Pesti Napló, 1893. március (44. évfolyam, 65-94. szám)

1893-03-04 / 68. szám

A zsidó recepció, Budapest, március 3. A törvényjavaslatok között, melyeket a We­­kerle-kormány a szabadelvű pártnak és a képvi­selőháznak megígért, a zsidó recepcióról szóló talál­kozik a legkevesebb kifogással. És mi igen ter­mészetesnek tartjuk, hogy a kormány ezen ígé­retét is be fogja váltani már a legközelebbi idő­ben. S hogy annak elvei felett a szabadelvű párt­nak jövő vasárnap tartandó értekezletén, mely a kultuszbudgetet fogja tárgyalni, nyilatkozni fog. A kormány egész egyházpolitikáját magára nézve egyetemlegesen kötelezőnek ismerte el és csak az időpontra és a sorrendre nézve tesz különbsége­ket a könnyebb és a nehezebben megoldható ja­vaslatok között. Régtől hallottuk, hogy kettő ezek közül, a vallásszabadságról és a zsidó re­cepcióról szólók, még az őszön felkészültek. S mivelhogy rövidek, a minisztérium, mihelyest tisz­tába jött az elvek iránt, a szövegezéssel és in­dokolással gyorsan elkészülhetett. Hogy a szabadelvű párton a zsidó recep­ciót várják — mondjuk legközelebbre várják, — igen természetesnek találjuk. A szabadelvű párt és kormány érdekében áll, minél előbb bebizo­nyítani komoly szándékát és tényekkel megálla­pítani készségét és képességét az egyházpolitikai kérdések megoldására. A­mi pedig a recepciót illeti, hát erre nézve nemcsak a szabadelvű párt és annak érdekei mérvadók, hanem az egész zsidóság széles Magyarországon, mely vallásának és egyházának állami elismertetését és egyenjogúsí­tását évtizedek óta lesi és sürgeti. Egyenesen a sza­badelvű kormánytól várja kívánságainak teljesíté­sét és méltán. Nemcsak azért, mert az ígéret kötelező, vagy mert a szabadelvűség követelménye az államban a felekezetek egyenjogúsága, hanem azért is, mert húsz esztendő óta a szabadelvű pártnak és kormányának egy felekezet hívei sem tettek annyi szolgálatot, mint a zsidóság a libe­rális kormánynak. És ha újabban kételyek merül­tek fel a zsidók köreiben is a kormánypártiság egyedül üdvözítő volta iránt, ennek oka nem le­het más, mint azon tapasztalás, hogy annyi év­tizeden át a zsidóság áldozatkész, hű támogatója volt a kormánynak, képviselői a szabadelvű párton foglaltak és foglalnak egy kivételével ma is he­lyet s mindezen önzetlen szolgálatokért csak re­ményekkel és biztatásokkal fizettettek Tisza és Leaperry alatt. Hogy most máskép lesz, az iránt a kormány személyeiben nem kisebb garancia van, mint szavaiban, És a zsidó recepció ellen — kivéve a püs­pöki karnak dogmatikus kifogását a zsidó hitre áttérés iránt, mely pedig, ha nem is volt törvényesen szabályozva, idáig is megtörtént, mint a­hogy Prockl asztalos, szocialista vezér esete is tanúsítja — semelyik ellenzéki párt nem tett kifogást, így tehát ennek keresztülvitele a képviselőházban akadálytalanul eszközölhető. Ter­mészetesen látnunk kell a javaslatot, mert tör­vényt vaktában megítélni és elfogadni nem lehet. Hát hiszen mit foglaljon magában azon javaslat? Ezt megmagyarázza a törvény célja. A­mire való a recepció, annak kell a javaslat­ban kifejezésre jutni. Először is a zsidó vallás a bevett vallások közé törvényesen soroltassék. Azután a zsidó vallásnak Magyarországon egy­séges szervezése biztosítandó és ezen szervezetnek viszonya az államhoz szabályozandó. Végül meg lesz állapítandó a viszony a zsidó és keresztény felekezetek között is. A törvényjavaslat a minisztérium titka lévén, annak formája és beosztása iránt tájékoztatással nem szolgálhatunk. Vannak azonban precedensek, hogy miként törvényesi­tettek a különböző vallásfeleke­zetek. Az 1868: IX. törvénycikk a görög-keleti, szerb és román egyházak szervezetét iktatja törvénybe. Tíz paragrafusában található ezen egy­házaknak „biztosított önkormányzati joguk“, vala­mint „ő felségének alkotmányszerűen gyakorlandó legfelsőbb felügyeleti joga,“ azután a görög­­keletiek feljogosíttatnak „egyházi, iskolai és ezekre vonatkozó alapítványi ügyeiket az ország törvényeinek korlátai között, időszakonként egybe­hívandó egyházi gyülekezeteikben (kongresszusaik­ban) önállóan intézni és saját közegeik útján önállóan kezelni és igazgatni.“ E végből ugyan­azon törvény megállapítja a kongresszusok világi és egyházi tagjainak számát és hogy azok kép­viseleti utón választassanak. Egy szakasz a nyelv használatára vonatkozik. E példa analógiául szol­gálhat, valamint némi útbaigazítást adhat az el­vekre és eljárásra nézve a különböző vallásfelekeze­tek között az 1868 . Lilr. törvénycikk: a törvénye­sen bevett keresztény vallásfelekezetek viszonyáról; magától értetődvén, hogy ez a keresztény és zsidó felekezetek között nem lehet azonos a nagy dogmatikai különbözőségek miatt. A jogegyenlő­ség azonban az állam közjogi s polgárainak ma­gánjogi követelménye. Tekintve, hogy a zsidók Magyarországon magánjogilag a többi állampol­gárokkal egyenlők s a politikai jogok élvezeté­ben közjogilag is egyenjogusítvák, következőleg vallási egyenjogúsításuk is eszközlendő. Ez ugyan teljesen csak a polgári házasság behozatala után lesz elérhető, a­mi az egyház recepciójával nem függ össze, de recepció egyenjogúság nélkül nem képzelhető. Ebből folyik a zsidóknak társadalmi asszi­milációja, mely a legnagyobb mértékben kívána­tos, különösen a nemzeti egység szempontjából. Jelenleg Magyarországon szétszórva, de min­denütt találhatók a zsidók, mintegy nyolcszáz­ezer honpolgár, vagyis Magyarország lakosságá­nak öt százaléka. Körülbelül minden huszadik ember Magyarországon zsidó, s ha nem is egyen­lően vannak felosztva az országban s maguk között is nyelvre és műveltségre rendkívül kü­lönböznek, annyi áll, hogy a társadalom min­den osztályában a városok lakói között mint kereskedők és iparosok, a vidéken mint föld­­birtokosok, a szellemi foglalkozást űzők kö­zött mint ügyvédek, bírák, hivatalnokok, orvo­sok, írók és művészek, kiváló állásokat fog- T­ÁRCA. A pénz legendája.*) — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Századunk egyik főveszedelmének, nagy csapá­sának azt tartom, hogy sok tehetséges, de idegbajos v agy beteg ember válik regényíróvá. A világ minden irodalmában vannak erre példák. Kutassák a filozó­­fok, hogy ez a jelenség miképen függ össze az em­beriség fejlődésével; kutassák ők, váljon az em­beriség mai állapota teszi-e a regényírók egy részét idegbajossá, agy­beteggé, vagy a rossz organizmussal született regényírók tömege alakítja át lassanként a földet öngyilkosok és eszelősök kellemetlen színhelyévé; kutassák ők a kauzális nexust, vitatkozzanak ők a fe­lett, váljon a szellemi nyavalyatörésben szenvedő rajz-, novella- és regényíró ok-e vagy okozat? Szimptóma-e vagy a kórság maga? Én csak konstatálom magát a tényt és azt mondom, hogy a ragyogó tollú kötet­len urak egy részét kötötté kellene tenni, mielőtt nagyobb kárt okozhatnának; magyarán mondva: kötni való bolondokként kellene őket elhelyezni azokban az áldott szanatóriumokban, a­hol a szegény lelki betegeket igazán emberségesen, bölcsen, gondosan ápolják az agyvelő kóros elfajulásait nagyszerűen is­merő tudós orvosok. A szóban forgó kötetlen urak nagy részére rá­­illik az, a­mit klasszikus latinok annak idején a kör­­tött­ urakról állítottak föl axióma gyanánt: poéta nascitur! Ők is magukkal hozzák a világra ideg­bajukat, mint a poéták a verselésre való hajlamot. Kezdetben okosan, szépen, természetesen ivnak; hó­bortjuk csak imitt-amott jelentkezik, de olyan diskré­tül, hogy valóságos fűszerré lesz, mely csípősebbé, ízesebbé teszi az olvasmányt. Fájdalom, az őrültségre predesztinált szó nem sokáig marad a relatív józan­ságnak ebben az állapotában. Idegessége nőtt­ön­ nő, és józansága, ítélő képessége abban az arányban ho­­mályosodik el. Fantáziája, irói tehetsége még meg­van; köteteket halmoz össze, de a­mit ír, félig-med­­dig már delirium; félrebeszél, mint a tifuszos be­teg s e közben bámulatos erőt tud kifejteni, éppen úgy, mint az ágyából kiugró tifuszos beteg, vagy­­— s ez a hasonlat itt találóbb — mint a dühös bolond, a ki hat embert is kifáraszt, míg kényszerzubbonyba dug­ják. Kisebb agyvelejű, gyengébb tehetségű írót hamar utolér a léleknek e nyavalyája, mely később borzasztó kö­vetkezetességgel vonja maga után a fizikai tébolyt, a test kínos feloszlását; nagyobb erejű, ragyogóbb elméjű irók sokáig dacolnak a koponyájukra nehe­zedő kórsággal és alkotó gondolataik villámai mesés fénynyel cikáznak keresztül az őrültség terjengő ho­mályán. Ouy de Maupassant évekig birkózott, míg férfiassága delén a romboló agy­baj leteperte. Tolstaj pláne csak vén korára bolondult meg. De van eset rá, hogy valaki mindjárt a kezdet kezdetén mint kész bolond toppan be az irodalomba. Ezek közül való Maeterlinck, a híres belga őrjöngő, a szimbolis­ták mestere, akit néhány évvel ezelőtt a párisi Figaró fedezett föl. Hogy ezek a szegény idegbajosok, ha színját­szók, meghamisítják a művészetet és ha írók, meg­hamisítják az irodalmat, magyarázatra sem szorul, annyira vitágos. Beteges lélek nem reflektálhatja hí­ven és igazán a világot, mint a rossz tükör nem ver­heti vissza tisztán, összhangzatosan annak a vonásait, a­ki belenéz. Kóros, örökké lázas, örökké izgatott idegrendszerük kifolyása mindaz, a­mit teremtenek, nem az egyszerű, egészséges élet, nem a bolsival és derűvel váltakozó valóság, nem az ép és szép lelkű írók igazsága, mely szitárdan áll az ingadozó tömeg fölött és a sors csapásai, az élet katasztrófái közepette reményt, vigaszt, kitartást hirdet, a végtelenség nyo­masztó titkával szemben bölcs megnyugvásra tanít. Az idegbajos író a maga betegségét testesíti meg minden alakjában. Hallucinációit bámulatos művészettel úgy lép­teti elénk, mint élő embereket. Erkölcsi beszámíthatatlan­­sága,moral insanity-je a virtuóz leírás csillogó köntösében áll előttünk. Szatir-dühösségben szenvedő dekadens érzéke, mely az egészséges szerelem költészetét nem ismeri, a legundokabb és egyszersmind legingerlőbb s­zenzualizmus forró légkörével kábítja el az olvasót. Életuntsága, kétkedése, céltalan kóborlásai, fásultsága és csömöre minden teremtett dologgal szemben, a ki­tartás, a következetesség, az ártatlanság, a lemondás teljes hiánya és ezek helyén gőgös cinizmussal párosult kéjvágy, mely a megsemmisülés óhajtott pillanatáig sze­retné óriás bordélyházzá változtatni a világot —: mindez bűvös és romboló erővel hat a művelt embe­rek bizonyos tömegére, a­kik úgy szü­rcsölik e bódító, mérges italt, mint desperát koldusok a pálinkát. Az idegbajos irodalom példáira Magyarországon még most csak elvétve akadunk és az idegbaj azok­nál sem örökölt organikus betegség, a­kik csaknem büszkék arra, hogy e szomorú kórság gyanújába ke­verik őket. Éppen ez a­­hivalkodás lesz árulójukká. Százat lehet tenni egy ellen, hogy a mi idegbajosaink csak képzelt betegek vagy utánzók. Legrosszabb eset­ben betegek ugyan, mert a francia és orosz excentri­­citások e lympjai bele­őrültek az idegbajos regények mohó élvezetébe, de alapos a remény, hogy az egész­séges, józan turáni természet majd csak ki fogja he­verni ezt a divatos nyavalyát is. Justh Zsigmondról legalább felteszem, hogy ki fogja heverni, mert sajnálnám az író jövőjét és vesz­tesnek tartanám a magyar irodalmat, ha komoly, or­ganikus betegség lenne az, a­mi egyelőre csak­ után­zott bizarrságnak, mű­betegségnek látszik. Őszintén kimondom: kevés könyv gyakorolt rám *) Regény. Irta: Justh Zsigmond. 1893. Singer és Wolf­­ner kiadása. Negyvenn­egyedik­ évfolyam Előfizetési árak vidékre csak reggeli kiadásért: Egész évre .. .. 14 frt — kr. Negyedévre...• ^ n » Reggel! és esti lap együ­tt küldte: Egész évre.... 1« » - „ Negyedévre... 4 „ 50 „ Naponkint kétszer postán küldve: Egész évre .... 20 frt — Negyedévre.. . 5 „­­Egyes szám ára: Reggeli kiadás.......... 5 kr Esti kiadás............... 4 „ Szerkesztőség: IV., Firenciek-tere 3., Atheoeius épület. ElOfeefAl áruk r.td.'poMen Egész évre .... 14 frt —kr Félévre.............7 1* Negyedévre.... 8 50n Egy hónapra.. i „ ao»­üsponk­lnt kttazerbázb­ól küldve: Egész évre .... 13 frt —kr. félévre...........•• » ..­­Negyedévre.... 4 „ 50 Egy hónapra .•• » „ «» •» Egyet szám­ára: Reggeli kiadás .. .. .. 4 kr. Eati kiadás................. 8 „ Kiadóhivatal : IV. fti­od­alm­, Fini Béli Határi. 68. sz. Budapest, szombat, március 4. 1893. Mai számunk tizenhat oldal

Next