Pesti Napló, 1904. március (55. évfolyam, 61-91. szám)

1904-03-01 / 61. szám

61. szám. Budapest, kedd PESTI NAPLÓ. 1904. március 1. A XII. t.-c. 61. §-ában meghatározott viszonos­ság meg nem tartatnék, kötelességévé tétetik a kormánynak, hogy «az ország pénzügyi és közgazdasági érdekeinek megóvására és érvé­nyesítésére szükséges javaslatokat haladék nélkül az országgyűlés elé terjeszsze.» Amint nagyon jól tudjuk, 1903-ig a vám- és kereskedelmi szövetséget nem köthettük meg Ausztriával, továbbá nincsen új autonóm vámtarifánk sem. Mindezekből azt a könyör­telen következtetést kell levonnunk, hogy: 1. kereskedelmi szerződéseket 1907-en túl ter­jedő időtartamra nem köthetünk; 2. a külföld­del egyáltalában nem is kezdhetünk szerződési tárgyalásokat, így rendeli azt a szentesített törvény, amelynek e mellett még kiváló , és mindenekfölött nyomatékos jelentősége az, hogy a törvényjavaslat végső szövegét párt­közi egyezkedés alapján állapították meg, s így garanciális törvény jellegével bírván, an­nak bárminemű megváltoztatását — a pár­tok egyértelmű hozzájárulása nélkül — tiltja a kormánynak a politikai becsület. Az olasz ideiglenes egyezménytől elte­kintve, amely már rést ütött az 1899. évi XXX. t.-c. épségén, abban bízott a kormány, hogy a külállamok nem fognak élni a felmon­dás jogával, s így megóvhatják azt a külszínt, mintha mi mindenáron fenn akarnék tar­tani a közösséget Ausztriával. Qui habet tem­­­pus, habet vitam. A reménység nem tartott sokáig. Németország metsző józansággal brutá­lis a gazdasági érdekeinek megvédelmezésé-­­ ben, s nem s­okat törődött «hű» szövetségesé-­­ nek belső zavaraival, hanem kijelentette, hogy tárgyalni kíván a megkötendő szerződésekre nézve, mert "új vámtarifájának érvényt kiván­­ szerezni.­­ A magyar k­ormány előtt ebben a helyzet­ben két út állott. Vagy a pártokat kellett volna megkérdeznie, vájjon hozzájárulnak-e az 1899. évi XXX. t.-c. hatályon kívül helyezésé­hez; vagy pedig a törvényre támaszkodva kije­lentenie, hogy új vámtarifa nélkül nem tár­gyalhat. Bármelyik lépés nemcsak törvényes és becsületes cselekedet, hanem e mellett az ország valódi érdekeinek is megfelelő lett volna. Ha mi — ismételjük — a törvény ren­delkezése szerint figyelmen kívül hagyjuk a tárgyalások megkezdésére vonatkozó felszólí­tást, Ausztria lett volna kénytelen kény­ér tö­résre vinni a közös vámterület kérdését, ren­delkezésére állván az osztrák alkotmány 14. §-a, melynek segélyével bármely megegyezés ratifikálható. A magyar kormány azonban irtózott et­től a megoldástól, mert ily módon nemcsak az 1899. évi XXX. t.-c., hanem még az 1867. évi XII. t.-c. rendelkezései szerint is nyomban köteles lett volna a magyar autonom vám­tarifát előterjeszteni. Nehogy gazdasági érde­keinken ilyen égbekiáltó sérelem essék, a ma­gyar­ kormány még ellenvetést sem tett a tár­gyalások megkezdése ellen. Sőt még tovább ment. Nem elég, hogy olyan vámtarifa alap­ján tárgyal, amely még csak tervezet, tehát a törvényhozás szankciójával ellátva nincsen, hanem félhivatalosan kijelentette azt is, hogy miután 1907-ig tartó szerződésre egy állam se lesz hajlandó, 12 évi időtartamot fognak alapul venni. Itt azután megáll minden józan és becsü­letes embernek az esze. Ha még akadt is eb­ben az országban valaki, aki teljes jóhiszemű­séggel azt vélte, hogy törvényeink szilárd biz­tosítékai jogszerű érdekeinknek, az ezek után alaposan kiábrándulhat. A magyar kormány egyszerűen semmivé tette az önálló vámterü­let létesítéséhez való jogunkat, s példát mu­tatott az osztrákoknak arra, hogy a magyar törvényeken büntetlenül lehet keresztülgá­zolni. De lehet-e valóban? Kihalt volna-e a mai gyar képviselőkből a törvénytisztelet és a kö­telességtudás iránt való érzék? Nem hiszszük. Ha Ausztriának igen, nekünk első­sorban is nem politikai kérdés az önálló vámterület ügye. Ez a magyar nemzet kenyérkérdése, s gazda­sági fejlődésének egyedüli biztosítéka. Évtize­deken át eltűrtük, hogy az osztrák ipar a védő­vámok segélyével növekedjék, s megdrágítsa szükségelt iparcikkeinket; elnéztük, hogy az osztrák ipar érdekében károsították állandóan­ mezőgazdasági termelésünket; nem éltünk re­torzióval, midőn irtóháborút kezdett bevitt terményeink ellen; némán kellett néznünk, mint sülyeszti le az osztrák kereskedelem a mienket közönséges közvetítő munkává; hallgattunk ak­kor, midőn az osztrákok a lojalitási klauzu­lára hivatkozva, folyton tért hódítottak ná­lunk, miíg a mi iparunkat, kereskedelmünket és­ mezőgazdaságunkat lehetetlen rendszabályok­kal szorította ki osztrák földről, ám a mérték immáron betellett. Jogunk van ahhoz, hogy védjük magun­kat, s javainkat oltalmazzuk. Számot vetünk azzal, hogy ismét egy évszázadra vetjük vissza, gazdasági fejlődésünket, ha a mostani kritikus­ időkben meg nem védelmezzük vámpolitikai ér­dekeinket. A magyar kormány — látnivalóan — egyszerűen báb az osztrák politikusok ke­zében. De a magyar országgyűlés nem az. Nem­ szólunk a függetlenségi pártokról, melyeknek az önálló vámterület különben is programm­­jukban szerepel, s így természetszerűen kitar­tanak és kitartóan követelik annak megvalósí­tását; fel kell azonban hívnunk a szabadelvű párt figyelmét is arra, hogy a tervezett kor­mányintézkedések magát a 67-es kiegyezést támadják meg, azt az alapot, amelynek védel­mére és változatlan fentartására mandátumot vállaltak és nyertek. De erkölcsi kötelességük a különböző ágak érdekképviseleteinek is, hogy kétséget kizáró módon állást foglaljanak. Könnyen megtehetik. A helyzet éppenséggel nem zavaros. Tiszta az teljesen. Csak a kor­mány szeretné felzavarni, hogy halászhasson benne. Budapest, február 29. A képvisel­őház holnap, kedden dél­előtt tíz órakor ülést tart, melyen megállapít­ják a legközelebbi ülés napirendjét. A Hadügyminiszter kitüntetése. B­é­c­s­b­ő­l táviratozzák . A király a Lipót­­rend nagykeresztjével tüntette ki Pitreich lovag hadügyminisztert. A király személye­sen nyújtotta át a miniszternek az érdem­rendet. Az öreg­asszony megelégedetten bólintott vá­laszul. .... Némán, eltűnődve ballagtak hazafelé. Érezték, hogy egy dologról gondolkoznak mind a ketten. Mikor már a kapuban voltak, aggodal­masan szólalt meg az asszony: — Várjon eljön-e holnap? Vámos ingerülten válaszolta: — Eljön! Hát persze, hogy eljön! Nem hallottad, hogy milyen nagy szükségben van? — Oh, a mi fiunk is nagyon büszke volt ám! Még megsértődött volna az ilyen aján­latra. Az öreg úr elgondolkozott, aztán büszkén mormogta: — Az már igaz! Nagyon büszke fiú volt... Eh, de azért el fog jönni. Biztosan eljön!... MÁSODIK FEJEZET. Mint szerelmes ifjú választott hölgyét, úgy várták ők másnap Györk Lajost. Már kora reggel fölébredtek és az öreg­­asszony moso­lyogva mondta: — Ma megjön! , Az öreg úr jókedvűen ugrott ki az ágyból. — De bizony! — Megjön az a___a fiatal­ember. — Eh, a fiunk! Egész éjszaka róla ál­modtam. __ — Én is, apus. A két öreg most komolyan, hosszadalma­­san elbeszélte egymásnak az álmát. Nem vol­tak éppen babonások, de azoknak, akik nagyon szeretik egymást, illő, hogy beszámoljanak egy­másnak arról az időről is, amikor az álomor­szágba csatangol el a lelkük. A cselédséget, amely most is úgy lustál­kodott, mintha nem ily nagy eseményre ké­szült volna a ház,, fölverték hamar. A folyosó végén két kis szoba állott elkülönítve. Pistuka­­ itt lakott és amióta meghalt, nem érintett­­ abban semmit kegyeletlen kéz. Most e két szobát gondosan rendbeh­ozták, h­ur cikát húztak az ágyra, a mosdóba vizet ké­­­­szítettek, az ablakokat kinyitogatták, sőt még­­ virágot is tettek az asztalra. Vámos aggodal-­­­mas arccal fölügyelt e munkára és aztán elé-­­ gedetten mondta: — Azt hiszem, itt ellakhatik!... Terin- * gette! Hát a konyak! Hamar hozzatok egy üveg konyakot is. Pistának sokszor voltak vendégei. ... Még csak az kellene, hogy meg se kínál­hassa őket egy pohárkával! Megtörtént ez is, aztán összeültek ketten az ebédlőben és vártak, vártak rettegő izga­lommal. Amint múltak a negyedórák, az öreg asszony szemrehányással nézett az órára. — Meglásd, nem fog eljönni! Szólani kel­lett volna neki még egyszer! Te csak úgy fél­vállról hívtad. Talán nem is vette komolyan! — Eh, biztosan el fog jönni, ha mondom! Nem jöhet hajnalban! Te azt hiszed, hogy min­denki olyan jókor kelő, mint mi vagyunk. Az ám! Szegény Pista mindig dél felé kelt föl! Ott ültek, merően nézve egymásra, és e csöndben lassan kint fantasztikus köddé mosó­dott a tegnapi este emléke és mindinkább bele­olvadt éjszakai álmukba. Immár, egyikük sem hitt a jövevényben és mennél kevésbbé hittek benne, annál jobban vágytak utána. Végre Vá­mos maga is érezte, hogy valamivel meg kel­lene erősítenie apadó hitüket, ezért hát mély­­ meggyőződéssel mondta: — Te, mamus, küldjünk el Etusért! Hadd lássa ő is. — Hát igazán hiszed, hogy eljön? — Hogy hiszem-e? Átszalasztották a szobalányt Etusért a szigorú üzenettel, hogy azonnal jöjjön. Etus unokahuga volt Vámosnak, valaha leányaként szerette, de amióta Pista meghalt, nem sze­rette őt látni. Mindig lelkiismeretfurdalást ér­zett a láttán. Pont tizenkét órakor félénk kopogtatás­ hallatszott az ajtón. Vámosné összerezzenve, rebegte: — Szabad! Lajos lépett be. Megállóit az ajtóban és­ amint körülfogta a szoba enyhe melege, le­hunyta a szemét kéjesen, mintha puha leány­karok ölelték volna át. A két öreg boldogan szaladt hozzá. — Tessék, tessék! Foglalj helyet!... Oh, már azt hittük, hogy el se jössz! — De most már nem is eresztjük el innen. Itt fog lakni nálunk, ott, ahol szegény Pistu­­kánk lakott. Akarja látni? Átvezették a két kis szobába, megmuto­gattak neki mindent apróra. Az ágynál az öreg asszony sírva fakadt. — Szegény Pistukám! Itt halt meg! Mintha­ most is látnám... A fiatal­ember összerázkódott és most már azt hitte, hogy ő is látja az ő hason­mását, amint átlőtt fejjel, véresen fekszik a fehér párnákon. Az öreg asszony mutogatott tovább: — Ebben a szekrényben fognak állani a ruhái, ebben pedig a fehérneműi. Majd én át­hozatok mindent a régi lakásáról. Itt áll a konyak és... szokott cigarettázni ? — Nem, nem szoktam. Az öregasszony szemrehányóan mondta: ■ — Az én szegény Pistukám nagyon sokat dohányzott. Mindig a szájában volt a ci­garetta! Vámos mogorván dörmögte:

Next