Pesti Napló, 1917. április (68. évfolyam, 88–112. szám)
1917-04-01 / 88. szám
Budapest, 1917. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Erész évre ... 38 kor. — Fél évre ... . 19 „ — Negyedévre. . . 9 , 50 Egy hóra .... 39 30 Egyes szám árai Budapesten, vidéten és pályaudvarokon 68-ik évfolyam, 88. szám. Vasárnap, áprilsi Szerkesztőség és kiadóhivatal , Vilmos császár ut 55. Népek hazája, nagyvilág... Ma a magyar országházban elhangzott beszédekből ezt a kiáltást hallottuk ki. Messzeszóló hangon beszéltünk át az ellenséghez, tiszta és becsületes békét ajánlottunk fel újra. Tulajdonképpen az egész emberiséghez kiáltottunk, úgy, mint abban a korszakban, melyben a magyar költők még a világhoz fordultak, egy ezredévi szenvedésre hivatkozva, mely életet kér, vagy halált. Most három évi harcra mutattunk rá, mely egy ezredév minden gyötrelmét magába zárja. Annyi halál után életet követeltünk, bátran, meg nem bicsakló hangon. Ez pedig szép volt. A magyar ellenzék indítványát, mely a fáradalomban megújhodott, alkotmányos orosz népet köszönti, az egész parlament magáévá tette, pártkülönbség nélkül és a pártok szónoklatai a béke áhítatos emlegetésével zárultak, annak az időnek idézésével, mikor majd a hadban álló népek testvériesen ölelkeznek össze. Ezt a rendkívüli állásfoglalást, a rendkívüli események igazolják. Hiszen közben anynyi történt, amennyi sokszor évszázadok alatt sem. A háborúlatt meghalt több nép. De az idei év márciusában feltámadt tetszhalálából az alvó szláv óriás, melyet a cárizmus selyemzsinórokkal kötött össze: az orosz. Maga a kormány szólt elsőül az indítványhoz, helyeslően. Talán ennek tulajdonítható, hogy a hangulat bár ünnepi, de kissé lanyha volt és a kedélyekből egyetlen nagyobb, vagy világító szikra se csiholódott ki. A pénzügyminiszter, ki a kormány nevében beszélt, kifejezte azt a vágyát, vajha olyan kormányt juttatna uralomra az orosz nép, melylyel rövidesen tisztességes békét köthetnénk, mire Justh Gyula közbeszólt, hogy „az orosz nép is ezt kívánja, viszont". Mindössze ez volt az egyetlen keserűbb hang. Másként a mai ülést egy áhítatos tableau-nak tekinthetjük. Nem izgató, ele kétségtelenül szép. Újra békeigék röpködnek a levegőben. Megint elindult hosszú útján a béke, az országutak bitang vándora, patyolat-ingben és töviskoszorúval a fején. Büszkeségünk, hogy tőlünk kél útra, a központi hatalmak országaiból. Vájjon hová ér? Jósolni nem lehet és nem szabad. Sajnos, ebben a hosszú háborúban a békének is hosszú a története. Nem jön oly váratlanul, mint a világháború, mely kezünk közzé esett és máról holnapra kiszakított békés otthonunkból. A német birodalmi kancellár szólt először, példázó modorban — modus optativusban — arról a bizonyos asztalról, mely mellé leülhetnének az ellenséges államok diplomatái, hogy, annyi hallgatás után kissé kicsevegjék magukat. Akkor még ködös volt a fogalmazás. Alig, hogy rémlettek ama bizonyos zöldasztalnak körvonalai, melyet a népmilliók gyötrelmes éjszakákon festettek maglik elé és láttak, ,ágyakózva képzeltek el mindjárt, a háború első huszonnégy órájában. Később a hang határozottabb, egyre bátrabb. Annyira, hogy múlt év decemberében a központi hatalmak nyíltan békejavaslattal állottak elő, mely, a világháború egyik leginkább érdekes és meglepő aktája. Emlékezzünk arra a zord téli napra. Mennyi nemes reménység fűtött bennünket és a szájak, melyek megdermedtek a borzalom hidegségétől, milyen boldogan mondogatták az olvasztó enyhe szót, a békét, melyet annakelőtte ki sem mertek ejteni. Korai örömünket azonban ürömlőbe vette. Az ellenség piros hóhérai, a könyökig véres hentesmesterek még mindig nem elégelték meg a pusztulást és hurcolni volunk kénytelenek. Mi nem vagyunk restek a jót akarásában. Alig múlt el három hónap, javaslatunkat még tündöklőbb formában ismételjük meg. A német kancellár a birodalmai gyűlésen kijelenti, egyetlen gondja az, hogy a háborút minél előbb befejezze és azt kérdezi, hogy mit tegyen a célja elérésére. Utána crescendo-ként következik a monarkia külügyminiszterének hírlapi nyilatkozata, ki a tí győzök nevében, nemes és fölényes szerénységgel, diplomata-kacskaringók nélkül szólalt meg, oly közvetlenül, min*., egy, magánember, félre nem érthetően és egyenesen felhívja az ellenség képviselőit, kezdjenek tárgyalást a békéről, az eszmecsere nem is kötelező, még a háború is folyhat alatta és ha nem sikerül megértenünk egymást, elválhatunk — micsoda csalétek a háborús uszítóknak — a régi hai raggal. Ma délután ezt a szózatot visszhangozta a magyar képviselőház, egységesen. Akármi történik, lidércnyomástól szabafiifival még és fellélegzünk. Régen lekopott már az aranyfüst a háború bálványáról és a puskapor füstje sem homályosítja el emlge-lies látásunkat. Íme, a béke galambját búzaszemmel etette a magyar kormány is. óriási események küszöbén, a tavaszi offenzíva, száz-ezrek halála és az amerikai kongresszus békéről, egy háborúról szóló döntése előtt emeljük fel becsületes szavunkat a népek hazájáihoz, a nagyvilághoz . . . Irta: Kosztolányi Dezső Suberszky Mátyás, a „Harc" segédszerkesztője, délután át szokott sétálni a Kossuth Lajos téren. Dupla gallért és lila nyakkendőt viselt, melybe egy ezüstkoponyát tűzött. Gomblyukában krizantém, orkidea-illattal. Akkoriban ez a divat járta. Mindenki az „élet herceg"-ét utánozta, a tündöklő és börtönviselt angol költőt, ki padlót súrolt, bibliát olvasott s végül haldokolva tűnt fel, puffadt bohócarccal a párisi boulevard-on. Tele volt a levegő varázsos regényességével. A magyar vidék se tudott szabadulni tőle. Sárosvár fiatalsága lázban égett. Itt, ahová egy hónapi késedelemmel érkezett a budapesti bonton, a hatása még erősebben mutatkozott, a sárosváriak nem hagyták magukat, sok tekintetben le is pipálták a fővárost. Mátyás kicsit szikráztatta a gátgyűrűjét a napfényben, aztán hercegi unalommal befordult az akácokkal szegett kisutcába, ahol földszintes házak sorakoztak egymás mellé. Alakja bágyadtan imbolygott. Chopint játszották a sárosvári lányok, sok érzéssel és igen rosszul s a zongorajáték foszlányai kiszálltak a nyitott ablakon. Egy vendéglő a pirított hagyma szagát árasztotta. Villanygyujtáskor vezércikket irt a miniszterelnökről, kit nem ismert és haragudni próbált rá, kevés eredménynyel, új pályaudvart követelt a városnak, leküldte a nyomdába a helyi költőnő izzó-szerelmes versét és — végtelen megvetéssel — fölvette a pesti telefont is. Kilenc órakor átment a színházba, az operett második felvonásához, melyet többször látott. Később a kávéházban ült le, átlapozott pár újságot, aztán belelógatta fejét a füstbe. Gergely jött érte, éjfél után. — Mi bajod? — kérdezte, hogy az asztalához lépett. — Semmi. — Sápadt vagy. — Igazán? — Nagyon. Mátyás érezte, hogy sápadt és erre még jobban elsápadt. A szemben lévő tükörben látta az arcát. Határozottan érdekes volt így, sápadtan. Kicsit a haját is megigazította, így még érdekesebb volt. Gergely közben levetette felöltőjét. — Mi történt? — kérdezte keményebben. — Semmi, igazán semmi. — Kérlek, ne titkolózz előttem. Veled valami történt. Mátyás nem bírta elképzelni, mi történhetett vele. Sajnos, semmi se történt. Gergely pedig egyre gyanakvóbban vallatta. Erre vállat vont és úgy, hogy maga se figyelt szavára, fáradtan bökte ki: — Beteg a menyasszonyom — és a levegőbe nézett. — A te menyasszonyod? — Az. — Hát neked van menyasszonyod? — Van. — Hol? — Budapesten. — De csak nem súlyos beteg? — Tüdőgyulladás — mondta, vontatottan.— Azért nem kell mindjárt megijedni. t-r Nem kell megijedni, — szólt Mátyás most már ingerülten — negyven fokos láz és egy gyenge tizenhét éves lány. Nem kell meg- ijedni. Igazán kedves vagy. Rágták az ópiumos cigaretták arany- szopókáját, hallgattak, virrasztottak egymást mellett. Mátyás néha mondott egy aforizmát, melynek maga se tudta az értelmét. Gergely később hazakísérte, a kapujáig. Itt még utána szólt, hogy legyen nyugodt, nem lesz semmi baj. Délelőtt átszaladt hozzá, érdeklődnia menyasszonya állapota iránt. Mátyás fölült az ágyban, dörzsölte a szemét és gondolkodott, miről is van szó. Már nevetni akart, fölnyitotta a száját, hogy szóljon, de akkor rá, tekintett a kedves fiúra, ki ijedten várta a feleletet. Soha ennyi szeretetet, tisztességet, jóságot nem érzett maga körül. Keserűen legyintett a kezével. Nem is ábrándította ki. Kertelő választ adott. Hogy még nem jött sürgöny. az Künn az utcán azonban őt is elfogta valami édes szorongás. Egyedül, egészen egyedül járkált az emberek közt, egy titokkal, melyet most már világért sem árult volna el senkinek, egy hittel, egy vallással, a szenvedés pedig, melyet arcára erőszakolt, mint maszkot, lassan kint gyengéd illetéssel a szivéig ereszkedett és azt is betakarta, egészen. Észrevette, hogy az utcákon sürgönyhordók járnak, gyors kerékpárokon, kik jó és rossz híreket hoznak és visznek. Mindegy, csak hozzanak és vigyenek, az édes is jó, meg a keserű is, csak hozzák és vigyék a változást, az életet. A házakhoz támasztott kerékpárok előtt sunnyogón leste a sürgönyhordókat, mint éhes diák a pénzes postát. Semmi, semmi, semmi. Mayen jó lenne genfig egy sürgöny