Pesti Napló, 1897. november (48. évfolyam, 304-332. szám)
1897-11-02 / 304. szám
RLOmfTfiSlAKAI: Kféa im-U frt-kr, filévro _ _ T « — « Bír»*tevro _ 3 59 « »CT him _ 1 « 20 « -130Bffw nám----— 4 ki. VMitaa----------- 6 « Negyvennyolcadik évfolyam. 304. sz. SZKB KESZTÖ SÉfl t VX., Teréz-körút SLCB Il dik emelet. -É3KKIADÓHIVATAl VI., Teréz-körút 33. U -KC5-Megjelenik minden mi, ünnep de tmampután !» Budapest, 1897. Főszerkesztő: Neményi Ambrus. Kedd, november 2. Ausztria válsága. Budapest, november 1. Nemcsak a politikai világ, de az egész közvélemény feszült figyelemmel tekint Bécs felé. Azt a hirt, hogy a mai nap folyamában ő felsége elnöklete alatt koronatanács volt, bécsi levelezőnk megcáfolja. Tényleg, az esti órákig döntés még nem történt. Báró Bánffy bécsi útja a delegációk ügyével áll kapcsolatban, mert a delegációkat minden körülmények között összehívják, mihelyt Golubovszky Olaszországból visszaérkezik. Ez már hetek óta elhatározott dolog. Ennélfogva a delegációt jövő héten megválasztják és november közepén tárgyalni is fog. Különben is a magyar delegáció, mint hivatalos neve mutatja, közjogilag nem egyéb, mint az országgyűlésnek a közös ügyek tárgyalására kiküldött bizottsága. A delegációk közelebbi ülésezésével kapcsolatos kérdések egyébiránt e pillanatban csak második sorban állanak. A főkérdés az osztrák kormány helyzete s az osztrák parlamenti zavarból való kibontakozás. Badeni grófot a korona egyelőre elejteni nem hajlandó s ennek értelme az adott viszonyok közt alig lehet más, mint az, hogy az ő visszalépésével egyidejűleg biztosítani kívánják legalább a provizórium-törvény elfogadását. Hogy miként fogják ezt elérni, az bennünket közvetetlenül nem érdekel. A magyar érdek azt kívánja, hogy valamiképpen megtalálják az utat a békés kibontakozásra. Hir szerint báró Chlumetzky vállalkozott volna a közvetítő szerepére, de az bizonyos, hogy eddig legkisebb nyoma sincs annak, hogy akár a német ellenzék megpuhulni készülne, akár pedig a többség a harcot feladná. Tegnap ő felsége Badenit hoszszabb kihallgatáson fogadta , ezt mindenki természetesnek találja, mert hisz az uralkodó hosszabb ideig távol volt s az osztrák kormányelnök , első feladata volt neki a helyzetről jelentést tenni. A mai nap folyamán ismét kihallgatáson volt gróf Badeni ő felségénél s ebben sincs semmi meglepő. Egy bécsi lap az a hire, mintha gróf Badeni már benyújtotta volna lemondását, valamint a Prágában és Salzburgban elterjedt különös hírek is alaptalanok s csak azt mutatják, hogy a közvélemény mily türelmetlenül várja a dolgok fejlődését. Hogy gróf Badeni bejelentette készségét, hogy félrevonul, ha a helyzet tisztázása ezt " szükségessé tenné, ez annyira magától értetődik, hogy hozzá bármily kommentárt csatolni feleslegesnek tartjuk, de hogy ez még nem azonos a forma szerinti lemondással, az világos. Különben, ha Badeni még ma le nem mondott, azért könnyen megeshetik, hogy 8—10 nap múlva megy. Maradása egyszerűen politikai lehetetlenség — visszavonulása tehát csak idő és alkalom kérdése. Aki az uralkodónak válságos helyzetekben rendesen tanúsított magatartását ismeri, az rögtöni elhatározásokat nem várhatott. Semmi sem jogosít arra a föltevésre, hogy ő felsége a jelen alkalommal eltérne ama régi szokásától, hogy fontos pillanatokban minden hivatott tényezőt meghallgat••vak miután a hallott véleményeket beható megfontolás tárgyává tette, érleli meg elhatározását, így lesz ez a mostani helyzetben is. A pártok egyelőre harcias hangulatban várják a helyzet további fejlődését. Csütörtökig azonban, mikor a reichsrath képviselőházának legközelebbi ülése lesz, sok minden történhetik. Ha sikerülne addig valami oly megoldást találni, amely újabb botrányok elkerülését teszi lehetővé, ez nagyon örvendetes és kívánatos volna. Azonban találgatásokba bocsátkozni, vagy optimisztikus reményeknek tért engedni nem tanácsos. A helyzet a lehető legfeszültebb, az indulatok mind a két párton a legmagasabb fokot érték el. A jobboldal, amelyet a pénteki balsiker mélyen lehangolt, kezd felocsúdni pillanatnyi csüggetegségéből. Azt nem tagadják, hogy a provizóriumtörvény keresztülvitelére rendelkezésre álló úgyis rövid időből öt napot vesztettek, de el vannak határozva, hogy ezt a veszteséget kipótolják s a csütörtöki éji ülésben a provizórium-törvény első olvasását kiküzdik. A német ellenzék, részint a múltkori sikertől vérszemet kapva, a jövő csütörtökre még fokozottabb erővel s részben új eszközökkel szándékozik folytatni az obstrukciót. Lecer tizenkétórás beszéde erősen izgatja a szónoki ambíciókat s Funke képviselő a csütörtök délelőtti ülésben hétórás beszédet szándékozik tartani, hogy az esti ülés kezdetét kitolja. Ez a mindkét részről mutatkozó harci kedv jelentheti újabb hosszú küzdelmek kezdetét, de jelentheti esetleg gyors és váratlan fordulatok közellétét is. A politikai szenvedélyek is alá vannak vetve a lélektan általános törvényeinek, amelyek szerint a feszültség bizonyos határon túl nem fokozható. Mikor a politikai küzdelem az idegek és a beszélő szervek harcává fajul, akkor bekövetkezhetnek olyan szélsőségek, amelyek minden eddigit túlhaladnak, de bekövetkezik a felek kimerülése folytán a józanabb fölfogás felülkerekedése is. Talán mondanunk is fölösleges, hogy mi az utóbbit tartanók minden tekintetben kívánatosabbnak. Különösen kívánatosnak TÁRCA. Egy francia gárdatiszt emlékei a forradalomból.* — A Pesti Napló eredeti tárcája. —■ A turini királyi könyvtár miscelláneai közt egy kis kvart-alakú, egyszerű kötésű kézirathalmaz lappangott sokáig: Memoires de la Révolution de France» címmel, amelynek fontos tartalmát csak a «manuscrit précieux et unique» jegyzet engedte sejteni. Egyikétől származhatott az irat ama sok francia emigránsnak, akik a forradalom kitörése után rajokban lepték el a legitim királyságok udvarait, hogy képviseljék ott a hazájukból száműzött monarcikus eszmét, fentartsák a külhatalmakkal a diplomáciai összeköttetést s előkészítsék a Bourbonok visszatérését Franciaország trónjára. De ki lehetett az anonym kézirat szerzője? Ezt is kiderítette Roberty minden kétséget kizáró kutatások alapján s így láthatott most végre napvilágot az érdekes históriai dokumentum beigazolt szerzője, Maleyssie neve alatt. A nagy forradalom panegyristáinak dythirambjait ma már szétfúrta a történeti kritika szigorú elemzése. Látjuk a vért, látjuk a szennyet a forradalmi mámor hazug poseai mögött. S mindezt abban az arányban, amint a családi arhívumok zárai fölpattannak és előadják rejtekeikből a könyek és üldözések közvetetlensége alatt papírra tett benyomásokat. A reakció egészen jogosult, de azért az objektív történetírásnak ebben az irányban is föladata megóvni pártatlanságát s hideg ítéletének mérlegén egyenlíteni ki a szenvedélyes elfogultságból eredő mindkét oldalú túlzásokat. Mindenesetre érdekes és tanulságos azonban egy tisztavizü royalistának, amilyen Maleyssie, tollából olvasni fölfogását az eseményekről, Ítéletét a szereplő egyéniségekről s leleplezéseit azokról a titkos rugókról, amelyek a nagy katasztrófa megdöbbentő jelenetváltozásait mozgatták és irányozták. Érdekkel kisérhetjük, a politikai és pártnézetek ezen vibráló hullámzásában miként válik ki például az ünnepelt szabadsághős, Lafayette alakja Maloyssienél egy közönséges gonosztevővé, akit rideg becsvágya emel a nemzetőrség élére, aki semmi bűntől sem riad vissza, ha azzal személyes érdekei kielégítésére szolgálhat, s akit még ott is, ahol a királynak kétségtelenül nagy szolgálatokat tett, nem annyira lelke nemes indulata s érzületének igazságossága vezetett Maloyssie szerint, mint inkább az a rejtett ok, hogy az orleánsi herceggel meghasonolva, nem akarta siettetni annak trónrajutását, így akkor is, mikor az október 5-diki és 6-iki mészárlások után közbelépésével lecsillapította a vérszemre kapott csőcseléket s XVI. Lajost megjelentette palotája ablakában, hogy kijelentse alkalmazkodását jó népe óhajtásához s visszatérését Párisba. Az emberi cselekedeteknek s rugóiknak ily ellentétes felfogása mellett kétségeskednünk kellene abban, hogy létezik-e egyáltalán külső etikai mértéke a közéleti szereplésnek ? Vájjon nyerhetünk-e egyáltalán teljes objektív képet a história aktív személyiségeiről abból a közelségből, ahonnan a kortársak erősen individualisztikus világában a ráfogás és rágalom, a sértett érdekek és szándéktalan félreértések ezerfelé húzó torztükrében jelentkezik képük ? És ha nem, akkor mire alapítják a késő nemzedékek ítéletüket, hogyan hatol át szemük a múlt borongó szürkeségein, hogy fizikai és lélektani valóságában ragadják meg azt az élő és működő erőt, mely a foliók és pergamenek kibetűzött poros garmadái dacára is örökre megfejthetetlen ismeretlene marad a történetírásnak — az embert, az egyént. Nyilvánvaló azonban, hogy Maleissye túlságosan apró tényezőkre bontja szét a kortársak minuciózus közellátásával ezt a nagy históriai revelációt, amely a francia forradalomban tárul elénk. Emlékiratai abban nem látnak egyebet, mint az orleánsi herceg féktelen hatalomvágyának eszközét, amelylyel maga részére akarta egyengetni a trónhoz vezető utat. Maloisse szerint ő vezette a fölkelő népet Versaillesbe abban a reményben, hogy vagy ott helyben mészárolják le a királyi családot, vagy pedig menekülése közben döfik le orgyilkos kezek. A flandriai ezredet ő nyerte meg százezer tallérral, épp úgy a versaillesi nemzetőrséget is célzatosan terjesztett rágalmai által, s az október 5-diki rettentő zavargásokat is pénzen szította. Szavahihető forrásból hallotta Maleissye, hogy e napon Versaillesben ezer meg ezer hang kiáltotta: «Éljen Orleans királyunk!» Komolyan állítja azt is, hogy midőn a vérengzések után ugyanaz az egyén, aki két testőr fejét kegyetlenül levágta, véres kézzel megjelent Taloris svájci, a királynő főpalotamestere páholyában, hogy pipára töltsön, ezeket beszélte neki: «No bizony, érdemes is volt idehívni engem csak azért, hogy két testőr fejét le *) Général De Maleissye: Memoires d’nn officier anx gardes frangaises (1789— 1793). Publiés par M. G. Roberty, profesaeur á l’aoademie militaire de Turin. Paris. Librairie Plon 1897. Mai számunk tizenhat oldal.