Pesti Napló, 1888. június (39. évfolyam, 151-180. szám)

1888-06-02 / 152. szám

152. szám. Budapest, 1888. Szombat, junius 2­8­. évi folyam. Szerkesztési iroda­­ Ferencziek-tere, Athenaen m­ é­rt ,az A kp szellemi részét illető minden közlemény a zzelterrtflséffhez intézendő. Bém­entetlen lev­elek csak ismert kezektől fogadtatnak el Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere, Athenben m­é­s ti 1­e t. k lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, Vadis kert. panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken S kr. Reggeli kiadás. Előfizetési feltételek : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — » hónapra 4 frt 50 kr. — » hónapra » fit. Ha M «•* kladis postai kfllfunkflldés« kívántatik, postabálratra havssikánt M ta évnegyedenként 1 forint falflUUeteadl. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-hivatal&b» Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken S­kr Bwmwislin iliirrhiHni mii im 1.....—~ Goblet és Tisza. — június 1. A képviselőim egyik kitűnő tagja írja nekünk a következő sorokat : A franczia külügyminiszter kiváló ta­pintattal és udvariassággal intézte el azt a sajnálatos inc­idenst, melyre miniszterelnö­künk tapintatlan nyilatkozata adott alkalmat. Hogy a franczia kormány ebben az ügyben felvilágosításokat kérjen, azt elejétől fogva kikerülhetetlennek tartottuk. Nem csupán a franczia nemzetnek ismert, és tegyük hozzá jogos, önérzete és érzékenysége, de bármely nemzet méltósága is követelte volna, hogy kormánya felszólaljon, midőn egy más állam miniszterelnöke által belállapotai olyanoknak ecseteltetnek, melyek az idegenek vagyonának és idegen nemzeti jelvényeknek sértetlenségét nem biztosítják. Egy ország sem tűrhetné azt, hogy oly helynek mondassák, a­hova a kiraboltatás vagy a bántalmaztatás veszélye nélkül el sem lehet menni. Az ügy tehát Francziaország részéről a diplomác­iai és par­lamenti tárgyalást el nem kerülhette. A­kik­nek ez kellemetlen, azok ne a franczia kor­mányt és parlamentet, hanem Tisza Kálmánt okolják érette. De ha ez már így volt, teljes elismerés­sel adózunk Gábiéz miniszter úr nyilatkoza­tának, mely méltó volt egy nagy nemzet ön­érzetéhez, de egyszersmind a higgadtságnak és óvatosságnak valódi mintáját állítja élénk­be. Hogy a franczia miniszter éppen ezt az alkalmat használja fel a nemzetünk iránti ro­­konszenv kifejezésére, ez igazán remek vonás az ő beszédében. Hálásak vagyunk érte, de lehetetlen, hogy ne érezzük a falán­­kot, melyet a szemrehányásnak ezen legneme­sebb formája magában rejt. Ha ezt az okos és nobilis beszédet azzal a czéltalan és visz­­szatétező gascognade-dal összehasonlítjuk, a­melylyel Tisza az egész inczidenst előidézte, akkor kell, hogy magunkat egy kicsit szé­gyenük. Mert hiába, bármennyire bizonyos, hogy Tisza beszéde nem fejezi ki a magyar nemzet érzelmeit, az mégis a szónok állásá­nál fogva formailag a nemzetet kompromit­tálja, hacsak a többség által nyíltan nem defavoyáltatik. Erre pedig a mai viszonyok közt semmi kilátás sincs. Tudjuk, hogy a többségnek többsége a miniszterelnök nyilat­kozatát megdöbbenéssel vette és éppúgy hely­­teleníti, mint mi, de a pártszempontok ural­ma ma sajnos sokkal erősebb, semhogy a többség ezen érzelmeit nyíltan kifejezze. A kisebbségnek minden integiatívája pedig, az érintett viszonyok uralma alatt, a többséget valószínűleg a miniszterelnök melletti nyílt állásfoglalásra bírná és így az ügynek még nagyobb elmérgesedéséhez vezetne. Valószí­nűleg ez a szempont bírta a mérsékelt ellen­zéket arra a tartózkodó magatartásra, melyet ennél az esetnél követett. Kívánjuk azonban, hogy az inc­idens teljesen elintéztessék, és semmiféle nyomokat ne hagyjon. Kívánjuk ezt azért, mert semmi politikai indokot nem látunk arra, hogy köz­tünk és Francziaország közt bizonyos feszült­ség uralkodjék, mely pénzügyi és közgazda­sági téren igen kellemetlen következménye­ket vonhat maga után. Az pedig még­sem engedhető meg, hogy ily feszültség tényleg beálljon, minden politikai indok nélkül, nem is a kormány politikája folytán, hanem csupán azért, mert a miniszterelnöknek véletlenül egyszer szerencsétlen napja volt a parlamentben, melyen magát meggon­dolatlanul elszólta. Politikánkat bárkivel szemben átgondolt elhatározások és megfon­tolva megállapitott czélok kell hogy irányít­sák; egy miniszteri: »bonus interdum dormi­­tat Homerus« — egy akaratlan baklövés, nem szabad, hogy arra maradandó befolyást gyakoroljon. És mert meg vagyunk­ győződve, hogy Tisza minapi beszéde ebbe a kategóriába esik, nem szabad annak állandó következmé­nyekkel bírni. A miniszteri infallibilitás fik­­c­ióját nem szabad reális nemzeti érdekek árán fentartani. Ezt a miniszterelnöknek is be kell látnia, ha hazafisága erősebb mint hiúsága. A dolgot jóvá kell tenni teljesen és véglegesen, és miután ezt a miniszterelnök ellenére, a mai viszonyok közt elérni alig lehet, tehát neki magának kell arról gondos­kodni, hogy szavainak minden káros hatását elenyésztesse. A parlament minden faktora ehhez kétségkívül szívesen fog kezet nyújtani, és a sajtó azon része is, mely public­isztikai kötelességéhez híven a helytelen nyilatkoza­tot élesen bírálta, csak elismeréssel fogja venni azt, ha a miniszterelnök bír elég ön­megtagadással, hogy hibáját jóvá tegye. Goblet beszéde erre alkalmat szolgáltat, midőn indirekt alakban azt az óhajtást fejezi ki, hogy Tisza még valami nyilat­kozatot tegyen. Történik pedig ez annyi finomsággal és oly előzékeny formában, hogy véleményünk szerint sokkal nehezebb az így kifejezett várakozásnak meg nem felelni, mint megfelelni. A kellő alakot Tisza Kálmán ügyessége igen könnyen megtalálhatja, ha meg van hozzá az akarat , és mi melegen óhajtjuk, hogy meg legyen. A miniszterelnök beszédének védelme­zői a német szövetséggel próbálták igazolni a Francziaország elleni figyelmetlenséget, és alkalmasint ugyanezt a szempontot fogják felhozni, hogy minden további nyilatkozatot feleslegesnek, sőt károsnak mondjanak. Mi ezt az érvelést kezdettől fogva hibásnak tar­tottuk. Senki sem ragaszkodik oly törhetlenül a német szövetséghez, mint éppen mi. Hivat­kozhatunk arra, hogy az egész hazai sajtóban, még a kormánypárti lapoknál olykor fölme­rülő szkepticzizmussal szemben is, a Pesti Napló volt mindenkor az a lap, mely a leg­­föltétlenebb bizalmat fejezte ki e szövetség szilárdsága és értéke iránt, és mely tiltakozott a szövetségi szerződés betűjének shyloki ma­gyarázata ellen. Mi a német szövetséget, mint a nagy politikai érdekek találkozásán alapuló, tehát természetszerű viszonyt, annak minden következményével akczeptáltuk. De a szövetség alapeszméjének félreértéséből származik az a gondolat, mintha azzal össze­­férhetlen volna a barátságos viszony Fran­­cziaországgal. A szövetség békeszövet­ség, mint ilyen köttetett meg, ilyen­nek hirdetik folyvást az ahhoz tartozó ha­talmasságok miniszterei. A szövetség szövegé­nek közzététele egyenesen abból a czélból történt, hogy annak békés tendencziája iránt semmi kétely fent ne állhasson. A szövetség tehát annak egyik tagját sem ösztönözheti ba­rátságtalan vagy hideg magatartásra a szö­vetségen kívül álló hatalmak bármelyike el­len, míg az a szövetséges hatalmak valamelyi­kének érdekeit megtámadja, vagy biztonságát nem fenyegeti. Ha ez az eset beáll, akkor természetesen a szövetsége­sek egymás mellé kell hogy állja­nak és amint ezt Németország részéről teljes bizalommal elvárjuk, úgy Németország irányában is habozás nélkül telje­síteni fogjuk. Ez iránt ne legyen se Né­metországban, se másutt semmi kétely. De a szövetség egyik fő czélját, a béke fentartását veszélyeztetné az, ha a szövetsé­gesünknek távoli, aktualitást és formát még nem nyert aggodalmaiból azt a következte­tést vonnák le, hogy nekünk Francziaország­­­gal illik barátságtalan lábon állani, még mi­előtt Francziaország magatartása a békét tényleg kérdésessé tenné. Ez a veszélyt csak közelebb hozná, és a legrosszabb szolgálat volna, melyet a békeszerető Németországnak tehetnénk. Ennek a fölfogásnak tökéletesen meg­felel, sőt annak határain néha túl megy az a magatartás, melyet Németország Oroszor­szággal szemben követ. Ebben a pillanatban ugyan elég feszült lábon vannak, de csak nem rég Németország minden illetékes té­nyezője áradozott az Oroszország iránti elő­zékenység nyilvánításaitól. És ez nem egy­szer odáig ment, hogy Németország Orosz­országot a diplomác­iai téren, a mi szándé­kainkkal és érdekeinkkel éppen nem össz­hangzó támogatásban részesítette. Pedig az érdekellentét köztünk és Oroszország közt nem kevésbbé fenyegető, mint azok az ér­zelmi motívumok, melyek Németország és Francziaország közt a helyzetet kétessé teszik. Ha tehát nem ellenkezik a szövetség legális megtartásával az, hogy Németország Oroszországgal barátságos viszonyt kíván fentartani mindaddig, míg a konfliktus köz­tünk és Oroszország közt kikerülhetlenné vá­lik , ha nem ellenkezik, daczára annak, hogy a szövetségi szerződés egyenesen az Oroszország elleni közös védelem­ről szól,­­ akkor még kevésbbé áll azzal ellentétben a barátságos viszony köztünk és Francziaország közt mindaddig, míg Fran­cziaország békés intenczióit illetékes nyilat­kozatokban erősíti, és tettekben meg nem ha­zudtolja. Megengedjük, hogy Berlinben az első benyomás mindig kedvező, valahányszor Francziaországra nézve valamely kellemetlen nyilatkozat történik, a­minthogy ugyanezt tapasztaljuk nálunk is, ha Németországban véletlenül éppen oroszellenes szél fúj. De ké­telkedünk abban, hogy a német államférfiak, lelkük mélyében és higgadt meggondolás után, oly eseményeknek örülnének, melyek a mostani franczia kormányfor­ma és kormány helyzetét súlyos­bítják. Mert Németország nem akarja a háborút, és az, ami Francziaországban a köz­társaság után következik, bármi legyen a neve,­­ háborút jelent. Nincs tehát szempont, mely igazolhatná azt, hogy Francziaországgal szemben a tar­tozó figyelem bármely követelménye ellen vétsünk, Francziaországhoz való viszonyun­kat kevésbbé barátságossá változtassuk. A politika követelményei itt teljesen összhang­­zók azon emberi érzéssel, mely tiltja, hogy bántsuk azt, a­ki minket nem bántott. És mi­kor a franczia kormány, egy némileg jogos érzékenység pillanatában is, a legválogatot­­tabb udvariassággal, sőt rokonszenvvel tud hozzánk szólni, sem a nemzeti, sem az egyéni önérzet nem tartalmaz indokot, mely Tisza miniszterelnököt abban gátolhatná, hogy egy szerencsétlen perez botlását teljesen jóvá tegye. — junius 1. Tisza logikája nem tagadja meg önmagát. Ezt tapasztalta ma tőle gróf Apponyi Albert, kivel pole­mizálván. — Tisza állitá: Apponyi minapi beszédé­ből azon következtetés, hogy »helyes a vámközösség, helyes a 67-ki kiegyezés. Csak a fogyasztási adók közössége nem helyes«, nem logikus, »hanem a lo­gikus következtetés a beszédből az, hogy kell önálló vámterület, fel kell bontani Ausztriával egész mostani viszonyunkat és logikusan annak a beszédnek kon­­zekvencziája meg sem áll a personal unióig.« Már t. i. ez a Tisza Kálmán logikája, persze konzekvenczia nélkül. Hiába, on revient toujours á ses premiers amours. Apponyi Albert azonban, ki sohasem követelte a personal uniót, sem a bihari pontokat, nem követ­heti Tisza logikáját sem az Ausztriával létező egész mostani viszonyunk felbontásáig, hanem beéri a Deák Ferencz logikájának követésével, ki az 1867-ki kiegyezést csinálta és a saját politikájának határait a törvényben keresi. Már pedig az 1867. XII. t. sz. nem tagadja a közös ügyeket s nem bontja fel, de igenis szabályozza egész mostani viszonyunkat Ausztriával s e törvényben meg vannak különböztetve a közös ügyek a legczél­­szerűbben közösen intézendő ügyektől, de a fo­gyasztási adókra nézve sem az állandó, sem az ideiglenes és feltételes közösség nincs kimondva, azo­kat Deák Ferencz teljesen és tökéletesen fentartotta Magyarországnak szabad elhatározására. A vámkö­zösségre nézve másként intézkedett, azt elfogadta tiz évre s megújítását megkisérlendőnek rendelte, de jo­gát a nemzetnek az önálló vámterületre is fen­tartotta. Mi folyik ebből ? A Tisza logikája semmiesetre, ki fogyasztási adókat, vámterületet és a közös ügyek fenmaradását vagy eltörlését egybe fűzi, hanem követ­kezik ellenkezőleg, hogy a hármat szét kell válasz­tani : a personál unió, mint azt a közjogi ellenzék értelmezte, és követelte, tagadta a pragmatika szankc­ióból kifolyó külügyi és hadügyi közösséget; ezeket a kiegyezésben elismerte Deák és szabályozta; közös érdekűnek tekintette a vámügyet és vámterületet s nyilván, mert politikai jelentőségét is belátta, óhaj­totta ezen közösség fentartását, de megengedhetőnek vélte szükség esetén a vámközösség felbontását is, a­nélkül hogy ebből szerinte a többi, a pragmatika szankc­ióból eredő közös ügyeknek s Ausztriához való politikai viszonyunknak felbontása logikailag következnék ; az adóknak pedig semminemű közössé­gét nem ismerte el sem a közvetlen, sem a közvetett adókét s a fogyasztási adókra nézve sem kötelezi a közjogi kiegyezés Magyarországot semmire sem Ausz­triával szemben, úgy hogy azokat kivethetik, ha tet­szik közös megállapodással, ha tetszik külön egé­szen, anélkül hogy ezáltal a vámközösség vagy a po­litikai viszony érintetnék. Ez a törvény logikája. S igen helyesen. Mert nemcsak minden állam­nak szüksége van adóira, s önálló ország azokról le nem mondhat, de a fogyasztási zárvonalból, ha fel­állítanék, tényleg semmi egyéb nem következnék, mint a fogyasztási zárvonal. Az, hogy fogyasztási adóink kivetését tetszésünk és közgazdasági és pénz­ügyi szükségünk szerint szabályoznók és hogy ma­gunk szednék be és vennék hasznot. Hát ez nem kell Tiszának ? Az országnak nagyon kellene. De mi következik a Tisza logikájából? Az, hogy ha a fogyasztási zárvonal kérdését a vámterület közösségével és a közjogi kapocscsal Ausz­triához összetéveszti és összeköti, azon alternatíva elé állítja a nemzetet, hogy vagy mondjon le pénz­ügyi függetlenségéről, egy modern állam szükségeinek fedezetéről, a mezőgazdasági iparágak felvirágoztatá­sáról és államháztartásában az egyensúly helyre­állításáról az Ausztriához való egész »viszo­nyunk« kedvéért, mint cselekszi Tisza és a több­ség ; vagy ezekre, mint nemzeti és állami létünk fel­tételeire törekedvén, minthogy azok elérését az al­kotmány határain belül a kormány képtelenségnek, és lehetetlennek állítja és gátolja, hát adjunk iga­zat a közjogi ellenzéknek, így igazolja Tisza Kál­mán a függetlenségi párt álláspontját. Hát mi ezt tőle nem csodáljuk. De az ellen til­takozunk, hogy másnak rójja fel a saját esze járását és hogy eszmezavarával a törvényt, mely világos, fél­remagyarázza és elhomályosítsa. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Olaszországból. — Saját levelezőnktől. — (Crispi és az olasz nép. — Képviselőválasztás Milanóban. — A franczia kiállítás kérdése. — Tisza beszédének hatása.) Milánó, május 30. Az opportunizmus, hiába, mindenütt híveket toborz. Nincs különben ez itt Olaszországban sem. Tán sehol másutt nincs a kormányoknak oly nagy­számú s oly föltétlenül odaadó parlamenti többségük, mint a­milyennel Crispi rendelkezik. Az olasz nép, valódi érzülete ellenére, nyakra-főre küldi azo­kat a pártférfiakat a Monte Citarióra, a­kiknek fel­adatuk és érdekük Crispiért s elveiért síkra szállni. Kérdeznék csak meg az olaszokat, miként véle­kednek az afrikai expedíc­ió, a franczia vámháború kérdése fölött, a válasz olyan lenne, mely lényegesen különböznék attól a bizalmi szavazattól, melyet Crispi csak a minap is, az afrikai kérdés diszkusz­­sziója alkalmából kapott az olasz parlamentben. Ha a franczia kérdést illetőleg a politikai véle­mények igen tartózkodók, s az olaszok sokat is meg­bocsátanak Crispinek azért az erőlködéséért, a­mit ez a tagadhatlanul nagy tehetségű államférfi az európai béke föntartása körül folyvást kifejt, ha meg is bo­csátják neki, hogy a francziákkal már három hó óta tartó vámháború megszüntetése iránt a hatályos in­tézkedések folyvást késnek — már az afrikai expedíc­ió megindítását, de még inkább azt a módot, a­mint befejezésre jutott, dehogy néznék el neki, dehogy mulasztanának el egy alkalmat is, hogy azt szemére ne vetnék. Kedvező alkalom kínálkozott erre Milánóban a minap végbement képviselőválasztáskor. Előre kell bocsátanom, hogy Milánó Olaszország egyik legjelen­tékenyebb kereskedelmi emporiuma lévén, épp az olasz-franczia kereskedelmi viszály miatt súlyosan szenved s igen érzékeny anyagi kárt kénytelen elvi­selni. S ez a körülmény igen hathatós fegyver lett volna a milánói kormánypárti férfiak elpártolására, azonban szem előtt tartva Crispi nemzetközi­ politiká­ját, mely — mint előbb kifejtem — minden áron a béke megóvását tűzte ki főczélul, másrészt belátva, hogy ott, a­hol anyagi érdekekről van szó, ha szakításra kerül a dolog, nemcsak az egyik félre hárul ezért a felelősség: maga az »Il Secolo«, a franczia-olasz barátság legmelegebb szóvivője, a legelterjedtebb s legbefolyásosabb olasz politikai lap nem e minden­esetre nyomós érvvel harczolt Crispi ellen, hanem az afrikai expedicziót vetette neki szemére s ugyancsak keményen meglec­kéztette e miatt. S a milánóiak nem voltak süketek az »Il Se­colo« ez intő szavaira. Közfelkiáltással — a konzer­­vatívpárti jelölt már napokkal a választás előtt visz­­szalépett — megválasztották Cavallotti Feli­ce­t, a demokráczia egyik leglelkesebb bajnokát s Crispi afrikai politikájának s a francziákkal szem­ben tanúsított eljárásának kérlelhetlen ellenesét. A kellemetlen viszonyok daczára, mely Olasz­ország s Francziaország hivatalos körei közt tagad­­hatlanul fönnállanak s a vámháboru által csak még akutabb jelleget öltöttek, az 1889. franczia ki­állításban leendő részvételre az előkészületek a lehető legnagyobb buzgósággal folynak. A kiállítási bizottság, melynek tagjai a legelőkelőbb olasz keres­kedelmi s iparos körökhöz tartoznak, Milanóban szé­kel. A példa, melyet S­o­n­z o­g­n­o, az Il Secolo ki­adója adott azzal, a­midőn a bizottságnak az előmun­kálatok haladéktalan megkezdésére ötvenezer frankot adományozott, gyújtó hatással volt mind­azokra, a­kik a tárlaton való részvétel eszméjét he­lyeslik. Ilyenek pedig igen sokan vannak. S ezért már ma föltehető, hogy az olasz ipar s a kereskedelem úgy lesz képviselve, hogy a midőn díszére lesz a ki­állításnak, becsületére fog válni Olaszország termelő­­képességének és az olasz nép kereskedelmének s iparának. Mivel már a francziákról s tervezett kiállítások­ról beszéltem, érdekes lesz szólni arról a véleményről is, a­mely Tisza Kálmán kormányelnök május 26-ai emanacziója folytán a helybeli politikai körökben kife­jezésre jutott. Csak úgy vannak itt, mint azokon a helyeken is, a­hol helyesebb tájékozással bírnak ama hangulatról, mely a magyar kormány kebelében ural­kodik. Nem tudják elképzelni: várjon mi ragadhatta a magyar miniszterelnököt azokra az éles kifakadásokra s arra a gyanúsításra, a­melyekkel a franczia nem­zetet illette. Ha maga a kormány megvonja hivatalos rész­vétét a kiállítástól, azt teheti. Arra az okok s ürü­gyek egész sorát idézheti. Azért rosszalással senki se­m fogja illetni. Hát az olasz kormány különben tett ?­­ Kijelentette, hogy hivatalosan nem vehet részt a kiállításban — mert nincs pénze. De hogy visszariaszszák a részvételtől azokat, a­kik a saját költségükön, önkénytes elhatározásból kí­vánnak résztvenni,­­ az még nem jutott az eszébe senkinek, még ott sem, a­hol bizony nem mulasztanák el, hogy a francziák ellen a megtorlás­nak minden lehető intézkedését alkalmazzák. Itt azt tartják, hogy Tisza irritácziója csak azt bizonyítja, hogy az európai konflagrác­ió kitörése már csak rövid idő kérdése. Mi jogosultsággal bir e pesszimisztikus fel­fogás, erre az események alakulása adja meg majd a helyes választ. Min számunkhoz fél év melléklet van csatolva. A Männergesangsyerein Budapesten. — A Pesti Napló eredeti tározója — — junius 1. üdvözöljük a testvér-főváros holnap körünkbe érkező nagyhírű dalegyesületét. Művészetük úgy, mint a nemes ezé­, melynek vele szolgálatába állottak, érde­messé teszi Budapest közönségének nagyra becsülé­sére s a szives fogadásra, melyet ez irányban társa­dalmi életünk előkelőségei kifejtenek. A dal hatal­mával jönnek, követve szívük sugallatát, hogy áldo­zatot hozzanak vele a humanizmus oltárán. Látoga­tásuk az emberbaráti szép intenczió nélkül is, már művészetük által jelentőséggel bír, de így fokozódik érdeme. Zenei dolgokban ma kétségkívül Bécs művé­szete hangadó a kontinensen; nagy buzgalommal mű­veli a zeneművészetet minden ágában s a körünkbe érkező egyesület ennek szintén egyik kiváló speczi­­alitása. A férfi dalegyesületek az énekművészet új fej­lődési ágát mutatják, mint ilyenek e század szülöttei s ma már folyton nagyobb mérvben nyúlnak be a társadalmi élet szükségleteinek szellemébe. Szükség­letnek nevezzük s valóban annak is tartjuk, mert hi­vatva vannak a zene művelése mellett nemes versenyre egyesíteni mindazokat, kiket a természet ép hanggal és a művészi szép iránt fogékony, nemes szívvel meg­áldott. Összejöveteleik az életindító hangulat ébresz­tése mellett sokféle nemes eszmét istápolnak. Az első férfi dalegyesületet Zelter, Goethe barátja alapította Berlinben 1809-ben. Ezt követte Lipcse, Frankfurt s más német városok. A német dalárok szövetsége ez idő szerint valami ötvenezer énekest ölel föl. Angol­országban már a múlt században voltak ilyen egyesü­letek. Francziaországban o r p h é o n név alatt szin­tén virul az éneknek ez az ága; valami ezerötszáz ilyen egyesülete van, körül­belül hatvanezer taggal; van több zenelapuuk is, melyek csupán ezzel az ügy­gyel foglalkoznak. Olaszországban szintén nagy előszeretettel egyesülnek a férfikarének kultiválására. Nálunk az ötvenes évekbe esik keletkezésük. Összesen valami kétszázra megy az egyesületek száma, bele­értve az idegen nemzetiségekért is. Az Aradon 1868- ban id. Ábrányi Kornél indítványára és szervezeti tervrajzára alapított dalárszövetség valami hetven egyesületből áll. E zenei ügyünk, úgy mint sok más, nagyobb támogatást érdemelne a közönség részéről, mely több érdeklődéssel keresi fel a vadászatokat, kártyázó társaságokat és a sport különféle mulatsá­gait. Mert ifjúságunkban sem ébredt még fel az ének nemes gyönyörűségének igazi kedvtelése. Például ve­hetnék a német egyetemek tanulóit, kik ha néhányan összejönnek, a legszebb harmóniákban képesek mula­tozás közben is kedvüknek ízléses kifejezést adni, mig a mi fiatalságunk ilynemű énekei alig egyebek ékte­len orditozásnál. Oka jórészt a középiskolák igen hi­ányos énektanításában keresendő, mely nem tudja az éneket megkedveltetni, az ízlést nemes irányba te­relni s a továbbhaladásra némi zenei készültséget ad­ni. A külföldön éppen a középiskolákon átment műveit osztály köréből toborozzák az énekegyesületek tagjai­kat, míg a mi tisztviselőink, ügy­védeink,orvosaink és más közpályák intelligens közegei a legkevésbbé törődnek ilyesmivel. Még fővárosunkban sem találunk erre nézve kellő érdeklődést, javulást, sőt az utóbbi évti­zed inkább hanyatlást mutat; zenei életünk minden rétegében az­­ egyenetlenkedés ártalmas magva bur­jánzott föl. Örvendünk, valahányszor bármily irány­ban a külföld szellemi törekvéseiből tanulságot merít­hetünk; a bécsi férfi daügyesület is bizonyára köve­tésre méltó példát fog szolgáltatni társadalmi életünk­nek, hogy több odaadással mivelje­n nagyobb pártfo­gásban részesítse a Zeneművészetnek ezt a műfaját s igy Bécs előkelő polgárainak művészeti ténykedése fővárosunkban már e szempontból is örvendetes ese­ményként üdvözölhető. A férfi dalegyesü­letek a zeneművészetben, mint láttuk, újabb keletűek s igy a férfikarok programmja is inkább az újabb zeneszerzők műveire szorítkozik. A zeneművészet régi nagy korifeusai kevés figyelemre méltatták, kétségkívül ama egyhangúság miatt, melyet a pusztán férfihangokból álló kar mutat, nélkülözvén a vegyeskarok változatos hangszíneit. A csengő érzelmes szoprán és alt hangok vezérszólamát a férfihangok tö­mör, sötétebb hangszínű és tompább tenorjai viszik s így a basszusokkal egy sötétebb hangmasszát képeznek. A zenei kifejezések derült eleme ez által inkább csak a szövegben juthat érvényre, holott előszeretettel ka­rolták fel éppen ezt az irányt, a társas összejövetelek víg hangulata által vezetve. S valóban, a hazafias énekek mellett, melyekben a férfihangok hatalmas szózata mindig lelkesítő hatást gyakorol, ez a férfi dalegyesületek legszívesebben kalt­ivált iránya. Sze­retik a tréfás, inkább csak mulattató énekeket, de ré­szünkről még ezt az ártatlan örömet is többre be­csüljük sok más szokásos lelketlen mulatságnál. A németek Liedertafe 1-nek nevezik ezeket az egye­sületeket, melyek eleinte leginkább a társas szellem hangulatának élesztésére használták fel a művészetet, de fokozatosan magasabb művészeti intencziókat kezdettek megvalósítani s azóta a nagyobb jelentő­ségű Männergesangsverein nevet vették föl. A bécsi egyesület e tekintetben a zászlóvivők egyik legkiválóbbja. A bécsi Männergesangsverein régi egyesület, alapitásának,napj­a 1843. október 6-ika. Alapitója dr. Schmidt Ágost. Az egyesület 1868-ban ünnepelte meg fennállásának huszonötéves jubileu­mát, mely alkalommal maga az alapító terjedelmes munkában ismertette a tevékeny egyesület. Elbeszéli az alapítás sokféle nehézségeit, kimutatja az irány­pontokat, melyek az ügyet diadalra juttatták és rész­letezi a kifejlett munkásság eredményeit. Ez a hu­szonöt év maga fényes sikerek lajstroma. Az alapító főleg a szocziális és nemzeti irányt emeli ki. A szo­­cziálist, mennyiben énekük varázsa még a munkás körökben is hasonló egyesületek alapítására vezetett, mivelő és nemesítő hatást gyakorolva, — a nemzetit, mivel előadásaikban kiválóan a német művészeti irány jutott kifejezésre. Az egyesület misszióját illető­leg csak mellékesen szól azokról a gazdag adomá­nyokról, melyeket huszonötévi fennállása óta humá­nus és jótékonysági czélokra juttatott. Zenei szem­pontból kiemeli az egyesület ama törekvését, mely az egészséges, hatalmasan megragadó karéneket a bete- Dohány adóemelés. — június 1. A kormány kiadta rendeletben, hogy ezentúl drágább legyen mindenféle dohány és szivar. Sokkal drágább. A legkelendőbb szivarok: az idáig 2 kros a , 3 kros, a Virginia, a brittanika, trabakos, s milares egyenként fél krajczárral, a 4 és 5 kros kuba s a 8 kros regalitas egyenként egész egy krajczárral drá­­gittattak. Ez annyit tesz, hogy a ki szivaros és napjában átlag hat szivart fogyaszt 3—6 krral több adót fizet az államnak ezentúl mindennap, mint idáig, tehát évenként 11—22 frtot. Az állam gondoskodik ugyan másfél és két krajcráros újfajta szivarokról is, azok számára, kik nem képesek többet fizetni, de kétség­kívül ezen szivarok minősége nagyon gyarló lesz, így tehát mindenki, ha nem akar rosszabb do­hányt színi, mint ezelőtt szivarban vagy pipában kénytelen rá többet költeni, vagy ha nem bír többet költeni, kénytelen alsóbb minőséggel beérni. Az egész országra nézve ez nagy új teher. Mert Magyarországon mindenki dohányos. S a kormány ezen rendszabályát minden család megérzi, akár ha a só árát emelnék felebb, vagy még sokkal inkább. Bi­zony nem örül neki senki sem. De mit szóljunk hozzá ? A­ki a kormánypárti képviselőket választotta

Next