Pesti Napló, 1890. július (41. évfolyam, 179-209. szám)
1890-07-01 / 179. szám
179« Szerkesztési Iroda: \\ \ /J Vv -‡.› Ferencziek-tere, Athenaeu m-é p 51 e t. j '.f.. A Up szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség * .A intézendő. : Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak s a Kéziratok nem adatnak vissza. S£iad‚»-hi utal: Ferencziek-tere, Athuseum-épüet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Budapest, 1890. Kedd, Julius 1.41. évi folyam. Előfizetni feltételek ! A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapestig kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — • hónapra 9 frt Ha az obÜ kiadVU postai különküldése kívántatik, postabélyegző havonként W kft* évnegyedenként 1 forint felülfiz etend®. Hirdetések szintugy mint előfizetések a 13 p esti 3STaplós kiadó hivatala,T5® Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küld erdők. Ara 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Gazdasági kilátások. A nagy munka ideje elérkezett, mikor a magyar ember többet tud dolgozni, mint bármely más munkásnép a világon. Bámulatos a kitartás a fáradságban, melylyel kora reggeltől késő estig, egy álló hónapig, a legnagyobb forróságban nehéz munkát tud végezni serényen a magyar alföld népe aratáskor. Ilyenkor kell látni a magyar embert, hogy megtanuljuk nagyrabecsülni gazdasági erélyét, munkabíró képességeit, s a szép rendet, melyet tart. Lehetetlen szebben, tisztábban végezni az aratást; a kévék kötése, a keresztek rakása, a hordás, az osztagoknak művészi építése: mindez oly tökéletes, hogy csodálatra méltó. Csakis így lehet oly roppant bevetett területeket hirtelen éréskor gyér népességű országunkban idején letakarítani. Egy egész esztendő termelése itt nyeri befejezését; a múlt évnek minden reménye, a jövő évnek egész boldogsága ezen aratás eredményétől függ. Az aratás Magyarországon a legnagyobb esemény, mert attól függ nemcsak a gazdák jólléte,hanem az egész társadalom egészsége, vagy betegsége s az állam francziáinak javulása, avagy romlása. A nemzet vevőképessége azon fordul meg, hogy minő volt a termés, s tehát ipar, kereskedés és forgalom, valamint a szabott fizetésekkel bíró családoknál a fogyasztási cikkek piaci ára a termés minőségéhez alkalmazkodik, a takarékpénztárak üzlete a termés jövedelmezősége szerint fokozódik, tőkék gyűlnek vagy fogynak, s az ország kereskedelmi mérlege a szerint változik, hogy kivitelünk után több vagy kevesebb pénz jön be Magyarországra. Volna csak egymás után pár jó termésünk erős kivitellel és magas árakkal. Magyarország ereje csakhamar másként állna s nagy lenne a haladás minden téren. Köz- és magánbajainknak nem legkisebb egyik oka az volt, hogy az utolsó években mezőgazdasági válság nyomott bennünket, a mennyiben nyugati piaczainkat elvesztettük, más világrészek s különösen Amerika versenye s azon államok kormányainak saját mezőgazdaságukat védő s bennünket is kizáró vámrendszabályai által. Ehhez járultak vízkárok és aszály, s hogy nagy termés régen nem volt Magyarországon, birtokosaink tehát csak tengődtek, gyakran adósságot csináltak kénytelenségből, s a szükséges gazdasági javításokat csak lassan eszközölhették pénz hiányában. Hogy egy jó termés a sok helyütt beteg állapotokon, másutt a hiányokon segítsen, arról szó sem lehet; de hogy egyetlen jó termés is nagyot könnyíthet a gazdákon és javíthat az ország gazdasági állapotán, senki tagadni nem fogja, kinek fogalma van arról, hogy mennyi Magyarországnak fölöslege, ha általános jó termése van. Az idei aratás eredménye jónak mutatkozik. Hidem jg mindenben nagy lesz a termés, kielézőnek mondható minden termelési ágra nézvidő czikkünk a búza, határozottan jó termést a rozs középszerű; árpa és zab meglehegy repcze jó; répa és burgonya kitűnő térnek ; a kukoriczák gyönyörűen állnak; szőlőkön, ahol a filloxera el nem pusztítót, fürtök bőven mutatkoznak; a szénatermés nagynak mondható; szalmában nem 187 hiány; a legelők még most is kövére, s az állatok a legszebb erőben vannak.Mezőgazdasági károk csak elvétve fordultak elő, u. m. jég és sáskák, s a melytől légink lehetett tartani, a rozsda keveset ártott, de nem terjedt fel a kalászokra, s igy a holgolt, sem rontotta meg a termést, hanem cék minőségét szállította alább. Köröm- és tájfájás megszűnt, s az állategészségügy is kielégítőnek mondható. Öröm ilyenkor gazdik lenni. Ami azonban reményeinknek pénzbeli értékesítését illeti: gádáink méltán táplálnak aggodalmakat nemcsak az árra nézve, mely napról napra hanozik, hanem az eladhatóságra nézve általába, mert a keresletre igen csekély hajlam miatkozik. Ennek természetes oka az, hogy gyenge kivitelre van kilátás, minthogy Ausztrián és Németországban is jó termés lesz, szomszédainknak tehát nem igen van szülégük idegen terményre. Hasonlót jelentenk Angliából és Francziarországból, s mintha ma a gabonapiacon a világárak urasodnak, a magyar búza értékére és kiitelképességére döntő befolyást gyakorol a smárképződés is, mely a nyugati nagy spros államok szükséglete és Amerika kiíálata között fejlődik. Sajnálattal veszszük erre naprólnapra, hogy a newyorki, londoni, párisi és amsterdami gabnapiaczokon is hanyatlás következetes, amiből feltételezheő, hogy a búzaárak mostani magasságukban sem lesznek tarthatók. Nálunk, hol még rép készletek is vannak, ha nem is sok, ezek tulajdonosai rohamosan kínálják áruikat, hogy az a terménynek a piaczon megjelenése crőét rajtuk túladjanak s az elhelyezés nehézségei kész áruban is lenyomják az árakat, s valószínű, hogy augusztusban és szeptemberben, midőn az uj búza tömegesen piaczra kerül, valóságos áradása lesz a kinálatnak, melylyel a kereslet nem fog lépést tarthatni, mivel kivitel nélkül nincs spekuláczió. Heves panaszokat fogunk még e miatt hallani, hogy van termésünk, de nem tudjuk eladni. Mindazonáltal a jó termés olcsó árak mellett is sokkal többet ér pénzben, mint rossz termés magas árakkal, mikor a gazdának nincs mit eladni. A jó termés és a kedvezőtlen piaci konstelláczió egyaránt nagy feladatot rónak a kormányra, s különösen a kereskedelmi miniszterre, Barossra, kinek a legnagyobb érdekében áll, hogy a magyar királyi államvasutak nagy jövedelmet hajtsanak a búza és egyéb termények szállításából. Van szállítmány bőséggel. Csakhogy ez nem elég, ha nincs hová szállítani, mert a forgalomnak, — mint a botnak, — két vége van. Lehetővé tenni tehát, hogy ami termett, el is vitessék: ez a nagy és nehéz feladat, mely a kereskedelmi minisztériumra vár. Baross ezt nagyon jól tudja, inspirációja és szerencsés keze van, módját fogja keresni és találni, hogy a magyar termény a kivitelben versenyképes legyen, s a piaczról le ne késsék. Ő igen jól tudja, mily összefüggés van a piaczi árak és a szállítási díjak között, s hogy tehát az árak hanyatlása a díjak leszállítását kívánja, hogy legalább félig meddig versenyképesek legyünk a külföldi vásáron. A tarifapolitikától, melyet ezúttal Baross követene, függ jóformán Magyarország aratásának értékesítése, vagy eladhatatlansága és felhalmozódása. Nem kell, hogy a bajokat ecseteljük, melyek ebből származnak, tudjuk, hogy minden túltermelés válságra vezet. A gyors elszállításról, a kocsikészlet szaporításával kereskedelmi miniszterünk kitelhetőleg már gondoskodott, amennyiben több ezer vagyont rendelt meg. Nem kevésbbé remélhetjük erélyétől azt is, hogy ami igen fontos, az üres kocsik jól irányíttassanak, hogy ne heverjenek és hogy egyenletesen legyenek felosztva az ország minden részében a szükség arányához képest szolgálatot végezni. Az lenne legfőbb diadala Barossnak, ha őszre megmutathatná a parlamentnek, hogy ő vasúti és hajózási politikájával a világkereskedelem kedvezőtlen konstelláczióit legyőzte s Magyarországnak piaczokat ésvitelt szerzett, holott nélküle ezek nem volnának. Ily bizalommal viseltetik ma Baross iránt pártkülönbség nélkül egész Magyarország. Ha pedig őszszel Vilmos császár ellátogat hozzánk hadgyakorlatokra: kormányunknak legyen gondja szövetségesünket a Bismarckféle elfogyására birni s hogy monarchiánknak új külföld előtt vámszerződésben adjon eséget Németországban. igy lenne a szövetségges tökéletes. Mig ezt el nem érjük, bo, ^ & német piaczra bejuthassunk, a gazdák sorsa mindig problematikus marad Magyarországon, még jó termés esetében is, miszlen ha Németország nyitva áll a világáraknak, megfelelő áron terményeinket mindig bizton eladhatnék. Ez nekünk a legfőbb diplomácziai probléma. Budapest, június 30. Caprivi, Kálnoki és Crispi külügyminiszterek küszöbön álló találkozásáról, melyet olasz lapok jelentenek — a félhivatalos »Bud. Korr.« értesülése szerint — mérvadó körökben mit sem tudnak. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. LÍVIA. —■ Elbeszélés. — Irta: HORVÁTH JANKA. Az őszi szél rázza a kastély ablakait, a park fái tompán zúgnak a viharban, a kályhából éles fütyülő hang siint néha. Mindez oly rémesnek tetszik a különben mély csendű magas boltíves szobában,hol díszes gyermekágyon kisfiú fekszik. Orczácskái sötétpirosak a láztól, nagy fekete szemei az ijedtség kifejezésével tévetegen tekintenek szerte szét, kis kezeivel a piros selyemtakaró csipkéihez kapkod, mintha el akarna fogni valamit. Az ágy mellett fiatal nő áll. Zilált fürtöi részben eltakarják szabályosan szép, de most halott halvány arczát, amint rendkívül bájos alakja reszketve hajlik a gyermek fölé, elfojtott lélekzettel figyelve azt, az anyai aggodalom megtestesült eszményképének látszik lenni az egész lénye. Most hideg borogatást tesz a kis beteg fejére, majd csókjaival akarja fiát csendesíteni, közbe a lassan ketyegő nagy faliórára tekint izgatottan susogva: »Négy óra már, Istenem ! csak jönne az az orvos.« Két nőcseléd a háttérben némán várja az úrnő rendelkezéseit. A gyermek tekintete hirtelen felakad, szemei üvegesen megmerevednek, kis fogai összeszorítva látszanak ki ajkai közül, arcza kékes szint vált, egész teste dermedt lesz. A nő őrült sikoltással ragadja ölébe gyermekét, kétségbeesésében ajkai és keble melegével akarva életet adni annak. E perezben az ajtót nyitó inas jelenti: — Szabó tanár úr megérkezett. — Segítsen az Isten szerelméért, hamar, hamar, vége gyermekemnek! A belépő magas, nyugodt arczu orvos, kiveszi a gyermeket anyja karjaiból, tekintete egy perczig szenvedélyes elragadtatással nyugszik a véghetetlen aggodalmában magasztosan szép asszonyon, de gyorsan elfordulva, ágyába helyezi a kis beteget s egész figyelmét arra központosítja, összevont szemöldökein, komor arczkifejezésén látszik, hogy a tudós elitélte magában az embert, ki a legválságosabb pillanatban is elég gyenge volt meglátni a női szépséget. A lehető leggondosabb gyógykezelés alatt, néhány percz múlva a kisfiú kinyújtván összezsugorodott tagjait, élénken tekint körül; anyja zokogva borul reá. Az orvos összerezzen, amint a gyermekére boruló anya önkéntelenül érinti kezét, hirtelen visszahúzza azt, azután a gyermeket vizsgálva csendesen mondja: — E görcs a láz következménye volt, a lázt kell csillapítanunk. Rendelkezik az orvos a gyógyszerek felől, maga tesz minden szükségest a kisfiú körül, megfigyelve a betegségnek minden mozzanatát. Az anya félve emeli szemeit gyermekéről az orvos arcára, mintegy ellesni akarva arról a komoly férfiú gondolatát, végre reszketeg hangon kérdezi: — Mi baja van fiamnak, doktor úr ? — Még nem lehet tudni, esetleg valami keteg: lehet csak váltóláz, mely nagyon hevesen támadta meg e rendkívül ideges gyermeket; pár nap alatt elválik.— Pár nap alatt! — sóhajt az asszony — s az alatt jöhet újból egy görcsroham, mint az előbb, s ha nem lesz rögtön kellő segély, Istenem! Istenem mi lesz gyermekemmel! Az orvos részvéttel tekintett a remegő anyára, s rövid gondolkozás után biztatólag mondá: Legyen nyugodt, grófnő, nem fogom elhagyni fiát, míg állapota életveszélyes lehet. — Ön oly jó, tanár úr! hogy nem vagyok képes eléggé meghálálni áldozatkészségét. Az orvos arczán egy keserű rángás vonult át, s kissé éles hangon felelte: — Talán ismeretes, hogy nem vagyok önző. Méltóságod engedelmével elmegyek egy sürgönyt fogalmazni, hogy távollétem alatt helyettesítsenek a városban, azonnal visszatérek. A gyermek kezdett nyugodtabb lenni, a csakhamar visszajött orvos kérte a grófnőt, hogy bízza a beteget egészen reá, s nyugodjék le, hisz alig bírja magát fent tartani, úgy kimerítette a nagy izgatottság. — Azt hiszi nem százszorta nyugtalanabb lennék, ha nem látnám őt, nem megyek el! nem! Nekem senkim sincs a világon e gyermeken kívül, s én nem tudnám elhagyni azt betegségében egy perezre sem. .. E szavakkal térdre borult a beteg ágya elé, s az anyai szeretet legforróbb csókjaival halmozá el fiának kis kezeit. Az orvos felsóhajtott, meghatottságtól ? a benne helyezett csekély bizalom miatt? vagy miért? maga se tudta, s igy szólt: — így hát ketten fogjuk gondozni a kis Gyulát... Nagyon sok kínos órát élt át a szerető anya, míg végre kijelenté az orvos, hogy a kis beteg teljesen veszélyen kívül van. A csendesen alvó gyermek mellett ült a kiállott lelki szenvedéstől még mindig nagyon halvány grófnő, a jelen perez boldogságát kifejező mosolylyal nézve a szemben álló orvosra, vidám és érzésteljes hangon mondá: — Tanár úrnén nem birok szavakkal, hogy kifejezzem hálám érzetét; ön jobb volt hozzám, mint megérdemeltem, ön az orvosi hivatáson túl, önfeláldozó, jó barát volt, s ez több, mint mennyit rövid ismeretség után remélnem lehetett. — A grófnő nem tudja, hogy én sokkal régebb óta ismerem, mint mióta szerencsém van háziorvosának lenni, ha nem is közvetlen személyesen, de fiatal korom legkedvesebb barátja által alaposabban véltem ismerni Lívia grófnőt, mint talán most, mióta az orvost bizalmára méltatta. — Fiatalkori barátja ? ki lehet az ? — kérdő érdeklődéssel Lívia grófnő s gondolkodva emelte a tanárra nagy barna szemeit, melyek oly sok életet árasztottak finom halvány arczvonásaira. — A vacsora tálalva van ! — jelenté az inas. Lívia grófnő az egy mellékasztalnál hímző házi kisasszonyhoz fordult: — Kisasszony, legyen szives Gyulám mellett maradni s reá felügyelni, míg alszik, komornámat is ide rendelem, hivasson azonnal, ha a gyermek felébred. Én ma az ebédlőben akarok vacsorálni. Ugyebár, doktor úr ? elfecsegjük ott az időt tizenegy óráig, midőn indulnia kell a vonathoz. Lívia grófnő, amint könnyű, ruganyos léptekkel ment a tanár karján az ebédlőbe, egészen a szalonok elegáns jelensége volt, daczára, hogy egyszerű sötét háziruhát viselt és dús fényes fekete haja pongyola tekercsben volt szép feje körül tűzve. — De mondja csak, doktor úr ! ki az az említett jó barátja, hasztalan gondolkodom, nem bírom kitalálni, pedig kiváncsi vagyok reá. — Ha megnevezem is, aligha fog emlékezni rá a grófnő; igen kis ember volt az és rég már, hogy hallotta a Kövesdi nevet. — Kövesdi, Kövesdi, — ismétlő gondolkodva a dennő — egy Kövesdire emlékezem, egy papnövendékre, kitől mint nagyon fiatal leány festeni tanultam , az volna talán ? — Igen, legjobb barátom volt ez a papnövendék, kinek minden ábrándja, minden gondolata és imádsága a körül a fél gyermek-grófhölgy körül központosult, kit egykor festeni tanított. — Rólam ábrándozot? mondá a grófnő majdnem pajkos csodálkozással, de szemei találkozván az orvos komor és fürkésző tekintetével, zavartan téve hozzá: Ezt nem gondoltam volna, mikor tanultam Kövesditől, rég volt az, van tizenkét éve. Most már jól emlékezem reá, magas, szőke ifjú volt, szegény elhalt atyám azt mondta róla: olyan a hosszú, kék papi ruhájában, göndör szőke fürtjeivel, hogy mintául ülhetne Gábor főangyal képéhez. — A grófnak igaza volt, mert valójában olyan volt barátom, nemcsak kinézésre, de jellemtisztaságra is. — Szegény jó atyám nagy tehetséget vélt látni Kövesdiben, a festőórákat mindig az atyám szobájában tartottuk, aki már beteges volt, s csak akkor vidult fel, ha velem lehetett, szerette mesteremet, mint tréfásan neveztem Kövesdit a ki igen figyelmes tanító volt, buzgó vallásos pap, és mindenre elpirult, nem is tudom máskép elképzelni, mint vérvörösen. Nekem tréfát csinált sok pirulása... — Neki pedig — lehet — fájt, hogy a grófnő nevet felette. — Most azt sajnálom, de akkor nagyon vidám, pajkos kis leány voltam. Angol nevelőnőm mondta is gyakran, hogy nem illik tréfálnom tanítóimmal, míg atyám ki bennem lelte egyetlen boldogságát, védelmemre kelt. Az én leányom szive oly tiszta, hogy ő illetlent nem is tehet, hagyja hát kedvét tölteni, kedves missiary, szokta volt mondani kedves jó atyám. Kövesdinek soha sem hallottam többet hírét, hogy elhagyta házunkat, akkor a piaristákhoz készült rajztanárnak, ha jól emlékezem. Hová lett, igazán szeretném tudni ? Szabó tanár bizonyos keserűséggel hallgatta Lívia grófnő csevegését. Azt érezte, értette meg abból, mit elég gyakran volt alkalma tapasztalni, hogy a legjobb, legerényesebb főrangú nők mily bizalmasan barátságosak, a hivatásuknál fogva körükben élő műveit, de alantas származású férfiakkal szemben, de éppen e bizalmasságukkal éreztetik minden perezben, hogy nem tekintik azokat magukhoz hasonló embereknek, kiknek más érzelmük vagy gondolatjuk is lehetne irányukban az alázatos hódolatnál. Ismerte jól azon kivételeket is a magasrangú hölgyek közül, kik nagyon is méltányolják a férfiszépséget, még ha műveletlen alakban jelenik is meg az ; ezeket megvetette, míg az előbbiektől sértve érzé magát, pedig mint a főváros legkeresettebb nő- és gyermekorvosa, kénytelen volt sokat érintkezni a legelzárkózottabb arisztokratikus körökkel is. E megfigyeléseit annyira bizonyították a szép házi 1 887onynak elmondott visszaemlé- l kezései, önkéntelenül rideg, úgyszólván szemrehányós hangon felelt:— Kövesdi elhagyta a papi pályát s annak a grófnő az oka, a művészi pályát választotta s annak is a grófnő az oka s mint Pilotynak nagyreményű tanítványa halt meg Münchenben. — De annak csak nem vagyok én az oka ? mondá Lívia grófnő egy kissé érzékeny hangon, melyből kihallatszott, hogy sértve érzi magát e ridegen mondott szavak által. — Közvetlenül semminek se oka a grófnő, hisz ki tehet róla, hogy egy szegény papnövendéket, ki az árvaházból lépett a konviktusba, ki fiatal szép nővel soha nem is beszélt, mindig a legszigorúbb egyszerűségben élt; elvisznek egyszerre egy fényes kastélyba, mi már megzavarja, s ott elébe lép a legbájosabb 17 éves leány. Azután tanítsa azt a tündért festeni, beszéljen neki az örök szépről, de ne árulja el soha, hogy előtte annak legtökéletesebb fogalma a kis tündér maga, aki oda nyújtja neki keskeny kis kezét annélkül, hogy észrevenné, mint rezdül meg a férfi egész lénye e gyenge érintéstől: fölébe hajlik, midőn az rajzát kiigazítja, s nem tudja, hogy forró lehelete, mely az ifjú fürtéit érinti, annak lelkét égeti el. Lívia elkomolyodva nagyra nyitott szemekkel hallgatta az elbeszélőt, gondolatai múltjával foglalkoztak és mégis úgy tetszett neki, mintha egészen új eszmék, új gondolatkör tárulna fel előtte. — Barátom, azon év alatt, mit e kastélyban töltött, végtelen szenvedett és mégis azt az időt tartó rövid élete legboldogabb napjainak, mindennap látni őt, beszélni vele, kit az őrülésig szeret s tudni mégis, hogy távolabb áll eszményképétől, mint a pokol a mennyországtól, ez volt részére az üdv és kárhozat egyszerre; végre be kellett látnia, hogy ez az élet a megőrüléshez viszi. Eltávozott, de feledni nem bit. Lemondott a papi pályáról, mert őszintén vallásos, majdnem rajongó lévén, szivében földi szerelemmel nem akart az oltárhoz lépni. A festészetet választá pályául, talán hivatásból, da még inkább azért, mert a festészethez kötődtek legszebb emlékei s legkivált egy röpke szó a grófnőtől, mely eltörölhetetlenül vésődött lelkébe, vezette elhatározását. — Mit szólhattam én olyast — tünődék Lívia. — Nem fog már emlékezni reá, hogy egyszer a renaissance művészeiről beszélgettek; azon kor egyik nagy művészeinek elutasító büszkeségéről volt szó, s a fiatal gróf hölgy lelkesedéssel mondá: Igaza volt egy nagy művész egyenrangú a fejedelmekkel. Szegény barátom ! ő is egyenrangú akart lenni nem a fejedelmekkel, csak a nővel, kit imádott, azon reményben, hogy akkor majd észre veszi az őt is az emberek között. (Folyt, köv.) konferenczia egybehivására. E konferencziára mindegyik állam csak két-két megbízottat küldene s igy tagjainak száma nagyon korlátozott lenne. Bulgária jegyzéke a portához. Bécsi levelezőnk tudósításai alapján már a múlt héten volt alkalmunk igen kimerítő kivonatot adni ama jegyzéknek, melyet " Bulgária junius 16-án Konstantinápolyba küldött. Az ottani bolgár ügynökhöz czimzett jegyzék most már egész terjedelmében előttünk van. Igen behatóan ismerteti a porta magatartását Bulgária irányában s szó szerint ezt mondja: »A szuczerén udvar magatartása a fejedelemség irányában arra vezetett, hogy a szellemekbe zavart és a bolgár ügyekbe nyugtalanságot hozott. A jövő bizonytalanságaival szemben kereskedelem és ipar szenvedett, az ország anyagi fejlődését válságos fennakadás sújtotta, az elégedetlenség növekedett. Politikai izgatók Bulgária ellenségeinek zsoldjában felhasználták e körülményeket s kiaknázták a hajós helyzetet, melyben a fejedelmi kormány nemzetközi tekintetben van, s habár nem tudtak lázadást kelteni a lakosságban, minthogy ez bizalmat táplál a nemzeti kormány iránt, melyet maga adott magának, azért mégis elérték, hogy csalfa ígéretekkel megzavartak gyönge szellemeket, őket merényletek tervezgetésére és oly kalandok kezdésére csábították, melyek ha sikerülnek, Bulgária romlását okozták volna.« A jegyzék azután áttér a maczedóniai bolgárok helyzetére s hosszas fejtegetéseit igy végzi: »Midőn a bolgár kormány a fentebbi megjegyzéseket tisztelettel előterjeszti, kéri a császári kormányt, legyen meggyőződve, hogy azokat csak azon őszinte óhaj sugalta, hogy minden félreértésnek eleje vétessék s a kapcsok, melyek a szuezerén udvar s a fejedelemség közt fennállanak, szorosabbra füzessennek s igy azon káros következmények eltávolíttassanak, melyek ezen, a birodalomra és Bulgáriára egyaránt veszélyes helyzettől támadhatnak. A fejedelem a szuezerén udvarnál azt sürgeti, lépjen ki eddigi tartózkodásából, helyezkedjék közvetlen viszonyba kormányával s részesítse azon erkölcsi támogatásban, melyre joga van, s mely lételéhez szükséges. Ha ezen, igazsági és emberségi érzetében intézett felhívás után a porta megtagadná azt, hogy meghallgassa a fejedelemség szavát s jogos követeléseit a fejedelem és kormánya, valamint a bolgár egyház jogai elismerése iránt teljesítse, úgy ebben annak bizonyítékát látnék, hogy a szuezerén udvar a vazall fejedelemségtől minden sérelmet elvont, hogy saját sorsának engedi át s a fejedelmi kormány nagy sajnálatára képtelennek látná magát, a saját erejében keresni az eszközöket, hogy ép bizonytalan és veszélyes helyzetből kijusson.« Lfjabb munkásvédő konferenczia. A »Gaulois«nak sürgönyzik Berlinből, hogy a kanczellári hivatalban előkészületeket tesznek egy újabb munkásvédő A szatmári székhely-^1’1^* — Levél a szerkesztőhöz. — Nyir-Megyei, ~'*us A Szatmár vármegye székhelyére vr csatározás, a miniszterek előtt való tömeges tisztelgés és az ez által kierőszakolt országos figyelem folytán, oly általános közérdekű jelleget nyert, hogy valóban megérdemli, mikép a közvélemény a tényállás tárgyilagos igazságával megismertessék, de megérdemli azért is, mivel az itten érvényesülendő elvek államkormányzati hatását az egész országnak éreznie kell. Szatmár megyében a székhely kérdése 1835-dik év óta, a midőn a nagy Kölcsey Ferencz érett megfontolással tett indítványa alapján az uj vármegyeháznak Nagy-Károlyban felépítése egyhangúlag elhatároztatott, komolyan és a közszükséglet iránti nyilatkozás szempontjából soha küzdelem tárgyát nem képezte, mert az 1874. évben egy pár távol eső község nevében Böszörményi Elek szatmári ügyvéd által viszczenhozott kérvényezést, miután azt a megye közönsége óriási többséggel s a hiteles iratok tanúsága szerint, majdnem egyhangúlag elutasította, s újólag a székhelynek Nagy-Károlyban maradását közérdeknek nyilvánította, csupán Szatmár városi, avagy személyes érdekű magántüntetésnek tekinthetjük. Ha tehát Szatmár vármegyében a székhely kérdése a megyeházának Nagy-Károlyban való felépítése óta komolyan szóba soha nem jött, nemcsak meglepő, de a közérdek szempontjából igen mélyen elszomorító, hogy az elmúlt tisztújítási mozgalmak személyi pártkötelékei képesek voltak a megye egy tekintélyes részét a meggyökerezett és minden tekintetben megfelelőnek bizonyult jelen kormányzati állapot felforgatására rábírni. A napirendre hozott székhely kérdése nem a két város relatív érdekei, hanem egyedül az önkormányzati feladatok teljesítésére hivatott megyei tényezők hivatása és ehhez képest a közszükséglet kívánalmai szerint bírálandó el, melyhez Nagy Károly városa részéről mindenesetre figyelembe veendő ennek a tényleges állapottal megszerzett régi joga, az ez által teremtett vagyonjogi állapotok megóvása, részéről a kormányzat érdekeinek teljesítése iránti készsége és képessége. Szatmár városa részéről, mint ugyanegy hazának testvérvárosától, erkölcsileg megengedhetlen volt egy oly mozgalomnak élére állani, a mely csupán személyi hoszuállásból Nagy Károlyt létképességében akarta megtámadni, s a mely Szatmár város beavatkozása nélkül a választások lezajlása után szépen elenyészett volna, de azáltal, hogy ez állítólag nagy pénzáldozat mellett az alispáni párt győzelmét lehetővé tette, a protektor és győző párt között oly dísztelen kötelezettségi viszony fejlődött ki, hogy a főispáni szabad kézengedést, az alispáni erőszakot s az ekkép erkölcsileg korrumpált tömeg fanatizált voltát az ily hangulatban tett nyilatkozást a közérzület és közszükség valódi kifejezésének tekinteni nem lehet. A szatmári párt összes érveinek áttanulmányozásából azon meggyőződésre kellett jutnom, hogy őket részint a mai vas- és kőúthálózatok mellett egészen alárendelt természetű kényelem, részint pedig a Szatmár városában fenforgó magán anyagi érdekeik és végül a tisztújítás alkalmával pártok győzelemre jutásában kifejtett erkölcsi és igen nagy anyagi támogatás viszonzási kötelezettsége vezérlik, s ezen magán érdekek befolyása képes volt az ő politikai s-'k látkörét elhomályosítani s a megye í ' éra reábirni. felalapzasa. "’edeltetéses? A megye sajat «.eme. jól vetett székhely kérdését csak is politikai'es pénzügyi indokok szerint lehet megbírálni, minden más érvelés csak az egyéni érdekek kielégítésére szolgálhat. Politikai tekintetben azért, mivel az államalakulás kezdetétől fogva a megye egészen más alkatelemekből képződött és fejlődött azzá, amikből jelenleg is áll, mint az önjogú városok, melyeknek tehát úgy politikai mint társadalmi törekvései az önjogú városok hason természetű törekvéseitől igen lényegese