Pesti Napló, 1894. november (45. évfolyam, 302-331. szám)
1894-11-11 / 312. szám
S Budapest, vasárnap _____________FESTI NAPLÓ.____________ 1894. november 11. 312. szám szór hallat vészfüttyöt, de megakadályozza a kazánrobbanást. Legaktuálisabb a harmadik ok: a fegyveres kutatások exotikus világrészekben, hogy az európai kultúra gyarmatosítással erősbittessék s az államok hatalmi szférái kiterjedjenek. Ez tényleg összeütközésekre vezetett Afrika és Ázsia különböző zónáin, nehézzé téve a megosztozást. Olaszország Tuniszt soha nem fogja megbocsátni Franciaországnak, se ez Egiptomot Angliának, amely két hatalom legutóbb Marokkó miatt vitázott egymással. Aktuálissá teszi e kérdést a japánkínai háború s a semleges hatalmak esetleges beavatkozása, miáltal az orosz és angol érdekellentét újra dagályossá válhatik. De érdekes s ez adja a kormányelnöki beszéd pointjét, hogy Roseberg lord ily. példálódzatok után egyfelől emlékezteti az új cárt óriás felelősségére, másfelől emelt kézzel fogadást tett, hogy Anglia kormánya soha sem fogja megtűrni a brit becsület és érdekek csorbítását. Ez a konklúzió elég eltökélt, sőt harcias, mit jelentőségben fokoz az, hogy egy angol titkos minisztertanács határozatát teszi átlátszóvá, mely a kínai nagykövetség angol intervenciót kérő lépései s az orosz szibériai hadtestnek Korea felé mozgolódása hírére hozatott, most pedig az angol közvélemény előkészítése céljából, egy pohárköszöntő formájában, mely a békeállapotról szkeptikusan szól, vezettetik a nyilvánosság elé. Bejelenti neki az angol fegyveres intervenciót Kínában, kikéri hozzájárulását és óvja Oroszországot az ellenszegüléstől. Ez a guid-halli beszéd nagy jelentősége. BELFÖLD: A függetlenségi képviselők egyesülése. Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt mai ülésén terjesztette elő Justh Gyula elnök Kossuth Ferenccel az elszakadt elvtársakkal való egyesülés érdekében írt levelét, úgyszintén a függetlenségi párt idevonatkozó jegyzőkönyvét is és azután a következő határozati javaslatot ajánlotta elfogadásra: Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt a közjogi ellenzék egyesülésének nagy horderejét mindenkor átérezte és azt a maga részéről is minden alkalommal megvalósítani igyekezett, miért is őszinte hazafias örömmel, hálás köszönettel fogadja Kossuth Ferencnek a közjogi ellenzék egyesítésére irányuló nemes törekvését. Örömmel veszi a párt tudomásul az országgyűlési függetlenségi pártnak az egyesülésre való hajlandóságát; tudomásul veszi egyúttal a maga részéről is az országos függetlenségi pártnak azon elhatározását, mely szerint az egyesülés végrehajtásának módját minden tagjának szabad elhatározására bízta, és ez alkalomból újólag kimondja, hogy az egyesülést a legmelegebben óhajtja. Miről Kossuth Ferenc hivatkozással a párt elnökéhez intézett két rendbeli megkeresésére elnökileg értesítendő. A határozati javaslatot a párt nagy lelkesedéssel egyhangúlag elfogadta és a határozatról az elnök Kossuth Ferencet távirati úton értesítette. A mai értekezletnek egyéb momentumaiból kiemeljük, hogy Justh Gyula köszönetet mondott a pártnak, a fivére, Justh Zsigmond elhunyta alkalmából kifejezett részvétéért. Bejelentette az elnök, hogy Nagy Gyula belépett a pártkörbe, amit a párt tudomásul vett. Végül megkezdték az 1895-iki költségvetés tárgyalását. Molnár József előadó részletesen ismertette a költségvetést, s ugyanőt megkérték, hogy a hétfőn meginduló budgetvitában a párt álláspontját kifejtse. A párt a költségvetést természetesen még általánosságban sem fogja megszavazni. A Déli Vasút államosítása. A Déli Vasút államosítása dolgában megindult tárgyalásokról a következőket jelentik Bécsből: Ma kezdődtek meg a magyar és az osztrák kormány meghatalmazottjainak tárgyalásai a Déli Vasút képviselőivel. Az alkudozásokat, amelyek előreláthatólag hosszabb ideig fognak tartani, a két állam azért kezdette meg már most, mert azokra az alig kikerülhető nehézségekre való tekintettel, amelyeket az olasz megváltási hányad és ennek a két állam javára történő elszámolása okozhat, az engedély-okmányban provideált megváltás, amely 1896. január 1-jén volna lehetséges, megvalósíthatatlannak tűnt ki, így a vasútnak állami üzembe való átvételére irányuló tárgyalásokra nézve mindegy volt, akár egy évvel előbb, akár későbben kezdik őket, mert hiszen az 1896. évben is ezen az alapon csak új szabad megegyezés volna lehetséges. Mindazonáltal nagy tévedés volna azt hinni, hogy a két kormány, különösen pedig a magyar kormány, a megkezdett tárgyalásoknál a legtávolabbról is arra gondolhatna, hogy a Déli Vasút vonalainak átvételéért e vonalak értékével arányban egyáltalán nem álló árt fizessen. A kormányok csakis a tényleges értéket tekinthetik a viszontszolgáltatás alapjául. Ez a kereskedelmi érték azután teljesen és korlátlanul meg is lesz fizetendő, mivel a Déli Vasút vonalainak ma oly hozadékuk van, amely a tényleges építési költség több mint 510 százalékának felel meg. Az engedélyokmányban kilátásba vett alap azonban elesettnek tekinthető, mivel a Déli Vasút igazgatósága arra bizonyára nem fog reá állni. E szerint csakis az a számítási alap jöhetne tekintetbe, amely a legutóbbi hét év átlagos bevételeit olyképp állapítja meg, hogy e hét év két legrosszabb évét számításon kívül hagyják. E tárgyalások alkalmával mindenesetre szemelőtt tartandó két nehézség: az egyik az ázsió kérdése, a másik az, hogy az az idő, amelyre az elsőbbségi kötvények törlesztése tervezve van, nem esik egybe az engedélyezés időtartamával. Az előbbi nehézséget talán úgy lehet kikerülni, hogy az az évi járadék, amely a két állam részéről fizetendő lesz, arányban biztosíttatnék; az utóbbi pedig akként, hogy az elsőbbségi kötvények törlesztési tervezetét olyképp módosítanák, hogy — és ez természetesen csakis az elsőbbségi kötvények gondnokának hozzájárulásával történhetnek — további húsz évre meghosszabbítanák. A részvényesekre is nagy haszon hárulna, de különben is teljesen kizártnak tekinthető az, hogy a két állam a Déli Vasút részvényeseinek fix járadékot biztosítson. A Budapesti Tudósító szerint csakis arról lehetne szó, hogy a két állam évente fix átalány-összeget fizet, és a továbbra is fennálló Déli Vasút részvénytársaság ezen állami hozzájárulásokból és az olasz évi járadékokból fedezné az elsőbbségi kötvények szelvényeit, a fenmaradó összeget pedig a részvényeseknek osztalékképpen adná ki. A két államnak ezek az évi hozzájárulásai természetesen csak oly keretben mozoghatnak, hogy az állami üzemre deficit ne háruljon belőlük, szociális kérdésnek nevezitek, más szóval azt, ami a nyomorgó emberek sorsában mint, probléma Shakespeare előtt is már’ régen megvolt. Ilyen egy éjszakán mondatta Learrel: ............... Ó ti meztelenek, Szegény nyomorfiak, bár merre vagytok, Az irgalmatlan vész dühében élve, Mi védi meg fedetlen fejetek S a kiaszott testet szellős rongyotokban ny évszak ellen, mint ez ? ! S még hozzá érezteti szegény királylyal: ..................... Ó kevés Gondom volt eddig erre. Fényűzés! Vedd ezt a gyógyszert, tedd ki magadat. S tűrd, amit tűrnek a nyomor fiai! Egy ilyen éjszakán fogantatott Lear király és Shakespeare íróasztalánál hallotta a királynak, a bolondnak, Edgárnak és Kentnek a hangját zendülni, amint egymáshoz szólanak a pusztán — egymás szavába kapván kontrapunktszerűen akár egy fugában. A nagyszerű együtthatásnak e gondolata vezérelhette, midőn a darabnak egynémely terjedelmes szakaszát irta, közte amaz egy-kettőt amelynek kidolgozásában csekély öröme tellett; ilyen maga az egész bevezetés, mely a király elhatározását józan okkal alig képes támogatni — mindezt ő megszokott szuverén egykedvűségében és kíméletlenségében, mint úgyis jelentéktelent, átvette a régi darabból. De nem elégedett meg magával a Learről szóló mondával. Megtoldotta a cselekményt a Glosterról és fiairól szóló históriával, amelyet Sidney Philipnek egykorú könyvéből, Árkádiából vett át. Lear történetébe belefonta az igazieskü herceg sorsát is, aki jó fiát magától elűzi, míg alattomos másik fia szavában bízván — gyalázatba esik és hiszékenységét szeme világával fizeti meg. Shakespearenél minden későbbi munka összefügg az azt megelőzővel, mint láncon gyűrű a gyűrűvel összefügg. Gloster történetében Othello témája ismétlődik és variálódik. Glostert hiszékenységében szellemileg megmérgezi Edmund, épp úgy, mint Othello lelkét megmérgezik Jago hazugságai. Edmund elárulja testvérét, Edgart, hamis leveleket mutatván föl tőle, sebet ejt önmagán, hogy atyjával elhitesse, hogy testvére életére tör; szóval, azt műveli Glosterrel, amit Jago Oterillóval, és szakasztott azzal a poétái fogással él, amelyet egypár századdal később Schiller Räuber-jében Moor Ferenc alkalmaz, hogy öcscsét, Károlyt, atyjuk szemében gyűlöltté tegye. A Räuber tulajdonképpen egyenes utánzata e részben Lear királynak, sőt az atya vaksága is csak kópia. Shakespeare mindezt hátratolja a messzi hajdankorba, az avas pogány idők távolába, megtölti a jámbor kis színművet borzalmakkal, amilyeneket Titusz Andronikusz korabeli ifjú napjai óta végig nem álmodott a lelke és nem riad vissza tőle, hogy Gloster szemét nyílt színen tépesse ki. Izgalom nélkül meg akarja mutatni, hogy mi az élet. „Ilyen az élet sorsa“, mondja magában a darabban is. Mindent főalakja köré gyűjt, a szegény, agg, buta, nagy Lear köré, aki minden porcikájában király, minden porcikájában ember. A darab kezdetén egy rövidke percig épkézláb áll az agg ember, mintha helyén érezné még magát. Akkor aztán elkezd görnyedni. És mentői jobban összeesik, annál több teher nehezedik rá, így jár tévetegen, céltalanul tapogatózva és görnyed hátára nehezedő sorsa alatt, így kezd lelkének világossága is homályosodni, aztán egészen elbontja az őrület. És Shakespeare megragadja az őrületet, megszólaltatván azt három hangon; ad belőle Edgárnak, aki őrült elővigyázatból, ha nem szól az igazán bolondok nyelvén; juttat belőle a Bolondnak, aki őrült professzióból, aki azonban a legigazabb életbölcsességet rejti az esztelenség leple alá; és hagy belőle a királynak, aki megzavarodik Edgárnak bomlott tar Kossuth Ferenc körüljei. — A Pesti Napló tudósitójától. — Arad, november 10. Az aradi nép rokonszenve és szeretete környezte Kossuth Ferencet két napi itt időzése alatt s zajos ovációk zajos lelkesedésével búcsúztak el tőle, aközt utazott el városunkból. Délelőtt tíz órakor érkezett Kossuth Ferenc, a pályaudvarra, és az összesereglett néptömeg lelkesen megéljenezte. Mielőtt a vonatra szállt, Müller Károly, a függetlenségi párt elnöke mondott hozzá búcsúbeszédet, kérve őt, hogy minél gyakrabban látogasson el Arad városába. Aztán a vonat tovarobogott Makó felé és ezren kiáltottak utána: Szerencsés utat! Kossuth Ferenc elutazása előtt megbízta az Arad és Vidéke szerkesztőségét a következő nyilatkozat közzétételére: Jelentse ki, kérem, hogy minden embernek, még a hottentottának is joga van egy vasúti jegyet váltani s bármely országban körutat tenni. És ha valahol Isten hozotttal fogadják, kötelessége azt megköszönni. Aradtól Makóig. Pécska volt az első nagyobb állomás, ahol a vonat megállt. Sok száz polgár várta Kossuth Lajos fiát, akiknek üdvözletére Kossuth Ferenc így válaszolt: Köszönöm, hogy kijöttek ide elibém, mert most éppen azért járok mindenfelé, hogy a magyar népet megismerjem. Azután többekkel beszédbe ereszkedett és reményét fejezte ki, hogyha elérkezik majd a zászlóbontás ideje, a pécskaiak is a függetlenségért küzdők táborához fognak csatlakozni. (Éljenzés.) A haza függetlensége nem zárja ki a király iránti hűséget. Battonyán Böszörményi Mihály köszöntötte, mire Kossuth Ferenc ezeket mondta: Eljöttem, hogy a magyar népet megismerjem. Negyvennégy hosszú évig voltam távol a hazától, mert a fiúi kötelesség atyámnál tartott, aki a a magyar népnek is atyja volt. Midőn a természet törvénye e kötelességet megszüntette, hazajöttem egy más kötelesség teljesítésére s elhárítok minden akadályt, melyet e kötelesség teljesítése elé akarnak gördíteni. Nem jöttem én izgatni, mint némelyek mondják, hanem barát-uralma beszédén s aki igazán megtébolyodott nyomorúságában és gyötrelmeiben. Igazi súlyt Shakespeare az alaphangulat mély komolyságára vetett, ezt mutatja az említett egykedvűség is, amelylyel a régi kész matériát fölvette. A bevezető jelenetek Learben természetesen egészen észszerűtlenek. Csak a mesék országába való, ha elosztja egy király birodalma darabjait a leányai közt olyan szabály szerint, hogy az kapja a legnagyobb darabot, aki arról biztosítja, hogy legjobban szereti; csupán gyermekeszű hallgatókra fog meggyőzően hatni az, hogy az agg Gloster azonnal elhiszi a fiáról szóló gyanús besúgásokat, mikor jól ismeri fia nemes jellemét. Shakespeare szelleme nem az ilyen helyeken nyilatkozik előttünk. Az igazi Shakespeare szólal meg az élet útjairól való képben, amelyet a tébolyba eső Lear kifest. Figyeljünk csak a szóra, amelylyel a király a vak Glosterhez fordul: „Hogy láthatja ember, mint foly a világ, szem nélkül? Nézd füleiddel, lásd mint korholja ama biró az együgyű tolvajt. Köztünk maradjon. Cseréljük el a helyet s pár, nem pár , melyik a biró, melyik a tolvaj ? Láttál-e koldust, kit a gazdag kutyája megugatott? Cboster. Igen, uram. Lear. S hogy a szegény pára elfutott a kutya elől? Ez a tekintély valódi képe. A kutyának is engedelmeskednek, ha hivatalban van.“ Arra aztán következnek vad kitörései, amelyek oda futnak ki, hogy aki büntet, rendszerint gonoszabb a bűnösnél, meg hogy a gazdagok mindig mentek lesznek a büntetéstől. Végül összefoglalja keservét e pár szóban: Születésünkkor sírunk, hogy a bolondok roppant színpadára feljövünk.