Pesti Napló, 1913. május (64. évfolyam, 103–128. szám)
1913-05-01 / 103. szám
.Viszont — és ez a mostani helyzet átka — a háborúnál nem sokkal kisebb baj volna, ha nem viselnénk háborút. Vagy háborút viselünk, népszerűtlen, drága háborút, vagy pedig kénytelen vagyunk egy piciny nép részéről ért inzultust zsebre rakni. A háború mindenesetre igen költséges lesz, még akkor is, ha amit remélni szeretnénk, izolálva marad. Nem értek ugyan a sztratégiához, a hadászathoz, merem állítani, hogy a háborúban a költség sosem aránylik a harctér területéhez és az ellenséges csapatok számához. Aminthogy azt sem hihetem különben, hogy a veszedelmes montenegrói terraine-on ez a háború félévnél előbb véget érhetne. Végül aggályossá teszi a monarkia fegyveres akcióját az a körülmény is, hogy félős, hogy a monarkia diplomáciáját ebbe a háborúba tulajdonképpen Oroszország beleugratta. Beleugrotta Oroszország, amely ilyen módon akarja a monarkiának a szlávoknál leírt, amúgy is csekély erkölcsi és anyagi tőkéjét elfogyasztani, hogy ő, Oroszország azután háború végeztével annál inkább nyerjen súlyban és befolyásban a balkáni szlávok körében és ennek a befolyásnak azután minden polikai és gazdasági hasznát lefölözhesse. — Gondolja gróf úr, hogy a montenegrói háború izolált háború marad — kérdezte munkatársunk. — A külpolitikai jóslást hálátlan mesterségnek tartom. Remélem, hogy a háború izolált marad — mais je crains le contraire. A háború elhúzódhatik’ hónapokig is. Ez idő alatt viszont annyi kiszámíthatatlan érdekellentét keletkezhetik, annyi előre nem látható, sőt meg sem is sejthető eltolódás állhat be, hogy esetleg a legsúlyosabb komplikációk is következhetnek. Hogy csak a közelmúltra utaljak, ki gondolta volna még a balkáni háború kitörésekor, hogy a szövetséges görögök és bolgárok között ilyen komoly kvalitás áll be és ki gondolt volna akkor arra, hogy az albán kérdés ilyen méreteket ölt valaha. Maga az albán kérdés egyébként olyan komplikált, annyi oldala és árnyalata van, részben olyan homályos is (így például E s s z ad pasa akcióját egyelőre még teljes homály, borítja, hogy arról nem is akarok bővebben nyilatkozni. — Nem az albán problémát feszegetem, csak a bécsi albán politikát kritizálom tehát. Amikor Bécs Albániáért küzd, tulajdonképpen egy kiméráért üzen háborút. Az albán problémán tűnődve, az embernek eszébe jut, hogy ismét pour le roi de Prusse verekszünk, (amely kifejezést ebben az esetben szó szerint lehet is, kell is venni)... Albánia még annyira katolikus most, az albán állam még oly kevéssé létezik, hogy érthetetlen balfogás ezért a célért háborút viselni. Győzelem esetén, ha Szkutarit be is vettük volna, az a komikus helyzet fog előállani, hogy nem lesz a gombhoz kabát. Vagy ha lesz, hát nem az a kabát lesz, amelyik Bécsnek kedves. Addigra, a háború végére, Albániában esetleg lábat vethetett már az olasz, vagy pedig a szultán fenhatóságát proklamálta Eszszad vagy David pasa. Mellékesen megjegyzem, hogy az albániai török fenhatóság amúgy is csak időleges és névleges lehet. A török uralom esetleg ügyes sakkhúzást jelenthet most ott, de végeredményben Albánia rövid időn belül mégis a szlávoké lesz, annál helytelenebb tehát most Bécs részéről, ha Albániáért háborút visel. — Mégis nem gondolja gróf úr, hogy a monarkia nem az esetleges független Albániáért harcol. Kizártnak tartja gróf úr, hogy a monarkia, ha egyszer Albániában lábat vetett, azt meg is tartja? Esetleg az olaszszal együtt felosztja Albániát és birtokba veszi. — Ez borzasztó hiba volna, mert hiszen mit csinálhatna a monarkia Albániával? Ha ez bekövetkeznék, akkor Ausztria elérkeznék a második Szolferinóhoz; ekkor megismételné magát a szerencsétlen kezű bécsi külpolitika, amelyiknek történelmi hibája az, hogy kifelé expanzív, de közben nem gondol arra, hogy mi van beül, mennyi az, amit a gyomra elbír. így volt ez a múlt század ötvenes és hatvanas éveiben is. Ausztriának győzedelmes hadjáratok dacára is el kellett veszítenie a lombard-velencei kiiályságot. El kellett, hogy veszítse, több okból. Először, mert akkor is figyelmen kívül hagyta a belpolitikát, jelesen a magyar viszonnyokat és másodszor, mert temészetellenes volt, hogy Lombardia és Velence olasz népét elosztrákosítsa. Ezért kulminált akkor minden nyert csata egy-egy tartomány elvesztésében. Ezért veszett kárba a Lombardiában eszközölt sok befektetés és azért hullott az olaszok ölébe a Verona körüli híres Carré, a várnégyszög, amelyet Ausztria annyi költséggel építtetett. Vagy akar más történelmi példát arra, hogy hogyan végződik a belülről meg nem alapozott expanzív, imperialista politika. Itt van — ugyancsak a múlt század hatvanas éveibe megyek vissza — a schleswig-holsteini eset. Ausztria akkor is szinte minden ok nélkül, pusztán hódítási vágytól tzetve beleavatkozik az augustenburgi herceg örökségének kérdésébe és elmegy Schleswig-Holsteinba. Ez utóbb a végletekig kiélezi a porosz-osztrák ellentétet és Ausztria két évvel később Szadovánál fizet a schleswigholsteini hódító kalandért... Hasonlóan szerencsétlen gondolat volna most Albánia vagy Montenegró bekebelezésére gondolni. Hogyan emésztené meg az amúgy is oly károsan heterogén monarkia új alattvalóit és mi történne például a szláv lakosság ilyen meggyarapodása után — az ausztriai németekkel. Egyáltalán mind között leginkább az ausztriai germán politikusokat csodálom. Meg nem tudom érteni, hogy nem félnek' a monarkiának' egy olyan hódító poltikájától, amelynek végső eredménye is csak az volna, hogy a monarkiában a szláv elem teljesen a német fölé kerekednék. Köszönöm . , , Köszönöm . . . Feküdj fe kérlek . . . Pál sötétet csinált és visszament a szobájába. Nem feküdt az ágyba, hanem úgy, ahogyan volt, köpönyegben, lefeküdt a diványra. És míg János a másik szobában sóhajtozott, addig Pál a bátyja szenvedésén gondolkozott. Imádkozott, ujjával a homlokát masszírozta, a fejét a falba akarta verni, mert nem tudott a bátyja bánatán segíteni. — Megölöm azt a cédát — gondolta — hogy így tönkre juttatott egy ilyen embert. Enynyire . . . A másik szobából sírás hallatszott át. János sirt. Előbb csendes, vontatva sirdogált, ahogyan a kis gyermekek és a macskák szoktak, azután mind erősebb lett a sírás, végül hangos üvöltéssé vált. János most görcsösen, sírva fuldoklótt, mint azok a nők szoktak, akiknek az idegük nagyon-nagyon gyönge és akiknek valami nagyon-nagyon fájhat. Pál megint a fivére ágyán ült. János még sokáig sírt, azután abbahagyta a sírást és hörögni kezdett, le nem jegyezhető hangokat hallatott. A mellkasa fel-alá zihált, olyan volt, mint egy elromlott hangszer, amelybe megbabonázott hangok vannak elzárva és nem tudnak onnan kijutni ... A haja, János haja, egészen csapzott volt. A fiatalabbik hadnagy vízzel mosta a bátyja halántékát. Az végre is megnyugodott. Már nem ordított, nem üvöltött. Csak a falnak fordult és úgy sirdogált, csendesen, hosszasan, véget nem érően. Közben sok szelídséggel és még több reménytelenséggel ilyeneket mondott: — Stefanie ... én menyasszonyom . . . én hercegnőm . . . Stefanie . . . A kisebbik Hideghéty az ágy mellett térdelt. Reszkető kézzel szenvedő fivérének könyöktől nedves arcát becézte. Fájdalmas sóhajjal szakadt ki melléből a kérdés: — Nem tudod elfelejteni az unokanővérünket ... Én Jánoskám, én testvérem, hát nem tudod elfelejteni őt . . . — Nem tudom elfelejteni Stefaniet . . . nem tudom . . . sosem is fogom tudni elfelejteni őt. . . És ez borzasztó . . . — Borzasztó, Jánoskám, borzasztó . . . És most már Pál is sirt. Úgy mint a kis gyermek, aki testvére bánatával vele sír. — Sosem tudom őt elfelejteni... nem . . . Ez a legnagyobb nyomorúság, ami engem érhetett, ez, hogy Stefanie elhagyott . . . Stefanie . . . Ezt nem bírom ki . . . Pál felállt. A szobát megfakító hajnali szürkeségben végtelen fájdalommal nézte fivérét, akinek arca olyan volt, mint egyetlen nagy könygödör. Le nem irható szánalom fogta el, amikor látta, hogy a szemből folyó sós víz hogyan cserzi a vértestiszt arcának bőrét vörösre, hogy pusztul el ez a férfiú egyetlen, hónapok óta tartó sírásban. — Haljunk meg — mondta most Pál hirtelen, szinte isteni sugallattól megvilágosodva. János arcát fényes, üdvösséges mosoly futotta be. — Meghalni — mondta — oh! . . . Pál már elhozta az asztalról a sárga ópiumos üvegcsét, ami a könyvek közt feküdt. Végig csókolta fivérének egész arcát, átölelte, öt keresztet vetett, / ■' ■ ' m----■' ■ n i «a — Előbb te — mondta — aztán én . .. Együtt fogunk pihenni otthon, a hideghéti temetőben . . . Várj, ezt még felirom. És Pál visszafutott az asztalhoz. Hirtelen néhány német szót irt a grazi rendőrség számára egy cédulára. — Palikám — szólt János az ágyból — írd azt is rá, hogy Stefaniet üdvözlöm . . . én üdvözlöm . . . Pál ezt is a cédulára irta, sietős-reszketve. (Amikor az utolsó betűt irta, a ceruza hegye előtörött a papiroson.) Azután visszament az ágyhoz, a fivéréhez: — Jánoskám — suttogtamz Isten veled . . . Mindjárt jövök én is . . . És az ópiumos üveget a bátyja sovány ajkához értette . . . — Te nem... te ne halj meg Palikám! ■— mondta János, mintha ez csak most jutna eszébe. De a kisebbik Hideghéty már öntötte beléje a véget hozó cseppeket. János szeme lecsukódott. Pál még egy csókot lehelt rája, azután kiitta az üvegből a rá eső testvéri részt. Élettelenül — a halálban is alázatos hódolattal — bukott el az ágy előtt, amelyen az idősebbik vértes hadnagy holtan feküdt. A kisebbik vértes hadnagy lent feküdt a fivére ágya mellett, a szállóbeli rossz, kis lábpokrócon. Úgy feküdt ott, mint az alvó hiteb, vagy mint az őrtálló katona, akit távoli ellenség golyója szivén ér és aki hangtalanul terül el azon a helyen, ahová öt királya állította. Ú I PESTI NAPLÓ 1913 május T. Budapest, csütörtök 103. szám. 3 Budapest, április 30 A vallás- és tanulmányi alapra felügyelő bizottság. A király Csernoch János hercegprímást a vallás- és tanulmányi alapra felügyelő és azok kezelését ellenőrző időleges bizottság társelnökévé Szmrecsányi Lajos egri érseket, gróf Khuen- Héderváry Károlyt pedig a bizottság tagjává folyó 1913. évi október 31-ig, amennyiben pedig a nevezett alapok kezelésének ellenőrzése iránt időközben esetleg másnemű intézkedés téteznék, az annak életbeléptéig terjedő időre kinevezte.