Pesti Napló, 1896. március (47. évfolyam, 60-90. szám)
1896-03-03 / 62. szám
n> i'll1 hi?1 P" 'ii1 TnPMWl Negyvenhetedik évfolyam^ A F*?gell £* esti kialó együtt, egyszerre küldve Budapesten és a vidéken: Egész évre ... 14 írt — kr. Félévre ... „ 7 „ — „ Negyedévre ... 3 „ 50 ,, Egy hónapra... 1 „ 20 „ Egy szám ára Budapesten: Reggeli kiadás 4 kr. Esti kiadás ... ... 3 „ Szerkesztőség: VI., Teréz-kilint SI. 1z. 62. sz. Budapest, kedd, március 3. A reggeli és esti kiadás k85al külün házhoz V.postán küldve Budapesten és a vidéken: Egész évre _ 13 írt— ki, Félévre... 9 „ „ Negyedévre 4 „ 50 „ Egy hónapra 1 „ 60 a Egy számára a vidéken: Reggeli kiadás ... 5 tar, Esti kiadás..._____4 w Ei&douivatsl, VI., Tévé I.körút 23. a., 1896. Magyar liturgia. Budapest, március 2. (ghl.) Ezt kéri, sürgeti és várja türelmesen közel harminc év óta a Tisza balpartján 106.000, jobbpartján 44.000, Erdélyben 14.000, Budapesten közel 2000 s szerte az országban vagy 36.000 görög szertartása magyar, akiknek túlnyomó része a nyugati, vagy tizenöt százaléka a keleti egyház közösségéhez tartozik. Mert visszás és megalázó az ő helyzetük most saját hazájuk földjén. A latin szertartási katolika egyház kivételével minden felekezet a nép nyelvén imádhatja nálunk az Istent. Az egyházak nemzetiségi alapon szerveztek egytől-egyig. A protestantizmus és a schisma a nemzetiségi propaganda megannyi várait tudták fölépítni Magyarországon az egyházak önkormányzati intézményeiben. A két protestáns magyar egyház valaha az egész magyarság védőbástyája volt; a felvidéki tótság s az erdélyi szászság élvezi benne a népi oltárnyelv közvetetlenségének jótéteményeit. A két schizmatikus egyház: a szerb s a román, Magyarország politikai egységének vizeit szabadon zavarhatja. A nyugati egyházhoz tartozó rutén és oláh egyesültek nemzetiségük nyelvét, anyanyelvüket használhatják a templomi és templomon kívüli rituálékban. Sőt a gyakovári püspök, Strossmayer József csak nemrég azt is kieszközölte a szentszéktől, hogy a horvátországi római katolikus egyházmegyékben a latin szertartást az ó-szláv liturgia válthassa föl. Csak a magyar ajkú keleti szertartásunk kénytelenek orosz, oláh avagy szerb misét hallgatni, mert egyházaikban magyar mise, magyar rituálé nincs, és kormányaink ilyenről harminc évig hallani sem akartak. Az ortodox hitű magyarság az egyházszervezetek számára nem létezik s vallásra orosznak, oláhnak vagy rácnak kell az egyházi anyakönyvbe beírni nemcsak vegyes nyelvterületen, hanem a szinmagyarság vidékén, például a Hajdúságban is, ahol pedig oroszul, oláhul vagy szerbül a papon kívül senki nem ért. De nemcsak visszás és megalázó állapot ez, hanem nemzeti szempontból veszedelmes is. Mert vegyes ajkú megyékben, főleg pedig a nemzetiségi megyékbe szórt apró magyar nyelvszigetek számára az oltárnyelv s a népnyelv közössége meghatványozza a lassú degenerálódás valószínűségét. A mise, az ének, az egyházi szószék erkölcsi hatásai megannyi izgatók és ügynökök a nem-magyar, az idegen propaganda érdekében. Hány ezer és ezer a magyar nyelvű elszakadtak száma, akik valószínűleg az oláh, orosz vagy szerb keresztkútnál kapták a nemzeti renegáltságba, vivő útirányt. A közvetetlenül érdeklettek 1868-ban lelkes mozgalommal próbáltak minden követ megmozgatni, hogy a nyugati egyháztól Ilajda-Dorogon magyar püspökséget, a keleti egyháztól külön autonóm szervezetet kaphassanak a magyar király legfőbb kegyurasága s kormányának felügyelete alatt. Egy apostoli férfin, Farkas Lajos járt az élükön s vezette a sikertelen harcot éveken át, mígnem belefáradt és reményeszegetten meghalt. Most jelentek meg emlékirásai, amelyekben küzködését, félsikereit, csalódásait hűségesen följegyezte s megindító pennával elpanaszolta az utókor számára. György Endre, a kitűnő publicista vállalkozott rá, hogy megmenti az írást, egy nemzeti küzdedelem történetét a feledtségből, az enyészettől és megfélebbezi a szegény Farkas Lajos kezdette ügyet a millennáris hangulatban hasonló vállalkozások iránt talán fogékonyabb mai közvéleményhez. Ajánljuk e kiadványt, melyet a közlő alapos egyháztörténeti tanulmánya vezet be, minden jó magyar ember érdeklődésébe. De főleg a kormánynak kötjük lelkére, hogy a magyar liturgia kieszközlésének, a görög katolikus hajdú-püspökség fölállításának s a görög-keleti magyar egyház szervezésének hármas kérdését kezdeményező kormányakció tárgyává tűzze ki. Dogmai akadálya egyik egyház részéről sincs annak, hogy az iniciativát az egyházi hatóságok előzékenyen fogadják. Róma a nagy egyházi szakadás után keleten, a reformáció után nyugaton az oltárnyelv használata dolgában elég szabadelvű volt: ott szabad nyelvhasználatot engedett a görög, sziriai, örmény és koptus keresztényeknek s ezt kiterjesztette az ó-szláv misére is, emitt a tridenti zsinat mondta ki a nyelvhasználat közvetett szabadságát s a kúria az oláhok visszatérítése céljából a múlt évszáz elején azt közvetetten szabadsággá változtatta át. Az egyesült keleti egyház szempontjából a nyelvkérdés csak a kánoni felügyeletet igényli arra nézve, hogy a szent könyvek az oltárnyelvré emelendő élő nyelvre dogmailag helyesen fordíttassanak át. A politikai akadályok súlyosabban esnek a fontolóba, de mire való a magyar állam s ennek annyi hatalmi eszköze, Ausztriával közösen brit nagyhatalmi ál- TÁRCA. ..Poésies Magyaros.“ (Magyar költők francia antológiája.) — A Pesti Napló eredeti tárcája.— Paris uj formában látja most a magyart; a tzigán után a bohémet köszönti, a hegedűs után a lantost. Az exotika egyszerre csak elvesz s a magyar nemzet a poétái révén beleesik a közönségességbe. Abba a kívánatos, régóta álmodott mindennapiságba, amely Nyugat népének otthona. A kultúra dologtevése és remeklése, a civilizáció munkája és művészete ennek az otthonnak az alkotó elemei; mindenki más, aki ezen az otthonon kívül él, csak furcsa és érdekes, csak kedves és jellemzetes, csak exotikus. A legfurcsábbnak és legérdekesebbnek a magyart látta a francia. Azt az ázsiait látta benne, aki az európait szimulálja. Olyan nemzetnek tudta, amelyre nyugati szokások ragadtak ugyan, amely azonban máskülönben vagy hegedül vagy lovagol. A tzigánnak vagy a tchicochenak hazája ez a sík ország, amelyben Budapesten kívül nincs egyéb csak végetlen pousta, lovas férfi és szerelmetes szép asszony. És jártak bár nálunk francia tudósok vagy írók, politikusok vagy renomisták, valamennyien az exotika csodáiról hazudtak maguknak és közönségüknek, amikor útjukról beszámoltak. A haldokló különös romantika sorvatag illata teljesen elkábította őket, az életbíró erős, munkás modernség föl nem tűnt nekik. Mert a vendéglátóik a haldoklóról fabuláltak nekik, úgy gondolván, hogy kulturvilág Pakisban is van elég, s hogy ezért nem volt érdemes a vendégeknek idefáradniok. A cigánymuri, a ménesprodukció, a tzigan és a tchicoche, a szuperpiros halászlé és a hiperzsiros túróscsusza: ezek között a határok között maradtak a kalauzok és informálok. És megszületett a Tissot «villogó gatyája» és kiveszett még Coppée Ferencnek magyar emlékeiből is minden szép impresszió, csak a vágtató csikók és a zokogó hegedű képe maradt meg közöttük. Most pedig az exotikus képzetek közé egyszerre csak beköszönt a híres Ollendorf kiadó cégnek egy kötete és a magyar kulturnemzet irodalmának a világirodalomban való polgárjogát bizonyítja. Az érdekes nép érdekes lesz a szó nemes értelmében is: ezt igazolja Paris előtt, tehát a nagy világ előtt, a francia irodalomnak egy előkelő munkása, gróf Polignac Menyhért. Magyar poéták műveiből szemelvényeket gyűjtött össze egy jókora kötetben), s ez a kötet valószínűleg elhallgattatja a pusztaromantika kísértő hóbortját. A magyar irodalom síkra száll benne a tzigánkórság ellen, a kultúra legkiválóbb munkásai, a poéták ad absurdum viszik az exotikus magyarnak csillogó képét. Milyen idegenül tekintett még nemrég ezelőtt a magyar irodalomra a francia műveltség, most pedig millenniumi ajándékkal köszönti a francia irodalom a magyar nemzetet. Még emlékezünk rá, hogy milyen csodálkozás fogadta a Pesti Naplót odakint Parisban, mikor azzal állott a világirodalom nagyjai elé, hogy közeledjenek a magyar nemzethez. Milyen bámulás fogta el őket, mikor arról értesültek, hogy ez a nép, itt a postán valóságos kulturnép, amelynek erős a kritikája, erős az irodalma, nagyok a kulturtörekvései, amelynek a politikai ideáljai a szabadság jegyében születtek, társadalmi eszméi pedig a nagy forradalom tüzében fogamzottak. Az az akció, amely a Pesti Napló francia akciója néven ismeretes, az irodalom országútján találkozásra vitte a magyar és a francia kulturvilágot, s a francia szellemi élet legkiválóbb alakjait Magyarország kulturális elismertetésének ügyvédeivé avatta. Páris minden szalonjában, egész irodalmi világában erről az akcióról beszéltek, és szinte izgatottsággal néztek azok felé a törekvések felé, amelyek egy nemzetről való könnyelmű előítéletek ledöntésére, léha elfogultságok szétoszlatására vállalkoztak. Az exotikájuk világa megint szegényebb lesz, a kulturvilág szürke mappája egy jókora darabbal gyarapszik. Akkor történt, hogy gróf Polignac Menyhértet Justh Zsigmond a magyar lírai poézis megismerésére ösztönözte. Justh Zsigmond, a beteg poéta, a rajongó lelkű magyar «európai», abban a mozgalomban, amely a magyar kulturvilág elismertetéséért hevült, szinte ideges lelkesedéssel vett részt. A sorvadás csak a testét emésztette, de a kora hervadás tudata a lelket még csak nem is epesztette. Csak sietésre inspirálta. Sietésre az érzésben és a munkában. Siettetni akarta a Pesti Napló francia akcióját, mert a magyar nemzet nem ér rá megvárni, míg fölfedezik, hanem magának kell bemutatkoznia. Barátjára, gróf Polignac Menyhértre, aki megszerette benne az egész magyar nemzetet, és aki később, itt járván közöttünk, meg is ismerte kulturvilágunkat, de főleg népünket, ezt az exotikusnak hazudott, nagyérzésű, bölcsen szemlélődő, becsületes lelkű magyar népet, ráragadt ez a sietség. Lázas iparkodással kezdte tanulni nyelvünket, olvasta az íróinkat és históriánkat. Másik két párisunk, Pekár Gyula és Malonyai Dezső, a Festi Napló kitűnő párisi munkatársai tanácscsal és tanítással is segítségére voltak. A mi Francia akciónk egyik nevezetes sikere ez a könyv, amelyben gróf Polignac most tanulmányairól beszámol. A magyar irodalom becsületéért most maga a *) Poesies magyar es. Reeueillies par Melchior de Polignac. Préface de M. Francois Coppée. Paris, Paul Ollendorf, 3 frank 50. Mai számunk tizenhat oldal.