Pesti Napló, 1911. július (62. évfolyam, 154-179. szám)
1911-07-01 / 154. szám
62-dfll évfolyam. 154. sz£m. nirniTtii fjlxk-E(«U «m__2S tot - ffil Félévre-------14 . — . Negyedévre« _ f „ — . Egy hőre----» . «0 , Egyet ertm _ _ « « tO fitt Budapest, 1911. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utca I2L trMBOBITtUEiaife Igyu szó túlér, vutegeM beMvel lOllig. Hirdetései milliméter uL dllszabá« exertat Megjelenik bét» ttrtteMvd naponkint finnen ntín la. m Szombat, junius 1. rT'i n,,r ,Urrmnnrni------ Ülés a kriptában. Budapest, junius 30. Középkori templomstilus modorában épült teremben ülünk és hallgatjuk a magyar országgyűlés felsőházának tanácskozását. Az elnök kezdi: Issy les Moulineau-ban nagy szerencsétlenség történt, megsebesült a miniszterelnök, meghalt a hadügyminiszter. A főrendiház mély részvéttel fordul a francia nemzet felé... Meghalt Hieronymi Károly kereskedelmi miniszter. Kitűnő, dolgos hazafi volt. A főrendiház is osztozik a nemzet gyászában... Meghalt báró Bánffy Dezső. Az ő elhunytat is fájlalja a főrendiház. Az a kormány, amelynek tagjait Issy les Moulineauxban oly nagy katasztrófa érte, már rég megbukott, szegény Hieronymi Károly már rég a föld alatt van és Bánffy Dezsőt is rég eltemettük, de a főrendiház még csak ma tart ott, amire már alig emlékeznek az emberek. A méltóságos főrendek névjegyzékét ki kell igazítani. Gróf Festetich Taszilót ő császári és apostoli királyi Felsége hercegi rangra emelte. És az elnök a főméltóságu herceg felé fordulva, kifejezi a főrendiház szerencsekivánatait. És a főméltóságu herceg tisztelettel meghajtja magát az elnök előtt, tisztelettel meghajol az egyházi képviselők előtt és tisztelettel hajtja meg magát a világi főrendek előtt. Olyan családias, olyan etikettszerű és olyan nem törvényhozásszerű az egész... Feláll az egyik törvényhozó. Törvényt akar alkottatni. Utasítja a főrendiház a kereskedelmi minisztert, hogy nyújtson be törvényjavaslatot a képviselőházban a tőzsde megreformálásáról. Egy szó se hallik, levél se rezdül. És az elnök kimondja, hogy majd őszszel, daru távozásakor, levelek hullásakor megindokolhatja a méltóságos főrend a javaslatát és a méltóságos főrendek akkor majd határozhatnak, hogy elfogadják-e. A főrendiház nem siet. Ami a tavaszszal történt, arról nyáron beszél, amit a nyáron javasolnak, arról őszszel határoz. Az öreg méltóságosak és nagyméltóságosak nem siethetnek. Nagy időre van szükségük, hogy gondolkodhassanak. És minden szó és minden megjegyzés nélkül folyik az ülés tovább. Jönnek a jelentések, a törvényjavaslatok. Általános és részletes vita. Indemnitás, bankszabadalom, érmeszerződés, gazdasági jelentés és a többi. Senki sem beszél. Egy érsek és egy püspök, öthat „született“ főrend és balról a „kinevezettek“, a bankigazgató, a főorvos, a tanár, a gyárigazgató, a bíró, összesen vagy nyolcan-tizen némán, szótlanul ülnek helyükön. Csak egyetlen főrend áll fel az indemnitásnál és olvasni kezd. Beszédet olvas. A tárgy mellékes. Szó nem hallik, ember meg nem mozdul a helyén. Észre sem veszik, hogy a szónok már nem olvas. Csak az elnök tompa hangja hallatszik messziről: — Nem akartam zavarni a méltóságos főrendet, de utólag figyelmeztetni bátorkodom, hogy házszabályaink értelmében a beszédet nem szabad olvasni! Nem szabad olvasni! De erre utólag figyelmeztetik a méltóságos főrendet, mert beszéd közben nem akarják megzavarni. Előbb az illem, aztán a házszabály! És csönd, kriptaszerü csönd. Mértföldekre vagyunk az élettől és ennek a fényesen márványozott teremnek minden sarkából az elmúlás szaga árad szét. Érezni, hogy csak negyedévenként egyszer nyitják ki az ablakokat és jó szerencse, hogy a lóversenyek napjait néhanéha fel lehet használni arra, hogy a termet kissé szellőztessék . . . Sorvasztó szél fút a csontkamrákból, mondta egyszer Kossuth Lajos és ennek a sorvasztó szélnek a hideg fuvallatát éreztük mi is, mikor ma végighallgattuk a főrendiház ülését. Hangok a kriptából, emlékek a múltból! Idegenszerűek és nevetségesek egyaránt. Kirínak a mai világból, amelyben köztársa-kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése június hó végén lejár, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szíveskedjenek minél előbb megújítani hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Glossina palpalis. Irta: Cholnoky Viktor. (Utánnyomás tilos.) Immár deresedő fejű kalandorom, Amanchich Trivulzió a minap megint Budapestre érkezett. Ámbár tudtam, hogy az igazat úgy sem fogja megmondani, mert üzleti ügyekben nagyon titkolózó az öreg, azért mégis csak szokásszerűen megkérdeztem tőle, hogy micsoda jó szél hozta ide közénk, mit keres megint Budapesten? Persze, hogy nem mondott igazat. Minden hosszabb lélegzetvételnyi gondolkozás nélkül így felelt: — Hát tudja, ested, ha hazudni akarnék, most azt is mondhatnám, hogy feltaláltam egy újfajta repülőgépet és annak az első bemutatásával a magyar aviatika dicsőségét akarom gyarapítani, vagy pedig azt is mondhatnám, hogy Blanc és Marquet urak együttesen bíztak meg, mint tapasztalt embert arra a célra, hogy kössem meg számukra a Margitsziget kibérlésére vonatkozó Szerződést. De tudja — és itt a még megmaradt félszeme szögletéből pokolian imádásra méltó cinizmussal kacsintott rám, — éppen ön tudja a legjobban, hogy semmi olyan távol nem áll tőlem, mint a hazudozás. Azért hát csak megmondom az igazat. Zemplénből rándultam le ide Budapestre, csupán csak a barátaim látogatására. Mert éppen most jövök egyenesen Afrikából, Jusszuf Kemál hercegnek, akiről csak mellékesen jegyzem meg, hogy leereszkedő, jóakaratú barátom, a társaságában. Ott fenn ■— és a hüvelykujjával a válla fölé bökött — Vettünk egy kis birtokot Ujhely mellett. No, nem nagy az egész, mindössze vagy ezer holdacska lehet, de gyönyörű vadászó terület és a fenség engemet ott meglehetősen jó állással kinált meg. A fővadászatestere leszek. Ránéztem. Csak nem mondott utóbb igazat? Nem, mert félreértve a pillantásomat, így folytatta: — Nono, azért csak ne kezdjen el hamarosan itt valar vérmes reményeket táplálni, mert nem nagy eset az egész. Mindössze tizenkétezer korona az évi fizetésem, azután meg egy Colt és egy Winchester. Mert hiszen azt tudja — vetette oda foghegyről, — hogy én évenkint átlag egy Winchester-puskát, meg egy Colt-karabélyt szoktam pozdorjává lövöldözni. — Hogyne. Hát akkor estére együtt vacsorázunk? Bólintott a fejével és este csakugyan együtt vacsoráztunk. Megint csak a ferencvárosi kis korcsmában, mert úgy látszik, hogy a fővadászmester még nem kapta meg a fizetésére járó előleget. Hogy már nyárra fordult az idő, az emberek szívesebben mennek a budai vendégülőkbe, azért a mi öreg korcsmárosunknak sem volt valami sok dolga, amint megvacsoráztunk, odaült az asztalunkhoz és szép illemtudóan feltolva a pápaszemét a homlokára, letette az újságot, amit olvasott, maga elé. Trivulzio ekkor már elcseppentett egy-két szót az afrikai utazásáról és most éppen azt magyarázta, hogy miért ízletesebb a nílusi krokodilus vesepecsenyéje, mint a szenegáli alligátoré. _ Azokról a hitvány kis kongói kajmánokról nem is beszélek, — fejezte be a magyarázatát, — mert azoknak a húsa nem sokkal többet ér, mint a tavaszi, fiatal férce éretlen melle. A korcsmáros nagyot nézett, mind a hárman nagyot hallgattunk, azután egyszerre csak megszólalt nagy csendesen a gazdánk: — Hm. Hát Afrikában tetszett járni a tekintetes urnak? De amint hallom, még a Kongóvidékén is járt? Akkor hát — és itt végigsimította az újságpapirost, — bizonyosan meg tudja magyarázni nekem azt is, hogy micsoda rettenetes szörnyeteg lehet ez a ... ez a . . . — itt elkezdte az újságból kisilabizálni, — glossina pal . . . palisMert, hogy valami veszedelmes állat, annyi bizonyos. Trivulzió nagyot csapott a tenyerével a térdére és azután diadalmas mosolygással kiáltott fel, majd meg valami egészen sajátságos csettentést hallatott: — A glossina? Tescs! Hah! A glossina?, Hogy ismerem-e? Meghiszem azt. Abban a pillanatban előtte volt a grogg, mert az öreg korcsmáros is tudta már, hogy Trivulzió anélkül nem képes beszélni, most pedig beszélhetnékje van. Csakugyan. Hátradőlt a székén, elkezdte a villával a fogát piszkálni olyan indokul, hogy az egyiptomi herceg bizonyosan elcsapta volna a nagyszerű állásából és ezzel a kérdéssel kezdte a történetét: — Hát, ismerte-e maga, padrone, az öreg berhidai korcsmárost, a Ritupert? Hiszen maguk korcsmárosok mind ismerni szokták egymást. Az öreg eltöprenkedett. — Személye szerint bizony én nem ismertem, de a nevére emlékezem, mert magam Mai számunk 28 oldal.