Pesti Napló, 1891. április (42. évfolyam, 89-118. szám)

1891-04-22 / 110. szám

110. szám. Budapest, 1891. Szerda, április 22. 42. évi folyam. Szerkesztőség: Ferencziek-tere, Athenaeum-épüIet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lapnál együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 8 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai különküldése kivántatik, postabélyegre havonként 35 kr.s évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések­­ a »[Pesti [Napló] kiadó-hivatalába" Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Románia ünnepe. Károly király derék és szerencsés ural­kodó, ki iránt rokonszenvvel viseltetünk mi magyarok is, daczára azon nemzeti politiká­nak, melyet Románia követ, mely vonatko­zásaiban Magyarországhoz gyakran zavaró­lag hat, nem mintha Románia nemzeti fejlő­dését irigyelnék, vagy nem találnók termé­szetesnek és jogosultnak. E nemzeti politika azonban megszűnik jogosult lenni, ha nem­zetiségi izgatássá fajul. Mert ha természetes a nemzeti érzés, a fajnak, nyelvnek és vallás­nak szeretete, természetes a Kárpát is, mely határt szab Magyarországnak, hogy ne töre­kedjék meghódítani Romániát; de határt szab Romániának is, hogy ne terjeszkedhes­­sék a hegylánczon innen. És ha jogosult a kultúrás közösség a románok között, lakja­nak bárhol, nem kevésbbé jogosult az ál­lampolgárság és a történelmi jog és a haza­­szeretet, mely azt parancsolja a magyar romá­noknak, hogy hű­k legyenek az államhoz, mely­nek polgárai, melynek intézményeiben része­sek, a nemzethez, melylyel évszázadok óta kö­zösségben éltek és az országhoz, melyben szü­lettek, élnek és el fognak temettetni. Ha ezen jogokat összevetjük, erősebbnek fog bizo­nyulni az, mely Magyarország sérthetetlen­ségét fűzi elvül s gyöngébbnek fog bizonyul­ni az, mely a nemzetközi jogok tiszteletét könnyen sérti. Nem illetheti e tekintetben szemrehá­tr­­yás Károly királyt. Ő maga hivatásának és felelősségének nagyságát érezvén, mindig óva­kodott Romániát veszélybe dönteni azzal, hogy megfoszsza egyetlen biztos védőjétől és szövetségesétől háború esetén. Mert senki sem tudja nálánál jobban, hogy Románia függetlenségét semminő veszély nem fenye­geti Magyarországtól mindaddig, míg Ro­mánia nem támad Magyarország ellen; el­lenben soha sem lehet bizonyos a­fe­lől, hogy Oroszország hadai nem fog­ják-e újra megszállni, hogy részben vagy egészben elfoglalják s Besszarábiához el­vegyék a többit, vagy pedig az orosz pro­tektorátus szolgaságába hajtsák az egé­szet. Minderre a történelem megtaníthatta Romániát. Nem hiú képzelődés, hogy az oro­szok a Balkán-félszigetre törekesznek, hogy meghódítsák ezt és Konstantinápolyi Ezért törnek a független Bulgária ellen. Az út pe­dig Oroszországból Bulgáriába és Konstanti­nápoly felé Románián vezet keresztül. Az orosz hódító terveknek és hadseregeknek tor­kában fekszik Románia valóban. Minket el­lenben hasonló nagyravágyó tervek nem ve­zetnek, ezért mi a Balkán-államok szabadsá­gának barátai vagyunk, oltalmazói veszély­ben. Ha ezt belátnák Bukarestben és más fővárosokban keleten, nyugodtabban nézhet­nének kelet népei jövőjük­ek­be. Ámde az orosz ármány ámítva és izgatva tör elle­nünk, hogy szomszédainkat gyűlölettel és bizalmatlansággal töltse el s hamis ígére­tekkel felizgassa. Könnyű Romániának oda ígérni fél Magyarországot s fantasztikus jö­vőt ígérni e fiatal nemzetnek a mi rovásunkra, mert hiszen ebből semmi kára Oroszország­nak ; ezzel csak gyengit bennünket és Ro­mániát, mert az egyesítendő erőket egymás ellen szegzi. Orosz politikának ez tehát jó le­het, de román politikának annál rosszabb. Mert mi, bár kellemetlen ránk nézve a ve­szekedés s a külföld előtt való megrágalmaz­­tatás, elég nagyok és erősek vagyunk, hogy ezt eltűrjük, a­mig nekünk tetszik s mint nagyhatalom szövetségeseket is találunk Európában. Románia pedig nélkülünk el van szigetelve, mert sehol sem talál nyugaton oly országokat, melyek távolról érdekelve érte fegyvert fogni készek lennének. Megpróbál­hatja az orosz szövetséget, de minden hazafias román azt fogja mondani, hogy Isten hazáját ettől óvja. Ha Oroszországgal szövetségben vesztett, a háborúban áldozatul esik Romá­nia, mert Oroszország ezzel fizetteti meg a békét. Ha pedig az orosz hadsereggel győz, ismét elveszthet egy tartományt s áldozatai jutalmául a czár hűbéresévé válik. Ez oly vi­lágos, hogy a vak is látja. A­kik a muszkákat ismerik, a kiket a muszkák protegáltak, bolgárok és románok, félnek Oroszországtól. Ez azonban soha meg nem szűnik aláaknázni azon államokat, me­lyeket pártfogásába venni látszik. így tett valamennyi szomszédjával, melyeket elnyert s Románia függetlenségének és királyságának kikiáltása után is látta és fővárosában kény­telen volt tűrni Hitrovo ármányait. Irányul­tak ezek nemcsak Bulgária ellen és ellenünk,­­mert a román irredenta izgatásait nem tulaj­doníthatjuk Károly királynak, sem nem tu­lajdonítjuk az okos román államférfiaknak, hanem az orosz követségnek Bukarestben), hanem magát Románia kormányát, fővárosá­nak nyugalmát sőt Károly király trónját is az orosz követségnek beavatkozása Románia belügyeibe többször veszélylyel fenyegette. Most ezen ármány, mely a forradalommal és gyilkosokkal szövetkezett, lelepleztetek s oly nagy a botrány, hogy az orosz diplomáczia jónak látta Hitrovo urat Romániából Portu­gáliába helyezni át A személy változott, de az orosz politika nem. Jó lesz Károly király jubileuma alkal­mából, ha az örvendő románok meggondolják ezeket s a jó szomszédság és barátság elő­nyeit monarchiánkkal. Minek kelljen békében is háborúnak folyni közöttünk, nemzetiségi és vámháborúnak ? Nem mondhatja Romá­nia, ha igazságos, hogy mi nemzeti fejlődését akadályozzuk, vagy hogy mi Romániában izgatunk. Önként értetődik, hogy nem tűr­hetjük a románok nemzetiségi izgatásait sem hazánkban. A vámháborút sem mi indítottuk s ha Romániának tetszik, velünk kereske­delmi szerződést köthet, sőt erre nézve kész­ségünket, hogy a középeurópai vámszövet­ségbe Romániát is szívesen beveszszük, ki­jelentettük. Egészen szabadságában áll ezen nemzetgazdasági mozgalomhoz csatlakozni, vagy nem, s ha utóbbit választja, ám boldo­guljon magától, de magának is tulajdonítsa következményeit. Magyarország nincs utalva Romániára. Reményünket fejezzük ki, hogy be­látással és jóakarattal fogyni fognak az ellen­tétek köztünk s a románok között, ha kölcsö­nös méltányossággal egyetértésre iparkodunk. Nem teszünk le e hitről s­e kívánságról, mert Károly királyban oly fejedelme van Romá­niának, ki a politikai helyzet magaslatán áll, helyes ítélettel és bölcs mérséklettel. Károly király jó uralkodó és jó ember, az ő 25 éves uralkodásának jubileumához őszintén kívá­nunk szerencsét neki és Romániának. Budapest, április 21. A magyar és horvát országos bizottság ma dél­előtt 11 órakor Száll Kálmán elnöklete alatt közös ülést tartott, melyen a kormány részéről jelen voltak: Szapáry Gyula miniszterelnök, gróf Khuen-Héder­­váry Károly horvát bán, Josipovich és Wekerle mi­niszterek. Fálk Miksa előadó mindenekelőtt azt indít­ványozta, hogy az összeg meghatározása második kérdésnek hagyassék, első­sorban pedig az elvi kér­dés felett történjék eldöntés. E tekintetben az előadó azonnal formulázott javaslatot mutat be, mely szerint két törvényjavaslat volna a magyar országgyűlés elé terjesztendő. Az egyiket a magyar országos bi­zottság terjesztené elő és ez a kiegyezési törvény 21. § ának módosítására vonatkoznék, a múlt­ra nézve pedig csak elvi határozmányt tartal­mazna, azután egy másik törvényjavaslatot a közös pénzügyminiszter nyújtana be és ebben a földteher­­mentesítési pótlékból eredő feleslegeknek a törvénye­sen fennálló százalékos kulcs szerinti felosztása Ma­gyarország és Horvát-Szlavónországok közt kimon­datnék. Ezen javaslat által elég­tétetnék a horvátok azon kívánságának, hogy a múltból eredő feleslegekre nézve is történjék törvényes intézkedés, a­nélkül, hogy megsértetnék a kiegyezési törvény 8. §-a, mely szerint pénzügyi kérdésekben csak a közös magyar pénzügyminiszter és a közös magyar országgyűlés illetékes. Rövid eszmecsere után Faik indítványá­nak mind a két része, úgy a magyar, mint a horvát­­szlavon bizottság részéről egyhangúlag elfogadtatott. Szóba került azután a feleslegek összegének számszé­­ g PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA A boldog Ibsen. A jó szomszédok Bécsben alighanem bosszúsá­got éreznek szivükben ama meleg és szívélyes ünne­­peltetés miatt, melyet Ibsen a nagy norvég költő nem talált meg Bécsben, de megtalált Budapesten. S meg­lehet, ismét hallani fogjuk felőlünk azt a kritikát, hogy ha a magyar ember külföldre megy, minden kel­lemetlen tulajdonságát otthon hagyja; s ha viszont a külföld valamelyik kitűnősége Magyarországba jő, itt mindazokból a kisebb vagy nagyobb »szépségi hibák­ból«, melyek az itthoni köz- és társadalmi életben oly sok furcsaságokat okoznak, semmit nem talál, hanem társadalmi rétegeket és elemeket, melyek a minden­napi viszonyok közt egymástól külön, sőt szándékos vagy kény­szerí­tett izoláltságban élnek, egyesülve szem­lélhet és a »farkasszemek« helyett csupa galambsze­meket lát mosolyogni maga körül. Meglehet, ismét hallani fogjuk e kritikát, a­mi­ben sok igaz lehet, (s ezért becses néha az ellenség ítélete) csakhogy nincs benne a teljes igazság. Mert az a hév, az a lelkesedés, melylyel a magyar társada­lom az igazi nagyságot ünnepelni tudja, nem pusztán a nemzeti hiúság szalmatüze. Van abban valami az igazi ihletből, mely csak nemes anyagból gyűl­­hat. S ha igen sok még a visszásság a magyar társadalomban és a közéletben, de mindaddig míg az ily nemes tüzet föllobogni látjuk, nem alaptalan a re­mény, hogy a mi késik, nem múlik, s hogy az az egye­sülése a különböző rétegeknek, mely most még csak kivételes alkalmakkor szokott megtörténni nálunk, valamikor állandóvá és rendessé lesz. S ha ehhez az ily kivételes alkalmak csak főpróbákul szolgálnak is, mégis érnek azok valamit. S nemcsak a külföldi ven­dégnek esik jól, ha körünkbe jő, hanem nekünk sem árt. Hogy a jó öreg Ibsen el van teljesen ragadtat­va a magyarok által, éppen nem lehet csodálni. Hi­szen Bécscsel is meg volt elégedve, pedig ott az ün­neplő párttal szemben ellentüntetés alakult és a taps közé pisszegés vegyült és az ünnepi bankertől a tár­sadalom és politika előkelősége távol maradt. És Bécsben időzvén a jó öreg Ibsen, eszébe sem jutott volna az, hogy megnézze Budapestet is, és bizonyára el se jó, ha gróf Z­­­e­l­y Géza meg nem hívja. És miután meghivatott és eljött, bizonyára mindent in­kább képzelt, mint azt a mit talált. A modern realiz­musnak nagyszabású apostola és képviselője bele­esett az idealizmus mámorába nálunk, s nem érti, hogy őt Magyarországon ennyire értik! Látta darabjait előadva a külföld színpadain, de »N­ó­r­á«-t igazán csak tegnap látta először Bu­dapesten. És még más meglepetése is volt. P­a­l­l­a­y tréfásan kérdezte meg tőle, tudja-e mennyi tant­e­met kapott már darabjai után a nemzeti színháztól ? mire a jó öreg Ibsen azt felelte, hogy nem kapott még semmit. — Semmit ? Hisz a nemzeti színház már ezer forintnál többet kifizetett! Ibsen zavartan jegyzi meg, hogy akkor az »ügynökség« valószínűleg még nem szolgáltatta be.« Persze! »valószínűleg«, — sőt bizonyosan nem. A külföldi ügynökségek bátran kés­hetnek a leszámolással, mert melyik világhírű szerző az, aki törődnék Budapesttel ? Örül, ha azt hallja, hogy van egy keleti ország Európában, hol a czivilizáczió már odáig haladt, hogy néha külföldi szerzők darabjait is előadják. De hogy ezért még tant­emet is kapjanak ? az már nem is jut eszükbe. S igy az elmés ügynökségek csak maguknak tartják meg az üzleti titkot s óvakodnak rávezetni a külföldi szerző­ket az elrejtett aranybányára. így terjesztik a kül­földön a magyar nemzet dicsőségét azok, a­kik min­dig megfejik, ha csak lehet. Ha mindazokon kívül, melyeket Ibsen eddig ta­pasztalt Magyarországon, alighanem egyik igen ér­dekes meglepetése lesz az is, ha meg fogja tudni, hogy egész Európában csak Magyarország az, mely csaknem olyan államszövetségben él, mint Norvégia él Svédországgal. Azért mondjuk, hogy »c­s­a­k n­e­m«, mert a közös uralkodóval szem­ben részben több, részben kevesebb prerogatívája van Norvégiának, mint nekünk. A perszonális unió­hoz közelebb áll, mint Magyarország, de politikai súlya sokkal kevesebb van, állami berendezése sok­kal szerényebb, mint a mienk. Az tény, hogy a király jogai Norvégiában korlátoltabbak, mint Svédország­ban ; s tény az is, hogy a norvég alkotmány egész Európában a legdemokratikusabb. Törvény szabja meg, hogy a kormány tagjainak fele a nem nemesi osztályokból való kell, hogy legyen ; s ami az ország­gyűléssel szemben a királyi vétót illeti, az csak addig érvényes, míg az országgyűlés háromszor egy­más után ugyanazt nem határozta. A harmadik ha­tározat törvénynyé válik akkor is, ha a király vétót mondott kétszer. Ebből az erőteljes demokratizmus­ból nőnek ki az olyan hatalmas reformátorok, mint Ibsen, kinek szelleme úgy vonul végig Európán, mint az északi fény. Alig van érdekesebb látvány, mint az ősz nor­mann ivadékot a maga folytonos boldog izgatottsá­gában obszerválni. Mintha tervszerűleg lett volna rendezve minden, ami a nyert benyomásokat hatvá­nyozva fokozta lelkében, úgy ütött ki minden. Mikor megérkezett, az osztrák-magyar államvasútnál csak Neugebauer (az ismert műfordító) várta, s kísérte az Angol királynő szállodába. Bizonyosan nagyon ud­variasan bánt az illusztris vendéggel, de semmi esetre sem kelte benne azt a benyomást, hogy »ilyet nem látott Norvégiában.« Nemsokára megérkezett báró V­é­c­s­e­y, az intendáns-helyettes, és meg­hívta Zichy Géza nevében a másnapi ebédre, s ez sem volt olyan momentum, amilyet Nor­végiában is nem tapasztalhatott volna. De már másnap reggel, mikor meglátta a Duna-partot, a budai hegyeket, a főváros körutait, és az utczai pezsgő életet, a bolt-kirakatokat és a szép nők egész sorát, akkor már a jó öreg Ibsen kezdett nagyokat nézni, s már megfordult a fejében az a gondolat, hogy erre nem volt elkészülve Budapesten. Jött aztán teg­nap este a »Nóra« előadása; látta Márkus Emí­liát s U­j­b­á­z­i­t, és érezte az egész magyar közön­ség intelligencziájának magas színvonalát; s itt már az örömtől és a boldogságtól a szava elállt. Márkus Emíliának nem tudott egyebet mondani, mint csak e két szót: »K­ebes Kind!« s Ujházynak csak a kezét szorongatta. Nem értett egy szót sem magyarul és mindent megértett, a­mit a színpadon hallott és látott. S mikor az utczán is hallotta a lelkesült tömeg éljenzését, erre már igazán elmondhatta, hogy ilyet nem látott Norvégiában. S hihette-e, hogy a tegnapi estnek benyomásai fokozhatók még ? s ma este erről is meggyőződött. Egy számra nem nagy társaság gyűlt össze tisztele­tére a Continental-szálloda nagy termében, de képvi­selve volt ebben a kormány, a képviselőház, a szellemi és a születési arisztokráczia. És hallotta gróf A­p­p­o­­n­y­i Albert felköszöntő szónoklatát, mely a legma­­gasb szélben tolmácsolta azt a hódolatot, melyet a magyar nemzet minden igazi nagyság iránt érez és kifejezni tud. Hát bizony éppenséggel nem csoda, ha a jó öreg Ibsen az ezeregy éjszakának álmai közt képzeli magát nálunk s nem csoda, ha Magyarország leg­­hűbb barátja, sőt apostola gyanánt fog elhagyni bennünket. De bárcsak itt hagyna köztünk egy nagy okulást. Azt, hogy mennyivel gyorsabban haladna a magyar nemzet hivatásának teljes megvalósítása felé, ha a saját nagyjait is épp úgy tudná szeretni, tisz­telni, mint a külföld nagy szellemeit. Vagy ha nem is éppen úgy, hát legalább az eddigi szokásnál vala­mivel jobban. Mindez tehát, a­mi így lefolyt, úgy ütött ki, mintha tervszerűleg lett volna előkészítve, pedig igazán úgy keletkezett, a­mint a jó Isten akarta. S ez éppen az, a­mi kizárja, hogy számítás, vagy egyéb játszta volna benne a főszerepet. Mikor Ibsen gróf Zichy Géza meghívását elfogadta, jóformán nem is tudta senki, mit fognak vele csinálni ? Azt sem tud­ták, mikor s melyik vonattal érkezik ? (Paulay a ma­gyar államvasuti indóházban várt reá s Ibsen az osztrák-magyaron érkezett meg.) A »Nóra« előadása összeesett azzal a jubileumi ünnepélylyel, melyet a nemzeti zenebe rendezett gróf Zichy Gézának s igy az intendáns a »Nóra« előadásán jelen sem lehetett. Az az eszme, hogy Ibsen tiszteletére banker legyen, csak ma délelőtt került szóba s valósíttatott néhány óra lefolyása alatt. És mindezekbe nem vegyült semmi disszonanczia, semmi affektáczió. Nem kellett az embereket toborzani, sem kapac­itálni. Valamint hogy nem kellett az ovácziót előkészíteni a »Nóra« előadásán. S a mi szemünkben ez az, a­mi Ibsen itt időzése alatt a leghevesebb tapasztalás. S ez az, a­mit bécsi szomszédaink méltán irigyelhetnek tőlünk. Csak egyetlen egy hiánya volt a ma esti ünnep­lésnek : az, hogy művésznőink távol maradtak attól. Ha külföldi tudóst vagy államférfiút ünnepel a ma­gyar főváros szellemi arisztokrácziája, akkor érthető, ha a nők ettől távol maradnak. (Ámbár a nők nagyobb politikusok, mint a férfiak és többet tudnak abból, a­mit nem lehet megtanulni, mint a férfiak.) De mikor költő, mikor egy oly korszakot alkotó szellem jelenik meg, mint Ibsen, mikor az ő apostolai közt a mű­vésznők oly nagy és fényes szerepet játszanak, hogy akkor a művésznők távollétü­kkel tündököljenek : ez talán nem volt összhangzó az ünneplés szellemével. Kár volt csak ennyi számítást is vegyíteni a közvet­lenség ő­szinteségébe.­rinti meghatározása és itt nevezetesen a szerint, a­mint az aktív és passzív kamatok számíttattak, a legeltérőbb eredmények mutatkoztak. Miután a két bizottság azon meggyőződésre jutott, hogy az 1889. végéig felhalmozódott feleslegek szabatos összegé­nek meghatározására nézve az egymástól eltérő szá­mítások útján egyetértésre jutni lehetetlen. Falk előadó azt javasolja, hogy az összes feleslegek 2.660.000 írtban vétessenek fel, mint oly összegben, mely mindkét fél méltányos igényeinek aránylag leg­inkább megfelel. Erre a két bizottság külön-külön tárgyalásra vonult vissza, és midőn az együttes ülés újból megindult, mind a két előadó jelentette a maga bizottsága nevében, hogy B­a­­­k indítványa az ösz­­szegre nézve is egyhangúlag elfogadta­tott, mire Wekerle pénzügyminiszter kijelentette, hogy a javasolt összeget ő is méltányosnak találja és azt a maga részéről is elfogadja. Ezen 2.660.000 frtnyi összegből 45%, t. i. 1.197.000 frt fogna Hor­vát Szlavonországoknak belszükségleteiknek fedezé­sére kiadatni, a fenmaradó 55% pedig, azaz 1.462.000 frt a közös kiadások fedezésére a magyar állam kincstárának kiadandó, így a két bizottság a hozzá utasított ügyeknek minden oldalára nézve egyetértvén, az erre vonatkozó határozmányo­­kat tartalmazó jegyzőkönyv a holnapi nap folyamán a két előadó által el fog készíttetni és a csütörtök délelőtt 11 órakor tartandó együttes zárt ülésen hi­telesíttetni. Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt mai napon Irányi Dániel elnöklete alatt tartott értekezletén a végrehajtó bizottságba a követ­kező tagokat választotta : Irányi Dániel, Mada­rász József, Po­s­onyi Géza, Pázmándy Dé­nes, Mes­zlényi Lajos, Herman Ottó, Eöt­vös Károly, T­h­a­l­y Kálmán, Horváth Ádám, Lukács Gyula, Juszh Gyula, Helfy Ignácz, P­a­p­p Elek, dr. Károlyi Gábor, Kun Miklós, Kiss Albert, Zoltán János, G­e­n­c­s­y Albert. Pázmándy Dénes bejelentette, hogy a holnapi ülésen interpellácziót intéz a miniszterelnökhöz a legújabb külügyminiszteri kinevezé­sek tárgyában. Az értekezlet helyeslőleg vette tudomásul a bejelentést. Polonyi Géza már be­jelentett interpellác­ióját a honvédezredeseknek a közös hadseregbe leendő belépésre felszólítása tár­gyában szintén holnap teszi meg. A közigazgatási bizottság. A képviselőház közigazgatási bizottsága gróf Tisza Lajos elnöklete alatt tartott mai ülésében folytatta a közigazgatás­i önkormányzat rendezésé­ről a vármegyékben szóló törvényjavaslat részletes tárgyalását. Elnök jelenti, hogy Zsámbokréthy bizottsági tag gátolva van a mai tanácskozáson való résztvevés­ben s bemutatja a törvényjavaslatra, illetőleg annak egyes részeire vonatkozólag a házhoz legújabban ér­kezett s a bizottsághoz áttett kérvényeket; bejelenti végül, hogy a ház mai ülésében a lemondott Zoltán János helyett Juszt Gyula választatott meg a bizott­ság tagjának. Tárgyalás alá vétetvén a törvényjavaslat 37-ik § a, a­mely több pontban szabályozza a főispán alá­rendeltségi viszonyát a miniszterrel szemben, Dárday Sándor előadó indítványozza, hogy a b), e) és k) pontok­ alatti hason természetű rendelke­zések egy pontba foglaltassanak össze, a c) pontra vonatkozólag pedig, hogy a hatósági főnökök jelenté­sei alapján minden szakminiszterhez évi jelentést te­gyen a főispán, miután a közigazgatási bizottságok is tartoznak évi jelentéseket tenni — az egyes szakok szerint — a jelentések ezen sokasága helyett azt ja­vasolja, hogy a közigazgatási bizottságok évi jelenté­seit a főispán saját észleletei és tapasztalatai alapján teendő jelentéssel terjeszsze fel a kormánynak; a h) pontot feleslegesnek tartja; az i) pontra nézve azt véli, hogy csak a tisztviselőkre vonatkozó törzskönyv vezettessék a főispán által, a többi nyilvántartás pe­dig az alispán hatáskörébe utaltassék; és az e) pon­tot, mely a főispánok meghallgatására vonatkozik, a kinevezéseknél kihagyandónak véli, miután annak sú­lyát törvényileg meghatározni nem lehet s a kormány ahhoz kötve úgy sincs. Horváth L. is több oly pontot talál a szakasz­ban, a melyek tartalma magától érthető s a melyek kihagyása által csak nyerne áttekinthetőség és vilá­gosság tekintetében a törvényjavaslat. — Szederkényi azt látja e szakaszból, hogy a megye és a kormány közt a közvetítő közeg a főispán lesz.. Kérdi, hogy a rendeletek s a törvények végrehajtására vonatkozó utasítások a belügyminisztertől a főispánhoz men­nek-e ? mert ha nem, úgy ezt az alispáni hatáskörnél világosan ki kell mondani. — Tisza István maga is óhajtja, hogy világosan kimondassék, a­mi a törvény szerkezetéből világosan foly, hogy az egyes ügyágak élén álló főnökök közvetlenül érintkeznek az illető miniszterrel. — Tibád Antal azt tartja, hogy ez a dolog természetéből foly s erre vonatkozó rendelkezés felvétele egészen felesleges. A bizottság pontonként veszi tárgyalás alá e szakasz rendelkezéseit. Az a) pontot, mely szerint az egyes miniszte­rek s a főispán közt a hivatalos érintkezés közvetlen, Horváth L. mint egészen feleslegest törlendőnek véli. Gróf Szapáry Gyula miniszterelnök helyesnek tartja annak kimondását, hogy a főispán nemcsak a belügyminiszterrel, hanem a többi miniszterekkel is közvetlenül érintkezik.­­ A pont változatlanul elfo­gadtatott. A b) e) és k) pontok, melyek arról szólnak, hogy a főispán a miniszterek utasításainak pontosan megfelelni s minden fontosabb eseményről őt hala­déktalanul értesíteni, a miniszter kivonatára jelentést tenni vagy véleményt adni köteles s a miniszterekhez javaslatokat terjeszthet, az­ előadó indítványára együt­tesen vétetvén tárgyalás alá, Horváth Lajos mint magától érthető dolgokat szintén feleslegeseknek tartja e pontok rendelkezéseit. Szederkényi azon véleményben van, hogy a főispán, ha nem adminisztrál, nem is értesítheti minden fon­tosabb eseményről a szakminisztert. Holló és Justh Gyula feleslegesnek tartják annak felvételét, hogy a főispán jelentést tesz, vagy véleményt ad, midőn azt valamely miniszter kívánja. Gulner is feleslegesnek tartja e pontokat, de ha a bizottság ragaszkodik a taxatív felsoroláshoz, az is beveendő, hogy a minisz­ter utasítása folytán a főispán előtte személyesen is megjelenni tartozik. A bizottság elfogadja a három pontnak az előadó indítványa szerinti összevonását. A c) pontot az előadó akként ajánlja elfoga­dásra, hogy a főispán a közigazgatási bizottság évi jelentéseit saját észleletei és tapasztalatai alapján szerkesztendő jelentés kíséretében tartozik a minisz­terelnökhöz felterjeszteni. A kultuszminiszter frakkja, Ibsen tisztelői, kik ma lakomát rendeztek a nagy norvég ünneplésére, úgy vélekedtek, hogy ily lakoma nem lehet el a magyar kultúra legfőbb veze­tője, gróf Csáky Albin miniszter nélkül. Mily díszt, mily ékességet adna a lakomának, melyet a külföld egy szellemi héroszának rendezünk, ha ott láthatnék a magyar kultuszminisztert. Valóban Ibsen mond­hatná, hogy a magyar nemzet adózott neki eddig a legnagyobb tisztelettel, midőn a lakomán nemcsak legkiválóbb irodalmi, társadalmi és politikai szerep­lői, hanem első hivatalos személyisége által is képvi­seltette magát. A rögtönzött fezőrök egyike tehát a sietve ren­dezett lakoma előtt útnak menesztetett, hogy meghívja a kultuszminisztert. S hol lehet találni egy minisz­tert, ha nem a minisztériumban ? Fényes délben robogott a rendező kocsija a mi­nisztérium palotája elé. — Itt van-e a kegyelmes úr ? — Nincs. — Talán első nemsokára ? — Nem tudjuk. — Hol van a kegyelmes úr lakása ? — Nem tudjuk. A rendező elámult. A kultuszminisztériumban nem tudják, hol lakik a kultuszminiszter, holott min­den czim- és lakjegyzékben ott ékeskedik a lakczime. Már kérdezni akarta, hogy: »Csak van lakása a kegyelmes urnak«, — de magába fojtotta a rossz életet s csak annyit kérdezett, hogy hát hol lehetne mégis a kegyelmes urat megtalálni. — Hát bizony két lakásban is. — Most meg már két lakása van ? — Azaz, éppen e pillanatban egy sincs. Végre is kisült, hogy a kegyelmes ur éppen ma burczolkodik s éppen most foly javában a bútorok szállítása. A mai napig az E­ö­t­v­ö­s­ utczában lakott,­­már hiába, kultuszminiszter csak kultuszminiszter utczájában lakhat), s mától fogva az Andráss­y­­úton van szállása, (már hiába, miniszter csak minisz­ter útján bírhat szállást.) Fölmerült a kérdés, hogy már most hova lenne tanácsos elébb menni a miniszter keresésére: az Eötvös-utczába, vagy az Andrássy-útra ? A rendezőn győzött a konzervatív hajlam s a régi lakás felé in­dult első sorban. Bízott bútorszállitóink lassúságá­ban s remélte, hogy a miniszter sem áldozza fel a régi lakás biztos kényelmét, mig az új lakás hasonlót nem nyújt. Ennyi konzervativizmust csak szabad a magyar kultuszminiszterről feltételezni! Az Eötvös­ utczai lakás előtt egy óriási bútor­­kocsi állott. No éppen a legválságosabb pillanatban, jöttünk! — A kegyelmes úr ?...

Next