Pesti napló, 1894. december (45. évfolyam, 332-360. szám)
1894-12-01 / 332. szám
Lejtőn. Budapest, november 30. Mi lesz, mi nem lesz a Wekerle-kabinettel, a szentesítéssel, a magyar parlamentarizmussal, alkotmányos életünkkel, nem tudjuk. A jövendőmondás nem kenyerünk és a rémlátás nem szenvedélyünk. De azt az egyet érzi ebben az országban mindenki, hogy az a zsibbasztó pauza, amely az egyházpolitikai fejlődésben néhány héttel ezelőtt beállott, komoly válságnak néma hirdetője. S nincs az országban ma elfogulatlanul ítélő elme, amely a tünetek egész sorozatából ne lenne kénytelen azt a meggyőződést meríteni, hogy államiságunknak, nemzetünknek és alkotmányunknak bécsi ellenségei megannyian talpon vannak s lázas konoksággal buzgólkodnak abban, hogy Magyarországot a krízisek egész áradatába sodorják. Nos hát, nagyon kis legénykék ők arra, hogy közvetetlen céljukat, a magyar alkotmány megbuktatását elérhetnék, egyelőre csak parlamentarizmusunk meghamisítására s még két más célra törekesznek. Ezeknek egyike az, hogy a gyűlölt Wekerle-kabinettől megszabaduljanak, s a másik, hogy a még hátralevő két egyházpolitikai javaslatot megbuktassák. Három irányba sandítva járnak a maguk egyenes és határozott útjain, amelyeken, ha sikerrel tudnának előrehaladni, ez egyértelmű volna a magyar közviszonyok rohamos hanyatlásával! Az első lépés ezen az úton az lenne, hogy a Wekerle-kabinet a rekonstrukció műtéte alá kerülne, vagyis a kabinet néhány tagja, aki a liberalizmus és nemzeti érdek nevében folytatott küzdelem során felfelé leginkább kompromittálta magát, kiszoríttatnék. Erre azután bekövetkeznék e kabinet végelgyengülése, s ehhez képest végleges elejtése. Logikai sorrendben követné ez előzményeket a szabadelvű párt szétzüllése, a Bécsből kezdeményezett fúzió, vagy új pártalakulás, s befejezésül a felekezetnélküliségnek és a zsidó vallás recepciójának elejtése, így számították ezt ki előre azok a bécsi körök, amelyeknek hagyományos feladata, hogy a koronát mindig Magyarország ellen informálják s minden alkalmat felhasználjanak arra, hogy a király és a nemzet között uj és uj ellentétek támadjanak. Ha ezek az üzelmek sikerülnének, a Wekerle-kabinet napjai, vagy legalább hetei meg lennének számlálva. A bécsi reakció, szövetkezve a magyarországi ultramontanizmussal és feudalizmussal, megdöntené az egyházpolitikai programra egy részét, s ekképp, miután nem sikerült leküzdenie a kötelező polgári házasságot, boszt venne mégis azzal, hogy nem engedné érvényre jutni a szabadelvűség két határozott kolloráriumát, a teljes vallásszabadságot és a zsidó vallás recepcióját. De ennél még súlyosabb károkat okozna ez a látszólagos nyugalom leple mögött széles politikai és társadalmi tényezőkre kiterjedő mozgalom. Ezt a nagyobb bajt és veszedelmet parlamentarizmusunk fenyegető dekompondádsában látjuk. Hazug és hipokrita irányba akarják terelni parlamentarizmusunkat. Hirdetik, hogy habár a Wekerle-kabinet vissza is lép, elvei és programmja érintetlenül fenmaradnak. Csak a naiv lelkek megejtésére számított cselfogás ez, mert ha az elvek és programra megmaradnak, ugyan mi célja lenne akkor a személyváltozásnak? Az új kormány megkísérelhetné a felekezetnélküliségnek és a zsidó vallás recepciójának keresztülvitelét a főrendiházban, de mikor ez nem sikerülne neki, szépen letenné őket a napirendről, anélkül hogy le kellene mondania, holott a Wekerle-kabinet nem ejtheti el programmjának egy lényeges alkaíriszét sem, mert különben lecsuszaralik létalapjáról és ingoványos talajra jut. És idejárul, hogy a szabadelvű párt, amely elég erős a Wekerle-kabinet fentartására, egy új kormány számára nem nyújthatna elég szilárd alapot; az új kabinet tehát kénytelen lenne más elemeket vonni a liberális párt táborába, vagy pedig új pártalakulást létesíteni. Íme, ekképp sikerülne a magyar parlamentarizmus súlypontját áthelyezni Budapestről Bécsbe, a Sándor utcából a Ballplatzra. Nem az határozna egy magyar kormány sorsa felett, van-e többsége az alsóházban, hanem az, várjon tetszik-e a mi reakcionáriusainknak és a bécsi intrikusoknak ? Sőt a kormányzó pártokat is tetszés szerint alakítanák vagy buktatnák meg Bécsből. Ez pedig nem lenne parlamentárizmus, hanem birodalmi kormányzat alkotmányos köntösben. Ezért a parlamentárizmusért hasztalan ontotta volna vérét a nemzet 1848-ban, s kárba veszne vele Deák Ferenc bölcsessége, aki a magyar parlamentárizmust 1867-ben a dualizmus alapján restaurálta. És mégis ily parlamentarizmust szántak nekünk bécsi jóbarátaink, s ezek itthoni szövetségesei. De még ideje van, hogy meggátoljuk törekvésük sikerét. Ha az elnapolt kabinetválság csakugyan oly irányban nyer végleges megoldást, amint Bécsben tervezik, a Wekerle-kabinetnek s a szabadelvű párt elvhű elemeinek tudniok kell kötelességüket — át kell menniük az ellenzékre. Nagyobb szerencse nem érhetné az országot és parlamentarizmusunk egészséges fejlődését, mint ha ez bekövetkeznék. Elvi oppozíció, a politikai erkölcs és tisztesség, valamint a parlamentarizmus megvédésének érdekéből, ez korszakot alkotó eseményt jelentene közéletünkben. Az eddigi kormányok és kormányzópártok bukásuk után nem hódoltak a parlamenti elv e követelményeinek, a bukott miniszterek vagy félre álltak, vagy az új kormány mögé ültek, a Deák-párt pedig fuzionált a balközéppel. A múltban ez jogosult lehetett, mert nem álltunk szemben oly kísérlettel, amelynek célja parlamentarizmusunk tönkretétele volt. Most azonban erről van szó, pedig a magyar nemzetnek amennyi súlya van, azt parlamentarizmusa révén bírja. Amennyi tekintélye és hatalma van, azt parlamentarizmusa által gyakorolja. Amennyi jövendője van, az parlamentarizmusával függ szorosan össze. Ha tehát ez ellen történik, készül titkos vagy nyílt támadás a lappangó válság végleges megoldása által, a Wekerle-kabinetnek és a szabadelvű pártnak ott van helye az ellenzék padjain. Hadd lássuk azo T A R_C A. Gismonda. A Pesti Napló számára írta: Francisque Sarcey. (E tárcacikkely lenyomtatása vagy fordítása törvénybe ütközik.) Sarah Bernhardt, akinek most saját színháza van, mint Londonban a híres Henry Irvingnek, az utóbbi időben a Sardou Gismonda-At hozta színre. Képzelhető, hogy a párisi közönség érdeklődését mennyire fölkeltette az a színlap, amelyen ez a két név együtt szerepelt: Sardounak egy új darabja, amelyben Sarah Bernhardt játszik. Sardou Franciaországban sokféle fázison ment keresztül. Sokszor elbeszélték már a küzdelmeknek és nyomornak azt a tíz esztendejét, amelyet fiatalkorában, első darabjának, a Taverne des étudiantsnak a rettenetes bukása után átélt. Sokszor még ebédre valója sem volt, és kevés híja volt, hogy a Szajnában nem vetett véget életének, amely terhére vált. Előbb Déjazet, aztán Montigny ragadta ki az örvényből. Les premieres armes de Figaro című darabja, melyet Déjazet játszott, ráirányozta a kritika figyelmét. Pár hónappal utóbb az Utolsó levél, melyet Montigny hozott szinte a Gymnaseban, mindenkit elkápráztatott és Sardout sugárzóan övezte a nagy hírnév. Minden színműve, amelyet azóta előadatott, egy-egy esemény volt. Egy sem akadt köztük olyan, még a legkevésbbé sikerültek közül való sem, amely nagy feltűnést ne gerjesztett volna. Sardou divatban volt. De tudjuk, hogy hajdanában Athén népe megunta azt, hogy Arisztidesz mindig az igazságosként hallotta emlegetni, Párisnak némi hasonlatossága van Athénnel. A görög nép változó ízlése megvan mibennünk is, és Sardou, akit hosszú ideig az egekig emeltek, egyszer csak azon vette magát észre, hogy a tarpeji szikla nincs messze a kapitóliumtól. Nem állhatott elő egy-egy új munkával anélkül, hogy emitt plágiummal, amott üzérkedéssel ne vádolták volna. Sardou most kivitelre dolgozik, mondák némelyek. A külföldi előadásokat tartja szem előtt, nincs meg benne többé a művészet leldismeretessége, és csupán azon iparkodik, hogy pénzt szerezzen. Lejárt, elnyűtt író, elveszett ember! Sardou nem igen békét ütő természetű. Olykor egy-egy éles visszavágással felelt azokra a vádakra, melyek már nagyon is igaztalanoknak tetszettek, de jól érezte, hogy a közönség kegye elfordult tőle. A közönség tömegesen látogatta ugyan még a darabjait, de úgy tetszett, mintha szinte röstellené, hogy mulat rajtuk; úgy járt a színházba, mint ahogy néha a komoly ember elmegy valami rosszhírű mulatóhelyre — nem vallja meg senkinek és szemrehányást tesz magának miatta. Így egy-két év óta új fordulat mutatkozik a közszellemben Sardou javára. Honnan van ez? Nem tudom. Talán azért van, mert Sardou elég eszes volt, el nem árasztani a színpadot a maga szellemi termékeivel az utóbbi évek alatt, lélekzethez engedte jutni a közönséget — ami Párisban nagyon szükséges. Vagy talán egyszerűen azért van ez így, mert ború után természetes a derűs napfény. Annyi bizonyos, hogy — ellentétben azzal, ami 1886 óta történt — amikor hírül adták, hogy a Gismonda szilire kerül a Renaissance deszkáin, mindenki azt kívánta, hogy sikert arasson — még azok is, akiknek a sajtóban szokásuk volt, hogy mindennap egy-egy darab Sardout fogyaszszanak el reggelire. A különös véletlen úgy hozta magával, hogy Sardounak a francia közszellemben való emez újabb kedveltségi összeesett a Sarah Bernhardt iránt való igen nagy rokonszenv felújulásával. Mert Sarahnak szintén megvoltak a párisi boulevardon a maga baisse és Gianse-napjai. Láttam pillanatokat, amikor az a bizonyos egész Paris dühös volt rá. A dühös szó talán túlzás. A jó társaságnak nálunk nincsenek ilyen erős szenvedélyei. De boszankodtak folytonos utazgatásai miatt, a nagy zaj miatt, amelyet maga körül támasztott, a dicsőítő elbeszélések miatt, amelyeket tömjénezői, több buzgalommal, mint tapintattal, az ő diadalmas körútjairól terjesztettek. Mindig vissza fogok emlékezni bizonyos estére, melyet két körutazás között Párisban töltött. A Kaméliás hölgyet játszotta a Porte-Saint- Martin színpadán. Az egész nézőtér ellenséges érzelmű volt és úgyszólván felborzolta a tüskéit, mikor Sarah a színpadra kilépett. Rendkívül erőfeszítésébe került, hogy fölolvaszsza ezt a fagyosságot, amelyet nem igazolt semmi, és az sem sikerült egészen. A szél megfordult. Mióta Sarah a Renaissancet kibérelte, pénzmegvetése és a művészet iránt való szeretete mindnyájunkat meghatott. Dicsérjük érte, hogy kétes sikerű műveket válogat ki és őrült összegeket költ arra, hogy fejedelmi módon állítsa ki őket, nem törődve a holnappal. Megcsodáltuk ezt az önzetlenséget, amely bámulatos bátorsággal párosult. Badarságnak, sőt csúnyaságnak tetszett, hogy tovább is duzzogjunk egy bámulatos művésznőre, akinek nem vethettünk egyebet a szemére, mint azt, hogy végigjárja a világot, terjesztvén a francia művészetet és a klasszikus tragédia kultuszát. Sardou és Sarah alattomban már bírták a közönség rokonszenvét, mikor arról volt szó, hogy Gis Negyvenötödik évfolyam. 1 Rggefi (a «all Madia eejSO, •gynem kUlilve Budapestned a fiaikéi: Epése évre ...__14 frt — kr. Félévre------------- 1 » - „ negyedevre--------S „ 50 n Egy hónapra — 1 „ 20 „ Egy szára ára Budapesten: Reggeli kiadás_______4 kr. Esti kiadás ________6 „ Szerkesztőség: ft, fireadik tan 3. Athisaftus-ip^sL 332. sz. Budapest, szombat, december 1 A reggeli és est! ki ad is tflleakit!3a kft?1102 vagy postán küldve Budapesten és a vidéken: Egész évre------18 frt — kr. Félévre ... — — 9 „ — „ Negyedévre „ —. 4 „ 60 „ Egy hónapra — 1 „ 60 M Egy szám ára a vidéken: Reggeli kiadás—--------5 kg. Esti kiadás--------— 4„ Eladóhivatal: K. FrinciUm 4. il. I. uitM. Mai számunk tizenhat oldal.