Pesti Napló, 1894. október (45. évfolyam, 271-301. szám)

1894-10-13 / 283. szám

BELFÖLD, Országgyűlés. A képviselőház ma délelőtt tizenegy órakor báró Bánffy Dezső elnöklete alatt ülést tartott, amelynek egyetlen tárgya a főrendek üzeneteinek átvétele volt. S a jegyzőköny hitelesítése után az elnök mindjárt jelentette, hogy a megérke­zett üzenetek szerint a főrendek az állami anya­könyvvezetésre vonatkozó törvényjavaslatot a képvi­selőház szövegében változatlanul elfogadták s igy ezt most már legfelsőbb szentesítés alá lehet bocsájtani; ellenben a gyermeke le­vallásáról­­szóló javaslaton so­kat módosítottak a főrendek, amiért is a módosított javaslatot tárgyalás és jelentéstétel végett a közok­tatásügyi és igazságügyi bizottságokhoz utasítják; végre — jelentette az elnök — az izraelita vallás recepciójára vonatkozó javaslatot a főrendek még általánosságban sem fogadták el . . . — Derem­ gyerekeid — szólt közbe általános derültséget keltve az öreg Madarász József. Az elnök pedig azt indítványozta, hogy a fő­rendektől elvetett javaslatot a képviselőház mindjárt a vallás szabad gyakorlásáról szóló javaslat letár­­gyalása után, esetleg még a hónap 17-én tárgyalja. A képviselőház — amelynek karzatán egyébként jóval többen voltak, mint padjain — magáévá tette az elnök indítványát s ezzel a rövid ülés már be is fejeződött. A távollevő Kun Bertalan. Kun Bertalan távol­­maradása a recepcióra vonatkozó törvényjavaslat tárgyalá­sáról tudvalevőleg nagyon feltűnő volt, mert a püspököt mindenki fölöttébb szabadelvű férfiúnak ismeri. Mint miskolci levelezőnk írja, egy ottani hírlapíró ma meginter­­vieválta az ősz lelkipásztort, aki a hozzá intézett kérdé­sekre körülbelül a következőképp válaszolt: Hogy a múlt hétfőn és kedden jelen nem lehettem a főrendiház ülésein, annak egyszerűen az az oka, hogy ok­tóber 10-ére a nagy­kaposi gyűlés határozatához képest a domesztikai kérvények tárgyalása végett rendkívüli gyűlést kellett egybehívnom. A gyűlésen okvetetlenül nekem kellett elnökölnöm, mint egyházi elnöknek. De még különben gyöngélkedésem is visszatartott volna az utazástól. Arra a kérdésre, hogy mi a véleménye a recepció és a vallás szabad gyakorlata tárgyában benyújtott tör­vényjavaslatokról, a püspök így válaszolt: Az utóbbit már a múlt szombaton megszavaztam és meggyőződésemhez híven megint csak megszavazom, ha a főrendiházba visszakerül. Sajnálattal értesültem a recepció bukásáról és hazafias kötelességemnek fogom tartani, hogy az utóbbi tárgyalásnál megszavazzam. Téves a lapoknak az a híresztelése, mintha a protestáns főrendek közül egyesek abból az okból távoztak volna el a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényjavaslat tárgyalása után, mert a kultuszminiszter hozzájárult ahhoz, hogy a javas­latban a protestánsok a görög-keletiek után soroztassanak. Sem én, sem társaim ily csekélység miatt nem találtunk okot a neheztelésre és nem is nehezteltünk. Zelenka Pál luteránus püspököt szintén fontos lel­­készi teendők szólították haza. Különben sem gondolta senki, hogy a recepció sorsa egy-két szavazattól legyen függővé téve. Katolikus egyetem. Az esztergomi egyházkerület papsága ez év március havában mozgalmat indított egy katolikus egyetem felállításának érdekében s a többi egy­házkerülethez körlevelet intézett, amelyben azok papságát a létesítendő egyetemi alap javára adakozásra szólítja fel. Esztergomi levelezőnk most azt írja, hogy a mozgalmat a hercegprímás is helyesli. Az egyházkerület vezetősége ennélfogva most újból felszólítja az adakozásra hajlandó­kat, hogy adományaikat küldjék be mielőbb az esztergomi főkáptalanhoz, ahol azokat megőrizik. T A E C A, Juslli Zsiguliidról. — A Pesti Napló eredeti tárcája. ■— Irta: Pekár Gyula. Páris, október 9. Még mindig itt fekszik előttem Mademoiselle Guth Merciernek a rövid cannesi távirata: „Justh est mort ce matin . . Meghalt! Hosszan nézem el ezt a fekete szót: annyi hosszas szenvedés után végre megfogta azt a tegnap még élő­ kedves nevet is, hogy polipmódra sírja ki belőle az életet és el­választhatatlanul tapadjon hozzá örökre! S az a név, mely utolsó levelében már oly fáradtan halt el a tolla végén, de még élt, még keringett a vér betűi­ben, — most az az egy fekete szó mellett lassan sorvad el, merevedik bele a halál mozdulatlanságába. Justh Zsigmond: hiába írom le a nevét sokszor, sokszor, nem mozdul meg a tollam alatt. Olyan mereven vagyon kiterítve ez a tizenhá­rom betű előttem a papiroson, mint ő maga annak a cannesi villának a szobájában, amelybe most olyan verőfényes derűvel árad be a nevető déli napvilág minden­­ boldog illataival. S ahogy innen a mesz­­sze ködös Párisból elnézek abba a rivierai hotelszo­bába , megfogom szegény barátom hideg fehér ke­zét, itt annak a Másik fekete Országnak a rengeteg nagy határfalánál, amely oly magas, hogy nem látni át rajta, még egyszer megnyílnak előttem a miszté­riumok végtelen szemhatárai, amelyekről annyit sze­rettünk volt vele beszélni s amelyeket ez most már tisztán lát... Az ember belebámul a levegőbe és sóváran kérdi: „vájjon hol lehet most ő ?“ Érzem a pillantását odaátról, de a szavát már nem hallom... pedig gondolom, tudom, hogy annyit szeretne mon­dani nékem, élő, de gyarló tudatlannak. — ő, az immár megpihent, meggyógyult utas, aki most kezdi el hosszú vándorlását a lelkek miriád avatarjain, azokon a messze rejtelmes ösvényeken átal, amelyekről még nemrégiben annyit hallott Indiában,tibeti mágus boncok­tól. A beteg ember fatalizmusával tiszta kéz szemeiben szerette ő az industant, s hitt benne: szerette azt a jövendő ezer —mit mondjak?—millió évekre terjedő hosszú lelki egészséget, a Nirvánának azt az örök­fehér színét, amelyet olyan büszkén talált fel a Czóbel Minka költészetében. Tudora én, olyan jól van ő most annak az indus géniusznak a fehér szárnyai alá ölel­­ten! Mennyit mondotta: mért is olyan kegyetlen az a keresztyén halál? Hisz a modern ember sohasem a haláltól, hanem attól a sok fekete posztótól, meg gyertyától fél . . . Mért hozta be a kereszt az antik szerényi búcsú helyébe a fekete ravatalos szomorú­ságot? Hisz az örökké való természetben nincs vég, csak változás. Maya: alakcsere ... És én úgy ér­zem e pillanatban: Justh itt ül mellettem, tiszta kék szemei, derűsen tapadnak rám. — kérdi szokása sze­rint: „mit írsz?“ És mosolyog, amikor látja, hogy róla, az ő . . . haláláról írok. Mosolyog az én gyarló, földi tépelődéseimen. Én zavarba jövök, leteszem a tollat s kérdésre nyílik a szám. Kérdem mint beteg­sége alatt: „hogy vagy?« S aztán valami legyőzhe­tetlen kíváncsisággal teszem hozzá: „mi van odaát, mondd, meg . . .“ Ő csak mosolyog s szájára teszi az ujját, úgy mint betegségében s mintha most is azt mondaná: nem szabad beszélnem. Mi van odaát? Valaminek csak kell lennie, hisz a Puszta könyvében az az ő híres parasztja olyan mély bölcsességet mondja, hogy valahogy csak lesz, sehogy még sose volt... Kíváncsian nézi, mit írok,­­ olyan közelről, hogy pillanatra fe­szélyezve vagyok, s leteszem a tollat. Ő csak mosolyog, hisz ha most csak egy negyed­órára tudna még írni! írna arról a nagy rejtélyről, amelynek a megoldása tán olyan egyszerű! A cannesi szobába azonban most hozzák be a fekete ravatalt s a sok fekete posztót. Szegény bará­tom behunyja a szemét, mintha azt mondaná, „Őh ezen még keresztül kell esnem!“ Ijesztő, fekete gyász­posztóba fullasztott keresztyén halottá kell válnia neki, aki annyira szerette a Nirvána végtelen örök­fehérségét.* Szeptemberben láttam utoljára itt Párisban. Nagy betegen jött már ide paraszt inasával, azzal a „falu ajándékával,“ akiről a Puszta könyvében ír. Nagyon megijedtünk, mikor megláttuk, de még job­ban akkor, midőn földi legjobb barátja, Malonyay Dezső, doktor Grubyhoz, az egész második császár­ság és HL Napoleon magyar származású hírneves orvosához elvitte őt. Gruby megsúgta nekünk, hogy a tüdőt elemésztett tuberkulózis most már a gyomorra és az egyéb szervekre is átterjedt és hogy hiába itten már minden. És az ember csakugyan apadt napról-napra, utóbb már a szobáján is alig tudott végig menni s régi arca mögött mint valami változó árnyékképnél megjelent a facies hippocratica. Ott üldögélt naphosszat a Hotel Burgundy egy szobájá­ban és ott javítgattuk, olvasgattuk vele a Formus kefelenyomatait. Itt és dolgozott reszkető, átlátszó kezeivel az utolsó pillanatig. Keservesen mosolygott, ha otthonról leplezetten vagy leplezetlenül megtámad­ták olyanok, akik nem tudták aspirációit átérteni, főleg azonban azt a kivetni valót találták rajta, hogy „úr!“ — ő, aki egész rövid beteg életén át annyit, annyit dolgozott! Utolsó keserű mosolya azonban kiváltképpen annak az utóbbi években olyan nagynak megtett magyar írónak szólt, aki épp mostanában nem átal- I­lotta rosszakaratból-e, vagy tudatlanságból, vagy Negyvenötödik évfolyam, A reggeli és esti kiadás ku­Sa* külön házhoz vagy postán küldv* Budapesten és a vidéken. Egész évre — — 18 írt — ki« Félévre — — 9 „ — n Negyedévre------ 4 „ 50 ,, Egy hónapra — 1 „ 60 „ Egy szám ára a vidéken: Reggeli kiadás ___ 5 kr* Esti kiadás------— — 4 „ Kiadóhivatal, R„ Finmitk tere, Ferenciek bulit. i reggeli fa esti kiadás együtt, egyszerre küldve Budapesten és a vidéken: Egész évre ... 14 frt — kr. Félévre . . Negyedévre---— 3 ,, GO „ Egy hónapra - 1 20 ,» ügy szám ára Budapesten: Reggeli kiadás_______ 4 kr. Esti kiadás... .. — — 3 „ Szerkesztőség: UI. finatisk tara 3. JUtisnaeum-épülik 283. sz. Budapest, szombat, október 13. 1894. Szilágyi Dezső Pozsonyban. — A Pesti Napló tudósítójának távirata. — Pozsony, október 13. Szilágyi Dezső igazságügyminiszter ma délelőtt tizenegy órakor tartotta beszámoló beszédét a város­háza nagytermében. Az óriás közönség sorában meg­jelent Scalovszky Gyula főispán, gróf Esterházy István, Leh­oczky és Laszy táblai bírák, dr. Dervay Nándor, a pozsonyi szabadelvű párt elnöke, Richter Ede választási elnök, Drexler és Thaller polgár­­mesterek, a jogakadémi tanári kara stb. Drexler polgármester rövid beszéddel üdvözölte a megjelenteket. Indítványára háromtagú küldöttséget küldöttek ki a miniszter meghívására. Szilágyi Dezső miniszter viharos éljenzés közt jelent meg választói körében és Drexler polgármester üdvözlő szavai után beszédéhez fogott. Mindenekelőtt bocsánatot kér, hogy választói közé ilyen későn jött. Ennek az az oka, hogy a munka tartotta vissza azoknak az elveknek érdekében, amelyekben az egész ország szíve együtt érez vele, a díszpolgári oklevél, amelylyel független polgártársai kitüntették, minden körülmény közt nagy megtisztel­tetés reá nézve, de kétszerre jobban esett neki és­­ miniszter­társainak, mert olyan időben történt megválasztása, mikor a támadások közt a kitüntetés újabb erőt, újabb bizalmat öntött beléjük. Nincs lé­lekemelőbb tudat, mint választóival a politikára nézve összeforrottnak tudni magát, amint ezt a polgárság a kitüntetéssel dokumentálta. Azt mondják az egyházpolitikai reformok ellen­zői, hogy a minisztériumnak ezekhez való ragaszko­dása nem egyébb önfentartási ösztönénél. Már­pedig azt eléggé megcáfolja az a körülmény, hogy a refor­mokat az egész ország kívánja. Nem akarja a régi érveket ismételni, csak jelezni kívánja a reformok mostani állását. Választói jól tudják, hogy a reformmunka még nincs befejezve, hiszen a főrendiház a vallás szabad gyakorlatáról és a zsidók recepciójáról szóló javasla­tokat nem fogadta el, de azt is tudhatják, hogy Wekerle Sándor határozottan kijelentette, hogy a javaslatokat fentartja és legsürgősebb feladatának tartja, hogy győzelemre vigye őket. A szónok bizton hiszi, hogy a javaslatok teljes épségben fognak a főrendiházhoz visszakerülni és az izgatottság lecsil­­lapultával mi sem fogja gátolni, hogy a javaslatok érvényesüljenek. A kormány nem az üres jelszavak lidércfénye, hanem a magasztos elvek sarkcsillaga után indul és szilárdul megmarad azon a téren, amelyen a vallás és lelkiismeret szabadságát kikü­zdheti. Azt mondják a reform ellenesei, hogy a reformok megmásítják az 1867-iki alaptörvényeket. Ez alaptalan ráfogás, mert a 67-iki alaptörvény olyan maradandó alkotást hogy azt ilyen befolyásolás meg nem döntheti. Azt is mondják, hogy a reform az egyházakat sérti, holott világos, hogy legfeljebb azoknak a ha­talmi érdekeiről lehet szó. A vallás belső érdekei egyáltalában nem szenvedhetnek a reformok által, mert éppen a hatalmi mozzanatok elestével jobban érvényesülhet a hitélet és az egyházak többet fognak foglalkozhatni a vallással. (Nagy éljenzés.) Felhozták azt a ellenszenvet is, amelyet a nemzetiségek az egyházpolitikai reformok iránt érez­nek. Ez az ellenszenv azonban nincs megokolva, mert a reform felszabadítja nemcsak az egyházi ha­nem a nemzetiségi elzárkózottságot is és lehe­­tővé teszi, hogy a hitrokonok az egyház kebelé­ben szabadon egyesülhetnek. A küzdelem még nincs befejezve. A választók tanúi voltak, hogy szónok mindig mérséklettel munkálkodott és továbbá is igye­kezni fog elsimítani tőle telhetőleg a közélet maga­sabb hullámzását. Abból, hogy az egyházpolitikai javaslatok törvénynyé válnak, két nagy igazság világ­uk ki. Először hogy Magyarországban, úgy mint a többi európai államban az egyházak hívei szóló­ Négy oldal.

Next