Pesti Napló, 1888. május (39. évfolyam, 121-150. szám)
1888-05-04 / 124. szám
124. szám. Budapest, 1888. Péntek, május 4. 89. évifolyam. Szerkesztési Iroda: Ferencziek tere, Athenimmép fi 1t. X lap Hillemi részét illető minden közlemény » szerkesztőtéghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere, Athenaeum-építet. A lap anyagi részét ölető közlemények (előfizetési pénz, Vadis kflrfi, panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken S kr. Reggeli kiadás. Előfizetési feltételek A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Bundapwtes kétszer házhoz hordva: Havonként 1 írt SO kr. — 3 hónapra ért 80 kr. — 1 hónapra S frt. Bs st ott kiadás postai kUSnkOldása kivüntetik, postabél*s rs kavsakéaS I» ka, *Tnegyedenként 1 forint fnlfllSsstsaSI Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiad«5-hivatala,lba Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épüllet, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Államférfiak és hírlapírók. — május 3. Alig hogy a könyvnyomtatás mesterségét kitalálták s 1455. évben az első könyv a sajtóból kikerült, már 1496-ban VI. Sándor pápa kiadta tilalmát az eretnek könyvek olvasása és terjesztése ellen. Nemsokára, még híre sem volt a reformácziónak, X. Leó pápa 1514. május 4-diki bullájával behozta a cenzúrát. Cenzúra és sajtószabadság háromszáz évig küzdöttek egymással. Az államférfiak soha sem voltak magukkal tisztában az iránt, hogyan állnak a sajtóval szemben ? Richelieutől Metternichig és Miklós czárig, mindig voltak a czenzúrának hívei a politikusok közt s még most is vannak, kik a sajtószabadságot nem tűrik . III. Sándor czár és Abdul Hamid szultán; mások megtűrik ugyan, de gyűlölik, ilyen a nagy Bismarck és tanítványai, kik a sajtót felhasználják és megvetik. Különösen mióta a hírlapirodalom keletkezett, a tizenhetedik század közepén, az államférfiak két táborra oszlottak : egy, mely a sajtónak ellensége, azt üldözi s a hírlapírókat ki nem állhatja, s egy másik, mely a sajtót pártolja, a hirlapokba ir s az írókat becsüli, társaságukat keresi. Ezek közé sorozzuk nagy Frigyest, ki rendeletben kiadta : »Kund und zu wissen, dass Gazetten, wenn sie interessant sein sollen, nicht genirt werden dürfen. « Nagy Napoleon nem volt ily szabadelvű, de ismervén a sajtó hatalmát és az emberek gyengéit, Murat nápolyi királynak levélben meghagyta, hogy »tudósokkal és publiczistákkal szépen bánjon.« Angliában a sajtószabadság 1694 óta törvény, a kontinensen XVI. Lajos franczia király deklarácziója 1789. június 23-ikán honosította meg, Magyarországon 1848. márczius 15-ikén hirdettetett ki. Mily változásokon ment át azóta! A régi magyar államférfiak, Széchenyi, Kossuth, Dessewffy, szónokok, irók és zsurnaliszták voltak. Nyomukban Eötvös, Szalay, Kemény, Lónyay stb. Deák Ferencz legszebb sikereinek egyikét hires húsvéti czikkének köszönhette s bár maga ritkán fogott tollat, de folytonos összeköttetésben állott a hírlapokkal és hírlapírókkal, mondhatni napról napra s ezen összeköttetés bizalmas és baráti volt. Andrássy nem volt tollforgató ember, de legalább érzéke volt a sajtó iránt; a hírlapírók ki s be jártak nála, fényes estélyeire hivatalosak voltak mindig s mint a társaságba való emberekkel s hivatásos politikusokkal bánt velők, de mivel maga írni nem tudott, vagy nem szeretett, ő volt első, ki hírlapírókat fogadott maga mellé s ezeket annyira megbecsülte, hogy többen közülök, Dóczy s a korán elhunyt Márkus István állást és tekintélyt szereztek. Más hirlapirók is uj alkotmányosságunk ezen első korszakában hírnévhez és szerephez jutottak s mostani öreg gárda mind ekkor tűnt fel és lett valami. A hanyatlás korszaka Tisza alatt következett be, ki mint ellenzéki vezér ugyan maga is irt néhány röpiratot és több hírlapi czikket, de kormányelnöki minőségében mindinkább elfordult és elzárkózott a sajtótól, szükségtelennek vélvén a közvéleményre hatni, melynek nyomása alól magát és a parlamentet választási és pártfegyelmi módszere által annyira emanczipálta, hogy bármit írjon a sajtó és bármit tartson a nemzet, a kormány azt teszi, amit akar. A sajtószabadságot meghagyni, de egyúttal a napi sajtót s az egész irodalmat politikai jelentőségétől megfosztani, ha talán törekvése nem is, de kormányrendszerének ez volt szelleme és eredménye. Minthogy azonban mégis teljesen a sajtótól el nem zárkózhatott — noha ösztönszerű idegenkedéssel viseltetett minden hírlapíró iránt, egyet kettőt kivéve — megteremtette, ami Magyarországon idáig ismeretlen volt, a félhivatalos sajtót. S ezzel egy új hírlapírói osztályt. A Deák-párti lapok ugyanis, bárha a kormány pártját fogták, pártközlönyök valának, de nem félhivatalosak, s ezért a miniszterek boszankodtak is eleget, mely élvezetet most csakis az ellenzéki lapok olvasásával szerezhetik meg maguknak. E rendszerváltozás következtében a kormány és a sajtó közötti viszonyban beállott azon állapot, hogy a kormány terveit, szándékait, nézeteit a sajtó utján nem csak hogy a nemzettel nem közli, de sőt a végsőig eltitkolja s ezt teszi mindenki, ki a kormányhoz közel áll, vele érintkezik és valamit megtud. Ennek folytán a kormánylapok kevéssel járulnak az eszmék élesztéséhez s még ha gondolnak is valamit, mintha sajtószabadság nem is léteznék, a legóvatosabban viselkednek. Igen természetes, hogy egy eszmecsere belügyi kérdések felett bajosan keletkezhetik, a polémia kivételesen nyerhet érdeket, a független sajtó monologizál, a vezérczikk gyakorlati hatásra nem számíthat s a politizáló közönség számára tájékoztató és szórakoztató olvasmánynyá változott nálunk, a hírlapok pedig, hogy az érdektelen és parlagon heverő közélet sivárságát pótolják, kénytelen egyebekkel foglalkozni s a reportot kultiválni mindenek felett, hogy ha eszméket nem téveszthetnek s az elveknek nincs keletjök, legalább hírrel szolgáljanak mindenről, ami a világon és Budapesten előfordul. Igaz, hogy e tekintetben a jelen hírlapirodalom oly tökélyre vitte, mindenről oly gyorsan és pontosan tudósít, hogy a közönség kívánsága és tudványa teljesen ki van elégitve s a napitörténet anyaga tökéletesen ki van merítve. Értesülések dolgában a régi hírlap messze túlhaladott álláspont. S az uj divatu napilap valósággal nélkülözhetetlen olvasmány és életszükség mindenkinek — az államférfiakat sem véve ki. Ők is, a képviselők is akárhányszor a lapokból merítenek nem csak értesülést, nézeteket is, sőt meggyőződést. Mert minden újságíró, ki mesterségét érti, iparkodik olvasó közönségét a gondolkozás fáradsága alól felmenteni. A közönség készen találva kap mindent s reggel kávét, süteményt és hírlapot kap egyszerre s jóllakva és teljesen tájékozva lép ki lakásából az utczára dolgai után nézni. A szolgálat, melyet ily módon újságírók a közönségnek rangkülönbség és kivétel nélkül teszünk, nem csekély és bizony fáradságos. Időnket és idegeinket áldozzuk fel neki s névtelenül dicsőségre sem pályázunk többé. Nem érdemeljük ezért, hogy a modern nagy és kis államférfiak, nagy és kis urak, felső és alsó házi politikusok által olybá vétessünk, mint kiknek feladata csupán őket »szolgálni.« Hogy Bismarck, ki a császártól kezdve mindenkit, minisztereket és képviselőket, de sőt szövetségeseit is csak arra valóknak nézi, hogy őt szolgálják, a hírlapoktól is ezt megköveteli; akik, vagy amelyek ezt neki megteszik, azokat megfizeti és kihasználja, de lenézi; akik pedig ellene írnak, azokat összeszidja és haragszik: ez még nem jogosít fel másokat is, hogy a sajtót és újságírókat becsméreljék. Nem csak azért, mert Jupiternek sok szabad, de azért sem, mert Bismarcknak sincs igaza, midőn a sajtót lenézi, s ő maga bizonyít önmaga ellen, mert nagy sajtóirodát tart, a sajtóra sokat költ, gyakran politikai nagy akcziókat csinál a sajtó utján s minduntalan beszédeiben arra reflektál, hogy mit írnak róla a tőle független lapok. Bezzeg, ha nem helyezne súlyt a hirlapirodalomra, nem is foglalkoznék vele. A viszony, mely sajtó és államférfiak közt ma fennáll, különösen Magyarországon, éppen nem üdvös. Nincs is ez sem Angliában, sem Francziaországban, vagy Itáliában, sőt Oroszországban sem, hol a czár és Katkoff közötti viszonyt említjük csak tanúságául annak, hogy a hirlapiró elismert politikai tényező. Az angol hirlapiró úr mindenütt, minden társaságban s az angol politikusoknál régen kivívta magának azt, hogy társul s nem pedig eszközül tekintetik. A franczia viszonyok közt a hirlap és a hirlapiró főtényező, államférfiak és pártok ott csakis a hírlapok által képesek hatni a mindenható közvéleményre. Gyakran a politikai mozgalmak is a szerkesztőségekből indulnak ki. Ez hibás viszony, de tény. A magyar sajtó s annak képviselői mivel állnak hátrább külföldi kollegáik mögött ? Semmiben, munkában és önfeláldozásban semmi esetre. Vagy miben állnak a magyar államférfiak és politikusok a külföldieknek fölötte ? Csoda-e, ha a politikusok sivár felfogása a sajtóval szemben sivárrá és önössé teszi a sajtót a politikusokkal szemben ? Útjaik ha elváltak, mindinkább elválnak. Ha nem keresik, hát majdnem kerülik egymást. De hogy ha a sajtóról az államférfiak másként gondolkoznának, akkor a sajtó is jobban »szolgálná« czéljaikat. Az emberi természetből foly, hogy közös működés kölcsönös érintkezést követel, azon formák között, melyek a társaságban divatosak s ha valamely miniszter vagy exminiszter szörnyen játsza a kegyelmes urat s szidja az újságírót, mert őt nem feltétlenül dicséri minden legkisebb mozdulatáért, az olyan ne számítson önérzetes irók támogatására. Szerencsére nem mind gondolkoznak igy államférfiaink. Egy nem, kit nagyra becsülünk. Kit az ország is nagyra tart hivatottnak. Ide igtatjuk ennek véleményét a sajtóról, az államférfiak és hírlapírók közötti viszonyról : »Igenis — úgymond — együtt dolgozunk, ugyanazon nemzeti ideálokért és magas czélokért és azért munkatársak vagyunk. De az önök munkája több, nehezebb, mindennap igénybe veszi lelkük legnemesebb képességeit , nem enged szünetet az iparkodásban és a lelki éberségben, kevesebb fényt vet az egyes dolgozótársra, többet követel, kevesebbet ad... meghálálni mással nem tudom, mint azzal, hogy írói lelkük szárnyalásának mindig a legmagasabb ideálokat tűzzem ki. Ezzel mutatom ki tiszteletemet hivatásuk és személyeik iránt«... »Ha vannak politikusok, akik sikereiket a nemzet minden gyarlóságának felhasználására alapítják, én viszont nemzetünk minden nemes tulajdonához, minden magasabb aspirácziójához kötöm jövőmet, és erős hitem, hogy ezek a lélektani rugók túlélik amazokat. Mert életképes nemzeteknél ezeknek kell uralkodniok a nemzeti fejlődés iránya felett; amazok csak epizódot képezhetnek; ezek a haladást, a létet tartalmazzák; amazok a hanyatlást, a megsemmisülést. Ha nemzetünk fennállásra van hivatva — és ebben ki merne kételkedni? — állandó sikert csak az a módszer érhet el, amelyet én választottam. És ezért ideig-óráig tűrni érdemes.« A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. _____— Május 3. —___________________ Zichy-kiállítás a műcsarnokban. A mai művészeti kritika ismételve kijelölte Zichy Mihály helyét, melyet mint illusztrátor elfoglal. Századunk két nagy rajzolói közül Kanlbach Vilmos és Dóré Gusztáv azok, akikhez legtöbbször hasonlították és hasonlítják, de valahányszor párhuzamot vontak a három mester közt : mindig Zichy Mihálynak osztották az elsőség pálmáját. Kaulbach merevebb, modorosabb, szárazabb, mint ő; Dóré meg nem érte el soha se azt a változatosságot, melyben a magyar művész excellál és nem érti a hangulatkeltésnek azt a művészetét, amelyben az orosz udvari festő szinte páratlanul áll. Amikor most a műcsarnokban nem kevesebb, mint nyolcvannégy kompozíczió dicséri Zichy Mihály utolérhetetlen rajzonját, ecsetét s tollát, mind e magasztalásokat újra meg újra igazolva találjuk. Az árvízkárosultak javára rendezte e tárlatot a mester veje, Feledi Tivadar, ki maga is mint jeles tehetségű festő ismeretes. Ma délután nyíltak meg a műcsarnok termei s e megnyitáson jelen volt Tisza Kálmánné úrnő is, a »Jó szív« bizottságának elnöke, kit Keleti Gusztáv, Szmrecsányi titkár és Telepy Károly fogadtak. A kalauzolásnál Feledi Tivadar szolgált felvilágosításokkal és magyarázattal. Három termet foglal el a kiállítás. A kartonok közt mindenekelőtt Madách Imre remekművéhez ,Az ember tragédiájához készített kartonok tűnnek szembe. Ezeket tudvalevőleg az Athenaeum, mint kiadóintézet rendelte meg a mesternél, ki a drámai költeményt át meg át tanulmányozva, ennek leghatásosabb jeleneteit ritka értelemmel válogatta ki s oly jellemzetesen tüntette föl, hogy minden egyes kompozíczió nemcsak híven interpretálja a költeményt, hanem ugyanazt a költői hatást is kelti a nézőben, amelyet már az olvasó kapott és többé el nem felejthetett. Húsz illusztráczió ékíti immár a Madách művének diszkiadását. E képek közül tizenötnek eredeti kartonját már ismerik a műcsarnok látogatói; most a többi húszat is kiállították s ez a cziklus a mester legbecsesebb alkotásai közé tartozik. Egy másik magyar vállalatnak, az »Osztrák- Magyar monarchia Írásban és képben« czíműnek is Zichy Mihály rajzai kölcsönöznek örök becset. Nem lehet érdekesebb művésznek és műbarátnak, mint megfigyelni a módot, mint készíti a mester az eféle kompozíczióit. A technikának számos titkát láthatja itt az ember. A fototipiai képek eredetije fatáblára festett grisaille-modorú festmény, csupa fehér, szürke és sötét barna tónusokban. S mily erőt, hatást képes kifejteni Zichy Mihály ezekkel a szolid színekkel. A »Porosztó baj vívás« vagy a »Szentivánéji tüzán nép,« de leginkább az »Atilla lakomája« czimü kép úgy hat, mint valami színekben gazdag festmény. A mondabeli régi hun-magyar életből vett jelenetekben bámulatos a mester képzelete s a »Csaba útja« czimü kompozíczió, a mint a hun lovasok a levegőben hadakozva szállnak és előre törtetnek, a felfogás nagyszerűsége által ragad el. S ha e művekben a ritka erőt csodáljuk, mely minden egyes részletben nyilvánul, szintoly utolérhetlennek találjuk Zichy Mihály művészetét, amikor a női alakok gyöngéd báját, a ruhátlan idomok kecseit, a női szépség új meg új változatait tünteti föl. Külön cziklust képeznek a »Női tanulmányok«, a milyeneket a mester számosat rajzolt. Királyunk évekkel azelőtt, amikor a mostani czár atyját látogatta meg Szentpétervárit, egész sor ily akt-alakot látott II. Sándor czár lakosztályában. S valóban csak fejedelmi bondoknak igazán méltó dísze az ily végtelenül distingvált rajz, a milyen Zichy Mihály krétájából számosat szereztek meg egyes európai uralkodók. Akármelyikét nézzük e női alakoknak, azt, a ki áll, háttal felénk, vagy vázát tartva feje fölött, vagy azt, aki pamlagon pihen, kezére támasztva fejét, a 81-ik számú ülő leányt, vagy a 82-ik számú alvó asszonyt, mindegyik igazi remeke a női test utánképzésének. Orosz kiadók vetélkedve bízzák meg Zichy Mihályt illusztrácziók készítésével. Néhány év előtt nemzetközi irodalmi esemény volt Lermontov Mihály egy bájos regényének a Mary herczegnőnek díszkiadása megjelenése. E műhöz huszonnégy rajzot készített a mester, s ezek eredeti kartonjai nem egy külföldi kiállításon ragadták el a közönséget. Meglepő ez illusztráczióknál, hogy a mester mily jeles a tájképben. A huszonnégy karton legtöbbjén szebbnél-szebb motívumokat találunk s akár hegyes vidéket tüntet fel, mint a Karbek és Elborusz csúcsai, akár pedig oly sivatagot tárjon elénk, mint az Eszentuk tája vagy oly nyájas idilli részleteket, mint a Putyigorszk városa és fürdője : a hangulat mindig erősen hat e képein s a rendkívüli természetesség mutatja, hogy mind e művek vázlatait a helyszínen készítette, ahol a regény játszik. A regénynek minden mozzanatát, a szerelmi jelenetek, az összeütközés részletei, a vetélytársak küzdelme és végül halálos viaskodása a szédítő sziklatetőn, egyenlő erővel, jellemzetességgel érzékítette a mester. A kartonok szélein orosz nyelven magyarázó jegyzetek olvashatók; ezeket is Zichy Mihály írta oda. Ugyane jegyzetek a kiállítási katalógusban is találhatók magyarul, Felediné Zichy Zsófia úrnő, a mester leányának fordításában. Végül huszonhat kép rendkívül változatos cziklusban elénk tárja Rusztarelli (Gruzin) egy költeményének A párduczbőrös embernek főbb részeit. Mint a czim is mutatja, romantikus és mesés mű ez, mely Oroszországban igen ismert és népszerű, Bostheván, arábiai királyról, ennek leányáról Thiratináról s az agg király kegyenczéről Arthandilról szól. Mind e művek, melyeket már ma sokat néztek, egytől-egyig eladók. Kívánatos volna, hogy a kiállítás ne csak az árvízkárosultaknak hozzon jövedelmet, hanem hogy e remekeket akár magánosok, akár egyletek megvegyék. A nemzeti múzeumban sincs még kellőn képviselve Zichy Mihály. Csak olajképek vannak ott tőle, pedig a rajzban és aquarellben sokkal nagyobb, sőt egyike a legnagyobbaknak. —f. Párisi Salon. (Saját levelezőnktől.) Páris, május 1. A Champs-Elyséeben ma ünnep van. A művészet ünnepe. Tegnap volt a »vernissage« ; több mint 5000 meghívott, többnyire művész és hirlapíró sietett a Palais d Industriebe, hogy jelen legyenek az ünnep előestéjén. A párisi évi Salon már nagyon régi eredetű , visszanyúl egész XIV. Lajos koráig. Ez körülbelül a 106-ik és így az agg Chevreul sem emlékszik már vissza az elsőre. Minden évben megújul a kérdés: szebb-e az idei a tavalyinál, az idén sem mulasztják el meghúzni a párhuzamot a múlt és jelen közt és kérdik: mennyiben sikerültebb ez, mint a másik és mennyiben nem az ? Ha csak a képek számát veszszük tekintetbe, okvetlen azt kell mondanunk, hogy az ez idei a legsikerültebb, mert nem kevesebb, mint 5586 kiállítási tárgy talált itt az idén befogadó hajlékra. Ezek közt 2586 kép, 1182 rajz, karton és pastell, továbbá 1059 szobor s több száz gravure és építészeti rajz. A kiállított tárgyak sokasága azonban nem jelent még sokat és a független kritika nincs megelégedve az eredménynyel. Az elégedetlenség különben visszahatott magukra a művészekre is, kiknek sorában az utóbbi hónapokban erős forrongás volt észlelhető. Egymást okozták az erkölcsi vereségért és jobbról-balról is dobálóztak hangzatos jelszavakkal és még hangzatosabb inszinuácziókkal. Új irányt és ösvényt követelt az egyik rész, föltétlen meghódolást a kivívott tekintély és egy fényes múlt tradicziói előtt a másik rész. A harcz tüze behatolt egész a családi szentélybe és a szerencsétlen Dupuis ma életével fizette meg vallott elveit. Hubert golyója halálosan találta ellenfelét; szegény Dupuis nem lesz többé sem realista, sem naturalista. A mondottak eléggé bizonyítják, hogy az utóbbi időben nemcsak a politikai, hanem a művészi körökben is erős »láz« uralkodott. És ez nagyon természetes. Mert, minél több képet aggattak a Palais d’Industrie falaira, annál nyilvánvalóbbá lett, hogy a jelenlegi franczia festőművészet nem áll a kívánatos színvonalon. Kitűnt, hogy nemcsak a németek és amerikaiak mérkőzhetnek velük, hanem több kisebb nemzet, nevezetesen a dán, hollandul, svéd és norvég messze túlszárnyalta őket. Csupa északi csillagok! Ha legalább oroszok volnának, ezekkel még megbarátkoznának, de hogy egy Skresdwig, Salmson, Hagbourg, Arz, Israel, Normann, Hitchkock, Ridgway, Knigth homályosítsa el fényüket, az mégis csak sok. De nincs okuk ezen bánkódni, mert bizonyos, hogy a francziák okulva e leczkén, csakhamar helyrehozzák azt, amit a közeli múltban elmulasztottak. Az idei Salon különben azért is nagyon tanulságos, mert csattanós bizonyítéka annak az állításnak, hogy a festőművészet még korántsem érte el tetőpontját, és hogy úgy ennek következtében az egyes művészeknek — legyenek azok bár a legkiválóbbak — épp úgy mint egy nemzet egész művész generácziójának folyton haladniok kell, mert ha nem, okvetlen hátramaradnak. A franczia festőművészet az utóbbi években stagnált, nem esett ugyan vissza, de nem is haladt előre. Megmaradt a régi utakon és irányokban. E luxust pedig manap még a francziák sem engedhetik meg maguknak. A baj kutforrása az École des Beaux Artsban keresendő, amely intézet — bár élén oly nagy művészek állanak, mint Bougereau, Cabanel, James Bertrand, Leroy, Lefebvre és Boulanger, nem képes üdvös hatást gyakorolni az ifjabb franczia művészi generáczióra. E művészek mindegyike jeles ugyan a maga nemében, de összeségében kifelé való hatásában csak bénítónak mondható működésük, mert konvenczionális formáikkal, melyeket tanítványaikra ráerőszakolnak, az utóbbiak individualitását elnyomják és meggátolják, hogy ezek, mint e század utolsó évtizedeinek gyermekei, koruk szelleméhez képest a művészet demokratizálásában közrehassanak. »A művészet demokratizálása« — ez most a jelszó. Darwin és a »suffrage universel« korában élünk. A pogány istenek, a szentek és hősök nem foglalhatják le többé kizárólagos privilégiumként a festők ecseteit és a nagyobb méretű vásznak kénytelenek helyet engedni a kisebbeknek. De nemcsak az eszmekor és felfogás az, mely oly nagyot változott a művész világban, hanem maga a technika tökélyesítése is jó nagyot haladt előre. Főleg a francziák sokat tanulhatnának a jobb megvilágítást és a tiszta átlátszós levegő alkalmazását illetőleg, mert e kettő nélkül az igaz és valódi természetet soha sem fogják visszavarázsolhatni. Sokan itt is szeretnék éltetni a természet titkait, de eddig ugyan kevés sikerrel, mert legtöbbje épp az ellenkező hibába esett. Akkor még többre becsülendő a Bougereau által vezérelt iskola iránya, mely legalább a kompozíció, rajz és színezés tekintetében nyújt figyelemreméltó eredményeket. Maga Bougereau Le premier deuil-jével van képviselve e kiállításon. Képe az Ábel holtteste fölött siránkozó Ádámot és Évát mutatja be. Az első szülőpár első SBESSSSSSL»-........... '■ ' « ». nagy fájdalma. Azóta,hányszor ismétlődött ez milliónyi változatban ? Ádám sziklán ül és Ábel holtteste háttal atyja térdén nyugszik. Feje és lábai a földet érintik. Az elhelyezés igen előnyös, mert Ábel teste ezáltal a kompozíczió előterébe lép és testének plasztikai szépsége is teljes érvényre jut. Ádám balkezével szívéhez kap, fejét pedig félig elfordítja, jelezvén a lelkében dűlő nagy fájdalmat. Jobb karjával átölelve tartja Évát, ki Ádámhoz simulva siránkozó arczát kezeivel elfedi, irtózva a szemei előtt levő látománytól. A képben a mester és iskolájának összes előnyei föllelhetők, sőt egyes részleteiben igazi virtuozitásra vall, de egészben véve több benne a tudomány, mint a művészet. Legnagyobb hiánya e képnek is, hogy nem elég levegős, már pedig hol találhatott volna a mester jobb és frissebb levegőt, mint a paradicsom táján. E mellé, vagyis inkább e fölé helyezhetjük D’Henner, St. Sebestyénét. D’Henner tárgya megválasztásában még mindig a régi tradíciók keretében mozog, miután kiváló előszeretettel viseltetik a meztelen test iránt. Felfogása és technikája azonban egészen modern. Tehetségének legjellemzőbb oldala az árnyék és fény művészi alkalmazása. Ebben alig vetekedhetik vele valaki. Sz. Sebestyén e igazi nagypénteki időt mutat, az eget sötét felhők borítják. Csak egy helyen törnek elő a sugarak, melyek a mártír testét megvilágítják. Két szent nő sötét fekete ruhában körülállja a vértanú meztelen testét. A két asszony feje felmosódik az árnyékban és Sz. Sebestyén feje is csak profileben látható. Semmi egyéb szín, mint fekete és fehér, mint árnyék és fény. De ebben mennyi változatosság. A hófehér lepel, mely a mártír testét részben fedi, a test többi részének bizonyos melegséget kölcsönöz a színben, mely fölfelé mindig erősbödik. Felső testét már gyöngéd árnyék fedi, melyben aztán, mint említem, a fej egészen elvész. A fény és árnyék művészi alkalmazása az, ami D’Hennert nagggyá teszi. E képen is úgy tetszik, mintha az egyes alakok önönmagukat megvilágítanák. És az erkölcsi benső, a keresztényi meggyőződés, az Istenért való önfeláldozási óhaj ? Ezt bizony hiába keresnők e képen. D’Henner lelke nem Fra Angelicaé és ha művészetében a tárgy a régi is, a feldolgozás modora új és modern. Innen van, hogy képén egyetlen egy nyíl sem fúródik a fiatal vértanú testébe, ott hever mind mellette. Boulanger, a festő, szintén egy nagyobb kompozíczióval van képviselve. Czime: »Esclaves á vendre.« Egy ifjú gall leány karjára támaszkodva nyugodtan tekint maga elé. Látszik, hogy nagyon bízik testének bájaiba, és hogy egyéb gondja sincs mint megéreztetni a rómaiakkal milyen lesz egykoron a párisi nők elegancziája és coquetteriája. — Mellette egy másik fogoly áll, a numidiai háborúból való. Axora elég fekete, njaka nagyon széles. A két fogoly »Végezni akarok — bár senkihez sem szólok szívesebben ezekről, mint azokhoz, akik a parlamentben, vagy a sajtóban munkatársaim, akikről tudom, hogy megértenek, akiket nem szükséges meggyőzni, hanem akikkel az együttérzés lélekemelő tudatát élvezem. Íme a példa, minő legyen a viszony államférfin és sajtó között. És ez lesz a viszony Magyarországon nemsokára, majd ha a nemzeti ideálok restaurációja bekövetkezik. — május 4. Tisza Kálmán bécsi tartózkodása, mint értesülünk, nem a hadügyi kiadások, hanem a szeszadó miatt nyúlt hosszabbra, mintsem tervezve volt. Tisza miniszterelnök ugyanis az osztrák kormány részéről, igen erős ostromnak volt kitéve, hogy a két kormány által közösen megállapított szeszadótörvényjavaslat, most utólag lényeges átalakításon menjen keresztül. Az osztrák kormány álláspontjának megváltozását az ausztriai pártviszonyokkal indokolja, továbbá azzal, hogy az új szeszadótörvény a mostani tényleges állapothoz képest igen jelentékeny terheket hárít Ausztriára. Tisza Kálmán miniszterelnök az eredeti megállapodáshoz ragaszkodik s abból engedni nem hajlandó. Abban az esetben azonban, ha az eredeti álláspont nem lenne fenntartható, Tisza Kálmán egy másik alternatívát állított fel, mely — értesülésünk szerint — abból áll, hogy egy alacsonyabb gyári megadóztatás mellett igen magasra tétetnék a szeszfogyasztási adó. Az eldöntés ez idő szerint egyik irányban sem történt meg, s ez ügyben még további tárgyalások várhatók. Ugyane tárgyban a Bud. Kerr. a következőket jelenti: Tisza Kálmán miniszterelnök ma több órán át tárgyalt Dunajewski pénzügyminiszterrel a szeszadó-törvényjavaslat néhány intézkedésének esetleges módosítása felett. E tanácskozásokon a két pénzügyminiszter szakelőadói is részt vettek. A két miniszter teljes megállapodásra jutott, a törvény fő elveit nem érintő, de különösen a gazdasági szeszfőzdékre és üstfőzdékre vonatkozó némely intézkedés megváltoztatását illetőleg. Az adótétel, valamint a kontingentálási összeg számszerinti felosztásának változtatása szóba sem került. Tisza miniszterelnök Bécsben tartózkodása ideje alatt Ziemialkowski miniszterrel és Berecznyvel az osztr földhitelintézet kormányzójával is tanácskozott. Az osztrák kormány eddig még nem egyezett bele a kissaoderbergi vasút új beruházásainak terjedelmébe és modalitásaiba. Tisza miniszterelnök délután visszautazott Budapestre. Árva megye főispáni székét, mely Szmrecsányi Dárius elhunytéval megüresedett, mint értesülünk, a kormány nem fogja betölteni, mert Árva-és Liptómegyék egyesítésével foglalkozik, oly módon, mint ez Tornával és Abaujjal történt. Ez esetben az egyesült megyék főispánja idősb Szent-