Pesti Napló, 1894. november (45. évfolyam, 302-331. szám)

1894-11-11 / 312. szám

S Budapest, vasárnap _____________FESTI NAPLÓ.____________ 1894. november 11. 312. szám szór hallat vészfüttyöt, de megakadályozza a kazánrobbanást. Legaktuálisabb a harmadik ok: a fegyveres kutatások exotikus világrészekben, hogy az euró­pai kultúra gyarmatosítással erősbittessék s az államok hatalmi szférái kiterjedjenek. Ez tényleg összeütközésekre vezetett Afrika és Ázsia kü­lönböző zónáin, nehézzé téve a megosztozást. Olaszország Tuniszt soha nem fogja megbocsátni Franciaországnak, se ez Egiptomot Angliának, amely két hatalom legutóbb Marokkó miatt vitázott egymással. Aktuálissá teszi e kérdést a japán­­kínai háború s a semleges hatalmak esetleges beavatkozása, mi­által az orosz és angol érdek­­ellentét újra dagályossá válhatik. De érdekes s ez adja a kormányelnöki beszéd pointjét, hogy Roseberg lord ily. példálódzatok után egy­felől emlékezteti az új cárt óriás felelősségére, más­felől emelt kézzel fogadást tett, hogy Anglia kormánya soha sem fogja megtűrni a brit be­csület és érdekek csorbítását. Ez a konklúzió elég eltökélt, sőt harcias, mit jelentőségben fokoz az, hogy egy angol titkos minisztertanács hatá­rozatát teszi átlátszóvá, mely a kínai nagykö­vetség angol intervenciót kérő lépései s az orosz szibériai hadtestnek Korea felé mozgolódása hí­rére hozatott, most pedig az angol közvélemény előkészítése céljából, egy pohárköszöntő formájá­ban, mely a békeállapotról szkeptikusan szól, vezettetik a nyilvánosság elé. Bejelenti neki az angol fegyveres interven­ciót Kínában, kikéri hozzájárulását és óvja Oroszországot az ellenszegüléstől. Ez a guid-halli beszéd nagy jelentősége. BELFÖLD: A függetlenségi képviselők egyesülése. Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt mai ülésén ter­jesztette elő Justh Gyula elnök Kossuth Ferenccel az el­szakadt elvtársakkal való egyesülés érdekében írt levelét, úgyszintén a függetlenségi párt idevonatkozó jegyzőköny­vét is és azután a következő határozati javaslatot ajánlotta elfogadásra: Az országgyűlési függetlenségi­ és 48-as párt a közjogi ellenzék egyesülésének nagy hord­­erejét mindenkor átérezte és azt a maga ré­széről is minden alkalommal megvalósítani igyekezett, miért is őszinte hazafias örömmel, hálás köszönettel fogadja Kossuth Ferencnek a közjogi ellenzék egyesítésére irányuló nemes tö­rekvését. Örömmel veszi a párt tudomásul az országgyűlési függetlenségi pártnak az egyesü­lésre való hajlandóságát; tudomásul veszi egyút­tal a maga részéről is az országos független­ségi pártnak azon elhatározását, mely szerint az egyesülés végrehajtásának módját minden tagjának szabad elhatározására bízta, és ez alkalomból újólag kimondja, hogy az egyesülést a legmelegebben óhajtja. Miről Kossuth Ferenc hivatkozással a párt elnökéhez intézett két rendbeli megkeresésére elnökileg értesítendő. A határozati javaslatot a párt nagy lelkesedéssel egyhangúlag elfogadta és a határozatról az elnök Kossuth Ferencet távirati úton értesítette. A mai értekezletnek egyéb momentumaiból kiemel­jük, hogy Justh Gyula köszönetet mondott a pártnak, a fivére, Justh Zsigmond elhunyta alkalmából kifejezett rész­vétéért. Bejelentette az elnök, hogy Nagy Gyula belépett a pártkörbe, amit a párt tudomásul vett. Végül megkezd­ték az 1895-iki költségvetés tárgyalását. Molnár József előadó részletesen ismertette a költségvetést, s ugyanőt megkérték, hogy a hétfőn meginduló budgetvitában a párt álláspontját kifejtse. A párt a költségvetést természetesen még általánosságban sem fogja megszavazni. A Déli Vasút államosítása. A Déli Vasút államosítása dolgában megindult tárgyalásokról a kö­vetkezőket jelentik Bécsből: Ma kezdődtek meg a magyar és az osztrák kormány meghatalmazottjainak tárgyalásai a Déli Vasút képviselőivel. Az alkudozá­sokat, amelyek előreláthatólag hosszabb ideig fognak tartani, a két állam azért kezdette meg már most, mert azokra az alig kikerülhető nehézségekre való tekintettel, amelyeket az olasz megváltási hányad és ennek a két állam javára történő elszámolása okoz­hat, az engedély-okmányban provideált megvál­tás, amely 1896. január 1-jén volna lehetsé­ges, megvalósíthatatlannak tűnt ki, így a vas­útnak állami üzembe való átvételére irányuló tár­gyalásokra nézve mindegy volt, akár egy évvel előbb, akár későbben kezdik őket, mert hiszen az 1896. évben is ezen az alapon csak új szabad megegye­zés volna lehetséges. Mindazonáltal nagy tévedés volna azt hinni, hogy a két kormány, különösen pedig a magyar kormány, a megkezdett tárgyalásoknál a legtávolabbról is arra gon­dolhatna, hogy a Déli Vasút vonalainak átvételéért e vonalak értékével arányban egyáltalán nem álló árt fizessen. A kormányok csakis a tényleges érté­ket tekinthetik a viszontszolgáltatás alapjául. Ez a kereskedelmi érték azután teljesen és korlátlanul meg is lesz fizetendő, mivel a Déli Vasút vonalainak ma oly hozadékuk van, amely a tényleges építési költség több mint 510 százalékának felel meg. Az engedélyokmányban kilátásba vett alap azonban el­esettnek tekinthető, mivel a Déli Vasút igazgatósága arra bizonyára nem fog reá állni. E szerint csakis az a számítási alap jöhetne tekintetbe, amely a leg­utóbbi hét év átlagos bevételeit olyképp állapítja meg, hogy e hét év két legrosszabb évét számításon kívü­l hagyják. E tárgyalások alkalmával mindenesetre szem­­előtt tartandó két nehézség: az egyik az ázsió kér­dése, a másik az, hogy az az idő, amelyre az elsőbb­ségi kötvények törlesztése tervezve van, nem esik egybe az engedélyezés időtartamával. Az előbbi ne­hézséget talán úgy lehet kikerülni, hogy az az évi járadék, amely a két állam részéről fizetendő lesz, arányban biztosíttatnék; az utóbbi pedig akként, hogy az elsőbbségi kötvények törlesztési tervezetét olyképp módosítanák, hogy — és ez természetesen csakis az elsőbb­ségi kötvények gondnokának hozzájárulásával történ­hetnek — további húsz évre meghosszabbítanák. A rész­vényesekre is nagy haszon hárulna, de különben is teljesen kizártnak tekinthető az, hogy a két állam a Déli Vasút részvényeseinek fix járadékot biztosítson. A Budapesti Tudósító szerint csak­is arról lehetne szó, hogy a két állam évente fix átalány-összeget fizet, és a továbbra is fennálló Déli Vasút részvény­­társaság ezen állami hozzájárulásokból és az olasz évi járadékokból fedezné az elsőbbségi kötvények szelvényeit, a fenmaradó összeget pedig a részvénye­seknek osztalékképpen adná ki. A két államnak ezek az évi hozzájárulásai természetesen csak oly keretben mozoghatnak, hogy az állami üzemre deficit ne hárul­jon belőlük, szociális kérdésnek nevezitek, más szóval azt, ami a nyomorgó emberek sorsában mint, probléma Shakes­peare előtt is már’ régen megvolt. Ilyen egy éjszakán mondatta Learrel: ............... Ó ti meztelenek, Szegény nyomorfiak, bár merre vagytok, Az irgalmatlan vész dühében élve, Mi védi meg fedetlen fejetek S a kiaszott testet szellős rongyotokban ny évszak ellen, mint ez ? ! S még hozzá érezteti szegény királylyal: ..................... Ó kevés Gondom volt eddig erre. Fényűzés! Vedd ezt a gyógyszert, tedd ki magadat. S tűrd, amit tűrnek a nyomor fiai! Egy ilyen éjszakán fogantatott Lear király és Shakespeare íróasztalánál hallotta a királynak, a bolondnak, Edgárnak és Kentnek a hangját zendülni, amint egymáshoz szólanak a pusztán — egymás szavába kapván kontrapunktszerűen akár egy fugában. A nagyszerű együtthatásnak e gondolata vezérelhette, midőn a darabnak egynémely terjedelmes szakaszát irta, közte amaz egy-kettőt amelynek kidolgozásában cse­kély öröme tellett; ilyen maga az egész bevezetés, mely a király elhatározását józan okkal alig képes támogatni — mindezt ő megszokott szuverén egy­kedvűségében és kíméletlenségében, mint úgyis jelen­téktelent, átvette a régi darabból. De nem elégedett meg magával a Learről szóló mondával. Megtoldotta a cselekményt a Glosterról és fiairól szóló históriával, amelyet Sidney Philipnek egykorú könyvéből, Árkádiá­ból vett át. Lear törté­netébe belefonta az igazieskü herceg sorsát is, aki jó fiát magától elűzi, míg alattomos másik fia szavá­ban bízván — gyalázatba esik és hiszékenységét szeme világával fizeti meg. Shakespearenél minden későbbi munka össze­függ az azt megelőzővel, mint láncon gyűrű a gyű­rűvel összefügg. Gloster történetében Othello témája ismétlődik és variálódik. Glostert hiszékenységében szellemileg megmérgezi Edmund, épp úgy, mint Othello lelkét megmérgezik Jago hazugságai. Edmund elárulja testvérét, Edgart, hamis leveleket mutatván föl tőle, sebet ejt önmagán, hogy atyjával elhitesse, hogy testvére életére tör; szóval, azt műveli Glosterrel, amit Jago Oterillóval, és szakasztott azzal a poétái fogással él, amelyet egypár századdal később Schiller Räuber-jében Moor Ferenc alkalmaz, hogy öcscsét, Károlyt, atyjuk szemében gyűlöltté tegye. A Räuber tulajdonképpen egyenes utánzata e részben Lear király­nak, sőt az atya vaksága is csak kópia. Shakespeare mindezt hátratolja a messzi hajdan­­korba, az avas pogány idők távolába, megtölti a jámbor kis színművet borzalmakkal, amilyeneket Titusz Andronikusz korabeli ifjú napjai óta végig nem ál­modott a lelke és nem riad vissza tőle, hogy Gloster szemét nyílt színen tépesse ki. Izgalom nélkül meg akarja mutatni, hogy mi az élet. „Ilyen az élet sorsa“, mondja magában a darabban is. Mindent főalakja köré gyűjt, a szegény, agg, buta, nagy Lear köré, aki minden porcikájában ki­rály, minden porcikájában ember. A darab kezdetén egy rövidke percig épkézláb áll az agg ember, mintha helyén érezné még magát. Akkor aztán elkezd gör­nyedni. És mentői jobban összeesik, annál több te­her nehezedik rá, így jár tévetegen, céltalanul tapo­gatózva és görnyed hátára nehezedő sorsa alatt, így kezd lelkének világossága is homályosodni, aztán egészen elbontja az őrület. És Shakespeare megragadja az őrületet, meg­szólaltatván azt három hangon; ad belőle Edgárnak, aki őrült elővigyázatból, ha nem szól az igazán bo­londok nyelvén; juttat belőle a Bolondnak, aki őrült professzióból, aki azonban a legigazabb életbölcsessé­get rejti az esztelenség leple alá; és hagy belőle a királynak, aki megzavarodik Edgárnak bomlott tar­ Kossuth Ferenc körüljei. — A Pesti Napló tudósitójától. — Arad, november 10. Az aradi nép rokonszenve és szeretete környezte Kossuth Ferencet két napi itt időzése alatt s zajos ovációk zajos lelkesedésével búcsúztak el tőle, aközt utazott el városunkból. Délelőtt tíz órakor érkezett Kossuth Ferenc, a pályaudvarra, és az összesereglett néptömeg lelkesen megéljenezte. Mielőtt a vonatra szállt, Müller Károly, a függetlenségi párt elnöke mondott hozzá búcsúbeszédet, kérve őt, hogy minél gyakrabban látogasson el Arad városába. Aztán a vonat tovarobogott Makó felé és ezren ki­áltottak utána: Szerencsés utat! Kossuth Ferenc elutazása előtt megbízta az Arad és Vidéke szerkesztőségét a következő nyilatkozat közzé­tételére: Jelentse ki, kérem, hogy minden embernek, még a hottentottának is joga van egy vasúti jegyet váltani s bármely országban körutat tenni. És ha valahol Isten hozott­tal fogadják, kö­telessége azt megköszönni. Aradtól­ Makóig. Pécska volt az első nagyobb állomás, ahol a vonat megállt. Sok száz polgár várta Kossuth Lajos fiát, akik­nek üdvözletére Kossuth Ferenc így válaszolt: Köszönöm, hogy kijöttek ide elibém, mert most éppen azért járok mindenfelé, hogy a ma­gyar népet megismerjem. Azután többekkel be­szédbe ereszkedett és reményét fejezte ki, hogyha elérkezik majd a zászlóbontás ideje, a pécskaiak is a függetlenségért küzdők táborához fognak csatlakozni. (Éljenzés.) A haza függetlensége nem zárja ki a király iránti hűséget. Battonyán Böszörményi Mihály köszöntötte, mire Kossuth Ferenc ezeket mondta: Eljöttem, hogy a magyar népet megismerjem. Negyvennégy hosszú évig voltam távol a hazától, mert a fiúi kötelesség atyámnál tartott, aki a a magyar népnek is atyja volt. Midőn a termé­szet törvénye e kötelességet megszüntette, haza­jöttem egy más kötelesség teljesítésére s elhárí­tok minden akadályt, melyet e kötelesség telje­sítése elé akarnak gördíteni. Nem jöttem én izgatni, mint némelyek mondják, hanem barát-u­ralma beszédén s aki igazán megtébolyodott nyomo­rúságában és gyötrelmeiben. Igazi súlyt Shakespeare az alaphangulat mély komolyságára vetett, ezt mutatja az említett egy­kedvűség is, amelylyel a régi kész matériát fölvette. A bevezető jelenetek Learben termé­szetesen egészen észszerűtlenek. Csak a mesék országába való, ha elosztja egy király biro­dalma darabjait a leányai közt olyan szabály szerint, hogy az kapja a legnagyobb darabot, aki arról biz­tosítja, hogy legjobban szereti; csupán gyermekeszű hallgatókra fog meggyőzően hatni az, hogy az agg Gloster azonnal elhiszi a fiáról szóló gyanús besúgá­­sokat, mikor jól ismeri fia nemes jellemét. Shakes­peare szelleme nem az ilyen helyeken nyilatkozik előttünk. Az igazi Shakespeare szólal meg az élet útjairól való képben, amelyet a tébolyba eső Lear kifest. Figyeljünk csak a szóra, amelylyel a király a vak Glosterhez fordul: „Hogy láthatja ember, mint foly a világ, szem nél­kül? Nézd füleiddel, lásd mint korholja ama biró az együgyű tolvajt. Köztünk maradjon. Cseréljük el a helyet s pár, nem pár , melyik a biró, melyik a tolvaj ? Láttál-e koldust, kit a gazdag kutyája megugatott? Cboster. Igen, uram. Lear. S hogy a szegény pára elfutott a kutya elől? Ez a tekintély valódi képe. A kutyának is engedelmeskednek, ha hivatalban van.“ Arra aztán következnek vad kitörései, amelyek oda futnak ki, hogy aki büntet, rendszerint gono­szabb a bűnösnél, meg hogy a gazdagok mindig men­tek lesznek a büntetéstől. Végül összefoglalja keser­vét e pár szóban: Születésünkkor sírunk, hogy a bolondok­­ roppant színpadára feljövünk.

Next