Pesti Napló, 1894. november (45. évfolyam, 302-331. szám)

1894-11-18 / 319. szám

S Budapest, vasárnap ______________PESTI NAPLÓ, 1894. november 18. 319. szám. mrnummmmmm i. ... .......... i i . , magyar kormány nem határozná el magát egy­könnyen arra, hogy szakítson a maga szabad­elvű irányzatával. De szükséges feltüntetni en­nek a körülménynek a lehetőségét. Van azon­ban egy másik, sokkal komolyabb mozzanat is, amely az én felfogásom szerint óva kell hogy intse a románokat, hogy ne folytassák a dol­gukat : az, hogy az ilyen viszály egyiránt gyön­gítheti Romániát épp úgy, mint Magyarorszá­got.Az ilyen harcokban az ellenfelek kimerítik egymást, még­pedig egy harmadiknak a javára, aki figyelemmel kíséri mindezeket a meghason­­lásokat. És ez a veszedelem ! Gondolkozzék csak Románia egy kicsit, és akkor nem Magyarországra fog tekinteni, ha­nem a saját határaira. Ezek a belső harcok eszembe juttatnak egy történelmi tényt, melynek az idézésével befe­jezem elmefuttatásomat. Macedóniai Fülöp fegy­verkezett, folyvást fegyverkezett Görögország ellen, amely gondtalanul, csacsogva élte tovább napjait. A görög polgárok, szemet hunyva a veszedelem előtt, haszontalanságokkal foglalkoz­tak. Mi a legújabb botrány? kérdezgették egy­mástól. Mi újság ma? ezt tudakolták, egy­mást megszólítva. Tudjuk, hogy minő feleletet adott Demosztenész ezekre a léha kérdésekre. — Az az újság, mondá, — hogy Fülöp Athén kapui előtt áll. Aki megérti, vegye hasznát. ORSZÁGGYŰLÉS Budapest, november 17. Nem minden akadékoskodás nélkül indult meg ma a kisebb tárcák költségvetésének tárgyalása. Tetszett ugyanis Ugron Gábornak és Horánszky Nándornak, hogy miután gróf Andrássy Gyula az általános vita váratlanul gyors befejezéséről még nem értesülve, nem jött haza, ebből az okból az egész tanácskozás elhalasztását kérték. A szélsőbal és a nemzeti párt nagy kedvteléssel kapta fel ezt az ideát, de a többség résen volt s a miniszterelnök tájékoz­tató megjegyzései után gondoskodott róla, hogy a törvényhozás idejéből ok nélkül ez az egy nap se veszszen kárba. Iyenformán megkezdték és ebben az egy ülés­ben szerencsésen be is fejezték a kisebb tárcák költ­ségvetésének tárgyalását. Maga a vita jóformán csak három nagyobb tétel körül forgott: az udvartartás, a rendelkezési alap és a közigazgatási bíróságok közül. Az elsőnél Bánó Józsefen és Pázmándy Dénesen kívül, akik minden esztendőben megragadják ezt az alkalmat, az idén Ugrón Gábor és gróf Apponyi Albert is felszólaltak. Ugrón természetesen a teljesen külön­választott magyar udvarlás mellett kardoskodott, míg Apponyi a küszöbön levő millennium ötletéből sür­gette a magyar udvartartásnak olyan rendezését, hogy az akkor hozzánk látogató külföldi hatalmassá­gok az önálló Magyarország impresszióját nyerhessék. Mind a ketten megtalálták a választ Wekerle minisz­terelnök kijelentéseiben, amelyek arra emlékeztettek, hogy az udvartartás tekintetében a tavaly publikált királyi kézirattal már megtörtént az első fontos lé­pés és ha a kormány a további rendezés során nem is fogja elérni a függetlenségi párt ideálját, amire nem is törekszik, mert a teljes különválasztás poli­tikai hiba és veszedelen volna, eredményeket máris fel tud mutatni és legutóbb is. Sándor szerb király látogatása alkalmával minden elfogulatlan ember láthatta, hogy a fogadtatás külső formáiban is kife­jezésre jutott Magyarország államiságának eszméje. A rendelkezési alap kérdésében az idén új momentum vegyült a vitába. Az ellenzék ugyan az idén sem szavazta meg, de új megokolást talált. Azt mondotta ugyanis, hogy a rendelkezési alap­­ kevés. Ezt a meglepő álláspontot pedig azzal okolták meg, hogy amikor a nemzetiségi izgatásokat két forrásból is élesztik, helyén volna, ha a magyar kormány is gondoskodnék az ellenakció nagyobb támogatásáról. És az ellenzék azt is hangoztatta, hogy ilyen célokra még nagyobb összeget is hajlandó volna megszavazni a rendelkezési alapnak. Szólt pedig ilyen szellemben Lukács Gyula és Ugron Gábor. A közigazgatási bíróságok költségeinél volta­képpen csak az álláspontok jelzése céljából volt néhány felszólalás. A nemzeti párt szónoka meg­szavazta a költségeket, de megjegyezte, hogy ez ne prejudikáljon a javaslattal szemben kö­vetendő magatartásának, Szederkényi Nándor és Ugron Gábor pedig a költségeket is megtagadták, mert a javaslat tárgyalása előtt korainak vélik a költségek megszavazását. A miniszterelnök röviden reflektált ezekre a felszólalásokra és konstatálta egyfelől, hogy a költségek megszavazása minek sem prejudikál, másfelől pedig, hogy maga a javaslat le­hetőleg mindjárt a budget-vita befejezése után napi­rendre kerül. Egyébként a Ház az összes tételeket változat­lanul fogadta el s letárgyalván a kisebb tárcák költ­ségvetését, a hétfői ülésben áttér a belügyi tárcára. Az ülés végén Várady Károly meginterpellálta a belügyminisztert a budapesti államrendőrségnek egyes polgárokkal szemben elkövetett visszaélése tárgyában. Az interpelláció a Pesti Napló szerkesz­­sége előtt történt tüntetésekre vonatkozik, amelyeknél a rendőrség — az interpelláló szerint — törvénytelenül járt el. A belügyminiszter nem volt jelen a mai ülésben és így nem is válaszolhatott. Kétségtelenül meg fogja adni a szükséges választ. Addig is csak helyreigazítjuk Várady képviselő úrnak azt a tévedését, mintha a főrendiház előtt történt tüntetések alkalmával a rendőrség nem tartotta volna szükségesnek a kivo­nulást. Meglehetősen rosszul emlékezik a képviselő úr. A rendőrség az első napon is mindjárt a Múzeum elé sietett, másnap pedig annyi rendőr vigyázott a méltóságos főrendekre, hogy még az érdeklődő mág­­násifjak is alig juthattak a Múzeumba. Pedig nekik ott öröklött helyük lesz és nem is akartak tün­tetni, tenitisztelet lesz. E miatt az ülés az­nap délelőtt 11 óra­kor kezdődik. — A Ház hódolatteljes tiszteletének jegyző­könyvében ad kifejezést. Miután a napirend szerint letárgyalták a gazdasági bizottság jelentését, következett a költségvetés, illetve a kisebb tárcák költségvetésének. Az elnök bejelenti, hogy gróf Andrássy Gyula az ő felsége személye körüli miniszter akadályozva van a megjelenésben és azért tárcáját a miniszterelnök fogja képviselni. Ugron Gábor megjegyzi, hogy az elnöki bejelentést nem veheti tudomásul. Az ő felsége személye körüli mi­niszternek kötelessége itt lennie, amikor tárcáját tárgyal­ják. A miniszteri állás felelősséggel jár s ez leginkább a budgetvitánál érvényesíthető, helyettesekkel tehát a par­lament be nem érheti. Kéri a házat, halaszsza el az ő felsége személye körüli minisztérium költségvetését a leg­közelebbi ülésre; hadd jöjjön a miniszter Bécsből Buda­pestre, elég gyorsan szokták megtenni a miniszterek úgyis ezt az utat akkor­, amikor Budapestről Bécsbe valami instanciával mennek. Horánszky Nándor is a tárgyalás elhalasztása mellett van. Minden miniszternek a saját tárcáját kell képviselnie. Az 1848-iki törvények rendelkezéseivel ellen­tétben áll az, hogy a kormány feje képviselje minden egyes tárcánál a politikát, mert akkor a felelősség nem az egyes minisztereket, hanem a kormányelnököt érin­tené minden alkalommal. (Helyeslés a bal- és szélsőbal­oldalon.) Wekerle Sándor miniszterelnök hangsúlyozza, hogy itt egyszerűen a számtételek megajánlásáról van szó. Az általános budget vita tegnapi gyors befejezése után nem lehetett úgy intézkedni, hogy az ő felsége személye kö­rüli miniszter mára már itt legyen. Távolmaradása tehát nem jelent tiszteletlenséget a parlament iránt, mert amióta Andrássy Gyula miniszter, és Budapesten volt, egyetlen egy ülést sem mulasztott el. Szóló miniszterelnöki minősé­gében jogosítva van őt minden előleges bejelentés nélkül is képviselni, de éppen a Ház iránti tiszteletből kérte fel az elnököt, hogy e körülményt felemlítse. Kéri a Házat, hogy a felség körüli minisztérium költségvetését ma tár­gyalja. (Helyeslés jobbfelől.) A Ház többsége a tárca tárgyalása mellett határoz. A magyar udvartartás. A királyi udvartartás tételénél Bánó József szóba hozza a magyar udvartartás kérdését. Meg van győ­ződve, hogy amint a kormány eloszlatta a korona aggá­lyait az egyházpolitikai javaslatok tekintetében, épp egy keresztü­lvihetné a magyar udvartartást is, ha komolyan törekednék megvalósítására. A miniszterelnök több ízben megígérte a kérdés rendezését, amelyet szükségesnek tar­tott maga a szabadelvű párt is, s még sincs magyar udvartartásunk. Egy önérzetes nemzetre nézve ennél elszomorítóbb dolog nincsen. A legkisebb államoknak is, amelyek csak most keletkeztek, van nemzeti udvartartásuk és mikor Romániában a Hohenzollern fejedelem trónra lépett, a románok megtiltották, hogy egyetlen német embert is hozzanak az országba. A millenium idején különállásunkat dokumentálnunk kell az idesereglő idegenek és talán feje­delmek előtt, nem járná tehát, hogy ha majd a magyar király ünnepségeket fog rendezni, idegen udvarmester legyen mellette. Inkább ne legyen semmi az egész millenniumból, semhogy ily megalázó helyzetbe jussunk. 27 év óta 120 milliót köl­töttünk az udvartartásra, elvárhatjuk tehát már azért is, hogy legyen valahára magyar udvartartásunk. Határozottan felszólítja a miniszterelnököt, mondja meg, hogyan áll ez a kérdés, s mikorra lehet megvalósítását remélni. Ne ámitsa tovább is ígéretekkel . . . Wekerle Sándor miniszterelnök: Kikérem magam­nak az ilyen inzultusokat. (Nagy mozgás jobbfelől.) Bánó József: Mert a türelemből már kifogytunk. Wekerle Sándor miniszterelnök: Mi is kifogytunk a türelemből az ilyen inzultusokkal szemben. Bánó József: A második, amire kérem, hogy ne méltóztassék azon argumentumot használni, hogy a feje­delem aggályait nem lehet eloszlatni. Wekerle Sándor miniszterelnök: Nem használtam soha, ez rátogás! Bánó József: Különben a tételt elfogadom. (Helyes­lés balfelől.) Pázmándy Dénes utal arra, hogy a magyar udvar­tartás szükségét érezte a­ miniszterelnök is, különben nem ígérte volna meg a magyar udvartartást. Egyben kifogá­solja, hogy gróf Kálnoky a császári ház miniszterének adja ki magát, amit a mi alkotmányunk nem ismer. Ki­fogásolja, hogy a magyar gárdakapitány, aki zászlósúr is és főrendiházi tag, Hohenlohe főudvarmester fönhatósága alatt áll. Ez nem járja, valamint az sem, hogy a magyar gárda a közös hadügyminiszter alatt áll, holott magyar alapítványokból áll fönn, melyek jelenlegi állapotáról szintén nem lehet tudni. Az exterritoriális jogból nem esik ránk semmi, mert ha például beperli a magyar birtokos Koburg herceget, akkor Ausztriában és Ausztria törvényei szerint, németül ítélnek ügyében. (Ellenmondás jobbfelől.) Bocsánatot kérek, ez igy van, én pöröltem Kóburg herce­get, hát tudom. Az egész udvar, a zsandároktól kezdve a szolgákig mind osztrák és csak elvétve akadunk magyar emberre. Az öltisletben is mindenütt az osztrák birodalom szimbóluma jut kifejezésre. Ily körülmények közt a magyar udvartartás sürgős rendezésére hívja fel a miniszterelnököt. A miniszterelnök megmutatta, hogy van energiája, szenteljen ebből az energiából csak egy részt erre a kérdésre is és bizonyára akkor meg lesz oldva. Pártja nevében kijelenti, hogyha a jövő költségvetésben nem látná nyomát a magyar udvartartás keresztülvitele iránti szándéknak, bár fájó szívvel, kénytelen volna az udvartartás költségeit megta­gadni. Megnyugtató választ kér tehát a miniszterelnöktől. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Ugron Gábor is hozzászólni akar a kérdéshez, de előbb bevárja a miniszterelnök nyilatkozatait. Wekerle Sándor miniszterelnök: Tisztelt Ház! A tisztelt képviselő urak olyan felvilágosításokat kérnek, amelyeket én ezen Házban már többszörösen, a legtü­zete­­sebben és legutóbb . . . Holtsy Pál: ígéretek alakjában, melyek soha sem teljesíttetnek! Wekerle Sándor: Amit ígértem, azt be is váltót mert Szent-Tornyán, ahol a korcsmárosok többnyire megbuknak, csak vizet, és meglehetős rossz falusi vizet isznak az emberek. Milyen biztató és vigasztaló (egyszersmind azonban a halál által szomorú is) az a tény, hogy egy jó és magasztoslelkű ember mennyit tehet az egész környékért. A munka és a hit országában akad egy ember, akit mindenki sze­ret, aki mindenkinek a bizalmát bírja, aki ismeri a szegények nyomorát és aki nemcsak munkát ad azoknak, akiknek nincsen, hanem megnyugtatja, ne­veli őket és a legmagasabb költők szellemével is­merteti meg az ő egyenes, egyszerű lelküket. Egy nagyszivű és nagy szellemű asszony, ki jobban ismerte nálamnál Justh Zsigmondot, mesélte egyszer nekem, hogy egy öreg parasztasszony, a Puszta szerzőjéről szólva, e megható szavakra fa­kadt: „Ő a mi jó csillagunk.“ Íme a csillagnak, bár élő elevenen éljen is annyi emlékezetben, most im­már kialudt a fénye. Hallám, hogy Cannesba ment meghalni. Tudta, hogy ki van jelölve a végre és bölcs szilárdsággal készült a halálra. Pedig bizonyára szerette az életet, szeretnie kellett, hisz fiatal volt. Mikor megtud­tam, hogy ez a jó és nemes költői szív meg­szűnt dobogni, összefacsarodott a szívem: fo­gadják itt az én távoli emlékezésemet egy a mű­vészetben és erkölcsi lelkiismeretben egyaránt igaz testvéremről, kit Magyarország sohasem becsülhet meg eléggé. Hazája egy példának állítható nagylelkűséül em­bert és egy magyar érzésű író­művészt veszít el benne. Minket, messze külföldieket gyakran megkap­tak gondolatai, tervei. E terveket, fájdalom, nem mind valósíthatta meg, egy részükkel azonban, értesü­lésem szerint, mégis elkészült. Egy ciklusban akarta felölelni az egész magyar életet összeségében, meg akarta mutatni, hogy a civilizáció beszűrődésével hogy alakul át a régi Magyarország újjá. Elméjének egyetemes voltát mutatja az a körülmény, amiről régi időkben többször beszélgettem vele, hogy hazá­jának (amint ezt egy kötetében akarta fejtegetni), még külön nemzeti vallást is akart javasolni. Ne­künk franciáknak főleg az tetszett benne, hogy iga­zán általános és kozmopolita műveltsége dacára, mindvégig magyar volt, az akart lenni testestől­­lelkestől. Szerette a hazáját, — és mi, akik hazánkért annyi vért hullottunk, franciák, csak rajongni tudunk a haza gondolatáért — oly­annyira szerette, hogy mi, ha lehet, benne még jobban megszerettük Magyar­­országot. — Justh úgy marad meg előttem, mint a magyar nép lelkének legmélyebb történetírója, hősies lojalitásának festője, heves szilajságának, fiatalos életereje hatalmas felindulásainak legjobb megmangya­­rázója. És emellett még finomlelkű költő is lakott benne: a pacsirta szánt a sorai közt, a déli­bábos rónaság, s a falvak eper- és cseresznyefái felett. És költészete a jó, az igazi költészet, az a spiritualista költészet, amely azt vallja, hogy „az örökkévalóság nem csak a világban, de a tövisben is benne van, de főleg benne van az emberben, és hogy minden, ami él, szép . . . .“ Kinézek a szobám ablakán: hervad az ősz és szomorú a világ. Olyan, mint a beteg ember hangu­lata. Bocsássanak meg, hogy első cikkemben nem tudtam derűsebb lenni, de azt hiszem, csak egy író­nak írótársa iránt való kötelességét teljesítettem, mi­dőn e pár sorban egy utolsó kézszorítással búcsúz­tam el Justh Zsigmondtól. Ki tudja, meddig élünk. Úgy lehet, barátai közül magam leszek az első, aki elviszem neki mindnyájunk üdvözletét .... A képviselőtiísz ülése november 17-én. — Kezdete délelőtt 10 órakor. — Elnö: Báró Bánffy Dezső. Jegyzők: Josipovich Géza, Schóber Ernő, Bartók Lajos. A kormány részéről jelen vannak: Wekerle Sándor miniszterelnök, gróf Festetich Andor, báró Eötvös Lóránt, Szilágyi Dezső, báró Fejérváry Géza. A múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után az elnök bejelenti, hogy a királyné nevenapja alkalmából hét­főn reggel 10 órakor, a budavári Mátyás-templomban, is­

Next