Pesti Napló, 1902. szeptember (53. évfolyam, 240-268. szám)

1902-09-22 / 260. szám

260. szám Budapest, hétfő PESTI NAPLÓ.__________ 1902. szeptember 22. 3 Ä kormánynak ma sincs mit változtatnia a kamarában kifejtett programmján, amelynek célja a köztársasági párt összes frakcióinak egyesítése a klerikális reakció vakmerősége és a naciona­lizmus üzelmei ellenében, valamint az ország ré­szére oly régóta követelt demokratikus reformok megvalósítása. Ezt a programmot mi elegendőnek tartjuk, hogy az idegen nemzeteket meggyőzzük, hogy mi épp úgy, mint ők maguk is, a legőszintébb és legbecsületesebb viszonyt óhajtjuk fenntartani. A miniszterelnök végül a köztársasági kor­mányzatot magasztalta, mely egyedül képes Fran­ciaországnak biztosítani a szabadságot, a polgári hatalom kétségbevonhatatlan szupremáciáját és a békét ama változhatatlan jog által, amelylyel a nemzet képviselői szuverén módon döntenek a kon­fliktusok minden alkalma fölött. A miniszterelnök fejtegetéseit hosszantartó vi­haros tetszéssel fogadták. Mindegyre megújult az a kiáltás: Éljen Combes! Éljen a köztársaság! Nantes, szept. 21. Lero­y-L­a­d­u­r­­­e őrnagy ellen a haditörvény­széki tárgyalás szeptember 26-án lesz Maux tá­bornok elnöklésével. Lesne­ven, szept. 21. (Havas.) A kolostori iskolák melletti tün­­tetésképen ma a járás összes községeiből procesz­­sziókat rendeztek Folguetbe a papság vezetésével. A résztvevők számát 65.000-re teszik, köztük 15.000 gyermek. A szabad ég alatt felállított oltárnál mi­sét mondtak, mire a folyveti plébános beszédet intézett a tömeghez, amelyben felhívta, hogy imád­kozzanak a tanító-apácákért. A községben számos csoport éltette a szabadságot, az apácákat és a vallást. Kossuth-innep, Budapest, szeptember 21. A Kossuth-ünnepről ma is érkeztek még az ország minden részéből tudósítások, a nem­zeti lelkesedés nagyszerűségének bizonyságát adva. Ma ünnepelte meg a Petőf­i-Társa­­ság is Kossuth emlékezetét. Erről, valamint a másutt lefolyt ünnepségekről a következőkben számolunk be: A Petőfi-Társaság Kossuth ünnepe. Ma áldozott Kossuth emlékezetének a Petőfi- Társaság, ünnepével mintegy epilógust fűzve a nem­zet kegyeletének és hálájának pénteki hatalmas meg­nyilatkozásához. Epilógusnak méltó, emlékezésnek máglya világosságot és fényt sugárzott ki. Nem tartott soká és mély álomba merültünk. * — Kelj fel gyorsan, de tüstént ! Nyomban el kell mennünk! Ijedten riadtam fel és talpra ugrottam. — Siess már no ! A katona arca sötét és aggodalmas volt. Körülnéztem és láttam, hogy az asztalos moz­dulatlanul fekszik ott. A felkelő nap első su­garai estek elkékült arcára. A szája nyitva volt. A szeme szinte halálfélelemben dudoro­­dott ki. Ruhája szét volt tépve és törte ter­mészetellenes helyzetben feküdt. A «diák» el­tűnt. — No, mit bámulsz rám ? Gyere gyorsan, — szólt a katona és karomnál fogva tovább von­szolt. — Meghalt? — kérdeztem reszketve. — Ha téged megfojtanak, te is ilyen leszel. — A diák volt? — kérdeztem. — Ki más? Talán te? Talán én? Köszö­nöm az ilyen «diákot.» Jól elbánt vele és nem gondolt rá, hogy a társait milyen bajba ke­veri. Ilyen gazember! Ha sejtem, egy ökölcsa­pással leterítettem volna. Megláttam a katona kezében a revolvert. — Dobd el, mert még bajunk lehet belőle. — Eldobni? — szólt gondolkodva. — Azt már nem teszem. Inkább eladom. Három ru­belt is kaphatok érte. És ki tudja, hogy az asztalosnál revolver is volt? . . . Mit gon­dolsz, mennyi pénzt vihetett el tőle az a gaz­ember? Szegény feje szóltam. A magasztos volt a mai ünnep, amely az Akadémia dísztermében folyt le, sokaságban impozáns, lelke­sedésben magashevű közönség körében. Az Aka­­démia díszterme a szó szoros értelmében zsúfolásig megtelt már jóval az ünnepség kezdete előtt s a ti­zenegy órakor érkezőknek százával kellett visszafor­dul­niok az ajtóból. A hatalmas terem képe látványosságnak is beillett volna színpompájával, amelyet rendkívül nagy szám­mal megjelent hölgyközönség tarka-barkasága árasz­tott szét a földszinten és a karzatokon. Különösen impozáns látványt nyújtottak a szorongásig megtelt karzatok, amelyeken a tanulóifjúság helyezkedett el, kitörő lelkesedéssel kísérve az ünnep minden moz­zanatát. Ott voltak az ünnepen a Kossuth-nak is, akiknek megjelenése olyan viharos éljenzést támasz­tott, hogy szinte rengettek bele a hatalmas terem falai. Az ősz költőkirályt, Jókai Mórt is hasonló módon fogadta a közönség. Tartalomban magasztos volt az ünnep, melyet a társaság Kossuth Lajosnak, mint egykori tiszteleti tagjának emlékezetére ült. Bartók Lajos emel­kedett szellemű megnyitó beszéde emelkedett han­gulatot árasztott szét, mely fogékonynvá tette a közönséget arra, hogy méltó entuziázmussal követ­hesse Jókai Mór hősi versformában írt ünnepi ódájának hatalmas szárnyalását. F­erenczy József ártalmas tanulmányban mint szónokot és írót jel­lemezte Kossuthot, Ábrányi Emil és Kiss József pedig gyönyörű költeményeikkel fokozták e lelkesedést. Az ünnep végeztével a közönség nagy tömege várta az Akadémia előtt Kossuth fiait, akik azon­ban csak később távoztak, mert Kossuth Lajos Tódor előbb megtekintette a képtárt. Kedves jelenet játszódott le az Akadémiából való távozásuk után. A közönség már ekkorra szétoszlott, csak egy csa­pat 48-as honvéd állt az Akadémia előtt katonás rendben , a képtárban őrködő öreg harcosok. Várták Kossuth fiait, akiket azután katonásan üdvözöltek. A Kossuthok egyenként kezet fogtak az öreg harco­sokkal, akik meghalottan, könyező szemmel álltak ott. Az egyik meg is csókolta a nagy Kossuth fiai­nak kezét. Az ünnepről szóló tudósításunk a következő : Tizenegy órakor kezdődött. Az emelvényen Jókai Mór és Bartók Lajos elnökökkel az élü­kön, a társaság összes tagjai foglaltak helyet. Meg­jelent az ünnepélyen Kossuth Ferenc és K­o­s­­suth Lajos Tivadar is. Az ülést Bartók Lajos — Hanem siessünk, komám. De hová men­jünk. •— Tudom is én. Egészen mindegy. •— Hát arra menjünk, a tenger felé. Elindultunk arra. Mögöttünk egy kis halom domborodott a Sziemhatáron. — Mit bámulsz hátra? — kérdezte a katona. — Attól tartasz talán, hogy az asztalos felébred és utánunk fut? Ne félj, a diák ala­posan végzett vele. Hej! Évről-évre rosszab­bak lesznek az emberek. A néma, sivár pusztaság tárult elénk. A tiszta kék ég úgy mosolygott, mintha lehetet­len volna alatta ily bűnt elkövetni. — Éhes vagyok — szólt a katona és ciga­rettát sodort. — Mit eszünk máma? — kérdeztem én. Nyílt kérdés!-----­------------— ■— Ezekkel a szavakkal fejezte be elbeszélé­sét kórház­beli szomszédom. — Ez az egész — mondta végül. — Na­gyon megbarátkoztam a katonával és együtt vándoroltunk Kurszkba. Jólelkű, nagytapasz­­talású ember volt, típusa a csavargónak. Tisz­telnem kellett őt. Kis-Ázsiáig együtt mentünk. Ott eltévesztettük egymást szem elől. — Visszaemlékezik-e még néha az aszta­losra — kérdeztem kórházi szomszédomtól. — Hisz most is róla beszéltem. — És nem érez mellette semmit? A szomszédom felnevetett. — Hát mit érezzek? Hisz épp úgy nem tehettem róla, ami vele történt, mint ön nem tehet róla, ami velem esett meg. Épp az van a dologban, hogy egyikünk sem bűnös valami dologban, mert mind disznók vagyunk és nem emberek. költői szárnyalása gyönyörű beszéddel nyitotta meg, amelyben összehasonlította Petőfit Kossuthtal. Az volt Kossuth a politikában — mondotta — ami Petőfi a költészetben. Művészetük két különböző hangszerre ágazott el, versre és prózára, de a meló­dia és összhang, a szellem közös volt: a magyar haza szeretete és dicsősége. Beszédét így fe­jezte be: ... A nép úgy vonult Kossuth Lajos ravatala után, mint földre omlott nehéz felhő, telve elfojtott könyzóporral, világmal. Ekkor érezhette ő igazán a «nemzet nagyságát», mely előtt egykor meghajolt. Akkor a gyász nagyszerűsége, a nemzet óriási erejét mutatta meg, hitét, hogy a törhetetlen Kossuth nem halhat meg, most már elvárhatatlanul él köztünk, a míg most a százados ünnep őszi verőfénye csak fájdalmas lemondással látszik mosolyogni, hogy ő már névben él csak, az örökéletben, hőseink egé­ben, népe emlékezetében, a történet könyvében, — hogy ő is csak «volt», de aki úgy volt, mint ő, az lesz is örökké! Tapsvihar zúgott fel a lelkes szavakra, amely még fokozódott, midőn Jókai Mór emelkedett fel helyéről, hogy elszavalja gyönyörű hexameterekben irt ünnepi ódáját. Az óda igy kezdődik : Száz esztendeje múlt, hogy az égből a földre leszálltál. Majd egy századon át fénylett nagy szellemed élve. Mit hoztál le nekünk? A Szabadság égi szülöttét, Aki egyenlővé emeli fel a honfit, a polgárt. Nép volt, sárom alatt, nemzetté őt Te teremted, Mostoha földjéből alkottál édes anyánkat; Szárnyat a szellemnek Te adtál, sajtót szabadítva; S fényes hőstettek követék, mit hirdete ajkad; Korszakot alkottál, tele fénynyel és örök élő Eszmékkel, miket el nem enyésztet semmi jövendő. Láncot tördelve Te magad viseled a bilincset, Megszerzed a hont s magad éltél messze hazátlan, S láttad mind messzebb távozni a hont Te magadtól! Így fut végig Jókai Kossuth egész életén gördülő hexameterekben; fenséges szárnyalásu ódá­ját ekképpen végzi: Óh­ ne maradj fenn, ottan alant az éji sötétben! Óh ne maradj fenn, odafenn a csillag fényben! Itt a helyed! Uj század várja lejöttöd, Szép e drága haza, odafenn nem szebb a menyország! Éltedben de sokat szenvedtél hosszú időkig, Nemzetedért, s a szabadság isteni eszmeköréért! Tartozik a végzet, hogy mindezt visszafizesse Néked egy uj élet gyönyörével és diadallal. Addig is élsz idelenn valamennyi honfi szivében És az anyák neveden oktatják kis csecsemőik! Óriási tapsvihar és éljenzés hangzott fel az ősz költő gyönyörű ódája után. A lelkesedés percekig tartott. Csillapultával Ferenczy József lépett az emelvényre és «Kossuth mint szónok és író» című tanulmányát olvasta fel a közönség tetszése mellett. Bevezetésül szól a XIX. század kulturmozgal­­mairól, irodalmi, politikai nagyjelentőségű mozza­natairól, melyek után áttér Kossuth szónoki, majd írói méltatására. Szabadságharcunk halhatatlan emlékű nagy alakja, Kossuth — úgymond — mint szónok és író elsőrangú talentuma irodalmunknak is. Mint poli­tikai szónok egy vonalban áll az ó- és újvilág leg­nagyobb rethorikai művészeivel, szónoklatai az eloquentiának mesterművei a világirodalom enemü legszebb termékei között. Elragadó ékesszólásban nem múlja felül őt a görögök Demosthenese, a rómaiak Cicerója, az angoloknál Chatam, Pitt, O'Connel, vagy az újabbak: Disraeli, Gladstone, Salisbury, a franciáknál Guisot, Duport, Mirabeau, Lamartine. Még egyik legjelesebb ellenfele is elis­meri, hogy «nagyobb szónokot keveset ismert a világtörténet.» Ezután Ábrányi Emil szavalta el nagy ha­tással gyönyörű ódáját «Töviskoszorú» címmel. A költeményből közöljük a következő strófákat: Mért ropog a gránit, dübörög a róna, Mint a feltámadó Krisztus koporsója? Mielőtt a vulkán lángját kidobálja, így morajlik mélyen a tűzhányó tája. Mi kopog, mi dobog egyre jobban s jobban? Földrengés ez?... Óh nem!... A nép szive dobban. Az az óriás szív, amit ő megváltott. A nép szíve mondja: Kossuth legyen áldott! Mi az, ami ott fönn az eget megrázza, Mint a diadalnak édes kacagása? Mintha tépett láncok csengve szétesnének,­­Jönnek büszke zajjal a halott honvédek! Jönnek Vác, Nagy-Sarló, Szolnok katonái, Villogó szemekkel diszőrséget állni! Azt hinnék: menydörgés. Pedig nagy, viharos Hangon ők kiáltják: Éljen Kossuth Lajos! Mély és erős hatást tett végül Kiss József gyönyörű balladája : A trombitás, mely meg­ragadó kép a szabadságharcból. Hőse egy trombitás, aki egy szép asszony karjai között töltve az éjszakát, elmarad a magyar sereg-

Next