Pesti Napló, 1912. december (63. évfolyam, 284–308. szám)

1912-12-21 / 301. szám

Budapest, szartifúrt ....— ------------------------------------------------— PESTI NAPL­Ó, SOI. szára. III 1912 december 21. Ilyenfajta meggondolások lehettek rugói annak a mozgalomnak, amely most indult meg Berlinben, s amely a művészek anyagi helyzetének megjavítására szervezeti természetű egyesülések megalakítását célozza. E mozgalom és esetleges eredményei ter­mészetesen távolról sem akarják korlátozni a mű­vészi munka leghatalmasabb bázisát, az individuális törekvéseket, s csak organizatórikus rendszabályo­kat akarnak alkotni. Kezdték egy olyan kérdéssel, amely minden művészt egyaránt érint, ez a verseny szabályozásának kérdése. A minap sok művészi egyesület már kis is küldte a delegátusait, akik hi­vatva vannak közös határozatokat kidolgozni a mű­vészi konkurrencia rendezésére. Hogy a műalkotá­sok forgalmát is megjavítsák és igazságosabbá te­gyék, a berlini művészek egyesülete elárusítási és közvetítési osztályt rendezett be, amelynek hivatása a vásárló közönségnek minden irányban felvilágosí­tással szolgálni. E felvilágosítás úgy az árakra, mint az igények­­szem előtt tartásával szóba jöhető mű­­vészek, esetleg már kész képek, szobrok stb. aján­lására terjed ki . . . Hogy e legjobb szándékú törek­vések nehézségei is mutatkozni fognak a bizottság működése során, az természetes. A helyes eljárás módjait csak a tapasztalat jelölheti ki, s egyelőre be kell érni azzal, hogy az, elv testet öltött. Az adott példa pedig annál is inkább követésre méltó, mert kisebb fejlettségű államokban még sokkal viszásabbak azok az állapotok, amelyeknek megjavítását Német­országban már­is halaszthatatlannak tartják. Holott a németek már eddig is számos intézkedéssel aka­dályozták meg, hogy a művészi munka olyan szabad prába legyen, mint például nálunk. — Menekülés golyózáporban. Ruscsukból jelen­tik, hogy az ottani katonai kórházban egy fiatal ten­­gerész-hadapródot gyógykezelnek, akit voltaképpen sem lövés, sem szúrás, sem kardvágás nem ért, mégis a háború betegje, még­pedig életveszedelmes az álla­pota. Joan D­i­m­i­t­r­o­v­ nak hívják a fiatal hőst, aki rémregényekbe illő kalandon ment keresztül, mielőtt félholtan a kórházba került volna. Dimitrovot ugyanis a fegyverszünet megkötése előtt azzal bízták meg, hogy a drinápolyi bolgár ostromló sereg részére élelmiszereket szállítson a Marica-folyón keresztül, amelynek két partját török csapatok őrizték. Dimit­rov motorcsónakon indult útjára, amelyben kívüle még egy mechanikus, a motor kezelője foglalt he­­­lyet. Az út egy részét már megtették, amikor hirte­len egy shrapnel csapott a csónakra, amely nyomban isülyedni kezdett. Ugyanebben a percben valóságos golyózápor hullott Pimitrovra és kísérőjére, akik a lövések elől a jéghideg vízbe ugrottak. A mechanikus hamarosan elmerült, Dimitrov azonban, aki csak nemrég érkezett hazájába a pétervári orosz hadi iskolából és így jobban ellentállott a hideg víz­­vitá­sának, jó úszó létére, ismételten víz alá bukva, végre eljutott a bolgár csapatok közelébe. A bolgár katonák azután kihúzták a vízből a felnőtt Dimitrovot. Pet­róleummal dörzsölték, majd a ruscsuki katonai kór­házba szállították, ahol még most is élet-halál közt lebeg. — A fájdalom és a nő. Az odaadást, türelmet és gyengédséget igénylő betegápolásra mindig a nőket tartották alkalmasabbnak az erős nemnél. A háborúk áldozatainak ápolását rendszerint a nőkre bizzák s a most zajló balkáni háború bebizonyította, hogy a nők kedvvel és szeretettel vállalják is ezt a humánus munkát. Hogy ehez a kedvhez a kellő képzettséget is megszerezhessék a nők, az egyes betegápoló egyesü­letek egymásután hirdettek női tanfolyamokat, mint ismeretes, a magyar Vöröskereszt is. Különösen ak­tuális tehát ez az előadás, amelyet Lucas­ Cham­­p­­­o­li n­­­e­v­e, a neves francia tudós a minap a párisi nők szabad líceumán tartott a nők betegápolásáról. Azt fejtegette, miért alkalmasabbak a nők betegápo­lásra, mint a férfiak. A tudós előadásának címe: „A fájdalom“ volt és bevezetőül előrebocsátotta, hogy a­­ modern orvostudomány minő haladást tett az érzék­­telenítés terén. A fájdalom mibenlétével az orvosok még ma sincsenek tisztában. Egy híres fiziológus, Bearnis, a fájdalomnak 123 fajtáját különböztette meg, a sztoikusok pedig azt mondják, hogy ez csak egy egyszerű elnevezés. Bizonyos azonban, hogy az emberek éreznek , fájdalmakat, még­pedig igen külön­böző mértékben. A közönségben m­eggyökeredzett az a hamis felfogás, hogy a fájdalom tűrése a bátorság erényéből fakad és csak a gyáva emberek panaszkod­nak fájdalmak miatt. De ez egészen téves hit. Az em­bereknek a fájdalmat okozó behatásokkal szemben igen eltérő az érzékenysége, ami teljességgel nincs összefüggésben az illető bátor vagy gyáva mivoltá­val. Azok, akik edző életmódot folytatnak, kevésbbé érzékenyek. A francia-orosz háborúban, 1812-ben, Ségur feljegyezte, hogy az orosz parasztok jobban viselik a fájdalmakat, mint a francia katonák, pedig ez utóbbiak bátorsága ellen igazán nem lehetett kifo­gást emelni. A civilizáció hozza magával, hogy minél inkább dolgoznak az emberek az agyukkal, annál inkább elfinomodik, elpuhul testük és annál kínzób­­baknak érzik a fájdalmakat. Innen van az, hogy a leg­türelmetlenebb betegek maguk az­­ orvosok. Azért e7 alól is van kivétel. Gyakorlatából megemlített egy esetet, amikor egy orvos érzékterenítés nélkül, nyu­godtan cigarettázva tűrte, hogy a lábcsontját fűré­szeljék. A nagyfokú izgalmak némelykor teljes érzék­­telenséget idéznek elő. A csata tüzében a katona meg sem érzi a kardvágást, vagy a golyót. A hinduk val­lásos eksztázisukban egyáltalában nem­ reagálnak a fájdalmakra. Az aisszavatyok önhipnózis útján teszik magukat érzéktelenekké. A mozgások monotóniája is csillapítja a fájdalmakat. A folyton visszatérő és azo­nos erejű gesztus is érzéktelenít. Lehet, hogy ez is a hipnózisnak egy neme. Ezzel szemben minden heve­sebb mozdulat élesztőleg hat a fájdalmakra. Az asz­­szonyok valóságos veleszületett ösztönnel értenek a betegek ápolásához, a dörzsölés, masszírozás mono­tóniájához, ami a betegeket megnyugtatja. A fájdal­mak csillapítása elsőrangú feladata az orvosi tudo­mánynak, mert ha a betegek fájdalmukat élénken ér­zik és figyelmük folyton arra összpontosul, akkor ál­lapotuk még inkább súlyosbodik. — Az ivás joga. Egy hétig dúlt most An­gliában az északkeleti vasút munkásainak sztrájkja, amelyet, mint ismeretes, nem a mun­kások bérkövetelése, nem is hatalmi kérdés idé­zett fel, hanem K­n­o­x mozdonyvezető lefoko­zása, akinek ügyét aztán bajtársai a magukévá tették. Knox, aki mozdonyvezetői minőségben immár harminc éve áll a vasúttársaság szolgá­latában, anélkül, hogy egyszer is panasz me­rült volna fel ellene, néhány héttel ezelőtt, szolgálaton k­í­v­ü­l, állítólag leitta magát. A dolog úgy derült ki, hogy a mozdonyvezetőt a rendőrség ittas állapotban elkövetett kihágásért kisebb pénzbüntetéssel sújtotta. Midőn erről a vasút­társaság tudomást szerzett, Knoxot felfüggesztette mozdonyvezetői alkalmaztatásáról és más, alacso­nyabb fizetésű állásba helyezte, azzal a megokolás­­sal, hogy nem bízhatja száz és száz utasának életét egy oly emberre, akit, ha mindjárt szolgálaton kívül is, részegségen érnek. Bajtársuk sorsáról értesülve, a társulat összes munkásai kimondották a sztrájkot és kijelentették, hogy addig nem lépnek munkába, amíg Knoxot a társulat vissza nem helyezi eredeti állásába. Erre elkeseredett küzdelem indult meg a napisajtóban. A polgári lapok azt vitatták, hogy a társaság nemcsak jogával élt, de egyenesen köteles­ségét teljesítette akkor, amikor elmozdította állásá­tól a részeges mozdonyvezetőt. Ezzel szemben a munkásság orgánumai hallatlan igazságtalanságnak minősítették azt, hogy a társulat egy régi, érdemes munkását, aki oly hosszú ideig kifogástalanul teljesí­tette kötelességét, egy szolgálaton kívül elkövetett vétségért lefokozással büntette. — Sőt, — mondják a szocialista lapok — egye­nesen a legtű­rhetetlenebb hatalmaskodás, hogy a vasúttársaság a munkások magánéletébe akar avat­kozni. Teljes joggal követelheti a társaság, hogy egy mozdonyvezető a szolgálatában józan legyen. De mi köze ahoz a társulatnak, mit csinál a munkás­szolgálaton kívül? Knox esete precedenst szolgálhat arra nézve, hogy a munkaadó kémeket szabadítson alkalmazottai magánéletére. Szolgálaton kívül azt tesz a munkás, amit akar, a munkaadó nem gyako­rolhat fölötte semmi néven nevezendő ellenőrzést. Ha a társaságoknak olyan nagyon a szívükön fekszik utasaik életbiztonsága, miért tűrik, hogy a munkások agyon dolgozzák magukat? Hiszen köztudomású, hogy a legtöbb vasúti szerencsétlenséget éppen az idézte elő, hogy a hosszú szolgálatban végképp elcsi­gázott munkások nem voltak képesek a kellő éber­séget és lélekjelenlétet tanúsítani. Azt mondják, hogy egy szolgálaton kívül részegeskedő emberre nem le­het egy vonat sorsát bízni? Hát az állam sorsát rá lehet-e bízni olyan miniszterekre, akik nemcsak „szolgálaton kívül“, de a legfontosabb államügyek -------------------------—*­i intézése közben is be vannak rúgva? Pedig erre­ már nem egy eset volt éppen Angliában. A hírlapi­ polémia mindjobban kiélesedett, közben azonban a­ társaság és a munkások megbízottai érintkezésbe léptek a béke feltételeit illetőleg. A tárgyalások most­­ végre eredményre vezettek, amennyiben a munkások­­ ismét megkezdték a munkát. A feltételek között ott szerepel Knox mozdonyvezető újból való ki­nevezése állásába, abban az esetben, ha a vizsgálat kiderítené, hogy Knox nem volt ittas. A vasutasok a munkát a régi bér mellett megkezdik, de hat napi bért elveszítenek. A munkásvezérek kö­telezik magukat, hogy mindent megtesznek hirtelen sztrájkoknak a jövőben való megakadályozására. A vizsgálat eredménye, amelyet most tesz­nek közzé, az, hogy Knox a kérdéses napon nem volt ittas. A sztrájk tehát a munkások győzelmével végződött — Jenkins kapitány fülei. Az elmúlt hetek izgal­makban gazdag eseményein is jóval túltett a Prohászka-reffér, amelynek kimenetelét napokon át visszafojtott lélegzettel lesték az emberek. Végre aztán kiderült, hogy Prohiászka-affér nincs is, köl­tött tragédiákat fűztek a nevéhez, hogy ezzel mes­terségesen túlfűtsék az embereknek amúgy is meg­feszített kedélyállapotát . . . Egész így történt a tizennyolcadik század huszas és harmincas éveiben kialakult angol-spanyol feszültség idején is, amikor egy költött tragikomikus esemény, az úgynevezett Jenkins-affér szintén végzetes ellenségeskedések elő­idézője lehetett volna, ha nem végződik békésen, akárcsak a Prohászka-affér. Az angol historikusok ezt az epizódot „A Jenkins füleiről szóló mese“ né­ven jegyezték fel s e cím alatt a következőket me­sélik: A tizennyolcadik század említett évtizedeiben igen sokat és joggal panaszkodtak az egyes orszá­gok kereskedői amiatt, hogy milyen válogatott esz­közükkel és főképpen akarja befolyásolni Spanyol­­ország a más országok kereskedelmi forgalmát Ame­rikával. Még jogosabb volt a panasz, hogy Spanyol­­ország amerikai hatóságai állandóan sértegették a vám- és kereskedelmi szerződéseket s ha csak tehet­ték, kellemetlenkedtek az idegen hajóknak és keres­kedőknek. Angol és hollandus hajók kapitányait és legénységét gyakran egész jelentéktelen okokból fel­tartóztatták, elfogták és lecsukták, hajóikat pedig ki­fosztották. Emiatt a harmincas évek vége felé már igen nagy volt az izgalom Angliában, amikor egy­szerre csak híre ment, hogy a spanyolok egy Jen­kins nevű kapitánynak levágták a füleit, mert csem­pészéssel gyanúsították. Jenkins 1733 március 16-án megjelent a bizottsággá alakult ház szirte előtt, hogy vallomást tegyen. Fején a füle helyét is befedő sap­kát viselt, kezében pedig vattába burkolt husdarabo­­kat tartott. Azt vallotta, hogy a kezében lévő hus­­darabok valaha a fülei voltak s hogy azokat egy spanyol kapitány a következő szavak kíséretében vágta le: — Mondd meg II. György királynak, hogy ha­sonlóan jár, ha netán elmerészkedne jörrni Dél-Ame­­rikába! 11 Horaz V­a­­­p­o­­­e, az akkori miniszterelnök har­madszülött fia, aki jelen volt az ülésen, ezt írta a vallomásra emlékezv­e a jegyzőkönyvé­be: — Szomorít, nagyon szomorít, hogy senkinek se jutott eszébe lelépni annak a fráternek a fejéről a sapkáját. . . Hogy is jutott volna, amikor a parlament minden tagja csak úgy hitte a mesét, mint a nagyközönség. Azt pedig élénken el lehet képzelni, hogy az akkori izgalmak közt milyen roossz vért szült ez a m­ese. Az, hogy Jenkins zsivány, akit nyilván néhány kereskedő bérelt föl, hogy így bizonyos fiktív igények érvénye­sítésére a spanyolokkal szemben mód nyíljék, csak évek múltán derült ki. Szerencsére az akkori minisz­terelnök, sir Robert Walpole békeszerető ember volt és pillanatnyi hangulatokkal nem engedte magát a politikájától eltéríteni. Békésen folytatta tehát a Spa­nyolországgal megkezdett tárgyalásokat, amelyek eredményre is vezettek és megmentették a veszé­lyeztetett békét. Azonban a Jenkins kapitány füleiről szóló mese még sokáig élt a köztudatban, s csak ak­kor színű­ meg adaléka lenni az angol népfantáziának, amikor már a történeti kritika rég kimutatt­­a tart­hatatlanságát.

Next