Pesti Napló, 1894. november (45. évfolyam, 302-331. szám)

1894-11-18 / 319. szám

A rriocfll ti esti Hadfi« PTjílt. •fjiiprre küldve Badapnl­a (• t vidéken: K«pp7 évre____14 frt — kr. Félévre ...--------In — n Negyedévre------3 „ 50 „ Egy hónapra — 1 „ 30 „ Egy «tin ára Budapestéi: Reggeli kiadás______. 4 kr. fieri kiadás-------------3 „ Szerkesitőnég: tt. Firwtin­ Un L Uinsasja-MA 319. sz. Negyvenötödik évfolyam. A reggeli & esti kiadás kfilmn­­kívül Mzn­os vagy postán küld?« Budapesten és a vidéken: Egész évre------18 frt — kr. Félévre —. — — 9 „ — „ Kegyedéire — — 4 „ 50 „ Egy hónapra — 1 » 60„ safim firm a vidékei: Reggeli kiadás—-------5 kr. Eeti kiadás---------------4„ Kiadóhivatali R. Fiiwtk Un 4. ti, L­isefrt. ■i. 'Ji—.. a .fffiffi—ki" ■i.'t. ■ ii.1 Budapest, vasárnap, november 18. 1894. P­ESTI NAPLÓ Hang a Nyugatról. Budapest, november 17. A nyugati hangoknak abban a koncertjében, amely a Pesti Napló révén a magyarországi román kérdésben megszólalt, egy újabb szózatot mutatunk ma be olvasóinknak, Fernand Guyonnak, a Temps politikai szerkesztőjének alábbi nagyérdekű cikkét. A Temps kétségtelenül Franciaországnak legelső és leghiggadtabb ítéletű politikai lapja. Épp ezért való­ban megbecsülhetetlen erkölcsi nyereség ránk nézve, hogy kitűnő politikai szerkesztője a román kérdés­ben olyan állást foglal el, amilyet cikkében kifejt. Sem lapja, sem ő nem ellensége a ro­mánoknak, akik iránt — ellenkezőleg — rokon­­szenvvel viseltetik, és mindazáltal azt tanácsolja nektek, hogy ne bolygassák Erdély és Magyarország százados kapcsolatát, amelyet úgy sem lesznek ké­pesek megbontani, s inti őket, hogy ne gyöngítsék Magyarországgal együtt Romániát, amely sokkal böl­csebben cselekszik, ha nem a szomszéd ország dol­gaira, hanem a maga határaira ügyel, arra a bizo­nyos harmadikra, aki örül, mikor a másik kettő civa­kodik. A legnagyobb elégtétel érzetével közöljük a kiváló francia publicistának épp oly higgadt, mint mély gondolkozásra valló cikkét. Békesség okáért. A Petit Napló számára írta Fernand Guyon. Páris, november 14. Az engesztelés szándékával akarok itt ki­fejteni egyetm­ást a dákóromán liga izgalmas kérdéséről. Azok közé tartozom ugyanis, akik úgy vélekednek, hogy a francia publicistának, midőn erről a fontos kérdésről véleményt nyilvá­nít, egyesegyedig arra kell törekednie, hogy bé­kítő szellemben hasson. Ezt tűztem ki célomul én is. De nem ringatom magamat illúziókba. Az a nézőpont, amelyre helyezkedem, hogy a dol­gokat megítéljem, nem fog kielégíteni mindenkit, és el vagyok készülve a rekriminációkra. Őszinte akarok hát lenni, és mivel az ember, bármit te­gyen, bármit mondjon vagy bármit írjon is, örökké ki van téve annak, hogy kifogásolják: mindig arra kell törekednie, hogy ne vethesse­nek a szemére mást, mint az őszinteségét. Mint már e bevezetésből is kiviláglik, nem szándékozom belebocsátkozni a vitás kérdés mé­lyébe, s tehát nem is kutatom, ha vájjon a ro­mánok részéről hangoztatott szeparatisztikus tö­rekvéseknek erős alapjuk van-e. A kérdés elméleti oldala én előttem egészen közönyös ; én csak a gya­korlati oldalához tartom magamat, mert nem az a célom, hogy a konfliktus okait taglalgassam, ha­nem hogy rámutassak azokra a következmé­nyekre, amelyek belőle eredhetnek. De bármennyire akarok is tartózkodni min­dennemű vitatásától azoknak az okoknak, ame­lyek a dákóromán kérdés fölvetését előidézték, nem hallgathatom el azt az észrevételt, hogy elfogulatlan szempontból tekintve a dolgokat, van egy pont, amelyre nézve semmi kétség sem foroghat fenn: az, hogy Erdély tagadhatatlanul kiegészítő része a Szent István koronájához tar­tozó birodalomnak. És ha ezt a tényt mindjárt eleve mint megdönthetetlent állítom oda, ezt nem azért teszem, hogy kedvében járjak a mi magyar barátainknak, sem nem azért, hogy kel­lemetlenséget mondjak Romániának, amelylyel Franciaország rokonszenvez,­ hanem azért, hogy konstatáljak egy igazságot, amely szemébe szökik mindazoknak, akik a történelmet is­merik. Nyolc század múlt el azóta, hogy Erdély oly szoros ka­v­csolatban van Magyar­­országgal, hogy az unió annak a kapcsolatnak csak természetes következménye lehetett. Hogy eredetileg azt a kapcsolatot az erő létesítette, az ma már nem lényeges; a hirtoldás tény, még­pedig olyan, amelyet századok szentesítettek. Hozzá lehet azonfelül még tenni, hogy az az ország, amelynek dicsősége Hunyady János, a fenyegető szlám­ ellen való harcok közössége által is egybeforrott Magyarországgal, Erdély nem ta­gadhatja meg azt a dicső múltat, amelyben tör­ténete egybeolvad Magyarország történetével. De mindezek csak hiábavaló okoskodások s át kell térnünk azokra az érvekre, amelyekre támaszkodom, amidőn azt tanácsolom a románok­nak, hogy tegyenek le hadjáratukról. Ezek az érvek az ilyen harc hiábavalósá­gából vannak merítve, valamint abból a vesze­delemből is, amely e harcnak, Európa ügyeinek mostani állása mellett, végeredménye lehet. A hiábavalósága ennek az egész vitának azonnal nyilvánvalóvá lesz, mihelyt szem­ügyre veszem a publikációknak azt a rop­pant tömegét, amelyet egész Európában szét­szórtak , hogy Európát belevonják ebbe a viszályba. Rögtön eszembe jut róla Len­gyelországnak a példája. A harmadik felosz­tás után, amely utolsó maradványát is eltörölte az egykori királyságnak, honfiúi érzelmektől lel­kesített lengyelek megkezdték a tiltakozásnak azt a munkáját, amely csaknem egészen a mai napig folyt. Mi lett az eredménye? A lengyelek végighordozták egész Európán az ő megható ke­serveiket vagy lángoló tiltakozásaikat, és Európa nem jött indulatba. És vájjon a románok többet remélhetnek-e? Erre a kérdésre csakis tagadóan lehet felelni. Gyermekség lenne azt várni, hogy Európa elfordítsa a figyelmét azoktól a komoly dolgoktól, amelyek foglalkoztatják, és azt vizs­­gálgassa, hogy mennyiben alaposak a románok által hangoztatott sérelmek egy olyan birtoklásra vonatkozólag, amely fölött századok múltak már el. Semmiképp sem látható tehát, hogy a ro­mánok mit nyerhetnének ezekkel a reklamációk­kal, de igenis sejteni lehet, hogy mit veszthet­nek általuk. Magyarország szabadelvű ország, amelynek lehetetlen hogy kedve teljék a kényszer-rend­szabályokban. De nem lehet-e attól tartani, hogy védelmezni akarva magát olyan izgatások ellen, melyeknek a legkomolyabb belügyi hatásuk le­het, végre is eszébe fog jutni, hogy az ország nyugalmának biztosítása céljából redkívüli el­határozásokra szánja magát? Ki gáncsolhatná azért, ha arra határozná el magát, hogy kivé­teles törvényekkel vessen véget annak a propa­gandának, amely reá nézve igazi veszedelem? Ily eshetőség, igaz, nem várható, mert a T A R_C A. Egy párisi magyarról. A Pesti Napló számára írta: Francois Coppée. (E tárcacikkely lenyomtatása vagy fordítása törvénybe ütközik.­ Nem mint egy messze ismeretlen világot, ha­nem mint régi jóbarátot üdvözlöm az önök hazáját, mely azon kedves napok alatt, amelyeket benne töl­töttem, én nekem is szinte igazi hazámmá vált! Beteges vagyok mostanában, derűs napok emléke olyan jól esik ilyenkor az embernek. S mégis, midőn a tollat a kezembe veszem, hogy a Pesti Napló­nak, — mely lapnak párisi vál­lalkozása még bennünket, blazirt párisiakat is meg­lepett szimpatikus tervével — első novellámat meg­­­­írjam, nem tehetek róla, nem tudok olyan derűs lenni, mint amilyennek már önök ismernek. Egy valaki jut az eszembe, egy tehetséges fiatal ember,aki a múlt hó elején halt meg a Riviérán s borította gyászba halálával párisi, — merem állítani — nem csekély számú barátait s bámulóit. Igazán szerettem őt, hisz ő volt az, aki által még jobban megszerettem az önök szép hazáját, Magyarországot. Alig tudtunk hinni a hritek, csakugyan elra­gadta volna a halál kifürkészhetetlen rejtekébe azt a mi magyarunkat, akinek idegenszerűen büszke neve olyan bájos h­angzatossággal csengett a mi nyugati fülünkben. Valódi seigneur volt; nemes ember, a szó szoros értelmében: szívben, lélekben, elmében egyaránt, nemcsak születésére nézve. Aki először találkozott vele, úgy kiérezte belőle mindjárt azt a benső hevet, a lüktető élet ama szép rajongá­sát, amelyet mi franciák, akik annyira túlcivilizálód­­tu­nk és jóllaktunk már annyi tapasztalattal és mo­dern szkepticizmussal, h­ogy szeretünk és irigylünk a fiatalabb fajok képviselőitől, mely fajok még annyira tudnak hinni és bízni, mint az erős és szép ma­gyar táj. Justh Zsigmond sokat volt nálunk: Franciaor­szág már olyan, hogy vonzza s aztán szereti magá­nál megtartani a külföld nemes lelkeit. Civilizációjá­nak és politikájának minden szomorúsága és tévedé­sei dacára tartozik ezzel kipusztíthatatlan lovagias múltjának. Következik ez már a francia vérmérsék­letből: a francia szereti megmozgatni a gondolatokat, szereti a villámgyors, kristálytiszta ötleteket,­­ de mindenekfelett szakadatlanul tör a szép és a jó felé. Az emberi gondolat és művészet seigneur-jei, ha állandóan meg nem telepednek Franciaországban, azért szinte akaratuk ellenére mindig vissza-vissza­­térnek hozzája. Biztos második hazára találnak benne. A Puszta, a Káprázato­c, a Művész-szerelem, A pénz legendája szerzője, hát eljárt hozzánk, szeretett bennünket és mi is szerettük őt. A mi nagy Taine­­ünk — ő is elhalt már — szinte atyai szeretettel viselkedett iránta. Dehát hogy is ne rajongott volna az ember egy olyan lélekért, mely annyira tiszta vola minden szennytől, hazugságtól, egy olyan mű­vészért, íróért, aki ember tudott maradni és mint ember csak azért élt, hogy szeretni tudjon másokat? Én Párisban ismerkedtem meg vele, aztán — fájda­lom, csak igen rövid időre — egy utazásom alatt Algírban láttam viszont őt Megvallom, hogy a vele való érintkezés, szavai a legvonzalmasabb érdeklődést ébresztették fel bennem irányában. Ez az ifjú ember, kinek oly átható tiszta szemei valának, maga volt annak a szép magyar földnek a lelke, úgy ahogy én láttam, bámultam azt a földet, ama felejthetetlen ro­konszenves fogadtatás közepette, melyben bennünket Magyarországon részesítettek. A Justh lelke emlékeim­ben hévtelt, költői képeket tárt fel, az ölelkében láttam viszont a ringó búzakalászos végtelen rónaságot, me­lyen olyan méltóságosan kanyarognak, szélednek el azok a fiatal, tiszta folyamok, mint a Tisza, — az ő lelkében láttam viszont azokat a délibábos, csodás szemhatárokat, távoli könnyed erdőket, amilyeneket csak Magyarországon látni, — azokat az akácfa-er­dőket, törékeny lombozatukkal, melyek tavaszi vi­rágzáskor paradicsomi illatot áraszthatnak arra az egész gyönyörű Alföldre. Mikor aztán elolvastam a Pusztá­t, éreztem, hogy nem csalódtam, hogy ez a lélek s ez a szűzies fiatal rónaság hiven tükröződtek vissza egymásban. Az a melegség és őszinteség, mely annyira jellemvo­nása vala Justhnak, lüktet át ezen a könyvön s teszi azt emberileg becses mű­vé. A Puszta könyvének elbeszéléseiben, — fáj­dalom mi franciák csak ezt a művét olvashattuk — csodálatos tiszteletét és kultuszát látom az emberi szenvedésnek és méltóságnak. Szabad­ Szent Tornyán, ahol a költő született, s amely helyet rövid élete alatt annyira megnemesített magasztos és köz­lékeny jóságával, mintha minden magyar paraszt egy­­egy nemes úr volna! De ezenkívül valóban megin­dulva gondolom el, hogy színházában, amelyet park­jába építtetett, parasztjaival játszatta el, velük érttette m­eg Shakespeare, Plautusz, Arisztofanész és a mi Moliérünk darabjait. Spirituális és erkölcsi életnek állítani ilyen művészi oltárt egyszerű embe­rek közé: nem csodálatos dolog ez? És nagyon messziről jöttek el emberek ezekre az előadásokra, lelkesedéssel és érdeklődéssel telve,­­ pedig hát tivornya vagy mulatság nem igen csábíthatta őket Mai számunk huszonnégy oldal.

Next