Pesti Napló, 1886. április (37. évfolyam, 91-119. szám)
1886-04-22 / 112. szám
112. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenäen m-é p öte t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenäen m-ég fizet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1886. Csütörtök, ápril 22. 37. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai különkfildése kívántatik, postabélyegre havonként 15 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadóhivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. A háború szele. Vagy közvetlen a béke, vagy éppen a háború előtt állunk. E felett határoznak Athénben s Livádiában. A tőzsdék idegei remegnek, ijjedtség és bizalom váltakoznak a pénzpiacon. A nagyközönség nyugodtabb, megunta a keleti kérdést. Senki sincs tájékozva iránta, mert mindennap más alakot ölt. A süppedékes talajon nincs megállapodás, apró helyi körülmények és személyes kérdések játszanak szerepet s esemény jelentőségével kürtöltetnek világgá. Vagy avatkoznék bele a diplomáczia s parancsolna csendet és lenne csend, vagy ne ártaná magát bele s hagyná kelet népeit forrni és verekedni, mig maguk közt eltalálnák a keleti kérdés megoldását, de a diplomáczia is ingatag, ármányos és nem egyetértő keleten s tehát a bonyodalmat inkább fokozza, mint lohasztja. Soha e nyilt seb Európa testén be nem gyógyulhat. Görögország a háború küszöbén áll. Innét szólítják fel, hogy visszatérjen. A határon áll nyolczvanötezer embere s az athéni helyőrség is már táborba szállt; az utolsó tartalék is behívatott; lovak, ágyuk, fegyverek beszereztettek; a hajók felszereltettek; a pénzt a hadviselésre a kamara megszavazta; török és görög előőrsök már lőnek egymásra: ekkor tanakodik Európa azon, hogy Görögországtól a lefegyverzést követelje, vagy sem ? Eleget tanácsolták neki, hogy maradjon veszteg, nem használt semmit, bizonyosan valaki biztatta, hogy a jó tanácsra ne hallgasson. Ez csak Oroszország lehetett, mely a görög kérdésben, mint bolgárban, gyanús szerepet vitt kezdettől fogva. S Athénben hallgattak a rossz tanácsra, minthogy a nemzeti politikának és szenvedélyeknek az felelt meg. A flottademonstráczió a Szuda-öbölben nem imponált a görögöknek, mert ott a hajókat nem láthatták. Lett volna a 62 pánczéloshajó és 25 torpedó naszád a Pireuszban, s az athéni nép és görög kamara és kormány máskép beszélnek. Most, ki tudja, nincs-e már késő? A török kormány türelmét veszt és a pénzből kifogyott, annak fegyveres béke nem kell, inkább háború. Csináljanak a hatalmak békét, vagy engedjék meg a verekedést; a porta felhívta a nagyhatalmakat, hogy Görögországot szólítsák és szorítsák a lefegyverzésre, most, mikor teljesen felfegyverkezett. Anglia indítványt tett, hogy a hatalmak együttesen intézzenek ultimátumot Delyannis úrhoz, s ha nem engedelmeskedik, követeiket hívják vissza s hajóikat küldjék oda, hogy vegyék ostromzár alá Görögország keleti partjait. Tengeren a görög ne támadhasson, tengeren békesség legyen. Ezt követeli az angol kereskedelmi érdek és a többi középtengeri államoké. De Oroszország ezzel nem törődik s a görög, ha háborúba akar menni, oly ostromzártól meg nem retten, melynek nem szabad bombát vetni a városokba. A görögök tűrhetik a barátságos hatalmak ostromzárát, mely védelmül is szolgál a török hajóhad ellen, csak Thesszáliában s Epiruszban győzelmeket arassanak, s ezt ők nyilván hiszik, máskülönben nem kezdenének háborút. A görögök általános felkelésében bíznak, hogy azáltal megbénítják Törökországot, ha Maczedóniában, Kréta szigetén és egyebütt a görög lakosság fegyvert ragad. Hiszik, hogy romba döntik Törökországot. Hiszik, hogy Oroszország nem fogja az alkalmat elszalasztani a beavatkozásra. Hiszik, hogy győzelmeik hírére a közvélemény Európában részükre fordul s akadnak pártfogóik a hatalmak közt. Csak azt nem hiszik, hogy Ejub pasa pár hét alatt szétveri őket s visszakergeti a görög hadsereget Athénbe. Kétes tehát, a hatalmak békeakcziója sikeres lesz-e. Az sem bizonyos, megtörténik-e úgy, mint Anglia javasolja. Bizonyos, hogy csak erős nyomás bírhatná még rá a görög kormányt a visszalépésre, a lefegyverzésre. A lehetőség kizárva nincs, hogy az utolsó percben a görög hősiség meggondolja magát s nem kockáztatja a háborút Törökország és Európa daczára, de e tekintetben vérmes reményeket nem táplálunk. Bevárjuk az eseményeket. Melyek szálai Livádiában szövetnek. Oda tekint most az egész kelet: Athén, Konstantinápoly, Szófia, Bukarest, Belgrád. Európa sorsa ismét a czár kezében van, szeszélyétől függ. Ha a czár kimondja : legyen béke, lesz béke. Ha nem mondja ki, nem lesz béke. Az orosz követek keletről oda hivattak tanácskozásra. A szultán követét küldi. A román király maga megy. A bolgár fejedelem is készül, ha a czár kegyes fogadtatásáról eleve biztosíttatnék. A szerb udvar is közeledést óhajt Oroszországhoz. Ennyire szereti kelet a muszka czárt, mert fél tőle. S egész Európa szeme a livádiai elhatározásokon csügg. Mit akar a czár ? Békeszeretetét fogja itt demonstrálni, remélik a diplomaták, ki fog békülni Sándor bolgár fejedelemmel a három császár-szövetség kedvéért, Ferencz József kérésére, kinél a bolgár fejedelem atyja azért járt, hogy közbenjárását kieszközölje s Hohenzoller Károly román király közvetítése mellett, kit plevnai érdemei feljogosítanak rá, hogy a czárhoz forduljon kegyelemért barátja, Battenberg Sándor részére. Ez pedig hajlandó a kegyelmet elfogadni, mint mindent, mi neki hasznos, ruméliai forradalmat, angol protekcziót, bukaresti békét, szultáni fermánt, európai protokollumot, akármi hatalmát növeli és megerősíti, Sándor nem utasítja vissza. Helyzete igen kényes, míg a czár neki meg nem bocsát, mert az orosz ügynökök, az orosz rubel és az orosz párt igen megnehezítik neki a kormányzást, az orosz diplomáczia gátolja az uniót és a bolgár kérdést nem hagyja befejezni, az orosz sereg pedig invázióval fenyegeti az országot, mely a szerb inváziónál veszedelmesebb. Sándor fejedelem tehát kész meghajolni és kibékülni, ha ez által az orosz barátságot visszaszerezheti magának és népének. E kérdés is most fog Livádiában eldöntetni a görög kérdéssel együtt. A kettő különböző teljesen, mégis kapcsolatos. Közös téren mozognak. Az orosz politikai érdek a motor. Amint ez érdek kívánja, a szerint fog a kérdés eldöntetni együtt és egyszerre, keleti békére, vagy keleti háborúra, így is, úgy is Oroszországnak hasznának kell lenni belőle. Ha békés utón domináló pozícziót foglalhat el a muszka keleten, a háborút elnapolhatja, ha ez nem sikerül, megriszkírozhatja, hogy mások, görögök, törökök és bolgárok verekedjenek. Ő majd csak azután lép közbe rendet csinálni. A helyzet kedvez Oroszországnak: a három császár szövetség leköti Ausztria-Magyarországot, az ír kérdés és Egyiptom Angliát egészen megbénítja, Francziaország az orosz szövetségre spekulál és minden kérdésben hozzá csatlakozik, Németország a keleten indifferens, a porta politikája forog, mint szélkakas. Oroszország igen ügyetlen volna, ha ezen helyzetet ki nem aknázná. Ellenfelei elég ügyetlenek, hogy neki ezt megengedjék. A román keresk.szerződési tárgyalások ügyében — mint Bécsből a B. K.-nek jelentik — tegnap a külügyminisztériumban félórai tanácskozás volt, melyen a román kormánykiküldöttek rövid nyilatkozata után, a tegnapelőtti ülés jegyzőkönyve hitelesíttetett. E jegyzőkönyv a mindkét részről kiküldött megbízottak által ad referendum átvétetett s mihelyt annak tartalma a két — az osztrák és a magyar — kormány jóváhagyását megnyeri, az osztrák és a magyar kereskedelmi minisztériumok képviselői, előreláthatólag már a jövő hét közepén — Bukarestbe utaznak, hogy ott a tarifaszerződésre irányuló részletes tárgyalásokat megkezdjék. — Matlekovits államtitkár és Mihálovics osztálytanácsos tegnap visszaérkeztek Budapestre. Gladstoner földtörvényjavaslata. Ismételve megemlékeztünk Gladstone második nagy izlandi javaslatáról, a földbirtok-ügy rendezése tárgyában. A javaslat alapelve tudvalevőleg az, hogy minden földbirtokos jogot nyer arra, hogy birtokát a meghatározott feltételek mellett eladhatja, s hogy az eladást az állam közvetíti. A vételár az 1885-ki haszonbér alapján számíttatik, rendesen annak húszszorosával. E czélra ötven millió font sterling erejéig 3°/0-os konzolok, melyekből 10 millió 1887/8-ban, húsz-húsz millió a következő két évben, bocsáttatnak ki. Főpénztárnak neveztetik ki, kinek kezén az összes pénz átmegy. Az említett összeg kamata lesz az új ír állam első kiadási terhe s Anglia, mint Gladstone állítja, az egész művelettel semmi rizikót nem vállal magára. Minden adás-vevési üzletnél négy hatóság: a parlament, a földbirtokosság, a bíróság s a főpénztárnok fog közreműködni. Azt hiszik, hogy az 50 milliónyi összeg nem lesz elegendő, maga Gladstone még pár évvel ezelőtt azt állította, hogy e czélra 3—400 millió szükséges. A nemzetközi munkásmozgalmak a porosz kormány figyelmét is magukra vonták s Puttkamer miniszter a porosz hatóságokhoz rendeletet intézett, melyben utasításokat ad nekik, hogyan kell a netalán A PESTI NAPLÓ TÁRCSÁJA. A tanár regénye. — Enrico Castelnovotól. — — Hogy is mondta ? vette fel Alba de Ronzi grófné ismét a beszéd fonalát s a tudós Marconcelli Ludovico tanárhoz, a szenátorhoz fordult, akivel akkor nap ismerkedett meg a Recoaro vizein. Alba grófnő és Marconcelli tanár mindketten rég túl vannak már azon a koron, melyben a társalgás négyszemközt veszélyes lehetne; egyébként az olvasó megnyugtatására azt is hozzátehetjük, hogy abban a teremben, melyben e társalgás folyt, még más nyolcz-tíz idegen is jelen volt, kik részint újságot olvastak, részint pedig ártatlan beszélgetésbe merültek. — Azt mondtam — válaszolt a szenátor, — hogy éppen Velencze volt az, hol az első irodalmi fiaskó ért s a hol első romantikus szenvedélyem mámorossá tett. — Valóban... ? — Igen ... s innen van az, hogy nem találkozhatom velenczei férfiúval, de asszonynyal sem a nélkül, hogy önkéntelenül is az egyikre vagy másikra ne gondoljak. — Oh beszéljen, beszéljen, szólott élénken a grófné, merő figyelem vagyok. . . S a grófné gyöngéden oda könyökölt a kis asztalkára, havas, arisztokratikus kacsáit összefonta, okos arczára jóakaró várakozás fénye rajzolódott, mig eleven szemei ragyogni kezdtek s zöld főkötője pereme alól apró, hófehér fürtök bújtak elő. A feltűnően nyúlánk tanár kényelmesebb ülést foglalt, egyik keztyüjét lehúzta s csontos ujjaival végigborzolt ritkás haján. — Oh — mondá — nagyon jelentéktelen történetecske. — Annál jobb, hát csak ne nagyon eztezomázgassa . . . Fölteszem, hogy leleplezései. . . — Senkit sem kompromittálnak ? Nem, éppenséggel nem. Annál kevésbbé, mert olyan titokról van szó, mely elsősorban engem érdekel. — Beszéljen világosabban. — Körülbelül — s a tanár habozva nézett fel, mintha a padmalyról akarná leolvasni a számot — igen, igen, körülbelül 45 éve lehet, mert akkor 1831-et írtunk, ma pedig 1876-ban élünk .. . — A számítás rendén van. Tehát tovább... — Deák voltam és szokás szerint mindenhez kedvem volt, csak a tanuláshoz nem. Az volt a bogaram, hogy drámai költő leszek . . . Ha ma elgondolkozom, alig tudom elhinni. Pizában, hol az egyetemet kerülgettem, megismerkedtem egy színigazgatóval s remegve bár, de mégis rábíztam egyik kéziratomat. Ötfelvonásos tragédia volt (ez a hagyományos kezdet) s a czime »Ugolino gróf.« Az igazgató elolvasta, aztán magához hivatott. — Lendületes munka — igy szólt — de csak őszszel adathatom, elő Velenczében, a san Benedetto színházban .... Őszszel önnek is szabad ideje lesz, jöjjön Velenczébe, legyen jelen a próbákon és az előadáson. — Magamon kívül voltam boldogságomban.. De volt két fontos okom, hogy nevemet ne adjam át a nyilvánosságnak: természetes félénkségem, s rettegésem apámtól, aki nagyon szigorú volt s a poétákat pedig éppenséggel ki nem állhatta . .. Megegyeztünk tehát, hogy darabom álnév alatt kerüljön színre. Anyámnak azonban töredelmes vallomást tettem, s ő szegény, szigorú titoktartás mellett, elismerésreméltó önfeláldozással kezembe nyomta a szükséges útiköltségnek egy részét. A többit úgy szereztem meg, hogy zálogba csaptam az órámat. Szeptemberben Velenczében voltam, míg apám azt hitte, hogy Pizába utaztam egy barátomhoz. Jelen voltam minden próbán s mindinkább meggyőződtem, hogy mesterművet teremtettem. Néhány művész ugyan kétkedve rázogatta a fejét, de az igazgató teljes bizalommal volt a siker iránt s én természetesen csak ő reá hallgattam, meg a magam képzelődésére. Eljött az előadás napja s az utczákon másféllábnyi plakátokon ökölnyi betűk hirdették a szíves publikumnak: »Ugolino gróf«,eredeti tragédia versekben, írta Marcello di Licconovo (az én anagrammom), öt felvonásban és hét képben, csatákkal és igazi fegyverekkel, a koplaló torony belsejével, melyet természet után festett Guidiccioli, a hírneves színházi festő. A két kép mindegyikének külön, egetverő czímet adtak. Talán mondanom sem kell, hogy a reklámgyártás e módja éppenséggel nem legyezgette hiúságomat, de hasztalan volt minden ellenvetés, mert különben sem igen szerettem volna megharagítani az igazgatót, vagy a művészeket. Színpadra mentem akkor este, mielőtt még felgyújtották a lámpákat. Tudtam, hogy minden jegy elkelt s lázas izgatottságom könnyen elképzelhető. A függönyhöz siettem s egy nyíláson a terembe néztem, mialatt a színház telni kezdett s a zenekarban a zenészek kínozni kezdték boldogtalan hangszereiket. — Óriási közönség! — szólott mögöttem az igazgató, ki már Ugolinónak volt öltözködve. S elégedetten fogtunk kezet. Nekem a hideg verejték csurgott homlokomról. Az utolsó perezben cserben hagyott egész büszke bizalmam. Eszembe jutott, hogy elbizakodottságomban nem iparkodtam ismerősöket szerezni, hogy az egész színházba nincs egy árva lélek sem, akit barátomnak mondhatnék s a falba szerettem volna verni a fejemet, hogy mért nem szúrattam még egy sort közbe a plakátokon, hogy a szerző még nagyon fiatal s ez az első kísérlete .... Szóval: félkilenczkor, midőn a zenekar a Szevillai borbély uvertürjébe fogott s a súgó a becses kézirattal kezében szurdokjába bujt, nagyon kétségbe voltam esve s tiz perczcel később felgördült a függöny... A velenczei közönség szintől szinte láthatta tragédiámat. Az első felvonás után kitapsoltak, amit egy románcznak köszönhettem, melyet valami provánszi trubadúr ajkára adtam, aki — nem tudom már, miért — Toszkánába jött. — Kikötőben vagyunk — szólott az igazgató. — Ha egyszer a publikum szivében meg van törve a jég, akkor minden nyerve. A diadal bizonyos! Igen, diadal! A második felvonásban már torlódni kezdtek a fellegek s a harmadikban kitört az orkán egész fönségében. Fütty és nyávogás fent és alant, kéz-láb- és botdobogás padon, földön és páholyokon s a rémséges zsivajból artikulálatlan ühöngetés hangja csapott ki. Azt hitte volna az ember, hogy ha ezt a darabot most folytatják, összeroskad az egész társadalom rozoga épülete. A tragika rémült sikoltással szökött a kuliszszák mögé s ájulást rögtönzött, a Ruggeri érsek személyesítője megvetéssel dobta el magától érseki méltóságának jelvényeit s irtózatos szitkokba fullasztotta dühét. Ugolino gróf fiai, kik még egyszer átfutották szerepükben a börtönjelenet jambusait, bölcs nyugalommal dugták zsebre szerepüket s vetkeződni mentek. — Le a függönyt fordított az igazgató belenyugodva az elkerülhetlenbe. S alig gördült le frenetikus tapsvihar között a függöny, kiabálni kezdett s rám förmedt: »Hisz mindig mondtam, hogy ez a féreemunka nem való színpadra!« Nem tudom, grófné, hogy a szemtelen pofa a színigazgatók saját külön privilégiuma-e, de azt tudom, hogy ez arczátlanság arczomba kergette a vért s azon a ponton állottam, hogy, no most mindjárt explodálok. De hogy minden veszekedésnek elejét vegyem, elhordtam a sátorfámat s egy titkos ajtón keresztül borzasztó elkeseredéssel, kényezve tűntem el, mig benn a színházban hamarjában valami bohózatra készültek, hogy a felháborodott közönséget valahogy lecsillapítsák. Nem akartam magam négy fal közé temetni, de másrészt azt sem szerettem volna, ha valahol nyilvános helyen rám ismernek. A hiúság azon különös érzésével, mely azt képzelteti velünk, hogy egész világ velünk foglalkozik jóban, rosszban egyaránt, azt hittem, hogy minden ember engem bámul s mindenki az én boldogtalan Ugolinomról beszél. Csak hajnalban tértem vissza szállásomra s fölöltözködve dobtam magamat ágyamra. Kinos hánykolódás után nagynehezen elaludtam s oly diadalról álmodtam, mely ragyogásban messze fölötte állott a hadverő rómaiak dicsőségének. A férfiak megkoszorúztak, a nők virágot hintettek felém s darabom végjelenete a karzattól a földszintig minden embert könyekre, igazi, valódi könyekre ragadott. Éppen azt álmodtam, hogy az állhatatos tapsra halottaiból feltámadt hőseimmel együtt tizedszer jelenek meg a lámpák előtt, mikor heves kopogtatás felzavart álmaimból. Még nem volt időm, hogy visszaringassam magam a boldogító álomba, mikor újból kopogtattak. — Szabad — szólottam s úgy éreztem, hogy nagyon, nagyok szeretném azt a kellemetlen háborgatót legörgetni a lépcsőkön. Egy pinczér volt. — Levelet küldtek önnek — szólott s egy kis, rózsaszínű, illatos levélkét nyújtott át. — Mikor hozták ? — Éppen most. — S hány óra van ? — Tizenegy. — Irgalmas Istenem! Tizenegy ? S ki hozta ? — Egy színházi szolga. Láthatja, hogy a czime nem valami pontos, de a szolga azt mondta, hogy önnek szól. Tényleg valódi nevem helyett a szinlapon álló nőm de guerre volt a kavettára írva. Mikor magamra maradtam, föltéptem a titokzatos kis levélkét s szinte elnyeltem tartalmát. — Emlékszik még reá ? — kérdé Alba grófné kíváncsian. — A szavakra nem, de értelmükre igen. A közönség igazságtalan s kegyetlen — igy szólott körülbelül — olyan volt önnel szemben is, a ki pedig még olyan fiatal s mégis tehetséges. Ne veszítse el bátorságát ! Én csak egy fiatal leányka vagyok, de egy bennem élő hang folyton azt suttogja, hogy ön egykor híres ember lesz. Sohasem fog engem megismerni. Úgyis czéltalan volna. De ha meg akar győzni arról, hogy nem vesztette el bátorságát, úgy írjon nekem postafordultával egy pár sort. Czimem: Spiritus indocilis. Ez a levél olyan hatással volt reám, mint bármely gyöngéd női levél egyáltalában lehet egy húsz éves, forró vérű ifjúra. A színházi katasztrófa most háttérbe szorult; első gondolatom az volt, hogy fölfedezzem azt az ismeretlent, aki oly meleg érdeklődéssel fordul a szerencsétlen, ismeretlen költőhöz. De hogy fogjak hozzá? A színházhoz siettem, hátha a portás adhatna valami felvilágosítást, de ő sem tudott többet, minthogy a levelet egy előtte teljesen ismeretlen szolga adta át. — Hátha a levelezésnek lesz valami eredménye ? — gondolom, csinos levélpapirost szereztem s Írtam neki egy pár sort. .. — Versben? — Nem, prózában. — Erre talán csak emlékszik még ? — Nem. Istenemre nem. — De úgy, hozzávetőleg. . . . — Csak azt tudom, hogy megköszöntem a kedves ismeretlennek barátságát s tudattam vele rendületlen bizalmamat, hogy nem hagyom magam ez első balsiker terhétől legyűrni. Kértem, hogy ne burkolódzék inkognitójába s én is levetettem szerencsétlen anagrammomat, megírtam neki valódi nevemet. Engedje meg, hogy szinről-szinte láthassam. Úgyszólván jogom van — írtam neki — azokat megismerni, kiknek buzdítása visszaadta hitemet és bizalmamat. Levelezésünket pedig semmi esetre se szakítsa meg. — Többet vártam — szólt a grófné mosolyogva. — Egy leendő hires embertől mesterművet várna az ember. Száz kereskedőgyerek is kitett volna igy magáért. — Kétségtelen, — felelé zavartalanul a tanár, bár a hasonlat éppenséggel nem tetszett neki. — S az ismeretlen ismeretlen maradt — szólt újra a grófné. — Honnan tudja ? — Nem tudom, de kérdem. — Akkor nap, mikor levelemet elküldtem, négy óra hosszat sétáltam fel és alá a posta előcsarnokában s mindig lehetőleg közel maradtam a »poste restante« korlátnál, mohón figyelve, nem suttogja-e valaki azt a titokzatos két szót: Spiritus indocilis. Levelem várta, bizonyára nagyon várta, hogy jöjjön valaki, a ki elvigye s előbb-utóbb okvetlenül szerencsésebb lesz nálam, mert kezei közé kerül a kedves ismeretlennek . .. — Szép volt ? — Türelem, egy pillanatnyi türelem, asszonyom ! A postahivatalnoknak feltűnt viseletem s minthogy nagyon gyanús szemmel nézett, jónak láttam elódalogni. — A nélkül, hogy valamit megtudott volna ? — Igen, anélkül, hogy valamit megtudtam volt tervezett sztrájkok káros hatásait az államra és a társadalomra ellensúlyozni. A rendelet azt mondja, hogy a rendőrhatóságok a törvényesen fennálló egyesületi szabadsággal szemben minden oly intézkedéstől tartózkodjanak, mely akár a munkások, akár a munkaadók javára a részrehajlás látszatával bírna. Másrészt azonban a közrend fentartása érdekében szigorúan vigyázzanak, hogy a bérküzdelem mindig teljesen törvényes uton és törvényes eszközökkel intéztessék el. Nem szólva a fenyítő után üldözendő cselekményekről, azon kihágások közé tartoznak, melyek a jogellenes erőszakosság jellegével bírnak, különösen oly kísérletek, hogy akár bel-, akár külföldi munkások meggátoltassanak abban, hogy a beállott hézagok pótlásául használtassanak; továbbá indóházakban való agitáczió, valamint a munkát folytató munkások kigúnyolása vagy zavarása. Bármely ide vágó esetben a rendőrség védelmet tartozik a sújtott félnek nyújtani. Különös felügyelet alá helyezendők azon sztrájkok, melyeket a szocziáldemokrata agitáczió hozott létre. »Ama pillanatban — mondja a rendelet — midőn valamely munkaszünetnél ezen, a felforgató törekvéseknek szolgáló irány tényekben nyer kifejezést, beáll annak szüksége, hogy a vele összefüggő nyilatkozatok ellen a sajtó, valamint az egyesülés útján szintén teljes szigorral alkalmaztassanak az 1878-diki szoczialista törvény ide vonatkozó határozatai. Különösen a viszonyokhoz képest ama kerületekben, melyekről az említett törvény 28. §-ában említett rendkívüli intézkedések hatályban vannak, ez utóbbiakat a sztrájkmozgalmak vezetői ellen is alkalmazni kell, mihelyt a hatóság azon indokolt meggyőződést meríti, hogy ez egyének a közbiztonságot és rendet fenyegethetik. Végül a rendelet kimondja, hogy a sztrájk folytán támadó zendülés esetén a kerület katonai főparancsnokánál az ostromállapot kihirdetését kell javaslatba hozni. Az ír földváltság, Írország önállósításának alapfeltételéül Gladstone a földbirtoki reformot tekinti, ezért az ír törvényhozás és kormányzatról előterjesztett javaslata egyidejűleg kell, hogy életbe lépjen az ír földvásárlásról szóló, e hó 16-án előterjesztett javaslatával. Ez utóbbi tervének keresztülvitelét két életbevágó érdek ajánlja. Egyrészt az ír nép a közjogi önállással ki nem elégíthető, ha az agrárbajok, melyek az örökös zavargások kútfejét képezik, gyökeresen nem orvosoltatnak. Másrészt megint, ha a földkérdés megoldása a majdani ír törvényhozásra bizatik, akkor az ottani angol és skót nagybirtokosok azon veszélynek vannak kitéve, hogy potom áron elvétetnek tőlük földjeik és átadatnak az eddigi bérlőknek. Gladstone nemcsak politikai követelménynek, hanem Anglia becsületbeli tartozásának tekinti, hogy lehetőleg jóvá tegye Írország ellen századokon át elkövetett hibáit és bűneit és hogy megvédje a földesurak jogos érdekeit, mint akiknek jelen nemzedéke csak kevéssé felelős az Izland elleni igazságtalan rendszabályokért. A föld vásárlásáról és eladásáról szóló birl a következő főbb intézkedéseket tartalmazza : Minden földbirtokos megvételre felajánlhatja mindazon mezőgazdasági birtokát, amely eddig bérbe volt adva. Egyes részleteket ki nem vonhat az eladásból. Úri lakok és ahhoz tartozó épületek, valamint erdők meg nem vétetnek. A bérlő nem kívánhatja a birtok hatósági megvételét. Bizonyos nagyon sűrűn lakott vidékeken az állam nem a bérlők, hanem a maga számlájára veheti meg a földeket. Az ír törvényhozás egy személyből vagy testületből álló State authority-nek, állami hatóságnak nevezendő közeget alakít meg, amelynél a földbirtokosok ajánlatukat az eladásra megteszik, és amely a közvetítő a földbirtokos és mostani bérlője közt az adásvevés körül. Az úgynevezett »állami hatóság« megveszi s kifizeti a birtokot és a földmives, ki az eddigi bérlő, azonnal tulajdonosává lesz a földnek, nem úgy, mint eddig, csak bizonyos évek eltelte után, de adósa marad az ír kincstárnak. Törvényes, szabad tulajdonosa tehát a paraszt az igy átvett birtoknak azonnal, de nem tehermentes birtokosa. Azon közvagy magánterhek (egyházi vagy jelzálogi stb. tartozások), a melyek a birtokon már előbb nyugodtak, mikor az még a földesúr kezén volt, nem szállnak át az uj birtokosra, hanem az állami hatóságra, mely azoknak további viseléséért vagy törlesztéséért felelős és épp azért a váltsági összeg megállapításánál a megfelelő értéket levonja. Jelzálogos hitelező azonban nem indítványozhatja a birtoknak ily állami megvételét. Gladstone mindazon nagyobb birtokosnak, ki Izlandban tovább is földet bírni akar, megkívánja óvni szabadságát, mert óhajtja, hogy mindazon vagyonosabb angol és skót elemek, melyek az ír viszonyok jó fejlődésében bíznak,ott megmaradjanak és óhajtja, hogy a szükséges mértéken túl a földvásárlás közvetítésére a brit államhitel ne vétessék igénybe. Az állami hatóságnál tett eladási ajánlat áttétetik a földbizottsághoz, amely a vételárt megállapítja. Az ajánlatot tevő birtokos tartozik az eljárási költségek fedezése végett bizonyos óvadékot lefizetni. Az eljárás a bejelentés sora szerint következik. Csak 1890. márczius 31-ig lehet ily eladási ajánlatot tenni ; azon túl megszűnik a hatóság útján való földvásárlás. Miképen állapíttatik meg a vételár? Alapul szolgál egy évi tiszta bérösszeg, éspedig, mivel ekkor elég normális viszonyok voltak, az 1885. november 30-án végződő évben fennállott bér tiszta maradványa. A tiszta bér úgy számítandó, hogy az egész bérleti összegből levonandó a birtokost terhelő minden törvényszerű és üzleti kiadás, behajtatlan részlet és a földbizottság által méltányosnak találandó egyéb teher. Az így számított tiszta bérösszeg húszszorosa képezi a váltságértéket, a bizottság azonban kevesebbet is, de 22-szerest is számíthat. Ez utóbbi különösen jó karban levő birtokoknál, az előbbi apró bérleteknél alkalmazható. Egyébiránt 4 sz. fontnál kisebb bérletű földet nem tartozik a bérlő tulajdonába venni. A váltság a birtokosnak 3°/6-os konzolokban teljes név szerinti értékben számítva