Pesti Napló, 1894. november (45. évfolyam, 302-331. szám)
1894-11-18 / 319. szám
A rriocfll ti esti Hadfi« PTjílt. •fjiiprre küldve Badapnla (• t vidéken: K«pp7 évre____14 frt — kr. Félévre ...--------In — n Negyedévre------3 „ 50 „ Egy hónapra — 1 „ 30 „ Egy «tin ára Budapestéi: Reggeli kiadás______. 4 kr. fieri kiadás-------------3 „ Szerkesitőnég: tt. Firwtin Un L Uinsasja-MA 319. sz. Negyvenötödik évfolyam. A reggeli & esti kiadás kfilmnkívül Mznos vagy postán küld?« Budapesten és a vidéken: Egész évre------18 frt — kr. Félévre —. — — 9 „ — „ Kegyedéire — — 4 „ 50 „ Egy hónapra — 1 » 60„ safim firm a vidékei: Reggeli kiadás—-------5 kr. Eeti kiadás---------------4„ Kiadóhivatali R. Fiiwtk Un 4. ti, Lisefrt. ■i. 'Ji—.. a .fffiffi—ki" ■i.'t. ■ ii.1 Budapest, vasárnap, november 18. 1894. PESTI NAPLÓ Hang a Nyugatról. Budapest, november 17. A nyugati hangoknak abban a koncertjében, amely a Pesti Napló révén a magyarországi román kérdésben megszólalt, egy újabb szózatot mutatunk ma be olvasóinknak, Fernand Guyonnak, a Temps politikai szerkesztőjének alábbi nagyérdekű cikkét. A Temps kétségtelenül Franciaországnak legelső és leghiggadtabb ítéletű politikai lapja. Épp ezért valóban megbecsülhetetlen erkölcsi nyereség ránk nézve, hogy kitűnő politikai szerkesztője a román kérdésben olyan állást foglal el, amilyet cikkében kifejt. Sem lapja, sem ő nem ellensége a románoknak, akik iránt — ellenkezőleg — rokonszenvvel viseltetik, és mindazáltal azt tanácsolja nektek, hogy ne bolygassák Erdély és Magyarország százados kapcsolatát, amelyet úgy sem lesznek képesek megbontani, s inti őket, hogy ne gyöngítsék Magyarországgal együtt Romániát, amely sokkal bölcsebben cselekszik, ha nem a szomszéd ország dolgaira, hanem a maga határaira ügyel, arra a bizonyos harmadikra, aki örül, mikor a másik kettő civakodik. A legnagyobb elégtétel érzetével közöljük a kiváló francia publicistának épp oly higgadt, mint mély gondolkozásra valló cikkét. Békesség okáért. A Petit Napló számára írta Fernand Guyon. Páris, november 14. Az engesztelés szándékával akarok itt kifejteni egyetmást a dákóromán liga izgalmas kérdéséről. Azok közé tartozom ugyanis, akik úgy vélekednek, hogy a francia publicistának, midőn erről a fontos kérdésről véleményt nyilvánít, egyesegyedig arra kell törekednie, hogy békítő szellemben hasson. Ezt tűztem ki célomul én is. De nem ringatom magamat illúziókba. Az a nézőpont, amelyre helyezkedem, hogy a dolgokat megítéljem, nem fog kielégíteni mindenkit, és el vagyok készülve a rekriminációkra. Őszinte akarok hát lenni, és mivel az ember, bármit tegyen, bármit mondjon vagy bármit írjon is, örökké ki van téve annak, hogy kifogásolják: mindig arra kell törekednie, hogy ne vethessenek a szemére mást, mint az őszinteségét. Mint már e bevezetésből is kiviláglik, nem szándékozom belebocsátkozni a vitás kérdés mélyébe, s tehát nem is kutatom, ha vájjon a románok részéről hangoztatott szeparatisztikus törekvéseknek erős alapjuk van-e. A kérdés elméleti oldala én előttem egészen közönyös ; én csak a gyakorlati oldalához tartom magamat, mert nem az a célom, hogy a konfliktus okait taglalgassam, hanem hogy rámutassak azokra a következményekre, amelyek belőle eredhetnek. De bármennyire akarok is tartózkodni mindennemű vitatásától azoknak az okoknak, amelyek a dákóromán kérdés fölvetését előidézték, nem hallgathatom el azt az észrevételt, hogy elfogulatlan szempontból tekintve a dolgokat, van egy pont, amelyre nézve semmi kétség sem foroghat fenn: az, hogy Erdély tagadhatatlanul kiegészítő része a Szent István koronájához tartozó birodalomnak. És ha ezt a tényt mindjárt eleve mint megdönthetetlent állítom oda, ezt nem azért teszem, hogy kedvében járjak a mi magyar barátainknak, sem nem azért, hogy kellemetlenséget mondjak Romániának, amelylyel Franciaország rokonszenvez, hanem azért, hogy konstatáljak egy igazságot, amely szemébe szökik mindazoknak, akik a történelmet ismerik. Nyolc század múlt el azóta, hogy Erdély oly szoros kavcsolatban van Magyarországgal, hogy az unió annak a kapcsolatnak csak természetes következménye lehetett. Hogy eredetileg azt a kapcsolatot az erő létesítette, az ma már nem lényeges; a hirtoldás tény, mégpedig olyan, amelyet századok szentesítettek. Hozzá lehet azonfelül még tenni, hogy az az ország, amelynek dicsősége Hunyady János, a fenyegető szlám ellen való harcok közössége által is egybeforrott Magyarországgal, Erdély nem tagadhatja meg azt a dicső múltat, amelyben története egybeolvad Magyarország történetével. De mindezek csak hiábavaló okoskodások s át kell térnünk azokra az érvekre, amelyekre támaszkodom, amidőn azt tanácsolom a románoknak, hogy tegyenek le hadjáratukról. Ezek az érvek az ilyen harc hiábavalóságából vannak merítve, valamint abból a veszedelemből is, amely e harcnak, Európa ügyeinek mostani állása mellett, végeredménye lehet. A hiábavalósága ennek az egész vitának azonnal nyilvánvalóvá lesz, mihelyt szemügyre veszem a publikációknak azt a roppant tömegét, amelyet egész Európában szétszórtak , hogy Európát belevonják ebbe a viszályba. Rögtön eszembe jut róla Lengyelországnak a példája. A harmadik felosztás után, amely utolsó maradványát is eltörölte az egykori királyságnak, honfiúi érzelmektől lelkesített lengyelek megkezdték a tiltakozásnak azt a munkáját, amely csaknem egészen a mai napig folyt. Mi lett az eredménye? A lengyelek végighordozták egész Európán az ő megható keserveiket vagy lángoló tiltakozásaikat, és Európa nem jött indulatba. És vájjon a románok többet remélhetnek-e? Erre a kérdésre csakis tagadóan lehet felelni. Gyermekség lenne azt várni, hogy Európa elfordítsa a figyelmét azoktól a komoly dolgoktól, amelyek foglalkoztatják, és azt vizsgálgassa, hogy mennyiben alaposak a románok által hangoztatott sérelmek egy olyan birtoklásra vonatkozólag, amely fölött századok múltak már el. Semmiképp sem látható tehát, hogy a románok mit nyerhetnének ezekkel a reklamációkkal, de igenis sejteni lehet, hogy mit veszthetnek általuk. Magyarország szabadelvű ország, amelynek lehetetlen hogy kedve teljék a kényszer-rendszabályokban. De nem lehet-e attól tartani, hogy védelmezni akarva magát olyan izgatások ellen, melyeknek a legkomolyabb belügyi hatásuk lehet, végre is eszébe fog jutni, hogy az ország nyugalmának biztosítása céljából redkívüli elhatározásokra szánja magát? Ki gáncsolhatná azért, ha arra határozná el magát, hogy kivételes törvényekkel vessen véget annak a propagandának, amely reá nézve igazi veszedelem? Ily eshetőség, igaz, nem várható, mert a T A R_C A. Egy párisi magyarról. A Pesti Napló számára írta: Francois Coppée. (E tárcacikkely lenyomtatása vagy fordítása törvénybe ütközik. Nem mint egy messze ismeretlen világot, hanem mint régi jóbarátot üdvözlöm az önök hazáját, mely azon kedves napok alatt, amelyeket benne töltöttem, én nekem is szinte igazi hazámmá vált! Beteges vagyok mostanában, derűs napok emléke olyan jól esik ilyenkor az embernek. S mégis, midőn a tollat a kezembe veszem, hogy a Pesti Naplónak, — mely lapnak párisi vállalkozása még bennünket, blazirt párisiakat is meglepett szimpatikus tervével — első novellámat megírjam, nem tehetek róla, nem tudok olyan derűs lenni, mint amilyennek már önök ismernek. Egy valaki jut az eszembe, egy tehetséges fiatal ember,aki a múlt hó elején halt meg a Riviérán s borította gyászba halálával párisi, — merem állítani — nem csekély számú barátait s bámulóit. Igazán szerettem őt, hisz ő volt az, aki által még jobban megszerettem az önök szép hazáját, Magyarországot. Alig tudtunk hinni a hritek, csakugyan elragadta volna a halál kifürkészhetetlen rejtekébe azt a mi magyarunkat, akinek idegenszerűen büszke neve olyan bájos hangzatossággal csengett a mi nyugati fülünkben. Valódi seigneur volt; nemes ember, a szó szoros értelmében: szívben, lélekben, elmében egyaránt, nemcsak születésére nézve. Aki először találkozott vele, úgy kiérezte belőle mindjárt azt a benső hevet, a lüktető élet ama szép rajongását, amelyet mi franciák, akik annyira túlcivilizálódtunk és jóllaktunk már annyi tapasztalattal és modern szkepticizmussal, hogy szeretünk és irigylünk a fiatalabb fajok képviselőitől, mely fajok még annyira tudnak hinni és bízni, mint az erős és szép magyar táj. Justh Zsigmond sokat volt nálunk: Franciaország már olyan, hogy vonzza s aztán szereti magánál megtartani a külföld nemes lelkeit. Civilizációjának és politikájának minden szomorúsága és tévedései dacára tartozik ezzel kipusztíthatatlan lovagias múltjának. Következik ez már a francia vérmérsékletből: a francia szereti megmozgatni a gondolatokat, szereti a villámgyors, kristálytiszta ötleteket, de mindenekfelett szakadatlanul tör a szép és a jó felé. Az emberi gondolat és művészet seigneur-jei, ha állandóan meg nem telepednek Franciaországban, azért szinte akaratuk ellenére mindig vissza-visszatérnek hozzája. Biztos második hazára találnak benne. A Puszta, a Káprázatoc, a Művész-szerelem, A pénz legendája szerzője, hát eljárt hozzánk, szeretett bennünket és mi is szerettük őt. A mi nagy Taineünk — ő is elhalt már — szinte atyai szeretettel viselkedett iránta. Dehát hogy is ne rajongott volna az ember egy olyan lélekért, mely annyira tiszta vola minden szennytől, hazugságtól, egy olyan művészért, íróért, aki ember tudott maradni és mint ember csak azért élt, hogy szeretni tudjon másokat? Én Párisban ismerkedtem meg vele, aztán — fájdalom, csak igen rövid időre — egy utazásom alatt Algírban láttam viszont őt Megvallom, hogy a vele való érintkezés, szavai a legvonzalmasabb érdeklődést ébresztették fel bennem irányában. Ez az ifjú ember, kinek oly átható tiszta szemei valának, maga volt annak a szép magyar földnek a lelke, úgy ahogy én láttam, bámultam azt a földet, ama felejthetetlen rokonszenves fogadtatás közepette, melyben bennünket Magyarországon részesítettek. A Justh lelke emlékeimben hévtelt, költői képeket tárt fel, az ölelkében láttam viszont a ringó búzakalászos végtelen rónaságot, melyen olyan méltóságosan kanyarognak, szélednek el azok a fiatal, tiszta folyamok, mint a Tisza, — az ő lelkében láttam viszont azokat a délibábos, csodás szemhatárokat, távoli könnyed erdőket, amilyeneket csak Magyarországon látni, — azokat az akácfa-erdőket, törékeny lombozatukkal, melyek tavaszi virágzáskor paradicsomi illatot áraszthatnak arra az egész gyönyörű Alföldre. Mikor aztán elolvastam a Pusztát, éreztem, hogy nem csalódtam, hogy ez a lélek s ez a szűzies fiatal rónaság hiven tükröződtek vissza egymásban. Az a melegség és őszinteség, mely annyira jellemvonása vala Justhnak, lüktet át ezen a könyvön s teszi azt emberileg becses művé. A Puszta könyvének elbeszéléseiben, — fájdalom mi franciák csak ezt a művét olvashattuk — csodálatos tiszteletét és kultuszát látom az emberi szenvedésnek és méltóságnak. Szabad Szent Tornyán, ahol a költő született, s amely helyet rövid élete alatt annyira megnemesített magasztos és közlékeny jóságával, mintha minden magyar paraszt egyegy nemes úr volna! De ezenkívül valóban megindulva gondolom el, hogy színházában, amelyet parkjába építtetett, parasztjaival játszatta el, velük érttette meg Shakespeare, Plautusz, Arisztofanész és a mi Moliérünk darabjait. Spirituális és erkölcsi életnek állítani ilyen művészi oltárt egyszerű emberek közé: nem csodálatos dolog ez? És nagyon messziről jöttek el emberek ezekre az előadásokra, lelkesedéssel és érdeklődéssel telve, pedig hát tivornya vagy mulatság nem igen csábíthatta őket Mai számunk huszonnégy oldal.