Pesti Napló, 1904. március (55. évfolyam, 61-91. szám)
1904-03-01 / 61. szám
61. szám. Budapest, kedd PESTI NAPLÓ. 1904. március 1. A XII. t.-c. 61. §-ában meghatározott viszonosság meg nem tartatnék, kötelességévé tétetik a kormánynak, hogy «az ország pénzügyi és közgazdasági érdekeinek megóvására és érvényesítésére szükséges javaslatokat haladék nélkül az országgyűlés elé terjeszsze.» Amint nagyon jól tudjuk, 1903-ig a vám- és kereskedelmi szövetséget nem köthettük meg Ausztriával, továbbá nincsen új autonóm vámtarifánk sem. Mindezekből azt a könyörtelen következtetést kell levonnunk, hogy: 1. kereskedelmi szerződéseket 1907-en túl terjedő időtartamra nem köthetünk; 2. a külfölddel egyáltalában nem is kezdhetünk szerződési tárgyalásokat, így rendeli azt a szentesített törvény, amelynek e mellett még kiváló , és mindenekfölött nyomatékos jelentősége az, hogy a törvényjavaslat végső szövegét pártközi egyezkedés alapján állapították meg, s így garanciális törvény jellegével bírván, annak bárminemű megváltoztatását — a pártok egyértelmű hozzájárulása nélkül — tiltja a kormánynak a politikai becsület. Az olasz ideiglenes egyezménytől eltekintve, amely már rést ütött az 1899. évi XXX. t.-c. épségén, abban bízott a kormány, hogy a külállamok nem fognak élni a felmondás jogával, s így megóvhatják azt a külszínt, mintha mi mindenáron fenn akarnék tartani a közösséget Ausztriával. Qui habet tempus, habet vitam. A reménység nem tartott sokáig. Németország metsző józansággal brutális a gazdasági érdekeinek megvédelmezésé- ben, s nem sokat törődött «hű» szövetségesé- nek belső zavaraival, hanem kijelentette, hogy tárgyalni kíván a megkötendő szerződésekre nézve, mert "új vámtarifájának érvényt kiván szerezni. A magyar kormány előtt ebben a helyzetben két út állott. Vagy a pártokat kellett volna megkérdeznie, vájjon hozzájárulnak-e az 1899. évi XXX. t.-c. hatályon kívül helyezéséhez; vagy pedig a törvényre támaszkodva kijelentenie, hogy új vámtarifa nélkül nem tárgyalhat. Bármelyik lépés nemcsak törvényes és becsületes cselekedet, hanem e mellett az ország valódi érdekeinek is megfelelő lett volna. Ha mi — ismételjük — a törvény rendelkezése szerint figyelmen kívül hagyjuk a tárgyalások megkezdésére vonatkozó felszólítást, Ausztria lett volna kénytelen kényér törésre vinni a közös vámterület kérdését, rendelkezésére állván az osztrák alkotmány 14. §-a, melynek segélyével bármely megegyezés ratifikálható. A magyar kormány azonban irtózott ettől a megoldástól, mert ily módon nemcsak az 1899. évi XXX. t.-c., hanem még az 1867. évi XII. t.-c. rendelkezései szerint is nyomban köteles lett volna a magyar autonom vámtarifát előterjeszteni. Nehogy gazdasági érdekeinken ilyen égbekiáltó sérelem essék, a magyar kormány még ellenvetést sem tett a tárgyalások megkezdése ellen. Sőt még tovább ment. Nem elég, hogy olyan vámtarifa alapján tárgyal, amely még csak tervezet, tehát a törvényhozás szankciójával ellátva nincsen, hanem félhivatalosan kijelentette azt is, hogy miután 1907-ig tartó szerződésre egy állam se lesz hajlandó, 12 évi időtartamot fognak alapul venni. Itt azután megáll minden józan és becsületes embernek az esze. Ha még akadt is ebben az országban valaki, aki teljes jóhiszeműséggel azt vélte, hogy törvényeink szilárd biztosítékai jogszerű érdekeinknek, az ezek után alaposan kiábrándulhat. A magyar kormány egyszerűen semmivé tette az önálló vámterület létesítéséhez való jogunkat, s példát mutatott az osztrákoknak arra, hogy a magyar törvényeken büntetlenül lehet keresztülgázolni. De lehet-e valóban? Kihalt volna-e a mai gyar képviselőkből a törvénytisztelet és a kötelességtudás iránt való érzék? Nem hiszszük. Ha Ausztriának igen, nekünk elsősorban is nem politikai kérdés az önálló vámterület ügye. Ez a magyar nemzet kenyérkérdése, s gazdasági fejlődésének egyedüli biztosítéka. Évtizedeken át eltűrtük, hogy az osztrák ipar a védővámok segélyével növekedjék, s megdrágítsa szükségelt iparcikkeinket; elnéztük, hogy az osztrák ipar érdekében károsították állandóan mezőgazdasági termelésünket; nem éltünk retorzióval, midőn irtóháborút kezdett bevitt terményeink ellen; némán kellett néznünk, mint sülyeszti le az osztrák kereskedelem a mienket közönséges közvetítő munkává; hallgattunk akkor, midőn az osztrákok a lojalitási klauzulára hivatkozva, folyton tért hódítottak nálunk, miíg a mi iparunkat, kereskedelmünket és mezőgazdaságunkat lehetetlen rendszabályokkal szorította ki osztrák földről, ám a mérték immáron betellett. Jogunk van ahhoz, hogy védjük magunkat, s javainkat oltalmazzuk. Számot vetünk azzal, hogy ismét egy évszázadra vetjük vissza, gazdasági fejlődésünket, ha a mostani kritikus időkben meg nem védelmezzük vámpolitikai érdekeinket. A magyar kormány — látnivalóan — egyszerűen báb az osztrák politikusok kezében. De a magyar országgyűlés nem az. Nem szólunk a függetlenségi pártokról, melyeknek az önálló vámterület különben is programmjukban szerepel, s így természetszerűen kitartanak és kitartóan követelik annak megvalósítását; fel kell azonban hívnunk a szabadelvű párt figyelmét is arra, hogy a tervezett kormányintézkedések magát a 67-es kiegyezést támadják meg, azt az alapot, amelynek védelmére és változatlan fentartására mandátumot vállaltak és nyertek. De erkölcsi kötelességük a különböző ágak érdekképviseleteinek is, hogy kétséget kizáró módon állást foglaljanak. Könnyen megtehetik. A helyzet éppenséggel nem zavaros. Tiszta az teljesen. Csak a kormány szeretné felzavarni, hogy halászhasson benne. Budapest, február 29. A képviselőház holnap, kedden délelőtt tíz órakor ülést tart, melyen megállapítják a legközelebbi ülés napirendjét. A Hadügyminiszter kitüntetése. Bécsből táviratozzák . A király a Lipótrend nagykeresztjével tüntette ki Pitreich lovag hadügyminisztert. A király személyesen nyújtotta át a miniszternek az érdemrendet. Az öregasszony megelégedetten bólintott válaszul. .... Némán, eltűnődve ballagtak hazafelé. Érezték, hogy egy dologról gondolkoznak mind a ketten. Mikor már a kapuban voltak, aggodalmasan szólalt meg az asszony: — Várjon eljön-e holnap? Vámos ingerülten válaszolta: — Eljön! Hát persze, hogy eljön! Nem hallottad, hogy milyen nagy szükségben van? — Oh, a mi fiunk is nagyon büszke volt ám! Még megsértődött volna az ilyen ajánlatra. Az öreg úr elgondolkozott, aztán büszkén mormogta: — Az már igaz! Nagyon büszke fiú volt... Eh, de azért el fog jönni. Biztosan eljön!... MÁSODIK FEJEZET. Mint szerelmes ifjú választott hölgyét, úgy várták ők másnap Györk Lajost. Már kora reggel fölébredtek és az öregasszony mosolyogva mondta: — Ma megjön! , Az öreg úr jókedvűen ugrott ki az ágyból. — De bizony! — Megjön az a___a fiatalember. — Eh, a fiunk! Egész éjszaka róla álmodtam. __ — Én is, apus. A két öreg most komolyan, hosszadalmasan elbeszélte egymásnak az álmát. Nem voltak éppen babonások, de azoknak, akik nagyon szeretik egymást, illő, hogy beszámoljanak egymásnak arról az időről is, amikor az álomországba csatangol el a lelkük. A cselédséget, amely most is úgy lustálkodott, mintha nem ily nagy eseményre készült volna a ház,, fölverték hamar. A folyosó végén két kis szoba állott elkülönítve. Pistuka itt lakott és amióta meghalt, nem érintett abban semmit kegyeletlen kéz. Most e két szobát gondosan rendbehozták, hur cikát húztak az ágyra, a mosdóba vizet készítettek, az ablakokat kinyitogatták, sőt még virágot is tettek az asztalra. Vámos aggodal-mas arccal fölügyelt e munkára és aztán elé- gedetten mondta: — Azt hiszem, itt ellakhatik!... Terin- * gette! Hát a konyak! Hamar hozzatok egy üveg konyakot is. Pistának sokszor voltak vendégei. ... Még csak az kellene, hogy meg se kínálhassa őket egy pohárkával! Megtörtént ez is, aztán összeültek ketten az ebédlőben és vártak, vártak rettegő izgalommal. Amint múltak a negyedórák, az öreg asszony szemrehányással nézett az órára. — Meglásd, nem fog eljönni! Szólani kellett volna neki még egyszer! Te csak úgy félvállról hívtad. Talán nem is vette komolyan! — Eh, biztosan el fog jönni, ha mondom! Nem jöhet hajnalban! Te azt hiszed, hogy mindenki olyan jókor kelő, mint mi vagyunk. Az ám! Szegény Pista mindig dél felé kelt föl! Ott ültek, merően nézve egymásra, és e csöndben lassan kint fantasztikus köddé mosódott a tegnapi este emléke és mindinkább beleolvadt éjszakai álmukba. Immár, egyikük sem hitt a jövevényben és mennél kevésbbé hittek benne, annál jobban vágytak utána. Végre Vámos maga is érezte, hogy valamivel meg kellene erősítenie apadó hitüket, ezért hát mély meggyőződéssel mondta: — Te, mamus, küldjünk el Etusért! Hadd lássa ő is. — Hát igazán hiszed, hogy eljön? — Hogy hiszem-e? Átszalasztották a szobalányt Etusért a szigorú üzenettel, hogy azonnal jöjjön. Etus unokahuga volt Vámosnak, valaha leányaként szerette, de amióta Pista meghalt, nem szerette őt látni. Mindig lelkiismeretfurdalást érzett a láttán. Pont tizenkét órakor félénk kopogtatás hallatszott az ajtón. Vámosné összerezzenve, rebegte: — Szabad! Lajos lépett be. Megállóit az ajtóban és amint körülfogta a szoba enyhe melege, lehunyta a szemét kéjesen, mintha puha leánykarok ölelték volna át. A két öreg boldogan szaladt hozzá. — Tessék, tessék! Foglalj helyet!... Oh, már azt hittük, hogy el se jössz! — De most már nem is eresztjük el innen. Itt fog lakni nálunk, ott, ahol szegény Pistukánk lakott. Akarja látni? Átvezették a két kis szobába, megmutogattak neki mindent apróra. Az ágynál az öreg asszony sírva fakadt. — Szegény Pistukám! Itt halt meg! Mintha most is látnám... A fiatalember összerázkódott és most már azt hitte, hogy ő is látja az ő hasonmását, amint átlőtt fejjel, véresen fekszik a fehér párnákon. Az öreg asszony mutogatott tovább: — Ebben a szekrényben fognak állani a ruhái, ebben pedig a fehérneműi. Majd én áthozatok mindent a régi lakásáról. Itt áll a konyak és... szokott cigarettázni ? — Nem, nem szoktam. Az öregasszony szemrehányóan mondta: ■ — Az én szegény Pistukám nagyon sokat dohányzott. Mindig a szájában volt a cigaretta! Vámos mogorván dörmögte: