Pesti Napló, 1894. október (45. évfolyam, 271-301. szám)

1894-10-06 / 276. szám

276. szám. Budapest, szombat PESTI NAPLÓ, 1894. október 6. képest a Teleki-térnek közel eső parkját tartják fenn a kibővítésre. Az építés költsége 300.000 forint. * Az újpesti hajók közlekedése. A Dunai Gőzhajós Társaság jelentése szerint Újpestnél a kotrómunkálatokkal az újpesti révtorkolatban elkészültek és a helyihajók vasárnap, október 7-dikétől kezdve újra Újpestig és onnan vissza a rendes időben közlekednek. * A főváros népesedése. A fővárosban az elmúlt héten 356 gyermek született, meghaltak 201-en; a születések többlete 155 eset. Az év harmincnyolc hetében 14.051 gyermek született, meghaltak 9399-en, a születések száma tehát eddig 5252 esettel több, mint a halálozásoké. * Adófizetők figyelmébe. A Budapest-vidéki egyenesadó-felszólamlási bizottság ez idei működését október 15-én fogja megkezdeni. Tudomány, irodalom. (*) Ülések az Akadémián. A Magyar Tudományos Akadémia első összes ülése a szünet után, hétfőn október 8-ikán délután 5 órakor lesz az Akadémia nagytermében. Az összes ülésen először jelentést tesznek a különféle pályamunkákról, melyeknek száma körülbelül nyolcvan. Azután a folyóügyeket tárgyalják, melyek közül legfontosabb Fraknói Vilmos előterjesztése a római magyar történelmi intézetről. Nyomban az összes ülés után az első osztály ülésezik, s ez alkalommal Goldzieher Ignác tesz jelentést a X-ik nemzetközi orientalista kongresszusról, melyen az Akadémiát Vámbéry Ármin és Goldzieher Ignác képviselte. Ezután Zichy Antal tesz jelentést gróf Széchenyi István ifjúkori levelezéséről (1809—1819). (*) Honvédségünk. Ezen a cimen Grill udvari könyvkereskedő kiadásában könyv jelent meg a magyar királyi honvédségről. Valósággal honvédtoborzónak mondható, olyan ódás szárnyalással magasztalja benne a szerző a honvédséget, amelynek nemcsak történeti fejlődését tárgyalja vonzóan, érdekesen, hazafias elragadtatástól áthatott hangon, hanem behatóan és kiváló szakértelemmel fejtegeti a honvédség lényegét és szervezetét is. Fáradhatatlanul gyűjtött össze minden adatot és ritka jártasságra valló ügyességgel olyan érdekesen csoportosította a nagy anyagot, hogy munkája szórakoztató olvasmány is. Az ifjúság különösen nemes lelkesedést meríthet belőle a honvédség iránt, amelyet annál nagyobb szeretettel ír le a szerző, minthogy maga is katona. Önkéntesek, fiatal katonatisztek, tiszthelyettesek, katonai pályára készülők és szülők számára, akik gyermekeiket katonának szánták, Neményi Dezső könyve hasznos és élvezetes munka. Mademoiselle Read. — Egy párisi szalon. — Fázis, szeptember 30. .... Úgy délután öt óra felé járhat az idő, — sajátságos szuggesztiv félhomály van a szalonban, csak a dámák ékszerein s az urak kezében levő cilindereken villan meg a hanyatló esti fény, nos és a gomblyukakban lévő becsületrendek szalagjai piroslanak ki a szalonöltözetek egyvelegéből.... Az ablakokon át opálosan szűrődik be az a csodálatos párisi őszi világ, a lentről elfojtott zsongással hallatszik fel a Boulevard St.-Germain zaja, de olyan igen messzinek tetszik most a jelenkori materialista életnek e zúgása — majdnem olyan meszszevalónak, mintha csak a régi rokokó-korbeli társaságokban, a Madame Geoffrin vagy a Mademoiselle de Lespinasse szalonjában volnánk. Olyan messze vagyunk a modern köznapiasság világától . . . Csodálatos miben ez: az emberek szeretik a szép gondolatokat magukért s azon a régi bűbájos francia causerie-nyelven beszélnek, amely olyan örüktszép volt a Nagy Században, a Voltaire és a Diderot szájában. A régi udvariasságnak olyan forradalom előtti parfümje leng át a termen ... a rokokóparfüm ez, melytől e szalonnak a géniusza, az az utolsó gentilhomme-iró Barbey d’Aurevilly úgy szeretett fantasztikus regényeiben megrészegedni. A kandalló mellett egy karosszékben egy idősebb dáma ül hófehér régi divatú frizurával, és úgy veszi ki ott magát mosolygó hallgatagságában, mint valami XVIII. századbeli marquise-arckép ; mellette egy üres szék van, oda sose ül le senki, mióta Barbey d’Aurevilly utoljára felkelt belőle, hogy a temetőbe vigyék ki. Urak és dámák jönnek-mennek, az ember alig tudja megjegyezni magának a neveket, csak mikor a kimenő után tudakozódik, bökken meg valami nagy akadémikus, világhírű név hallatára, vagy bánja titokban, hogy jobban meg nem nézte azt a hölgyet, aki az imént kiment s különben a Theatre Frangaisnak a tagja ... A társalgás halkan folyik, az ötletek sziporkáznak, a régi francia esprit tűzijátéka ez: a mondatok, mint csiszolatos drágakövek ragyognak s keretük az a leírhatatlan bájos előadás, amelyre csak a francia képes. Az öreg dáma helyeslőleg int, csak néha szól közbe, s akkor mindenki elhallgat. Ah, istenem, hisz mikor ő a századnak úgyszólván minden nagy francia emberét ismerte! A régi zongora nyitva van s az ember szinte elcsodálkozik, hogy e régi XVIII. századbeli hangulat közepette a hurok maguktól nem remegnek meg valami rokokó-menüettre. De nem, attól fogva, hogy régente Chopin játszott rajta, most kevesen érintették meg billentyűit... Justh Zsigmond játszott rajta párszor régi magyar palotásokat s a legmisztikusabb dekadens dalköltő, Rollinat, szokta néha a szalont ámulatba ejteni kábító keleti virágillathoz hasonló dalaival, amelyeket a Baudelaire verseihez irt. Most legfeljebb az a gyönyörű elegáns lengyel asszony, Madame Krosnowska érinti meg néha kacagás közben a billentyűket könyökével s ekkor Valaki felügyel. Azt mondom, Valaki... mert ennek a tüzszemü nagy fekete angora-macskának pillantásában valósággal emberi, sőt még tán annál is különösebb erő van: Demonette ez, az elhalt Barbey d’Aurevilly macskája, amely csöndesen ül ura széke mellett s szfinxszerű rejtelmességgel nézi azt a sok jövő-menő piros szalagos urat és selyemsuhogásos dámát. Demonette emberszámba is megy a szalonban, még a legzsugoribb és legszárazabb geológusok is udvariasan beszélnek vele, mint ahogy az ember egy Louis XV. marquise-zal beszélne... De a társalgás lelke, központja az a kedves, szellemes arcú dáma, aki éppen két vitatkozó költő között ül, akik azon évőlnek, hogy mi magasztosabb: a nagy természeti erők, vagy a nagy emberi szenvedélyek festése. — Monsieur Chevé, az a volt fregattkapitány, aki remek költeményeiben olyan kozmogónikus erővel festette az óceáni viharokat, hevesen tartja fel állítását a fiatal Michelet-vel szemben ... A dáma csak azért szól közbe, hogy mind a két művész espritjét a lehető legjobban érvényesíttesse, mert mint Madame Geoffrinnek, úgy neki is az a főtitka, hogy magát sohasem engedielőtérbe ragadtatni, hanem mindig vendégei tehetségeit érvényesítteti . . . Csak súgva mondom meg a nevét, mert e pillanatban épp ránk mosolyog: Mademoiselle Read az, mert hiszen az ő, vagyis az édesanyja szalonjában vagyunk . . .* És tegyük mindjárt hozzá, hogy a Pesti Napló párisi szalonjában, mert hisz e szalon a központja a Pesti Napló párisi munkatársainak. A Mademoiselle Rend varázskeze volt az, mely megnyitotta az olyan nehezen hozzáférhető nagy francia írók dolgozó szobájának az ajtaját a Pesti Napló előtt azoknak a Zoláknak az ajtaját, akik minden uralkodó hercegeknél nagyobb és gazdagabb és gőgösebb urak s igazi feudális visszavonultságban élnek vidéki kastélyaikban, saját külön álomviláguk bevehetetlen bástyái mögé zárkózottan ... Ah Istenem, hisz egy asszonyi kéz annyi mindenre képes, amit egy férfikéz sohasem tudna keresztül vinni! Neki mondunk mindenekelőtt köszönetet... És most vége-hossza nincs a szalonjában a kérdezősködéseknek, a kedves párisi asszonyok, oly naivan érdeklődnek az „álomország“ iránt, melyről sokat nem tudnak, csak azt, hogy nagyon messze van s hogy nagyon daliás, költői és szép nép lakja, amely a világért se beszéli azt a nyelvet, „que ces Allemands . . .“ Pár idősebb akadémikus, kiknek nem tudom e pillanatban megkérdezni a nevét, titokban nagy érdeklődéssel kérdezősködik a jó magyar borok és a „világszép“ magyar asszonyok felől... Csak a tűzszemü, fekete Demonette nem szól semmit, de azért figyelmesen hallgat, és én látom okos szemem, hogy nagy gazdája, az öreg Barbey d’Aurevilly nevében ő is érdeklődik az a messze „álomország“ Magyarország iránt . . .* Nem sorolhatom elő a Mademoiselle Rend szalonjának minden, s olyan híres látogatóját. Csak annyit mondhatok, hogy megfordult itt az utolsó félszázad minden nagy embere, aki csak Párisban járt. A szalon központja haláláig mindig Barbey d’Aurevilly maradt, kinek munkáiból vagy tizenöt kötetet most Mademoiselle Rend rendezett újonan sajtó alá. Édesanyjának legjobb barátnője volt a híres Madame Ackermann, a költőnő. Azt sem kell külön felemlítenem, hogy az a nagynevű, korán elhalt fiatal költő, Charles Read, nem más, mint a Mademoiselle Read bátyja. Az öreg dáma nem mozdult ki, mióta fia temetéséről tizenhét évvel ezelőtt hazajött, s még ma is szereti mondogatni, hogy ez a szalon voltaképp a Charles szalonja s nem az övé, sem a leányáé .... Kik is jártak és járnak hát e szalonba? Csak úgy találomra említek fel pár nevet. Mindenekelőtt a De Gerandok s ezek közt a mi nagynevű és nagyszellemű De Gerando Antoninánk is, a Párisban élő Telekiek, Jósikák stb. Aztán a nagy Viktor Consiverant, a modern provengali troubadour, a híres Mistral, a már említett Bollinat, Justh Zsigmond, az analitikus Malonyay Dezső, a naturalista és okkultista Huysmans, a zongoraművész Theodore Bitter, a második császárság arisztokrata zeneköltője s különben Madame Readnek az unokafivére, báró Paul Raymont,Mademoiselle Rousseil, a híres drámai művésznő, a Musset húga, Madame Lardin de Musset, a szellemes, elegáns Madame Alphonse Daudet, nos és miután asszonyokról van szó, a nagy költő, a szép Mary Robinson, ki különben a Naplónak is munkatársa. E pillanatban ott ül egy sarokban legjobb barátnője, Miss Paget, ez az arisztokratikus eleganciájú, érdekes, magas angol hölgy mellett, ki Vernon Lee néven írja világhírű olasz renaissance-essay-it. Lesz szerencsénk hozzá a Pesti Napló karácsonyi számában. Kit említsek még ? A szalon nagy, alig tudom átfutni szememmel az illusztris társaságot... Ott látom Bodint, a szobrászt, aki oly remekül örökítette meg Balzacot, Baudelairet s Barbeyt, ott vannak a nagy Coppée, Jules Valadon, a festő Adrien Remaile, a fiatal misztikus, a Revue Contemporaine megalapítója; a mi „Alienor“-ünk költője, a brilliáns költő Edmond Haraucourt, az ő érdekes Mefisztó-fejével; Georges Lorin, a „Paris rose“ szerzője; Claude Couturier, a Theodore Bauville tanítványa; Meunier, a híres affiche-művész, a Cheret vetélytársa ; Wedekind, a svájci poéta; Madame Ludovic Barvy, Hayem, az összes Gustave Moreau-képek boldog tulajdonosa, s végül amott egy elegáns úriasszony comtesse de Molénes, kit a „Vie Parisienne“ olvasói bizonyára jól ismernek. E pillanatban egy diabólikusan szép violoncello hang szólal meg. A Paganiniszerűen nyughatatlan, lelkes Gaetano Braga az, a nagy művész, ki most érkezett meg Milánóból. ... A szalonban csend lesz. S a bűbájos akkordok széles szimfóniában olvadnak föl, szállanak el vonója alól. Mindenki figyel, Demonette, a fekete macska azonban a legjobban, tűzszemeiben kimondhatatlan sejtelmek tükröződnek vissza. S a nagy sokadalomban, melynek közepette minden hely el van foglalva, csak a Barbey d’Aurevilly széke üres, azonban olyan sajátságosan üres, mintha a nagy költő romantikus szelleme csak annál jobban itt volna . , , Aminthogy ebben a csodálatos régi szalonban minden költészet, gyöngéd barátság és allegória. Pekár Gyula: Színház és zene. * Lili. Újra megfújták ma este a Népszínházban azt a kedves, pajkos, arra nézve is minden időkre feledhetetlen trombitát, aki csak egyszer hallotta is életében. A Népszínháznak ez idő szerint dédelgetett két kedveltje, Küry Klára és Szirmay Imre kedvéért szedték elő a régi jószágot s nem tehetünk róla, de merész vállalkozás volt, mert a francia vaudeville e remekéhez nem is egy, dehát nagy alakítás emléke fűződik a Népszínházban: Hegyi Aranka Lilije és a megboldogult Tihanyi Miklós Plainchareja. Amilyen lehelletszerűleg finom volt az előbbi, épp oly prototípusa volt a másik a jóízű, természetes kedvességnek. Feledhetetlen két alakítás volt ez, amelylyel mind a két szerep alakítója rávéste nevét a színészhalhatatlanság szétporló márványtáblájára. De eszünkbe sem jut szemrehányást tenni a Népszínház új Lilijének és Plaincharejának, hogy művészi ambíciójuk ennek a két szerepnek az eljátszására sarkalta, sőt ellenkezőleg, jól tudjuk, hogy igazi tehetségek éppen azután a dicsőség után sóvárognak a legszomjasabban, amelyet a színpad egykori kegyeltjei már szürcsöltek. Az ilyen reprise, mint a mai, talán éppen provokálja az összehasonlítást a szerepek egykori és mai személyesítői közt, de nem megyünk bele az összehasonlításba; ebben a tekintetben csak arra az egy megjegyzésre szorítkozunk, hogy nem a Lili és nem a Plainchare szerepe lesz az, amely Küry Klárát és Szirmait feledhetetlenné fogják tenni a késő utódokra nézve. Küry Klára, éppúgy mint Szirmai, minden tudását és minden ambícióját belevitte ma este a sikerért való harcba, amelyből győzedelmesen került is ki mind akettő. Küry kisasszony az első felvonásban egyéniségének sok bájával ruházta fel a serdülő Lilit, de igazán jellemzővé a harmadik felvonásban vált, mikor a nagymama-korba jutott Lilit játszotta s legkedvesebb volt, bodros-szőke parókájával, mint Antonin. Szirmaynak az első két felvonás sikerült a legjobban. Nem igen csinálta meg ugyan az átmenetet az első felvonás együgyű trombitásáról a második felvonás nőhődítő hadnagyára, de a két alakítás külön-külön kerekded egész volt. Kevésbbé sikerült azonban neki a harmadik felvonás vén tábornokát megjátszani; csak a paróka és a maszk volt rajta vén, de ő megmaradt annak a duzzadó erejű, ifjú embernek, aki ő maga. A közönség erősen tapsolta mind a két kedveltjét s a virág-bokréták, amelyeket Küry kisasszony ma este kapott, meglepték szépségükkel az egész közönséget. A virágok közt egy ezüst babérkoszorút is kapott. A vaudeville régi személyesítői közül egyedül Kassai maradt meg s az egyre fiatalodó marquist ma is azzal a páratlan komikummal játszotta, mint régen. Gazsi Mariska kedves volt a komorna szerepében, a többi szereplő Szabó, Báthonyi, Lubinszky, Horváth, Siposné is jók voltak. A ház zsúfolva volt a rendes földszinti proscenium páholyában, nagy örömünkre, ott láttuk a meggyógyult Blaha Lujzát is. (&*■) * A kassai színház. Kassa város törvényhatósága ma rendkívüli közgyűlésben tárgyalta a színház építésének ügyét. Nagy lelkesedéssel elfogadták egy budapesti építőcég tervét és elhatározták, hogy az új színházat a kaszinóval együtt a régi színház helyére építik fel. * Lindan Pál új vígjátéka. Tegnap került először Berlinben színre Lindau Pál új vígjátéka: A rossz gyermekek. Mint levelezőnk írja, az első két felvonás nagyon tetszett, a harmadikban azonban megcsappant az érdeklődés, és bár a negyedik felvonás nem szűkölködik kacagtató jelenetek nélkül, a lehűlt közönség nem melegedett fel újra. A darab tárgya fokozatos variációja az Anzengruber Negyedik parancsolatának. A hősei nagyon szerény viszonyok, sok nélkülözés között felnevelkedett Krőzus gyermekei. Az apa a fiúból könnyűvérű viveurt, leányából nagyvilági nőt akar nevelni, de terve rosszul sikerül. Az erényes fiú teológus lesz és a leány egy vidéki lelkipásztorral vált jegyet. A darab sikerének sokat ártott a nagy reklám, amely megelőzte. * Megrendszabályozott ballettek. Bizonyos, hogy mindezideig egy operaigazgató sem kívánta meg szigorúan a ballettáncosnők szerződtetésénél a keresztlevelet. A kvalifikációt megadta legtöbbször a lábizmok szívóssága, a derék kellő hajlékonysága, a többi a lenge kosztümök és .