Pesti Napló, 1924. május (75. évfolyam, 84–105. szám)
1924-05-16 / 93. szám
it ki a temetőbe A katonazenekar gyászindulói mellett megindult a temetési menet az Alkotmány utca felé. Elől díszruhás lovasrendőrök, azután a küldöttségek, majd a díszszázad fele, a koszorús kocsik, a gyászhintó, a Ludovikások díszőrségével és a csatlósokkal. A papság következett most, azután a gyászoló közönség, majd a díszszázad második fele, s a menetet lovasrendőrök rekesztették be. Az Alkotmány uccában, Vilmos császár úton, Andrássy úton, az Erzsébet körúton vonult a menet a Rákóczi útra s onnan a kerepesi temetőbe. Az útvonalon végig sokezer főnyi közönség állott kalaplevéve sorfalat, egészen ki a temetőig. A sírnál, amelyet virágpompában álló vadgesztenyék tisztásán ástak meg, ott volt Bethlen István miniszterelnök, a kormány és a nemzetgyűlés több tagja, báró Than dandárparancsnokkal és Perczel városparancsnokkal élén a tiszti küldöttség és nagy közönség, közte Siklódy Lőrinc szobrászművész, aki Désy emlékoszlopát készíti. Ravasz László püspök mondott itt imát, majd dr. Köllő Ignác, Marostorda volt alispánja beszélt. Utána Csanády György, a székely egyetemi és főiskolai hallgatók elnöke mondott poétikusan szép, mélységesen megható búcsúztatót, amelynek végén Désy Zoltán otthonának, a nyárádi kúriának egy maroknyi földjét szórta a sírba. Most leeresztették a koporsót a nyárádi földre. A díszszázad fegyvere dörrent a levegőbe, messze a temető bokrai mögött pedig a Himnuszt játszotta a katonazenekar. Holdvilágos este volt már. A gesztenyefák fehér virágbokrétái mögött csendes csicsergéssel búcsúztak a naptól a madarak. Péntete A MINDENHATÓ EMBER Jókai sírján az idei május huszadszor virágoztatja ki a piros muskátlit. S ő maga, kinek nevét minden jelző csak kisebbítheti, halála után húsz esztendőve megint ifjú lett. Húszéves fiatal, megújuló csoda, aki most másodszor indul új sikerek felé a Hétköznapokkal. Regényeit többen és sűrűbben olvassák, mint hosszú életében. S ma már el kell ismerni: ő győzött nagy riválisával, Kemény Zsigmonddal szemben, az utókor előtt is. Néhai való jó Gyulai Pál úr szenvedélyes pere eldőlt, szinte úgy tetszik, mindörökre. Kemény az irodalomtörténeté, Jókai mindenkié, az életé. Mi volt sikerének titka életében s mi ma, diadalmas feltámadásában? — egy jövendő magyar Taine talán majd kibogozza. Most csupán Péterfy kegyetlen, ám nem kegyeletlen essay-jánek arra a megállapítására utalok, amely Jókai hőseit homo omnipotens kategóriájába sorozza. Ez a megjelölés majdnem kulcs. Mindenesetre olyan Ariadne-fonál, amelyet érdemes követni. Próbáljuk hát kissé rábízni magunkat, munkássága és kora labirintjában. Jókai hősei valóban mindenhatók, akár jók, akár rosszak. Sem erényeikben, sem bűneikben nem ismerik a lehetetlen határát. Mindent meg tudnak tenni, mindent el tudnak érni. Angyalai — éppen mert mindenhatók — játszva győzedelmeskednek ördögei fölött. Hősei mesehősök, akiknek három nap egy esztendős ujjukon mindig ott a varázsgyűrű: hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok! Palotáikból sohase hiányzik a »terülj-asztal is, de a mindentudó lexikon se. Gondoljunk csak Berend Ivánra, aki szinte sűrített típusa kedvenc alakjainak. A valóságban hiába keressük. Ám ott él öntudatlanul mindenki fantáziájában. Jókai csak életre hívta, kielégítve tudat alatt rejtőző, örök vágyakozásunkat — az ideál után. Kinek ne tetszenék ez? A romantikusok mind ezt tették s mind ezért győztek olyan könnyen. Sikerüknek ez a része rokona a népmesék halhatatlanságának. De tovább is van. Jókai indulása egybeesik az európai művelődés csodálatos fellendülésével. Atechnika vívmányai, a természettudomány felfedezései varázsos erővel nyűgözték le a tizenkilencedik század emberét, akinek előbb már Napóleon adott felejthetetlen leckét a nagyratörő akarat mindenhatóságából. A vasút, a mikroszkóp, a távíró, a telefon, majd a repülőgép és a mozi embriója, a darwinizmus megdöbbentő kinyilatkoztatása s a demokratikus forradalmak szenvedélyes fellángolása, mind arról beszéltek, hogy az ember előtt nincs többé legyőzhetetlen akadály. Minden lehetséges, az ember isternné válhat. A múlt század romantikus irodalma a maga egészében ezt az optimista, lelkesen túlzó gondolatot revelálja, így Jókai oeuvre-je is. Ez a gondolat elsősorban megmutatkozik a romantikus hős mindenhatóságában. A bukott forradalmat követő elnyomatás másfél évtizede pedig csak fokozottabb mértékben megnövesztette nálunk a legyőzhetetlen hősök vonzóerejét és lelkekre gyakorolt hatását. Tétlenségbe süppedve,béna tehetetlenségre kárhoztatva, jó volt elmerengeni a dicsőséges múlton, még inkább jó volt hinni a csalogató délibábban, amelyet a jövendőről színezett a nagy álomlátó ecsetre, egészen Tatranghy Dávidig. A magyar regényhős mindenhatósága valósággal nemzeti követelmény lett és senki sem tűrt volna rajta tökéletlenséget, szeplőt, vagy foltot. Hiszen csak egy ilyen makulálatlan, mindenre képes hős hozhatja újra vissza az elvesztett szabadságot, a régi jó világot. Jókai romantikus mesélőkedve, fordulatos, könnyed stílusa, de főkép megingathatatlan optimizmusa ekkor győzött először kemény realizmusa, nehézkes előadásmódja, komor pesszimizmusa fölött. S vele egyben a romantika győzött Magyarországon, hosszú-hosszú időre, jóval Balzac, Flaubert, a két Goncourt, Maupassant és Zola naturalizmusa után is. A tizenkilencedik század naiv hite az emberi mindenhatóságban, nálunk maradt legtovább eleven, hogy miért: érdemes lenne egyszer kinyomozni, és ez egyúttal jelentette a magyar regény lemaradását is az európai versenyben. Jókaival Victor Hugo romantikája diadalmaskodott, egészen a sziásad végéig , így érthető, hogy Justh Zsigmond naturalista kísérlete meddő kísérletté hiúsult. Aztán kavargó, zajos, nyugtalan idők jöttek. A huszadik század elejének lírai és prózai forradalma egyszerre eltemette Jókait, visszaszorítva munkáit az ifjúsági olvasmányok sorába. Ha az ő hősei, úgy látszik, mégis csak a homo omnipotensek. Mindenhatóságuk a síron túl is kiterjed. Feltámadnak s újra éreztetik elbűvölő varázsukat a mi zűrzavaros, kietlen világ csüggedt s már csak a lehetetlenben bizakodó emberével. A letargia újra ránk támadó korában megint nagyra nőtt becsülete a kápráztató álmoknak s a minden poklokon keresztül száguldó, verhetetlen hősöknek, akiket éppen azért kívánunk, mert hiányzanak. Jókai feltámadt s húszesztendős fiatalsága újra hódít, fényt, meleget és hitet sugároztatva. Hiszen ma az elborult világnak megint a megváltó optimizmus kell. Másodszor is győzött hát Jókai. Nyilván, merrel ő maga summája, teljes foglalata mindenhatófijeinek, akik mind belőle szakadtak. Kemény Zsigmond pedig, nyelvének rozsdásodó koporsójában tovább porlad, a feltámadás boldogító reménysége nélkül. Menthetetlenül enyésznek el a szálló idővel drága és ritka értékei, amelyeket ma már csupán, az irodalom gourmetjei tudnak megbecsülni. E zord idő sem akar magára ismerni a Zord időben. Kárpáti Aurél PESTI NAPLÓ 1924 május 16 ti Désy Zoltán harmadik sírjában, magyar földben pihen Impozáns gyászpompával ma délután temették el Budapesten (Saját tudósítónktól.) A kerepesi temető Vadgesztenyefái alá új fejfát tűztek le tegnap. Már feljött a holdvilág is, amikor a friss sírt behantolták, s a holdezüstben, amely a temető tavaszát elöntötte, csak álltak az emberek, kegyelmes urak és egyszerű polgárok, s a gyászban, amely a langyos tavaszban megenyhülve oldódott fel, valami szent megbéküléssel néztek egymásra. Sóhajok szálltak a levegőben, meszsziről a Himnusz hangjai szűrődtek át a zöld bokrokon, s ahogy az alkonyatban meglágyultak a vonalak, elvesztek az árnyak, mintha arra vártak volna az emberek, hogy a fejfához fog állni valaki, egy új, soha nem hallott szózatot mond és erre mindenki kezet fog. Désy Zoltánt, az egykori államtitkárt és népfölkelő főhadnagyot temették. A galíciai harctérről, a tömegsír után második nyugvóhelyéről hozták haza a magyar földbe, s túl a friss gyász közelségén, kegyeletes emlékünneppé magasztosult a temetési szertartás. Mintha nem is Désy Zoltán tetemét rejtette volna magában a koporsó, hanem a magyar szimbólumot, az emberben a magyar sorsot, amely a jövő sok ígéretét vitte a temetőbe. A halott mindenki halottja volt, s amikor a gyász szónokai emlékét felidézték, mindnyájan éreztük, hogy az igaz magyar fért meg közibénk. A példaadó, a becsületes, a mun-írás és önfeláldozó, aki halála után új életet él, és emlékével kiengesztel. t az Országház kupolacsarnokában A nemzet halottját az Országház kupolacsarnokában helyezték ravatalra. A márvány és arany pompája ragyogott a legszebb halottas csarnokban, amelynek közepén gyertyasorok és áldozati lángok imbolygó világosságában állott magas állványon a fekete koporsó. Az Országház tér méltóságos keret volt ehez a gyászpompához. A hatalmas tisztást a rendőrkordon gyűrűjén túl a közönség ezrei övezték körül. Az Alkotmány utca torkolatánál diszk öltözött lovas- és gyalogosrendőrök sisakján ragyogott a napfény, a térre pedig felvonult a nemzeti hadsereg mord rohamsisakos díszszázada, meg a katonazenekar, feketével bevont dobokkal. Az oroszlános kapu mellett cserkészek és diákküldöttségek táboroztak, a bíboros lépcsőn pedig rendőrök álltak sorfalat a ravatalig, amely ebben az impozáins keretben mélységesen megkapó látványosságként fogadta az érkezőt. A ravatal mellett a Ludovikások álltak díszőrséget, mögöttük megyei és városi huszárok és a nemzeti hadsereg altisztjei. A lépcsőzetet és folyosókat a közönség, a küldöttségek tartották megszállva, utóbbiak közül többen egyesületi lobogókkal. A kormányzó képviseletében gróf Bethlen István miniszterelnök jelent meg a ravatalnál, ott volt marsallbottal kezében József főherceg, József Ferenc főherceg, a kormány tagjai közül gróf Csáky Károly honvédelmi miniszter és Seithy Pál igazságügyminiszter, Sciovszky Béla, a nemzetgyűlés elnöke, Huszár Károly és Zsitvay Tibor alelnök, gróf Apponyi Albert és a nemzetgyűlési képviselők nagy csoportja. A nemzeti hadsereg tisztikara nagy küldöttséggel képviseltette magát, megjelent báró Tliw Károly altábornagy, a budapesti honvéd vegyes dandár parancsnoka, Perczel Armand budapesti városparancsnok, Vámos Béla altábornagy, Bartha Lajos nyugalmazott altábornagy. A főváros részéről Sipőcz Jenő polgármester, Marinovich Jenő főkapitány, Szeszler Hugó főkapitány-helyettes, gróf Hadik János, Vargha Imre államtitkár, a Désy Zoltán emlékbizottság, a Kossuth-párt, valamint Désy közelebbi hívei sorából: Ugrón Gábor, báró Petrichevich-Horváth Emil államtitkár, Jancsó Benedek, báró Kemény Árpád, gróf Teleky Pál, Tóth Jánc®, Palugyay Móric, Förster Aurél, báró Szurmay Sándor, Urmánczy Nándor, Sümegi Vilmos, Sebes Dénes, Tomcsányi Móric, Papp Antal, Sándor László, Szász József, Kolozsváry Bálint. Küldöttséggel vett részt a temetésen még az egyetemi ifjúság, a székely egyetemi és főiskolai hallgatók szövetsége, a Honvédelmi Párt,a Gábor Áron Szövetség, a Bethlen Internátus, az Erdélyi Otthon, Délvidéki Otthon) számos erdélyi megye küldöttsége és a cserkész ifjúság. Az érkezőket a család nevében báró Thoroczkay Viktor nyugalmazott főispán fogadta. Búcsúztatják a nemzet halottját A Budai Dalárda gyászéneke jelentette a gyászszertartás kezdetét. Amikor a dal elhalt, Ravasz László református püspök imádkozott a koporsónál, azután búcsúztató beszédébe kezdett. Désy Zoltánt az örök magyarság képének nevezte, amely alkotni akart és nem engedte végzete. Ő lett volna a holnap nagyszerűen kibontakozó egyénisége és valahol egy orosz falu határában veszett el. — Most hazajött és katonásan jelentkezik: én vagyok a magyar becsület. Jöttem, hogy adjak nektek abból a tűzből, amit ti már szinte eltékozoltatok, míg mögöttem egy óriásihadsereg áll: a hősi halált halt katonák hadserege. Jaj nektek élő magyarok, ha ez a hadsereg már nem lelkesedhetik a ti ügyetekért. Gróf Apponyi Albert, beszélt ezután a nemzetgyűlés nevében és méltatta Dósyt, a puritán, és munkás embert, a politikust és hazafit. — Az ilyen férfiak emléke — mondta — szimbóluma annak az erkölcsi egységnek és az erkölcsi egység kiirthatatlanságának, amely mindenkit egymáshoz fűz és fűzni fog mindenkor, aki valaha magyar volt. Gróf Bethlen István miniszterelnök állott most a koporsó mellé, amelyre — úgymond — a magyar kormány nevében helyez babérágat. Előbb mint a leghűbb barátról emlékezett meg Désy Zoltánról, aki a nemzetnek is éppen ilyen hű fia volt. — Talán voltak egyesek, — mondta — akik nagyobb szerepet játszottak a közéletben, de önzetlenebb, becsületesebb, nemeslelkűbb magyar nála nem volt egy sem. És úgy halt meg Désy Zoltán, ahogyan élt: meghozta a legnagyobb áldozatot, amit magyarhazafi hazájáért hozhat. Ugron Gábor Erdély tisztelgését hozta el Désy Zoltánnak, és méltóságos főhadnagy úrnak. — Erdély nem búcsúzik, Erdély nem temet, mert ideáljai örökké élnek. Erdély nem hagyja cserben soha egyetlen fiát sem, amint nem hagyta őt cserben Désy Zoltán. Most a Budai Dalárda gyászdalt énekelt, majd rázendített a Szózatra. A koporsót kivitték az Országház csarnokából és a katonaság tisztelgése közben ráhelyezték a gyászhintóra. A porosz belügyminiszter betiltotta a német fajvédők nagygyűléseit Berlin, május 15. (A Pesti Napló külön tudósítójától.) A porosz belügyminiszter megtiltotta a német fajvédők Breslauban és a berlini Stadionban tervezett nagygyűléseinek megtartását. A miniszter a tijaimat a hallei véres eseményekkel okolta meg. *' —