Pesti Napló, 1926. október (77. évfolyam, 222–248. szám)

1926-10-17 / 236. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1926 október 17 29 SZÍNHÁZ, zene, film 9 Háry János Daljáték. Szövegét írta Harsányi Zsolt és Paulini Béla. Zenéjét szerezte Ikodály Zoltán. Bemutatta az Operaház 1926 október 16 án Ki tudná felszámlálni a költői fantáziának mindama csodálatos alakjait, melyek ott pi­hennek könyvekbe zártan a bibliotékák pol­cain és rabokként várják, hogy az olvasó fel­nyissa könyvbörtönüket. Vannak azonban, persze már jóval kevesebben, a fantázia szü­löttei között amolyan kivételes teremtmények is, melyek az idők folyamán kitörnek a könyv börtönéből s elvegyülnek az élet alakjai közé, mintha maguk is, nem képzeletszülte, hanem valóságos élő alakok lennének. Nem kell biblio­tékába mennünk, hogy találkozhassunk velük, ott kószálnak az élet útjain, ismeri őket az emberiség apraja-nagyja, ismeri az analfabéta csakk úgy mint a tudós. És milyen különös! Ezért a kivételes, boldog, költői alakok gyak­ran egészen harmadrendű poéták agyából pat­tantak ki! Gondolkozóba ejtette ez a furcsaság már Arany Jánost is, aki (értekezvén Gvadá­nyiról, a Peleskei nótárius és a Rontó Pál derekasan közepes poétájáról) megállapította, hogy az efféle könyvből­ kiszabaduló figurák megalkotása rendesen csak felerészben igazi irodalmi érdem, a másik felerészben véletlen szerencse. Jómagaink meg éppenséggel azt hisszük, hogy az ilyen élővé vált figurák csak akkor kezdenek igazán élni, igazán megnőni, mikor már nem alkotójuk fantáziájában, ha­nem a velük, megismerkedő nagy tömegek lel­kében élnek, így van ez a híres-nevezetes obsi­tos vitézzel, Háry Jánossal, is. Ami ma vitéz hazudozónkról a köztudatban él, az többet mond nekünk, mint amennyit róla poétája, Garay János, gondolt. Háry János alakját nem annyira szülő­poétája, Garay, mint inkább nevelőpoétája, a magyar élet, növelte, fejlesztette naggyá so­katmondóvá. Az ilyen Háry-féle elindul a pa­pirosról, be a magyar életbe, és mindig több és több ragad hozzája a magyar élet költésze­téből; közben jönnek ügyes »feldolgozók«, akik (m­int a Peleskei nótáriusnál Gál József) a kor ízléséhez szabják »külső megjelenését«, s így biztosítják vándorló hősünk mindenkori meg­élhetését. Ha már most az ilyen Háry-féle egé­szen kivételesen szerencsefia, akkor egy szép napon összetalálkozik egy nagyon furcsa em­berrel. finnek a különös jövevénynek szemé­ből csodálatos tisztasággal sugárzik rá mindaz, amit hősünk vándorlása közben a magyar vi­dékeken öntudatlanul látott. És íme, ahogy ezek a delejesen lobogó szemek ránéznek, mind­az, amit Hárynk a magyar életből magába-szívott, elkezd bensejében dolgozni, lüktetni, és Háry János érzi, hogy már nem is ő él a ma­gyar életben, hanem a magyar élet él őbenne; felélesztette benne, feldelejezte benne az a be­léjevilágító szempár, mely egyetlen titokzatos tekintetbe sűríti össze az egész magyar életet. — Sorsod beteljesedett, vándorlásod céljához ért, most mutasd meg magad nemzetednek, hogy az legnagyobbjainak örök Parnasszusára emelhessen. — Így beszél a szegény rongyos obsitoshoz ez a csodatevő tekintet, a magyar zseni, a nagy nemzeti költő tekintete. Az obsitost, akit Garay bocsájtott útjára, valóban ritka szerencse érte, mikor a XX. szá­zadban megtalálta a »korszerű feldolgozót« még pedig olyan kitűnő színpadi művészben, mint Harsányi Zsolt és olyan originális humo­ristában, mint Paulini Béla s egyúttal ugyan­akkor megtalálta a nagy nemzeti zsenit is, még­pedig korunk legnagyobb nemzeti művé­szének, Kodály Zoltánnak személyében. Paulini és Harsányi, a librettisták ráadták Háry Jánosra azt a gazdag, színes színpadi ornátust, melyben a múlt században született mulatságos figura egyszeribe megnyerhette a mai közönség ke­gyét, Kodály Zoltán zenéje pedig az örök ma­gyar lelket lehelte bele nagyokat mondó hő­sünkbe. * A »korszerű köntöst« az új daljáték szö­vegírói talán kissé nagyon is szó szerint értel­mezték: nagyon is »jól bevált« színpadi eszkö­zökkel dolgoztak. Ezért azután, bár színpadu­kon csak úgy sziporkázik a sok mulatságos, szellemes, eredeti ötlet, de kevés az eredeti forma. Eszközeiket mind az egyes jelenetek felépítésénél és az alakok színpadra állításánál, mint, általában az egész beszédstílusban, ré­szint a népszínmű, részint a magyar roman­tikus operett, részint a népies mesejáték (Já­nos vitéz), részint a Hoffmansthal-szerű­­kul­túr-vígjátékok­ szférájából válogatták össze. Mindez azonban nem hiba, ha az átvett sablo­nok egy mély és eredeti koncepciójú költői idea kifejezésében találkoznak össze. Ha ez a ki­fejezés tökéletesen sikerül, akkor az átvett ele­mek önkénytelenül eredeti formába tömörül­nek össze. De akkor is, ha, mint a jelen eset­ben, a költői idea kifejezése nem is sikerül tel­jesen s ezért az eredeti formaegység nem is jön létre, már magának a mélyebb költői ideá­nak jelenléte megmagyarázza az elemek átvé­telének jogosultságát. És a Háry szövegében megvan ez az idea, amely persze csak egyes je­lenetekben, a Kodály-zene tökéletes kifejező­ereje segítségével realizálódik teljesen. A szö­vegírók megérezték, hogy Háry alakja gyö­nyörű szimbólum: egy szegény kis nemzet ál­modik itt ragyogó sorsról, ragyogó dicsőség­ről. Hazudja a dicsőséget! Hát igen, mert va­lóságnak mondja azt, ami csak álom. De nem méltó-e a dicső valóságra az a nép, mely ilyen büszkén, dicsően és ragyogóan tud álmodni?­Háry az első jelenetben kis piszkos vidéki kocsmában mesél nagyszerű fényességekről. A következő kép már ezeknek a fényességeknek álombirodalmába, meseországába visz bennün­ket. Hogy azonban a Háry költői ideáját meg­értsük, folyton látnunk kell ennek a fényes meseországnak álomszerűségét, irrealitását. Első tekintetre látjuk, hogy ez hallatlanul ne­héz színpadi probléma. Mert a színpad, lénye­gében véve, maga a nagy Elhitető. Ami az életben nevetséges lehetetlenség, az a színpa­don nagyon is valószerűen tűnik fel. Folyton éreznünk kell, hogy mindazt, amit látunk, azt csak Háry hazudja, helyesebben álmodja; igen ám, csakhogy az, amit­ látunk, éppen mert színpadon látjuk, egyáltalában nem tűnik fel lehetetlenségnek. A kétfejű sár­kány, meg a kétfejű sas kétfejű csirkéjét ebé­delő Ferenc-császár a színpadon épp olyan realitás, mint az a kis piszkos abonyi kocsma! A szövegírók szerencsére zseniálisan látták meg, hogy a magyar paraszt a mese országát is a reális, földi élet színeivel festi ki, és érde­kes, éppen ez a körülmény segítette őket a meseképek irrealitásának megoldásában. Ha Háry János a legyőzött Napóleontól egy kacsa­lábon forgó várat követelne h­adisarcnak, az nem hatna olyan irreálisan, mint mikor azt követeli tőle, hogy küldjön futárral egy arany­órát az abonyi hívóuram­nak. Az obsitos alak­jában, a »Nagy magyar mesélő« alakját szín­padra idézni azonban még így sem sikerült teljesen. A támadó hézagokat ki kellett valami mással tölteni. Legkevésbé sikerült ez a kitöl­tés ott, ahol kétségkívül nagyon jóízű és mu­latságos de legtöbbször drámaiatlan adomá­zással történik, legjobban pedig ott sikerült, ahol a meseképek, a magyar élet egy-egy jel­legzetes képét vetítik színpadra, így például a majlandi táborozásnál. A daljáték szövege a maga egészében tehát nem egységes, de gaz­dagságában rendkívül lebilincselő s ezért két­ségkívül közönséget hódító munka. * Ami a Háry Jánost igazán örökértékűvé emeli, az természetesen Kodály Zoltán kísérő­zenéje. Ha Kodály a librettót operának kom­ponálja meg, akkor bizonyára a szöveg nagy alapgondolatára, az álmodozásában tragikus Háryra koncentrálta volna partitúrája felépí­tését. De a szöveg daljátéknak készült s a be­tét-, illetőleg intermezzoszerű zenerészek meg­komponálása egészen más feladatok megoldá­sát helyezte előtérbe. Ezek a feladatok sokféle­ségükkel talán minden muzsikust zavarba ej­tettek volna, csak éppen Kodály Zoltánt nem. Szinte megdöbbentő intuícióval lett ez a káp­rázatosan gazdag muzsika úrrá a legkülönfé­lébb helyzeteken. És ami a legfőbb: ebben a sokszerűségben is egyetlen hatalmas­ költői eszmét állított elénk. A »mesélő Háry« motívu­mát csak mint kiindulási pontot ragadta meg. Mikor az obsitos belekezd elbeszélésébe, meg­szólal a muzsika, valami megfoghatatlan, mély­ségesen méla szomorúsággal, igazi ábránd- és váriyzene, mellyel a mélységes,­ tragikus ma­gyar sorsokkal terhes magyar lélek lassan ki­evez a szabad és szívet megkönnyebbítő álmo­dozás tengerére. Mikor a második jelenetben a függöny fellebben, Kodály már kievezett a sötét és súlyos magyar sorsok viharos atmo­szférájából Háry országába, hol saját és nemze­­ ti-1 Oyz^ ChxJL. ppj Mb— Síf.giuy wyví , et'jéuyHZli fa'-Let- -te«. / re V)l W L, TT,, V"" ti ^ * £ 5 Ál l' flc$) Sít D?-gé*<i £-Qfl. la* ^ - a. —1 ^ j 1 In • «r H a — % ba-ff t3 —A su: ^—c j ~ mm i«- 3 i z&Í-Í^S Kodály Zoltán kótája a­­Háry János^-ból Márkus László főrendező Kodály Zoltán És RÉGI APOLLO (Jókai tér 10. sz. Mozsár ucca sarkin.) Budapest Legolcsóbb kabaréja ! A híres együttes műsora Jegyek !«#"OVgVP»koráig Kezdete 8 órakor. Telefon: B9-9S. nagyszerű varietéműsora Előadás után a crílépti díj nélkül­i nap

Next