Pesti Napló, 1888. április (39. évfolyam, 92-120. szám)

1888-04-22 / 112. szám

III. szám. Budapest, 1888. Vasárnap, április 19. árifolyam. Szerkestési iroda: Ferencziek tere, Athenaeum-épít .et. A lap anallemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Vérsüintetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenäen m-é p ft 1 e t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás kiirttó panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken S kr. Reggeli kiadás. Elfifizetési feltételek : A reggeli te ceil kiadás postán egyszerre kfdldve, vagy Budapested kétszer házhoz hordva: Havonként 1 írt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 60 kr. — ( hónapra t firt. tia M es« kfoéfa pestet ktUs&kUdfe* ktvintstik, poMaMlvagro tsresheal M ka, évatgysdsBként 1 forint fdeigsstaerii. Hirdetések ssintúgy mint előfizetések a. .!P«»ti IStapló« kiadó-mvataldta Budapest, Ferancziák-tere, Athenaeum-épület, küddendők. Egyas szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr Kossuth Lajos az árvízről. — ápr. 21. Irányi Dániel a minap levelet írt Kossuthnak, amelyben egyebek között az árvízveszélynek jövőre lehető elhárítása tárgyában tett indítványát is megemlítvén, a nagy hazafi, azonkívül, hogy a kárvallottak számára száz frankot küldött hozzá, válaszában az árvizek által főleg a Tisza völgyében megújuló óriási bajoknak mi módon eszközlendő elhárítására nézve saját nézeteit adja elő, felhatalmazván a nevezett képviselőt, hogy levelét, »ha azt gondolná, hogy az eszmeébresztésre talán tehetne valami keveset« közzétehesse. Irányi a nagy hazafi iratát, nemcsak szerzőjének tekintélyénél, hanem a fejtegetések tudományos becsénél fogva is kiválóan értékesnek tartván, azt nyilvánosságra hozni kötelességének tartotta s közlés végett nekünk általadta. A nagybecsű levél im itt következik: Turin, 22 Via dei mille, ápril 18. 1888. Tisztelt barátom! Szivesen köszönöm egészségi állapotom tanúsított barátságos érdeklődését s jó kívánatát. Kevés öröm mellett sok búbánat jutott osztályrészemül életemben, melyet az életszélvesztés nagyon keserűvé tett; hogy meddig tarthat még? az reám nézve teljesen közömbös dolog, mert hiszen már régóta nem töltök be űzt; mondhatom is, hogy ha saját életemre nézve azon előjoggal bírnék, aminővel egykor Rómában gesztapapnői a legyőzött gladiátorok életére nézve bírtak. Isten bizony nem hiszem, hogy venném magamnak a fáradságot újamat felemelni. Tartandó meddig tart, az az ő dolga; de ha az a parányi idő, mely még számomra kimérve lehet, testi szenvedések nélkül folyhatna le, azt bizony nagy Isten áldásának tartanám, és e tekintetben hálával ismerem el, hogy ekkorig irántam a végzet kivételesen kegyes volt. Öt hónap múlva — ha addig élnék — 86 éves lennék; nagy idő ez, a halandósági táblázatok tanúsága szerint ezt a kort ezer ember közül három sem éri el; s a hosszú működés biz’ a legjobb szerkezetű gépet is elkoptatja; hát bizony én sem vagyok ment a fogyatkozásoktól, melyek az aggkort kisérik, de egészben véve még sem panaszkodhatom; még eszemet is tudom, tagjaimat is bírom. Bát oly szellemi munkálódást s oly testi erőködést is megengedhetek magamnak, aminőre az én korombeli emberek közül bizony csak kevesek lehetnek képesek, hanem azt az egy fogyatkozást bizony napról-napra nagyobb mértékben érezem, hogy szemeim kivált lámpafénynél megsokallották a fáradságot, s ez az én helyzetemben nagyon komoly baj, mert a teljes elzárkózás minden társadalmias érintkezéstől sok év szokása által annyira természetesmé vált, hogy azon még ha akarnám is többé nem volnék képes változtatni; tehát örökös magányomban kirekesztőleg tollam és könyveim társaságára vagyok szorítva. Ha még ezektől is meg kellene válnom, mielőtt meghalok, borzasztó csak reá is gondolni! — No de már nem tarthat sokáig. Ez megnyugtat. Hát »à la grace de Dieu.« Rettenetes dolog az árvízveszély Magyarországon, mely már nem is rendkívüli csapás, hanem az ekkorig követett, részint merőben téves, részint fogyatkozatos eljárás folytán csaknem évről-évre meg-megújuló fatum gyanánt üldözi, pusztulással fenyegeti tiszavölgyi ősi fészkében a magyarságot. Nagyon helyesen történt, hogy ön alkalmat nyújtott a képviselőháznak megadni az elismerés adóját a veszély elleni védekezés körül kifejtett tevékenységnek s buzgalomnak. Vannak helyzetek, midőn a kötelesség erélyes teljesítése érdem jellegét ölti fel. Ilyen a jelen helyzet. Fájdalom, nagyon sűrűn kell igénybe vétetni a közönség könyörületes indulatának Magyarországon, mert csapás csapás után sújtja, mintha még az elemek is összeesküdtek volna romlására. De hát küzdelem volt nemzetünk sorsa egész hosszú múltján át, s megfogyva bár de törve nem él hazáján. Szeretem hinni, hogy a szellem, mely az Ön felszólítására úgy a Nemzet képviselői, mint a kormány részéről nyilatkozott, nem csak közvetlen eredménye által, hanem buzdító hatása által is a közönségre sokat fog enyhíteni a szenvedéseken. Ily alkalmakkor csaknem irigyelni volnék képes a földi javakkal megáldottak sorsát, mert sok könnyet törülhetnek le szenvedő embertársaik szemeiből. Nekem ez a tehetség nem adatott. De ha nagy lesz azoknak száma, akik egy-egy könnycsepet letörlenek, sok lehet letörölve. E gondolatban keresek vigasztalást azért, hogy a részvét kötelességének lerovásához én csak pár nyomorult fillérrel járulhatok. Legyen az elnézéssel fogadva, kérem önt, legyen szíves illető helyre juttatni a száz frankot, melyet a mellékelt elismervény szerint az Ön czímére postailag utalványoztam. De bármi bőkezűleg nyilatkozzék is a veszély sújtottak irányában az emberszeretet és hazafiság, az bizony csak azok legsürgetőbb életszükségeinek enyhítésére fog kiterjedhetni akik az árvíz által hajléktalanokká lettek, vagy hatósági és könyöradományi élelmezésre szorultak; a csapás okozta összes veszteség, mely, tekintetbe véve a mezőgazdaság reményeinek rengeteg területekre terjedő oly elpusztítását, mely még azt a kilátást is kizárja, hogy »Der neue Lenz bringt neue Saaten wieder,« és tekintve ennek az országos háztartásra visszahatását is, kiszámíthatlan milliókra megyen, nemcsak magánsegítség által nem pótolható, de még azon határon is messze túlhalad, ameddig az államnak segélyező közbelépése még akkor is kiterjedhetne, ha Magyarország állami háztartása nem volna oly szomorú állapotban mint a minőben van. De épen mert az árvízveszélyek ily rémületes pusztulással terhesek, s különösen amott a Tisza-völgyön daczára a már 42 év óta tömérdek milliók árán folytatott folyamszabályozási munkálatoknak nemcsak ritkábbakká nem lettek, hanem úgyszólván már permanens alakot öltöttek, nem lehet kétségbe vonni, hogy Ön az ország egyik életbe vágó, mondhatni legégetőbb szükségének adott kifejezést, midőn a törvényhozást s kormányt az ekkorig követett folyamszabályozási rendszer beható megvizsgálására s a vizsgálat folytán gondoskodásra hívta fel, hogy az árvízveszély, amennyire emberileg lehető, jövőre elháríttassék. Az eljárási módot illető indítvány tárgyalása a mostani áradások elmúltával fog megtörténni; hát hiszen igaz, l chaque jour suffit sa besogne.« Reménylenünk kell, hogy a veszély által fellobbant közérdeklődés lángja nem lesz szalmaláng. Tudunk már ilyenről a múltakból nemcsak más ügyekben, hanem in specie ebben is. »Absit omen.« A nyilatkozat, melylyel a közmunka, és közlekedésügyi miniszter az Ön indítványának benyújtását kisérte, arra mutat, hogy ő felelősségének érzetében úgy az initiatívát, mint a baj orvoslására vezethető eljárás módjának minden előleges utasítástól független megválasztását saját feladatának kívánja tekinteni. Én ismerem ezen ügy múltjának történelmét, nem hunyok szemet a miniszteri nyilatkozat által jelölt eljárási mód előnyei előtt, de ismerem hátrányait is, kivált oly kérdésnél mint ez, amely annyira bonyolult, anynyira szövevényes, hogy minden oldalróli megvilágításánál bizony oly mécsek világa sem felesleges, melyek a hivatalosság érelmén kívül állanak; tehát azon tapasztalatok folytán is, melyeket ez ügy körüli tanulmányaimnak ellenőrzésére külföldön szerezni alkalmam volt, talán lehetnének ama nyilatkozatra némely észrevételeim annyival inkább, mert az Ön indítványa a miniszteri initiatívának nemcsak nem praejudikál, hanem azt még világosan igénybe is vette. De hát lehető észrevételeimet örömest mellőzöm. Több út vezet Rómába, mondja a példabeszéd. Csak történjék meg, aminek történnie kell, ez a fődolog. Baross miniszter buzgó, tevékeny és erélyes ember hitében áll. Láttam a lapokból, hogy a mostani árvíz közben gondossága s erélyes tevékenysége által kivívta magának a veszély sújtotta lakosság háláját s azt is tudom, hogy a mióta tárczáját kezeli, hivataloskodása közelismeréssel találkozik; hát én jó reménynyel nézek e mondhatlanul fontos ügyben eljárásának elbe annyival inkább, mert jól esett olvasnom azon férfias nyilatkozatot, hogy az Ön indítványában jelzett irányban cselekvést annyira kötelességének tekinti, miszerint őt annak teljesítésére külön határozattal utasítani nem is szükséges. Ez biztató ígéret, melynek beváltására férfias jellemét örömest veszem kezességnek. És van egy körülmény mely őt ez ígéretnek elfogulatlan beváltására kedvező helyzetbe teszi. Amint visszagondolok azon vitatkozásokra, melyek a Szeged elpusztulását okozott árvíz alkalmából előfordultak, még most is botránykozást érzek azon megkérlelhetlen konokság felett, melylyel a hivatalos rechthaberei az autoritárius fenhéjázás infallibilitási praetensiója harczolt úgy a tények ereje mint az igazság világa ellen, és elszomorodom, amint számot adok magamnak azon tömérdek s részben már helyrehozhatlan balkövetkezések felől, melyek mint kútfőre azon maximára vezethetők vissza, hogy a hivatalos tekintély ne-nyulj-hozzámját mindenáron fen kell tartani; ennek nyomása alatt, egy neme a praedisponált elfogultságnak lebegett az illetékes körök felett, mely szivósan ragaszkodott a megszokott kerékvágáshoz s mindennek, a mi azon túl vagy kivül esett, indulatosan ellene szegült. A mostani közlekedési miniszternek hivatalos tekintélye a Tisza-szabályozás múltjának sem mulasztásainál, sem hibáinál s fogyatkozásainál, sem fonákságainál nincsen enyagírozva. Én kedvező körülménynek tekintem azt, hogy ő az eddig követett rendszer megbírálásánál, a szabályozási kérdés tanulmányozásánál s a kiindulási pont megállapításánál,mely a teendők felett határozni fog, saját előzményei által magát feszélyezve nem érezheti. Kedvező körülménynek tekintem ezt azért, mert akár fogadtatik el a tervezést előkészítő eljárásra nézve az ön indítványa, akár nem, a probléma konkrét alakban mégis csak a miniszter által előterjesztendő javaslattal fog végleges megállapítás végett a törvényhozás elé kerülni; s ha a kiindulási pont nem találna a szövevényes feladat kellékeinek megfelelni, a magyar parlamentáris viszonyok mostani állásában legfölebb csak parciális javítgatásokra lehetne kilátás; de a kiindulási pont helyreigazítására nem. Pedig ettől függ minden. Ez határoz a siker vagy sikertelenség felett. Én a tiszavölgyi árvízveszély kérdését egykoron tüzetesen tanulmányoztam; ismerem az 1846-ban amúgy halt bele Balázs, lovat ad Isten módra minden hydrográfiai előkészület nélkül megindított árvízmentési törekvések történelmét; nem vagyok járatlan a természeti erők működésének törvényeiben, melyekkel folyamszabályozásoknál számolni kell ; — tudom, hogy minden folyónak, minden vízgyűjtő területnek megvan a maga sajátságos egyénisége, mely nemcsak folyamról folyamra, hanem még ugyanazon egy folyón s annak partvidékén is szakaszról szakaszra különbözik. Tehát különböző ellátást igényel el annyira, hogy ami egy helyen czélszerű és hasznos, más helyen czélszerűtlen sőt káros lehet, annál fogva régóta tisztában vagyok magammal a felől, hogy a hydrológia mint szaktudomány, lajstromozta a módokat, melyeket a természet a normális állapot fentartására, s ha megzavartatott, helyreállítására alkalmaz, figyelmeztetett arra, hogy az emberi ész csak úgy boldogulhat szemben a természettel, ha azt nem törekszik erőszakolni, hanem követi; s ezt tartva szem előtt, a tudomány utasítást ad ugyan arra nézve, hogy minő eszmerendek összegében kell az árvízmentési probléma megoldását keresni, de már arra nézve, hogy a megoldási módok közül melyiket vagy melyeket kell egy-egy adott esetben alkalmazni, a hydrologia mint tudomány inkább negatív mint pozitív becseset bír; arra megtanít, hogy mit nem szabad tenni, de arra nem, hogy tenni mit kell, mert e felett az orográfiai viszonyok, a folyam hossza, az esés mérge s gyorsíthatásának a tengerfeletti magasság által körülírt fizikai lehetősége, a partvidék színvonala, s annak és a folyam-ágynak geológiai mivolta és változatossága, a tributarius egész vízrendszer jellemes természete, a vízlecsapódás bőséges évszakokkénti felosztása, szóval a hydrográfiai, geológiai, földrajzi, meteorológiai adatok határoznak, s még a kulturális és telepedési viszonyok is tekintetbe vételt kívánnak, mindezeket tudva, nem vagyok annyira ostobán elbizakodott, miszerint azt képzelném, hogy innen Turinból ívó asztalom mellől konkrét alakban ki tudom jelölni, hogy amott a Tisza völgyben helyről-helyre mire utalhatják a hydrotechnikát a viszonyok, hanem arra nézve határozottan megállapított nézeteim vannak, hogy mi a kiindulási pont, melynek az intézkedések alapjául elfogadása nélkül az árvíz veszélyét, úgy az emberileg lehető minimumra leszállítani, mint a védekezésnél egyetemes sikert, s még parcziális tekintetben is olyat, melynél egynek haszna nem másnak kárán vásároltatik meg, elérni teljes lehetetlenség. Nekem szokásom, kivált szövevényes természetű kérdéseknél, melyeknél sok mindenféle adat szemmel tartása szükséges. Írva gondolkozni, e szokásomnál fogva történt, hogy a szegedi pusztulással kapcsolatos árvíz alkalmából 1879-ben egy egész röpirat kiterjedésű értekezést hánytam-vetettem papírra, a melyben tudományos szempontból részletes taglalás alá van véve az akkorig követett eljárás. Ezen adalék a Tiszavölgyi árvízveszély kérdéséhez, megvan, irataim összeszerkesztésre s majdani kiadásra váró folytatásának anyaglomjában. Ezen előzmények nyomán alkalmat veszek itt röviden felemlíteni, hogy mi az a tanulság, melyre engem tanulmányozásaim vezettek. A tanulság az, hogy: »a Tiszavölgynek árvíz elleni védelme nem olyan probléma, melynek megoldását bármely kigondolható egyes eszmerend kizárólagos alkalmazásában fel lehetne találni, hanem olyan, hogy megoldását úgy az árkeletkezés okai, mint a főfolyam, a tributarius folyamrendszer s az egész vízgyűjtő terület különböző viszonyai által indikált különböző védekezési módok összhatásában kell keresni s lehet csak feltalálni, következőleg hogy mig egyrészt minden lehetőt meg kell tenni a végett, hogy ha, minden védekezés daczára, árvíz fordul elő, az minél kevesebb kárral, veszélylyel járjon, úgy másrészt semmit sem kell kicsinyleni, semmit sem kell elmulasztani, ami az árvízveszély csökkentéséhez, tehát ahoz hozzájárulhat, hogy az ár sem oly irtózatos mennyiségben, sem oly rohamosan ne zúduljon arra a szerencsétlen Tiszavölgyre.« Ez szerintem az egyedüli kiindulási pont, mely sikerhez vezethet; pedig éppen ez az, a mely ekkorig nem csak mellőztetett, hanem egyenesen meg is sértetett s mellőzése és megsértése már mintegy 40 év óta oly utalkodottsággal folytattatik, hogy ennek következtében a Tiszavölgy árvízveszélye immár permanenssé lett. Pedig a kiindulási pont, melyet jelzettem, nem kerülte ki a magyar vízmérnökkar figyelmét, nem is kerülhette ki, mert hiszen dicsekedhetünk mi magyarok e szakban oly kitűnőségekkel, melyeknek képzettsége a legnagyobb elismerésre méltó (csak azt óhajtanám, hogy holmi partikuláris érdeknyomásokkal szemben függetlenségüknek is hasonló elismeréssel adózhassam). Hogy ki nem kerülte figyelmüket, annak példájául (többek közt) figyelmeztetem Önt Péch József miniszteri főmérnöknek (most a vízrajzi osztály vezetőjének) az 1879-ben Károlyi Sándor gróf elnöklete alatt tartott szakértekezleten tett következő nyilatkozatára: »nem az a hiba, hogy védtöltéseket emeltünk és átvágásokat készítettünk, hanem az lenne a hiba, ha jövőre is egyedül csak a töltésezési és átvágási rendszerek alkalmazása mellett maradnánk és ezen két szabályozási eszközön kívül más egyébb teendőkről nem gondoskodnánk.« Hogy a védtöltésezési eszméhez folyamodni nem volt hiba, az természetes, hiszen az árvíz elleni védekezésnek a töltésezés egyik (de csakis egyik) szükségszerű posztulátuma; persze a módra nézve, melylyel ez alkalmazásba vétetett. Paleocapának itt a turini San-Quintino piaczon ülő szobor alakja keserű megjegyzéseket tenne, ha megszólalhatna, mert ő a parttöltések távközére 500,800, sőt az alsóbb szakaszokban ezer élet is szükségesnek tartott, a töltésezés pedig történt akként, hogy míg a felső-tiszai részeken, ahol az áradásnak csak 33 százaléka nem tért el a mederbe, 400 öl távközt adtak a töltéseknek, addig az alsóbb részeken, ahol a sok mellékfolyó beömlése következtében kevés híján tízszer nagyobb az árvíztömeg, a töltések csak 200 öl távközzel, sőt sok helyütt 120, sőt 80 öl közelséggel lettek vezetve — aminek a következését könnyű belátni, kivált ha meggondoljuk, hogy (amint ezt Bodoki Lajos középítészi felügyelő a szakértekezleten igen helyesen megjegyezte) »a folyammedernek töltések közé vétele által az árvízszin emelkedésének mindenesetre természetszerűleg el kell következni.« Hanem inthesi a töltésezési eszme minden bizonynyal nem volt hiba, sőt olyan dolog, melyet folytatni, kifejteni kell, de már az átvágási rendszer kérdése, tekintve a Tiszavölgy természetrajzi viszonyait, egészen más tekintet alá jó. Ennek bővebb fejtegetésébe itt természetesen nem ereszkedhetem, de két dolgot mégis szabadságot veszek magamnak megemlíteni. Az egyik az, hogy akik bár a legokszerűbb módon eszközlendett átvágásokkal a Tisza lefolyását annyira gyorsíthatónak gondolták, hogy az a gyorsítás lényeges hatással lehet az árvízveszély csökkentésére, merő abszurdumot, természeti lehetetlenséget gondoltak.Először azért,mert a Tiszának a Dunába torkolása oly kedvezőtlen viszonya, miszerint (amint ezt a külföldről behívott szakértők is konstatálták) magas vízálláskor a Duna ahelyett, hogy a Tiszának szabad lefolyást engedne, azt visszalöki, ésannyira, hogy ilyenkor a tiszai malmok vízkerekei visszafelé forognak, fel egészen Csurgóig, ami pedig egyenes vonalban, a kanyarulatokat nem is számítva, 15 kilométerrel távolabb fekszik a Tisza torkolatától, mint amennyire érezhető a Dunán a Kazán-szoros által okozott két és fél méter magas duzzadás. Másodszor abszurdum volt az az átmetszések általi lefolyás gyorsíthatási gondolat azért, mert a magyar Duna magassága a tenger felett annyira csekély, hogy fizikai lehetetlenség a Duna víz színét annyira lejebb szállítani, miszerint a Tisza beömlése úgy meggyorsíttathassék, hogy az lényeges hatással lehessen a tiszavölgyi árvízveszély csökkentésére. Meg akartam ezt említeni azért, mert még mindig akadnak, akik azt hiszik, hogy a Tisza völgyét meg lehetne az árvízveszélytől menteni az által, hogy a Duna lefolyása amatt a Vaskapunál szabadabbá tétessék. Nem tanulmányozták a helyzetet, ha mást nem tesznek is, mint azt, hogy a Beudant magyarországi geológiájában már 1822-ben közrebocsátott magasság-mérési adatokat figyelmökre méltatják meggyőződtek volna, hogy tévednek. A Duna magassága Budapestnél 119 méter a Fekete tenger felett, a távolság egyenes vonalban 600 kilométer,, tehát az esés ötezerben egy. Ennél többre a Dunát sem a Vaskapui sziklagát eltávolításával, sem semmi emberi fortéllyal nem lehet emelni, mert az természeti lehetetlenség. Ez az 5000-ben egy esés az eszményi maximum, melyet a Duna a Tiszának megengedhet, de ezt az eszményi maximumot a Tisza soha sem érheti el, mert a Tisza lejtmérési viszonyai a Dunáéhoz képest annyira kedvezőtlenek, hogy a Duna színvonala Monostorszegnél 8,53 méterrel magasabb, mint a Tiszáé Földvárnál, ámbár a geográfiai szélességfoki különbség csak 13 perc, s általában az alsó tiszavölgy lejtőségével akként vagyunk, hogy az a 17 milliméter esés kilométerenként, melyet torkolati szakaszán Martonostól Titelig az átvágások előtt a Tisza birt, a lefolyás, gyorsításának átvágások általi minden erőszakolása folytán csak 23 milliméterre emeltethetett; ez 100 ölre még csak egy fél vonalra sem megyen, ami egy ölnek 1728-ad része. Az a 23 milliméternyi esés kilométerenként, amely a Tisza torkolati szakaszában előretett, annyi mint 43.480-ban egy, ami még bizony nagyon messze van attól az 5000-ben egytől, melyet a magyar Duna tengerfeletti magassága eszményileg megengedhetne. Én úgy a Duna mint a Tisza esési viszonyainak minden tekintetben a képzelhető legkedvezőbb fokra emelésével számításaimban azon eredményre jutottam, hogy a Tisza torkolati lefolyásának sebessége semmi kigondolható körülmények közt nem mehetne túl 4138-ban egynél, ami még csak fél annyival sem nagyobb, mint a Pó folyamé ott, ahol már ha 1 o 11 (ez 1:6170). Bizony-bizony mondom: az az eszme, hogy a Tisza elfolyását átmetszésekkel úgy meg lehet gyorsítani, hogy a gyorsítás által az árvíznek eleje vézetik, az adott természeti körülmények közt merő képtelenség volt; de nagyobb baj ennél az, hogy a mód által, melylyel az átvágási rendszer alkalmazásba vétetett, az a képtelen eszme a Tisza völgyére árokká vált. Folyammeder nem egyébb, mint egy nyitott cső, s minden gyermek tudja, hogy ha egy nyitott csőbe gyorsabban öntjük a vizet, mint ahogy a cső végén kifolyhat, a víznek ki kell csapni a cső oldalain, tehát a víz befolyását nem kell akként gyorsítani, hogy befolyása lehetetlen legyen. Azok az áldott Tisza szabályozók mindent elkövettek, hogy a befolyást mennél gyorsabbá, rohamosabbá tegyék. Minden gyermek tudja, hogy a cső keresztszelvénye ugyanaz maradván, hosszabb csőbe több víz fér el anélkül, hogy oldalt kicsapjon, mint rövidebbe, s ők a Tiszameder csövét 1217 kilométernyi hoszszúságból 749 kilométerre megrövidítették. Paleocapa figyelmeztetett, hogy a Felső-Tisza kanyarulatait érintetlenül kell hagyni . Dadán felül egy átvágást sem kell csinálni, ők csináltak vagy ötvenet. Paleocapa az egész Tiszán csak 15 átvágást javasolt, melyek a lefolyás könnyítésére voltak számítva, ők csináltak 107-et s ezek közt 87 olyat, melyet Paleocapa egyszerűen elvetett, mert a befolyást gyorsítják. Annak előtte Újlaktól Csapig 83/4-szer oly sebesen ömlött a viz a mederben mint ahogy a martonos-titeli szakaszon elfolyhatott, s ez bizony baj volt, árvizet okozott, s ők e bajon akként segítettek, hogy most már amott nem 8 vagy 9-szer, hanem 17-szer oly sebesen rohan a viz, mint a miként imitt lefolyhat. Igen szomorú, de tagadhatlan tényt constatált Boros kir. tanácsos, midőn az 1879-ki szakértői értekezleten kimondta, hogy »a vizlevezetés éppen ott lett megnehezítve, ahol a vízlefolyást leginkább kellett volna elősegíteni« és tényt konstatált Szojka Grusztáv mérnök is, midőn úgy nyilatkozott, hogy »míg azelőtt az árvizek hónapokon folydogáltak, most 14 nap alatt zúdulnak az alvidékre.« És ezt árvizmentésnek nevezik, pedig igazi neve árvizcsinálás. Hát bizony ahoz a kérdéshez, hogy várjon az adott körülmények közt az az átvágási rendszer nem volt-e hiba ? igen sok szó fér, de éppen mert a dolog ekként áll, súlyt helyezek annak konstatálására, hogy Péch főmérnök egyenesen a fejére ütött a szegnek midőn már 1879-ben figyelmeztetett hogy »hiba volna,ha a töltésezési és átmetszési rendszeren kivül más egyébb teendőkről gondoskodás nem történnék.« Kilencz év folyt le e figyelmeztetés óta s én nem hallottam,hogy ez irányban valami történt volna. Reményem Baross köz- Mai számtunkhoz fél év melléklet van csatolva.