Pesti Napló, 1911. szeptember (62. évfolyam, 207–232. szám)
1911-09-01 / 207. szám
BX^XTOTÉSK ÁRAK] Égisz évre------28 kar. — A Félévre----------14 . — , NegyedévreTM _ | ( Egy bóra ] . « , 62-dik évfolyam. 207. szám« Egyes szám _ TM _ _ 10 fin. Budapest, 1911. NAPLÓ Egyre nő 8 fillér, Tittegabb betűvel 10 fillér Hirdetések milliméter számítás, sál, díjszabás szerint Megjelenik hétfő kivételével naponkint ünnep után is. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky utca 12. Péntek, Szeptember 1. Egy táborban. Budapest, augusztus 31. A Kossuth-párt napokon át tartó izgalmak után egyhangúlag kimondotta, hogy folytatja a véderőjavaslatok ellen megindított harcot és minthogy végső szükségben más, alkalmasabb fegyvert nem ismer, az obstrukciót, mint a parlamenti harcok ultima ratióját alkalmazza a kormány ellen. Ezen a ponton tehát a Kossuth-párt csatlakozott a Justh-párt álláspontjához és örömmel állapíthatjuk meg, hogy a függetlenségi párt két árnyalata abban minden esetre egyetért, hogy a legerélyesebb harcot kell folytatnia a véderőjavaslatok ellen. Sokan voltak, akik az utóbbi hetek folyamán felmerült tünetekből, nem egészen alaptalanul, arra következtettek, hogy a Kossuth-párt kebelében egy csoport szervezkedik, amely más és más ürügy alatt, de egyforma buzgalommal igyekszik a harc erejét gyöngíteni és a kormány helyzetét megerősíteni. Jogos volt-e ez a feltevés, egyelőre egészen mellékes kérdés lett, mert a Kossuthpárt mai határozatával a nyilvánosság előtt lekötötte magát a véderőjavaslatok ellen indítandó harc számára és így megadta a feleletet a kétkedőknek és a bizalmatlankodóknak egyaránt, állja a harcot és dacára, hogy Antal Géza mai felszólalásával, amelyben Kossuthnak egykori obstrukcióellenes kijelentéseit idézte, el akarta riasztani a függetlenségi párt vezérét az obstrukció helyeslésétől, a párt mai értekezletén Kossuth Ferenc fentartás nélkül vallotta magát az obstrukció hívének. A kocka tehát eldőlt. A Kossuthpárt igen helyesen a harcias állásponthoz csatlakozott és azok mellé állt, akik minden eszközt fel akarnak használni arra, hogy megakadályozzák egy olyan törvényjavaslat elfogadását, amely elviselhetetlen terheket ró a nemzetre és mérhetetlen áldozatainál fogva igazán romba döntheti az országot. Azok, akik belátnak államháztartásunk rejtett titkaiba és jól ismerik költségvetéseink fenyegető romlását, nagyon jól tudják, hogy a véderőjavaslatok terheit már nem fogja elbírni az ország és épp ezért helyeslik, hogy az ellenzék távolítsa el az útból azt a rendszert, amely könnyelműségében odáig ment, hogy erre a nemzetpusztító kísérletre is vállalkozni merészkedett. Ebben elszánt harcra, egyetértő csapatokra van szükség és azért hangoztattuk folyton, hogy inkább hagyják el a csatateret azok, akik ingadoznak, semhogy tétovázó, vagy csillapító magatartásukkal még a harcosok helyzetét is megnehezítsék. A Kossuth-párt nagy huzavona után végre a harc folytatása mellett nyilatkozott. Ennek mindenesetre örvendünk, mert ezen a ponton lehetővé tette a a függetlenségi pártok együttműködését. Azonban nem áltatjuk magunkat és a dolgokat úgy vesszük, amint elénk állítják őket. A Kossuth-párt kimondta a harcot, azonban gondoskodott ajtócskákról is, amelyeken a harctérről bármiko elvonulhat. Sőt, úgyérezzük, hogy ezek az ajtócskák valóságos kapuknak is beillenek és az általános választói jog kérdése az, amely ennek a széles kapunak a nyitvatartását lehetővé tette. A Kossuth-párt elhárította magától az általános választói jog ügyében való állásfoglalás kötelességét és mivel a pártértekezleten régi és új tagok egymásután nyilatkoztak az általános választói jog Justh Gyula által helyeselt formulája ellen, a párt olyan határozatot hozott, amely örökre eltávolítja a Justh-párttól és Justh Gyula őszinte és becsületes demokráciájától. Ez aggasztó tünet és lelohasztja a harcias állásfoglalás nyomán támadt örömet. Elénk mered a nagy ellentét, amely az együtt harcoló pártok között akkor fog előállani, ha a véderőjavaslatok és a kormány bukása után a diadal gyümölcseit kell majd learatni és amikor a két párt nemcsak a leglényegesebb elvi, de ami egyaránt nagy szerepet játszik, a személyi kérdésekben már az első pillanatban nem értene egyet. Kossuthék már ma féltékenyek Justh Gyulára és egészen nyíltan hangoztatják, hogy már csak azért sem mehetnek mindenben Justhékkal, mert nem engedhetik, hogy Justh Gyula pórázon vezesse őket. Ez a régi átok, amely a hiúság szempontjainak előtérbe tolásával feláldozza a lényeget és képes arra is, amire egyszer már képes volt, hogy szétrobbantsa az ellenzék egységes táborát. Utazás éjjel. (Sinbad történetéből.) Irta: Krúdy Gyula. (Utánnyomás tilos.) Ennek az egész esetnek, amely most következik, legalkalmatosabb volna valamely régimódi címet adni; ilyenfélét: ,,Curly, vagy egy színész története“, vagy Esmond Henrik, Anna királynő ő felsége ezredesének története“, de mégis leginkább ez illenék a fejezet fölébe: „A gonosz varázsló, vagy az ártatlanság diadalma“. . . . Tudniillik: egyszer Sinbad, az a bizonyos hajós megszöktetett egy fiatal hölgyet. A kisasszony húszesztendős múlt Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, de még mindig nagy tél volt az alföldi rónán. A kis bakterházak a téli alkonyat félhomályában úgy maradoztak el a rohanó vonat mellett, mintha személyes ismerősei volnának Sinbadnak, deköszö,irknak,*az ablakon és tovább sietnek sárös tennivalóik elvégzésére. A pályaőrök havas bundájukban mozdulatlanul állottak a sinek mentén és a nehéz báránybőr-sapkák alatt látszó arcokon Sinbad aggodalmat, sőt rosszalást vélt felfedezni, midőn a megszöktetett hölgygyel tovább utazott. Még a hó sem hullott úgy, mint rendesen: rohanó vonat mentén szinte vízszintes irányban szakadt az apró hó, némelyik a mozdony füstjétől bekormozódott, mint fekete darázs suhant tova a fehér lepkécskék között. Közel és távol nagy fehér hemezek, amelyeken pontosan lehetett látni a rókák, nyulak és kóbor ebek omait és Sinbad a szerelmes csókok között kipillantott az ablakon s azon gondolkozott, hogy hová lettek a rókák, amelyek nemrégen meg itt jártak. Egy tanyaház pirosló ablakával úgy fut a tájon keresztül, mint egy bábszínházbeli kép; egy kis állomáson, ahol egy percig megállották, az emeleti ablakban két leány ült, varrtak, a harmadik fehér alsóruhában állott a szoba közepén, a függőlámpa alatt és éppen egy lilaszoknyát próbált felvenni. Fehér karja és válla egy darabig elkísérte Sinbadot a hóesésben, aztán csak a vasúti töltés mellett álldogáló nyírfák havas gályái integettek feléje, mint annak az ismeretlen lánynak vékony karjai. „Bizonyosan bál lesz valahol a környéken“, — gondolta Sinbad. — A hölgy, akit délután megszöktetett, csendesen sirdogálva üldögélt a sarokban és csak félszemmel leste a cigarettázó Sinbadot. — Ugye, már nem szeret, megbánta, hogy eljött velem? — mondta Sinbad, talán tizedszer, mert már nem igen tudott egyebet mondani. A leány, — kis fekete hajú, fehérarcú nőcske volt ,aki a téli időjárás beállta óta a muffiában melengette Sinbad kezét, midőn esténkint hazakisérte, majd a kapuban, a sötétben lázas csókot váltott vele duzzadt ajkával, amely puha és bágyadt volt a vágytól, ijedten, csaknem kétségbeesve ült a vasúti kupé sarkában és lábait szorosan egymásra vetette. Ártatlan leányka volt, akivel Sinbad csupán a népkert elhagyott sétányain szokott üldögélni a vasárnapi délutánokon, hó volt, hideg volt és a közelből az érkező vasúti mozdonyok füttye hangzott néha. — A száztizenkettes, — mondta a feketehajú leány, mert az államvasutaknál volt telei gráfista. Mikor a külvárosban tettek hosszú sétákat (a rejtettebb helyeken karonfogva mentek) és jól ismerték az ágyúgolyót, melyet a szabadságharcban lőttek egy városrégi régi ház falába. Azután a temető következett, a kopár gályák között csendesen álldogáltak a havas sírkövek, mint olyan emberek, akiket a nagy, vidéki városból száműztek, de a határból is folyton a városból kihallatszó hangokra, harangszavakra figyelnének, mintha visszatérésre várnának. A hallgatózó sírköveknek egymás között neveket adtak, amint a temető mellett elhaladtak. Egy nagy, vörösbarna sírkövet Dobieczkinek nevezett el a telegrafista-kisasszony, mert éppen úgy nevezték akkor az államvasúti üzletvezetőt. A Dobieczki komoran, csaknem öszszefont karokkal állott a megtört, bánatos, téli fák között, mint talán a csatavesztés generális állott azon a helyen a szabadságharcban, de Sinbadot és a telegrafista kisasszonyt ez nem tartotta vissza, hogy hosszú, forró csókot váltsanak a temető sarkán, ahol keresztút volt és éjjel boszorkányok ültek. (Ezekről a boszorkányokról nagyon sokat tudott a leányka.) Egyszer egy régi templomocskát találtak, ahol hajdanra kálvinista prédikátorok zúgtak és menydörögtek az istentagadók ellen, de jöttek a katonák és őket megöldösték: itt örök hűséget esküdtek egy igásnak, a beomlott falak között... És ezután nemsokára Mimi — mert igy hívták, — egy lépcsőn ment volt felfelé és Sinbad a lépcsőn alján kalaplevéve állott, mert akkoriban még igy udvarolt a nőknek. Mimi a lépcső közepén járhatott, midőn egyszerre hát- Mai számunk 28 oldal.