Pesti Napló, 1893. április (44. évfolyam, 95-123. szám)
1893-04-22 / 115. szám
Előfizeti a I firak Budapest«* Égés* évre •» .. 14 fr — Félévre.. ..••••?„ — 1 Negyedévre.... 8 „ PO „ Egy hónapra 1 „ 20 Naponkint kétszerre&afto* killti¥§ Égétíz évre .. ..18 fr?— Félévre........ 9 n — 1 Negyedévre.... 4 M 50 ” Egy hónapra •• 1 „ 60 Eflyen B2ám éra; reggeli kiadás .1M 4 tr Kati kfedá#.. .... „ .. * Kiadóhivatal : 7. Fenwitkteri. fireflfíslf^aiári. ^egyvennegyedik évfolyam. § Előfizetési .Irak vidékre csak reggeli kiadásért: Egész évre ..34 ír kr. Negyedévre.... 8 „ 50 „ Reggeli és esti lap igyülíkfildre Egész évre.... 18 „ — ft Negyedévre.. .. 4 „ 60 0 Naponkint kétszer postán küldve: Egész évre .. .. 20 frt — Negyedévre.... 5 „ Egyes ozaro ára: Reggeli kiadás .. .. M 5 kr Esti kiadás................ 4 „ Szerkesztőség: II, FBr.nsi.ki ra 3., MIwhmi W!i!| 115. sz. Budapest, szombat, április 22. 1898 A legújabb tárca-kérdés. Budapest, április 21. Csáky miniszter a szabadelvű körben kijelentette, hogy a tanítók fizetési minimumának háromszáz forintról négyszáz forintra való felemelésébe nem egyezhetik bele s törvényjavaslatához változatlanul ragaszkodik, s ha a képviselőház a fizetések felemelését megszavazná, magára nézve ebből levonná a konzekvenciákat. A miniszternek e nyilatkozata igen szomorú, de egyszersmind nagyon jelentős. Szomorú a magyar közművelődésre és népnevelésre, valamint a nemzeti politikának a középiskolákban való effektuálására nézve. Mert, ha megadják a négyszáz forintos minimumot, az állam sokkal több felekezeti iskolára nyer hathatós befolyást anyagi hozzájárulása címén. De ami nem kevésbbé fontos, hogy a néptanítók osztálya szellemi tehetségében is, valamint társadalmi állásában magasabb színvonalra emelkedik, ha bármi szerény, de emberséges exisztenciát biztosítanak neki. Az ellenzéki pártok elhatározták, hogy a négyszáz forintos fizetési minimumot megszavazzák. A szabadelvű párton is sokan hasonló meggyőződésen vannak. Sokan kérdezik, miért mindig csak a katonaságra áldozni fel az állami jövedelmek többletét, aminthogy Bécsben most is arról tanácskozik Wekerle és Fejérváry, hogy hány millióval többet költsenek a közös hadseregre, s hány esztendőre oszszák be az új huszonnyolc ágyúüteg költségeit. Soha semmit sem tagadni meg az állam hatalmától, de viszont a legszükségesebbet is megtagadni a nemzeti kultúrától, ez volna a szabadelvű politika Magyarországon? Csáky személye iránt nagy tisztelettel és rokonszenvel viseltetik nemcsak a szabadelvű párt, hanem az ellenzék is. Egyéni tulajdonságai kedvéért elnézte akárhányszor hibáit, s a legnehezebb válságos viszonyok között őt nem támadta, hanem inkább támogatta. A képviselőház s ebben különösen az ellenzék ilyetén magatartásának köszönheti gróf Csáky Albin, hogy a felsőbb körök és udvari befolyások el nem mozdíthatták helyéről. De midőn nem a kultuszminiszter, hanem a közoktatásügyi miniszter szokott merevségével a kabinetkérdést a néptanítói fizetések javítása ellen veti fel, csodálkozva kérdezzük, mi lehet ennek az oka? Feltehetjük-e róla, hogy nem akarja a reformot? Ha akarja, engedje megtörténni. De ő ellenzi. Ezzel azt bizonyítja, hogy a krízist akarja. S bármennyire sajnáljuk, de ha a között kell választania, a képviselőháznak, hogy a magyar néptanítók ezreinek sorsát javítsa, családjaiknak, iskoláiknak javát előmozdítsa, vagy pedig gróf Csáky személyének megtegye azt a szívességet, hogy a törvényjavaslatot változatlanul hagyja, reméljük, a törvényhozás nem a néptanítókat fogja elutasítani. És ha ezzel gróf Csáky Albinnak megadja a keresett alkalmat, hogy egy ránézve kínos és tarthatatlan helyzetből szépen szabaduljon s az egyházpolitikában vereséget ne szenvedjen, hanem a parlamentben leszavaztatván, alkotmányos formában távozzék, a kötelesség azt parancsolja a népképviseletnek, hogy ezt a könnyebbséget a minisztertől meg ne tagadja. TÁRCA. Vasúti szerencsétlenség. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — írta: Munkácsy Kálmán. Az első lökés nem volt erősebb, mint mikor a fékező hirtelen megállítja a gőzmozdonyt. Néhány másodperc múlva következett a második, a rettenetes. A háttal ülő utasok előre buktak, a hálókból kihullott minden podgyászdarab. Az éles üvegszilánkok csilingelve pattantak ki az ablaktáblákból, a padozat recsegve szakadt át. Egy percnyi mélységes csend állott be, amelyből összefolyó hosszú hörgés támadt, mintha odalenn a föld mélyében valami özönvíz előtti állatóriás ordítana fel halálos fájdalmában. Cseley Jenő felriadt álmából, az ablakhoz ugrott és feltépte. Egy pillanat múlva már odakünn állott a zivataros, fekete decemberi északában. Körülbelül két kilométer területen javították a pályát, újakkal cserélték ki az elkorhadt talpfákat. A hirtelen támadt hófúvásban a bekavicsolásra nem maradt már elég idő. A vasúti őr a lassú menetre intő zöld lámpást hűségesen kiállította a sínek közé, de a vonatvezető a széltől felkavart hófelhőtől bizonyosan nem látta meg. Teljes gőzzel vitte át a vonatot a laza, friss talpfákon. Azután bekövetkezett a katasztrófa. Egy-két perc alatt rettenetes zűrzavar támadt az elhagyott helyen. Az éppen hazafelé készülődő vasúti munkások előrajzottak mindenünnen, néhány közülök beszaladt a kis őrházba fáklyákért. Egymásután gyűltak ki a sárga lobogó tüzcsomók és ahova bevilágított szomorú, sűrű lángjuk, pusztulás, istenítélet mutatkozott mindenütt. A mozdony kerekeivel ég felé fordulva hevert a megsüppedt töltésen, mint a halállal vívódó állat. Megrepedt kazánjában még lihegett a maradékgőz, még meg-megrándult az egyik kereke. A bezúzott víztartóból vastag sugárban ömlött ki a kilencvenfokos forró víz. A sütő megszenesedett, fejetlen hullája ott lebegett a rettenetes fürdő tetején. A végtelen puszta szép fehérségében összeakadva, egymásba botolva kavarogtak a fekete, őrjöngő alakok. Egy magas szál férfi, vérfoltos, zúzódásos fejével neki ment valamenynyinek. Azután ordítva vánszorgott tovább. — Iza... kis Iza, hol vagy Iza? Cseley Jenő mozdulatlanul, szinte megrémülve állott még mindig ugyanazon a helyen, ahova kiugrott. Nem látott semmit, nem gondolkozott semmin. Csak akkor rezzent össze, mikor hangokat hallott a közelében. A nevén hívta valaki. Fiatal nő rohant feléje az összetörött vonat felől szétfeszített karokkal, a vihartól tépdesett hajjal. Zavaros, tágra nyitt szeme esdekelve meredt rá. Piros könyvecskét szorongatott kezében. • — Cseley . . . Cseley! . . . A fiatalember sokáig nézte a feldúlt arcot. — Anna! — mormogta hitetlenül. A leány majdnem durván kapta meg a karját. — Az apám, kiabálta élesen, kétségbeesetten. — Hol van? — A kocsiban, — és cipelte magával a töltésen. Csak úgy törte a szavakat, majdnem értelmetlenül. — Ketten voltunk a kupéban. Nem tudom, hogyan menekültem ki belőle. Abban a rettenetes percben bizonyosan nem gondolkoztam . . . Úgy kell lenni, a lökés dobott ki a töltésre. De ő benn maradt, ő, az apám, az a tehetetlen, öreg ember. Hiába könyörgök, senki sem hallgat reám. És magam mihez kezdjek! ... Itt van, itt a 475-ben . . . Cseley kiszedte az ablakból a benmaradt üvegdarabokat, azután bemászott a meglehetősen épen maradt kocsiba. Az öreg úr mozdulatlanul feküdt a padlón egy sajátszerű fülkében, amelyet a lecsúszott üléspárnák alkottak meg körülötte. Bizonyosan ez volt a szerencséje, nyugodtan lélegzett és a külsején sem látszott semmi sérülés. Bevitték az őrház egyetlen szobájába. A fiatal orvos, aki szintén a vonattal utazott, ott kötözgette és tisztogatta nagyjából a legrettenetesebb sebeket. A leány beléje kapaszkodott és az apjához cipelte. Hogy A népjogok kiterjesztése. Budapest, április 21. Ellenzéki vezérek és pártok ígéretét bírjuk, hogy, ha hatalomra jutnak, első feladata lesz a kormánypárttá vált ellenzéknek a parlament reformja. Ragaszkodunk ezen ígérethez, mert legnagyobb szükségét látjuk alkotmányunk olyatén revíziójának, mely a magyar nemzeti akarat érvényesülésének akadályait elhárítja, a népszabadságokat jobban biztosítja, a magyar államot megerősíti, közéletünkből a korrupciót kiirtja, s mindezt legsikeresebben az által éri el, hogy a nép politikai jogait kiterjeszti. Maradjunk meg az 1848-iki alkotmány alapján a népképviseleti rendszer mellett. Akkor a nemzet nagy erőre tett szert az által, hogy a háromszázezer főnyi nemesség jogait a városi polgárságra és a telkes gazdákra kiterjeszte. Ami azelőtt a politikai nemzet volt, azóta és most a választók közönsége. Azonban ki ne tudná az aránytalanságokat és visszásságokat választási törvényünkben és eljárásunkban, melyek részint a törvényben gyökernek, részint a végrehajtásban mutatkoznak. A törvény hiányai adják meg a kormányoknak a módot, hogy számtalan helyen rátukmálják jelöltjeiket a kerületre, s minden esetben megszerezhessék a minisztérium részére a törvényhozás többségét, akár egyez a nemzet akarata a kormány politikájával, akár ellenkezik, Így tehát, kivévén azon eseteket, ha valamely kormány oly becsületes, hogy szabad választásokat enged s közegeit eltiltja a korteskedéstől, a híres magyar alkotmányban a nemzeti akarat sohasem juthat érvényre. Ennek következtében a parlamentben nem lehet a pártok váltakozása, s már 1867-től fogva állandóan jobboldali kormányok intézik az ország sorsát, a jobboldali többségekre támaszkodva. Az ellenzék pedig mindig ellenzék marad, mert sohasem remélheti, hogy a választások alkotmányos útján szerezhessen többséget és a nemzet ítéletére hivatkozva buktathasson kormányt. Ebből parlamentünk elfajulása következik, a jobboldal szolgai függésbe jön a kormánytól, s megszokja a politikai meggyőződés hiányát, de megvizsgálta az eszméletlen öreget, türelmetlenül szinte ingerülten mondotta: — Hiszen semmi baja sincsen! Anna odaugrott az aggastyán mellé és fcsókolta, egyre csókolta a sárga, kiaszott, száraz bőrt kezén, arcán. Lassan felnyílt a szeme és rámosolygott a föléje hajló leányra. A szomszédos városkából megérkeztek már a kirendelt kocsik, Anna lefoglalta a legtisztességesebbet. Dideregve burkolódzott vékony, nyersselyem köpenykéjébe, Cseley meg figyelmesen pólyázta be a durva, vastag kocsipokrócok közé. Amint a keze ruhájához ért, átérezte a vékony szöveten, hogy egész teste reszket, de forró, szinte éget. Mikor búcsúzni akart, a leány ijedten nézett reá. — Jöjjön velünk maga is. Hiszen éjszakára úgy is be kell jönnie a városba. A rozoga bárka lassan megindult a kékes-fehér hósivatagon. A hóesés elállt, kisütött a hold. Amint a szél végigfújt a kopasz jegenyefasoron, mintha ezer apró panaszos lélekharang szólalt volna meg. A mesebeli megkövült erdő szomorú zenéje volt ez. A kitisztult égen fehér felhődoszlányok úsztak, könyv fehér kísértetek. A megvastagodott telegráfdrótokért egymás mellett gubbaszkodtak a didergő verebek. A leány hátradőlt a kopott bőrülésen. A fejére dobott parasztkendő alól kibújtak a vörös, aranyba átmenő hajkarikák. Amint a kocsi az út fordulásánál hirtelen bekanyarodott, a szél még egyszer fülükbe hozta a haldoklók utolsó, kínos hörgését. Anna bűzébe temette sápadt arcát. — Meg kell őrülnöm ... Nem szóltak többé egy szót sem. Cseley merev, üres szemmel nézte, mint vesznek el a frissen vágott keréknyomok a kocsi mögött a sötétségben. És gondolatai visszatévedtek homályba vesző múltjába. Ezek a keréknyomok elvezettek egészen az alacsony, rácsablakos józsefvárosi házacskáig, amelyben csupa szerény, szorgalmas, becsületes iparos család húzódottmeg. Ott lakott a német rézöntő fia és a sovány, betegtüdejű aranyozó leánykája egymás mellett. Ott a csenevész, fakó leander-bokrok között Mai számunk tizenhat oldal.