságnak nevezendő közeget alakít meg, a­melynél a földbirtokosok ajánlatukat az el­adásra megteszik, és a­mely a közvetítő a földbirtokos és mostani bérlője közt az adás­­vevés körül. Az úgynevezett »állami hatóság« megveszi s kifizeti a birtokot és a földmives, ki az eddigi bérlő, azonnal tulajdonosává lesz a földnek, nem úgy, mint eddig, csak bizo­nyos évek eltelte után, de adósa marad az ír kincstárnak. Törvényes, szabad tulajdonosa tehát a paraszt az igy átvett birtoknak azon­nal, de nem tehermentes birtokosa. Azon köz­vagy magánterhek (egyházi vagy jelzálogi stb. tartozások), a melyek a birtokon már előbb nyugodtak, mikor az még a földesúr kezén volt, nem szállnak át az uj birtokosra, ha­nem az állami hatóságra, mely azoknak további viseléséért vagy törlesztéséért felelős és épp azért a váltsági összeg megállapításánál a meg­felelő értéket levonja. Jelzálogos hitelező azon­ban nem indítványozhatja a birtoknak ily ál­lami megvételét. Gladstone mindazon nagyobb birtokosnak, ki Izlandban tovább is földet bírni akar, megkívánja óvni szabadságát, mert óhajtja, hogy mindazon vagyonosabb angol és skót elemek, melyek az ír viszonyok jó fejlődésében bíznak,ott megmaradjanak és óhajtja, hogy a szükséges mértéken túl a földvásárlás közvetítésére a brit államhitel ne vétessék igénybe. Az állami hatóságnál tett eladási ajánlat áttétetik a földbizottsághoz, a­mely a vételárt megállapítja. Az ajánlatot tevő birtokos tar­tozik az eljárási költségek fedezése végett bizonyos óvadékot lefizetni. Az eljárás a be­jelentés sora szerint következik. Csak 1890. márczius 31-ig lehet ily eladási ajánlatot ten­ni ; azon túl megszűnik a hatóság útján való földvásárlás. Miképen állapíttatik meg a vételár? Alapul szolgál egy évi tiszta bérösszeg, és­pedig, mivel ekkor elég normális viszonyok voltak, az 1885. november 30-án végződő­ évben fennállott bér tiszta maradványa. A tiszta bér úgy számítandó, hogy az egész bérleti összegből levonandó a birtokost terhelő minden törvényszerű és üzleti kiadás, behajt­­­atlan részlet és a földbizottság által méltá­nyosnak találandó egyéb teher. Az így szá­mított tiszta bérösszeg húszszorosa képezi a váltságértéket, a bizottság azonban keveseb­bet is, de 22-szerest is számíthat. Ez utóbbi különösen jó karban levő birtokoknál, az előbbi apró bérleteknél alkalmazható. Egyéb­iránt 4 sz. fontnál kisebb bérletű földet nem tartozik a bérlő tulajdonába venni. A váltság a birtokosnak 3°/6-os konzo­­­­lokban teljes név szerinti értékben számítva

Next