Pesti Napló, 1924. május (75. évfolyam, 84–105. szám)

1924-05-16 / 93. szám

i­t ki a temetőbe A katonazenekar gyászindulói mellett megindult a temetési menet az Alkotmány utca felé. Elől dísz­ruhás lovasrendőrök, azután a küldöttségek, majd a díszszázad fele, a koszorús kocsik, a gyász­hintó, a Ludovikások díszőrségével és a csatlósok­kal. A papság következett most, azután a gyászoló közönség, majd a díszszázad második fele, s a mene­tet lovasrendőrök rekesztették be. Az Alkotmány uccában, Vilmos császár úton, Andrássy úton, az Erzsébet körúton vonult a menet a Rákóczi útra s onnan a kerepesi temetőbe. Az út­vonalon végig sokezer főnyi közönség állott kalap­levéve sorfalat, egészen ki a temetőig. A sírnál, amelyet virágpompában álló vadgeszte­nyék tisztásán ástak meg, ott volt Bethlen István miniszterelnök, a kormány és a nemzetgyűlés több tagja, báró Than dandárparancsnokkal és Perczel városparancsnokkal élén a tiszti küldöttség és nagy közönség, közte Siklódy Lőrinc szobrászművész, aki Désy emlékoszlopát készíti. Ravasz László püspök mondott itt imát, majd dr. Köllő Ignác, Marostorda volt alispánja beszélt. Utána Csanády György, a székely egyetemi és főis­kolai hallgatók elnöke mondott poétikusan szép, mélységesen megható búcsúztatót, amelynek végén Désy Zoltán otthonának, a nyárádi kúriának egy maroknyi földjét szórta a sírba. Most leeresztették a koporsót a nyárádi földre. A díszszázad fegyvere dörrent a levegőbe, messze a temető bokrai mögött pedig a Himnuszt játszotta a katonazenekar. Holdvilágos este volt már. A geszte­nyefák fehér virágbokrétái mögött csendes csicser­géssel búcsúztak a naptól a madarak. Péntete A MINDENHATÓ EMBER Jókai sírján az idei május huszadszor virágoz­tatja ki a piros muskátlit. S ő maga, kinek nevét minden jelző csak kisebbítheti, halála után húsz esztendőve­­ megint ifjú lett. Húszéves fiatal, meg­újuló csoda, aki most másodszor indul új sikerek felé a Hétköznapokkal. Regényeit többen és sűrűbben ol­vassák, mint hosszú életében. S ma már el kell is­merni: ő győzött nagy riválisával, Kemény Zsigmond­dal szemben, az utókor előtt is. Néhai való jó Gyulai Pál úr szenvedélyes pere eldőlt, szinte úgy tets­zik, mindörökre. Kemény az irodalomtörténeté, Jókai min­denkié, az életé. Mi volt sikerének titka életében s mi ma, diadal­mas feltámadásában? — egy jövendő magyar Taine talán ma­jd kibogozza. Most csupán Péterfy kegyetlen, ám nem kegyeletlen essay-jánek arra a megállapítá­sára utalok, amely Jókai hőseit homo omnipotens kategóriájába sorozza. Ez a megjelölés majdnem kulcs. Mindenesetre olyan Ariadne-fonál, amelyet ér­demes követni. Próbáljuk hát kissé rábízni magunkat, munkássága és kora labirintjában. Jókai hősei valóban mindenhatók, akár jók, akár rosszak. Sem erényeikben, sem bűneikben nem is­merik a lehetetlen határát. Mindent meg tudnak tenni, mindent el tudnak érni. Angyalai — éppen mert mindenhatók — játszva győzedelmeskednek ördögei fölött. Hősei mesehősök, akiknek három nap egy esztendő­s ujjukon mindig ott a varázs­gyűrű: hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok! Palotáik­ból sohase hiányzik a »terülj-asztal is, de a minden­tudó lexikon se. Gondoljunk csak Berend Ivánra, aki szinte sűrített típusa kedvenc alakjainak. A va­lóságban hiába keressük. Ám ott él öntudatlanul mindenki fantáziájában. Jókai csak életre hívta, kielégítve tudat alatt rejtőző, örök vágyakozásun­kat — az ideál után. Kinek ne tetszenék ez? A ro­mantikusok mind ezt tették s mind ezért győztek olyan könnyen. Sikerüknek ez a része rokona a nép­mesék halhatatlanságának. De tovább is van. Jókai indulása egybeesik az európai művelődés csodálatos fellendülésével. A­­technika vívmányai, a természettudomány felfedezései varázsos erővel nyű­gözték le a tizenkilencedik század emberét, akinek előbb már Napóleon adott felejthetetlen leckét a nagyratörő akarat mindenhatóságából. A vasút, a mikroszkóp, a távíró, a telefon, majd a repülőgép és a mozi embriója, a darwinizmus megdöbbentő ki­nyilatkoztatása s a demokratikus forradalmak szen­vedélyes fellángolása, mind arról beszéltek, hogy az ember előtt nincs többé legyőzhetetlen akadály. Minden lehetséges,­ az ember isternné válhat. A múlt század romantikus irodalma a maga egészében ezt az optimista, lelkesen túlzó go­ndolatot revelálja, így Jókai oeuvre-je is. Ez a gondolat elsősorban megmutatkozik a romantikus hős mindenható­ságában. A bukott forradalmat követő elnyomatás másfél évtizede pedig csak fokozottabb mértékben megnö­vesztette nálunk a legyőzhetetlen hősök vonzóerejét és lelkekre gyakorolt hatását. Tétlenségbe süppedve,­­béna tehetetlenségre kárhoztatva, jó volt elmerengeni a dicsőséges múlton, még inkább jó volt hinni a csa­logató délibábban, amelyet a jövendőről színezett a nagy álomlátó ecsetre, egészen Tatranghy Dávidig. A magyar regényhős mindenhatósága valós­ággal nemzeti követelmény lett és senki sem tűrt volna rajta tökéletlenséget, szeplőt, vagy foltot. Hiszen csak egy ilyen makulálatlan, mindenre képes hős hoz­hatja újra vissza az elvesztett szabadságot, a régi jó világot. Jókai romantikus me­sélőkedve, fordulatos, könnyed stílusa, de főkép megingathatatlan optimiz­musa ekkor győzött először kemény realizmusa, nehézkes előadásmódja, komor pesszimizmusa fö­lött. S vele egyben a romantika győzött Magyar­országon, hosszú-hosszú időre, jóval Balzac, Flau­bert, a két Goncourt, Maupassant és Zola naturaliz­musa után is. A tizenkilencedik század naiv hite az emberi mindenhatóságban, nálunk maradt legtovább eleven,­­ hogy miért: érdemes lenne egyszer kinyo­mozni, é­s ez egyúttal jelentette a magyar regény lemaradását is az európai versenyben. Jókaival Vic­tor Hugo romantikája diadalmaskodott, egészen a sziásad végéig , így érthető, hogy Justh Zsigmond naturalista kísérlete meddő kísérletté hiúsult. Aztán kavargó, zajos, nyugtalan idők jöttek. A huszadik század elejének lírai és prózai forradalma egyszerre eltemette Jókait, visszaszorítva munkáit az ifjúsági olvasmányok sorába. Ha az ő hősei, úgy látszik, mégis csak a homo omnipotensek. Minden­hatóságuk a síron túl is kiterjed. Feltámadnak s újra éreztetik elbűvölő varázsukat a mi zűrzavaros, kietlen világ csüggedt s már csak a lehetetl­enben bizakodó emberével. A letargia újra ránk támadó korában megint nagyra nőtt becsülete a kápráztató álmoknak s a minden poklokon keresztül száguldó, verhetetlen hősöknek, akiket éppen azért kívánunk, mert­­ hiányzanak. Jókai feltámadt s húszesztendős fiatalsága újra hódít, fényt, meleget és hitet sugá­roztatva. Hiszen ma az elborult világnak megint a megváltó optimizmus kell. Másodszor is győzött hát Jókai. Nyilván, merrel ő maga summája, teljes foglalata mindenható­­­fi­jeinek, akik mind belőle szakadtak. Kemény Zsig­­mond pedig, nyelvének rozsdásodó koporsójában to­vább porlad, a feltámadás boldogító reménysége nélkül. Menthetetlenül enyésznek el a szálló idővel drága és ritka értékei, amelyeket ma már csupán, az irodalom gourmetjei tudnak megbecsülni. E zord idő sem akar magára ismerni a­­ Zord idő­ben. Kárpáti Aurél PESTI NAPLÓ 1924 május 16 ti Désy Zoltán harmadik sírjában, magyar földben pihen Impozáns gyászpompával ma délután temették el Budapesten (Saját tudósítónktól.) A kerepesi temető Vadgesz­tenyefái alá új fejfát tűztek le tegnap. Már feljött a holdvilág is, amikor a friss sírt behantolták, s a hold­ezüstben, amely a temető tavaszát elöntötte, csak áll­tak az emberek, kegyelmes urak és egyszerű polgá­rok, s a gyászban, amely a langyos tavaszban meg­enyhülve oldódott fel, valami szent megbéküléssel néztek egymásra. Sóhajok szálltak a levegőben, mesz­sziről a Himnusz hangjai szűrődtek át a zöld bokro­kon, s ahogy az alkonyatban meglágyultak a vona­lak, elvesztek az árnyak, mintha arra vártak volna az emberek, hogy a fejfához fog állni valaki, egy új, soha nem hallott szózatot mond és erre mindenki kezet fog. Désy Zoltánt, az egykori államtitkárt és népföl­kelő főhadnagyot temették. A galíciai harctérről, a tömegsír után második nyugvóhelyéről hozták haza a magyar földbe, s túl a friss gyász közelségén, ke­gyeletes emlékünneppé magasztosult a temetési szer­tartás. Mintha nem is Désy Zoltán tetemét rejtette volna magában a koporsó, hanem a magyar szimbó­lumot, az emberben­ a magyar sorsot, amely a jövő sok ígéretét vitte a temetőbe. A halott mindenki ha­lottja volt, s amikor a gyász szónokai emlékét fel­idézték, mindnyájan éreztük, hogy az igaz magyar fért meg közibénk. A példaadó, a becsületes, a mun-írás és önfeláldozó, aki halála után új életet él, és emlékével kiengesztel.­ t az Országház kupolacsarnokában A nemzet halottját az Országház kupolacsarnoká­ban helyezték ravatalra. A márvány és arany pom­pája ragyogott a legszebb halottas csarnokban, amely­nek közepén gyertyasorok és áldozati lángok imbolygó világosságában állott magas állványon a fekete ko­porsó. Az Országház tér méltóságos keret volt ehez a gyászpompához. A hatalmas tisztást a rendőrkordon gyűrűjén túl a közönség ezrei övezték körül. Az Alkotmány utca torkolatánál diszk­ öltözött lovas- és gyalogosrendőrök sisakján ragyogott a napfény, a térre pedig felvonult a nemzeti hadsereg mord roham­sisakos díszszázada, meg a katonazenekar, feketével bevont dobokkal. Az oroszlános kapu mellett cserké­szek és diákküldöttségek táboroztak, a bíboros lép­csőn pedig rendőrök álltak sorfalat a ravatalig, amely ebben az im­pozáins keretben mélységesen meg­kapó látványosságként fogadta az érkezőt. A ravatal mellett a Ludovikások­ álltak díszőr­séget, mögöttük megyei és városi huszárok és a nem­zeti hadsereg altisztjei. A lépcsőzetet és folyosókat a közönség, a küldöttségek tartották megszállva, utóbbiak közül többen egyesületi lobogókkal. A kor­mányzó képviseletében gróf Bethlen István minisz­terelnök jelent meg a ravatalnál, ott volt marsall­bottal kezében József főherceg, József Ferenc főher­ceg, a kormány tagjai közül gróf Csáky Károly honvédelmi miniszter és Se­ithy Pál igazságügymi­niszter, Sci­ovszky Béla, a nemzetgyűlés elnöke, Huszár Károly és Zsitvay Tibor alelnök, gróf Ap­ponyi Albert és a nemzetgyűlési képviselők nagy csoportja. A nemzeti hadsereg tisztikara nagy kül­döttséggel képviseltette magát, megjelent báró Tliw Károly altábornagy, a budapesti honvéd vegyes dan­dár parancsnoka, Perczel Armand budapesti város­parancsnok, Vámos Béla altábornagy, Bartha Lajos nyugalmazott altábornagy. A főváros részéről Si­pőcz Jenő polgármester, Marinovich Jenő főkapi­tány, Szeszler Hugó főkapitány-helyettes, gróf Ha­dik János, Vargha Imre államtitkár, a Désy Zoltán emlékbizottság, a Kossuth-párt, valamint Désy köze­lebbi hívei sorából: Ugrón Gábor, báró Petriche­vich-Horváth Emil államtitkár, Ja­ncsó Benedek, báró Kemény Árpád, gróf Teleky Pál, Tóth Jánc®, Palugyay Móric, Förster Aurél, báró Szurmay Sán­dor, Urmánczy Nándor, Sümegi Vilmos, Sebes Dé­nes, Tomcsányi Móric, Papp Antal, Sándor László, Szász József, Kolozsváry Bálint. Küldöttséggel vett részt a temetésen még az egyetemi ifjúság, a szé­kely egyetemi és főiskolai hallgatók szövetsége, a Honvédelmi Pár­t,­­a Gábor Áron Szövetség, a B­eth­len Internátus, az Erdélyi Otthon, Délvidéki Otthon) számos erdélyi megye küldöttsége és a cserkész ifjú­ság. Az érkezőket a család nevében báró Thorocz­kay Viktor nyugalmazott főispán fogadta. Búcsúztatják a nemzet halottját A Budai Dalárda gyászéneke jelentette a gyász­szertartás kezdetét. Amikor a dal elhalt, Ravasz László református püspök imádkozott a koporsónál, azután búcsúztató beszédébe kezdett. Désy Zoltánt az örök magyarság képének nevezte, amely alkotni akart és nem engedte végzete. Ő lett volna a holnap nagyszerűen kibontakozó egyénisége és valahol egy orosz falu határában veszett el. — Most hazajött és katonásan jelentkezik: én vagyok a magyar becsület. Jöttem, hogy adjak nek­tek abból a tűzből, amit ti már szinte eltékozoltatok, míg mögöttem egy óriási­­hadsereg áll: a hősi halált halt katonák hadserege. Jaj nektek élő magyarok, ha ez a hadsereg már nem lelkesedhetik a ti ügye­tekért. Gróf Apponyi Albert, beszélt ezután a nemzet­gyűlés nevében és méltatta Dósyt, a puritán, és munkás embert, a politikust és hazafit. — Az ilyen férfiak emléke — mondta — szimbó­luma annak az erkölcsi egységnek és az erkölcsi egy­ség kiirthatatlanságának, amely mindenkit egymás­hoz fűz és fűzni fog mindenkor, aki valaha magyar volt. Gróf Bethlen István miniszterelnök állott most a koporsó mellé, amelyre — úgymond — a magyar kormány nevében helyez babérágat. Előbb mint a leghűbb barátról emlékezett meg Désy Zoltánról, aki a nemzetnek is éppen ilyen hű fia volt. — Talán voltak egyesek, — mondta — akik na­gyobb szerepet­­ játszottak a közéletben, de önzetle­nebb, becsületesebb, nemeslelkűbb magyar nála nem volt egy sem. És úgy halt meg Désy Zoltán, ahogyan élt: meghozta a legnagyobb áldozatot, amit magyar­­hazafi hazájáért hozhat. Ugron Gábor Erdély tisztelgését hozta el Désy Zoltánnak, é­s méltóságos főhadnagy úrnak. — Erdély nem búcsúzik, Erdély nem temet, mert ideáljai örökké élnek. Erdély nem hagyja cserben soha egyetlen fiát sem, amint nem hagyta őt cserben Désy Zoltán. Most a Budai Dalárda gyászdalt énekelt, majd rázendített a Szózatra. A koporsót kivitték az Or­szágház csarnokából és a katonaság tisztelgése köz­ben ráhelyezték a gyászhintóra. A porosz belügyminiszter betiltotta a német fajvédők nagygyűléseit Berlin, május 15. (A Pesti Napló külön tudósítójától.) A porosz belügy­miniszter megtiltotta a német fajvédők Breslauban és a berlini Stadionban terve­zett nagygyűléseinek megtartását. A miniszter a ti­jaimat a hallei véres eseményekkel okolta meg. *' —

Next