Pesti Napló, 1910. május (61. évfolyam, 103–128. szám)
1910-05-01 / 103. szám
2 Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ , ........ .....—..............................................— 1910. május 1.' юз. szán *-■ - . . .. in .— .... vativizmusában már azon az utón járt, hogy végképp lejárja magát. Dolgozott a maga módja szerint, s nem bánta, hogy az nem kell az Akadémián kívül senkinek. Működésében hiányzott az egység, tervszerűség és tudatosság. A tagok munkája csupa részletből, töredékekből s aprólékosságokból állt, amiket az elszóródott erők ötlet és ösztön szerint termelnek. Szervezett munka így nem jöhetett létre, nagy eredményekről nem is álmodhatunk. Adatgyűjtemények garmadái, sorozatos forrásművekbe öszszehordva, amik feldolgozásához senki sem kezd, idegen művekből gyártott kompilációk és elsietett tömegfordítások teszik ki a kiadványok zömét, amikkel az Akadémia évtizedeken át könyvpiacunkat gyarapítá. Hogy a magyar nyelvkincs valahára együtt legyen, az irodalmi szinonimiákat kézhez kapjuk, a nemzet törvényhozásának egész múltját, a szabadságharcok teljes képét ismerhessük, s fogalmunk legyen ez ország néprajzáról, egész faunájáról és flórájáról, erre az Akadémia idáig gondolni sem mert. Nem csoda, ha a világ kérdései még kevésbbé érdeklik: szociológiával az Akadémián alig, gazdasági és technikai problémákkal csak elvétve foglalkoztak, a művészet s a bölcselet modern hullámai tudósainkat hidegen hagyták, az aviatikával meg éppen nem törődtek. Majd így vagyunk a pályázatokkal is, melyek arra valók, hogy tudományos s irodalmi irányban szélesebb köröket foglalkoztassanak. Csupa sablonosság és eszmeszegénység öli ott a termelést. A kérdések megválasztása s föltevése legtöbbször szerencsétlen, s az élet igényével, ami mindenkit érdekel, sőt éget, abszolute nem törődő. Betetézi e bajt a pályadíjak csekélysége, mely fáradságos és ambiciózus munkásságra bst nem sarkalhat. Az Akadémia „nagy jutalma" kétszáz arany s a legkiadóbb díjtétel 4—6000 korona, amik fejében a lélek megfeszített munkáját kívánják, mely gyakran egy élet tanulmányaiból szűrődik le. Ily viszonyok közt a magyar szellem areopagja komoly válság felé közelgett. Kezdte nem érteni az országot s az ország sem értette meg őt. Elhidegedtek, eltávolodtak egymástól, ami az intézet anyagi s szellemi mérlegén elég keservesen éreztette magát. Az utolsó évtized e baj felismeréséé. Az Akadémián már megfigyelhetni, hogy észrevette a hibákat, s vannak jelek, hogy korrigálni törekszik azokat. Értekezéseiben, kiadványaiban és pályakérdéseiben, sőt bizottsági munkálatain is valamivel frisebb erő, több mozgékonyság ömlik el, s az a szándék, hogy a tudást a gyakorlati élethez, a tudományt az élő nemzethez közelebb vigye. Ez az út a Széchenyié. Ha az Akadémia ezt követi, eljut oda, hova alapítója szánta, s betölti misszióját úgy, ahogy a „legnagyobb magyar" félszáz év előtt megálmodá. Az ügyész meghajolt és elragadtatva mondta: — Fogadni mernék, hogy a kegyelmes aszszony most is valami szegény ördög ügyében fárad. A kegyelmes asszony sohsem fárad bele az ilyesmibe! A grófné ájtatosan válaszolta: — Az irgalmasság gyakorlásába nem fárad bele az, akinek ereje a hit . . . A propos, édesem, egy szegény festőről van szó, akinek elgyöngült keze nem bírja el már az ecsetet. A tüdeje beteg és . . . ah, ne kívánja, hogy részletezzem ennek az embernek a balsorsát, mert érzem, hogy már szorongatja torkomat a sírás . . . Egy nagy oltárképe van, amit én fogok kisorsolni. Egy szám ára száz korona, ön is aláír, nemde egy számot, édesem? Az ügyész ijedten dadogta: Bocsánat, kegyelmes asszonyom, de most momentán ... a feleségem mindig kiüríti a pénztárcámat . . . — Sebaj, édesem, majd leírjuk a járandóságából, édesem ... Ah, amikor irgalmasságot gyakorolunk, akkor érezzük az én jó istenem közellétét ... de már sietek, édesem. A zárszámadást tegye csak a másik mellé . . . Mi van a Rózsa utcai bérház számadásával? Majd kérem, hozza be ... De most sietek, pá édesem. A fekete hintó elindult a városba és megegy-egy Ш előtt. A grófné bement az ívvel, aztán kijött és valahányszor kijött, észre lehetett venni, hogy egy-egy fénysugárral ragyogóbb lett az arca. A hintó megállóit úri magánpaloták és egyszerű bérházak előtt egyaránt. A grófné kimeríthetetlen volt a kapacitásban. Amikor az emberszeretet magasztos ügyéről volt szó, valóságos hős volt ez a matróna. Olyan volt, mint egy Jeanne d’Arc öreg korában. Elment a nevesebb festőkhöz is és sehonnan se ment el száz korona nélkül. A festők adtak neki, mert nem volt kizárva, hogy az özvegy grófné egyszer megfested boldogult férjének életnagyságú arcképét. Aztán elment a nevesebb szobrászokhoz. A szobrászok adtak neki, mert az a hir járta, hogy az özvegy grófné nagyszerű mauzóleumot akar építtetni boldogult férje emlékére. Este megszámlálta a nemes grófné a pénzt. Ezerhétszáz korona volt összesen. Pedig ő kétezer koronát szeretett volna összegyűjteni a szegény beteg művész javára. Beléroskadt egy bőr karosszékbe és fájdalmasan rebegte: — Még háromszáz korona kellene, hogy kerek legyen a kétezer. Vékony fehér ujjait, amelyeken csak egy platinagyűrü diszlett, összefonta és fölsóhajtott: — Én édes Istenem, óh ne hagyj el, adj egy mentőgondolatot, honnan szerezzem elő, kitől kérjem a hiányzó háromszáz koronát? i*.v_ Homlokát ledökbe vonta és elgondolkozott. — Almásdyéktól lehetne százat kapni, de nincsenek Pesten... Feredyné ideadná mind háromszázat szívesen, de az ő atyja zsid volt... Én jó Istenem, adj tanácsot, mit tegyek Hirtelen öröm villant fel gondokba redőző arcán. — Megvan! Holnap fölutazom Bécsbe és audienciára jelentkezem. Az én jó agg királyon meg fogja hallgatni hű alattvalójának esdeklősét... Fölkacagott örömében. — Óh, hogy ez nem jutott előbb’ az eszeme! Igen, elmegyek Bécsbe, az ő zsámolyához fogm letenni egy sorsüldözött ember szerencséim ügyét. És ő meg fog hallgatni. Hisz ő oly jó, ig* nemes! Ez a szent, nemes elhatározás mintha Mó fiaként sugárzott volna ősz feje körül. Érez, hogy a szíve megenyhül a jól végzett nene:a munka boldog érzésétől. A lelke mintha ájfeto, zsolozsmákkal telt volna meg. Fölmagasztosítva nézett a plafondra, amelyet egészen bebortattak a drága diófa-faragások. Aztán leült az íróasztalához, hogy átezi a mályi és vércsi uradalmak zárszámadásait. Mert ez jellemezte éppen e nemes matricát egész nap a szerencsétlen sorsüldözöttek igye- ■ baja foglalta el és csak este ért rá, hogy iszttartóinak számadásait ellenőrizhesse. A szekularizáció. Budapest, április 30. (Saját tudósítónktól.) Franciaországban már több mint száz évvel ezelőtt is viharokat támasztott a katolikus egyház vagyonának sorsa s a felkavart hullámokat csupán Napóleon konkordátuma simíthatta el. Nálunk csak néhány éve beszélnek a kérdésről, de határozott álláspont sem a szekularizáció mellett, sem ellene ki nem alakult. Ezen a téren egyáltalában bajos volna a külföld példáira hivatkozni, mert a francia köztársaságban és Spanyolországban nagy forradalmak és mindent felforgató politikai harcok végső fejezetéül következett az egyházi javak elkobzása vagy kisajátítása. Magyarországon egészen más irányban fejlődött ez a kérdés. Nem a politika, nem is a társadalmi törekvések ügyévé vált, hanem az ország legjelentősebb nemzetgazdasági problémája az egyházi birtokok dolga. A túlságosan sok kötött birtok betegsége Magyarországnak s ezt csak a folytonos érvágás, a mértéktelen kivándorlás csökkentheti ideig-óráig. De a kivándorlás nem orvosság, hanem kuruzslószer s a gyógyulás helyett végre is katasztrófához vet. A népnek földre van szüksége s az ál a maga érdekéért kénytelen lesz áldoz, vetni egy másik érdeket: a latifundiumokat v; az egyház birtokait oda kell dobnia a nép fő éhségének csillapítására. És csak az a kére hogy a nagybirtokosok vagy a főpapság matkoznak-e gyöngébbeknek? Voltaképpen azonban mi is a tartalma пек a félelmetesen hangzó szónak: szekula záció? Erőszak, jogtalanság és javallalkezása semmiesetre. Mert azzal tisztában lenni, hogy az egyházi javak jórészét magánemberek ajándékozták s ezt a jogalapot mé dönteni nem lehet. A francia szerzetesek vagy aának elkobzása során most legutóbb hőszázötvenhét milliót pereltek vissza ; egykori alapítók és ajándékozók ivadékai, egyházi vagyon másik része viszont királyi donáció s azon csak a királynak, mint légiót kegyurnak a beleegyezésével lehet változtat, s aki ismeri a Habsburgokat, az pillanatig sem gondolhat az egyházzal szemben radikális, vág éppen brutális eljárásra. De a szekularizáció kérdését mégis okvetlenül meg kell oldani. Mérhetetlenül nagy nemzeti érdek, hogy a kétmillió katasztrális holdnál jóval több egyházi birtok tulajdon formájában a nép kezébe jusson. Ez mellőzhetetlen szükségesség és a szerzett, meglévő jogok és érdekek sérelme nélkül is lehetséges. Ha sikerülne az egyházi birtokok bölcs és becsületes reformja, ez az egész ország számára a leggyönyörűbb perspektívát nyitná meg talán évszázadokra. Itt pedig tudomásul kell venni, hogy a katolikus társadalom éppenségggel nem zárkózik el a szekularizáció gondolatától. Csak enyhe legyen a formája. Hiszen tagadhatatlan, hogy az egyház vagyon élvezői s leginkább a püspökök, igen sokat áldoznak kulturális célokra. Hétszázeze koronát adnak évenkint az alsó papság jövedelmének kiegészítésére, ámbár igaz, hogy ez, a törvény szavainak szigorú megtagadása estén éppen kétszer annyit adhatna a püspöki кг ami által az állam terhei csökkennének. De igy sokat adnak a nevelés ügyének céljaira és jótkonyságra is. Mindez azonban rendszertelen ( részben meddő pocsékolása az anyagi erőknél A magyarság rengeteg gazdasági bájának orvoslására ez semmi, de jelentéktelen abból nézőpontból is, hogy az óriási értékű egyhá vagyonnak több hatással kellene lenni Magyaország közéletére. Igazságos és okos szekulariáció, ahogyan azt a magyar katolicizmus leghaladottabb és legkiválóbb képviselői gondolja.