Pesti Napló, 1926. október (77. évfolyam, 222–248. szám)
1926-10-17 / 236. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ 1926 október 17 29 SZÍNHÁZ, zene, film 9 Háry János Daljáték. Szövegét írta Harsányi Zsolt és Paulini Béla. Zenéjét szerezte Ikodály Zoltán. Bemutatta az Operaház 1926 október 16 án Ki tudná felszámlálni a költői fantáziának mindama csodálatos alakjait, melyek ott pihennek könyvekbe zártan a bibliotékák polcain és rabokként várják, hogy az olvasó felnyissa könyvbörtönüket. Vannak azonban, persze már jóval kevesebben, a fantázia szülöttei között amolyan kivételes teremtmények is, melyek az idők folyamán kitörnek a könyv börtönéből s elvegyülnek az élet alakjai közé, mintha maguk is, nem képzeletszülte, hanem valóságos élő alakok lennének. Nem kell bibliotékába mennünk, hogy találkozhassunk velük, ott kószálnak az élet útjain, ismeri őket az emberiség apraja-nagyja, ismeri az analfabéta csakk úgy mint a tudós. És milyen különös! Ezért a kivételes, boldog, költői alakok gyakran egészen harmadrendű poéták agyából pattantak ki! Gondolkozóba ejtette ez a furcsaság már Arany Jánost is, aki (értekezvén Gvadányiról, a Peleskei nótárius és a Rontó Pál derekasan közepes poétájáról) megállapította, hogy az efféle könyvből kiszabaduló figurák megalkotása rendesen csak felerészben igazi irodalmi érdem, a másik felerészben véletlen szerencse. Jómagaink meg éppenséggel azt hisszük, hogy az ilyen élővé vált figurák csak akkor kezdenek igazán élni, igazán megnőni, mikor már nem alkotójuk fantáziájában, hanem a velük, megismerkedő nagy tömegek lelkében élnek, így van ez a híres-nevezetes obsitos vitézzel, Háry Jánossal, is. Ami ma vitéz hazudozónkról a köztudatban él, az többet mond nekünk, mint amennyit róla poétája, Garay János, gondolt. Háry János alakját nem annyira szülőpoétája, Garay, mint inkább nevelőpoétája, a magyar élet, növelte, fejlesztette naggyá sokatmondóvá. Az ilyen Háry-féle elindul a papirosról, be a magyar életbe, és mindig több és több ragad hozzája a magyar élet költészetéből; közben jönnek ügyes »feldolgozók«, akik (mint a Peleskei nótáriusnál Gál József) a kor ízléséhez szabják »külső megjelenését«, s így biztosítják vándorló hősünk mindenkori megélhetését. Ha már most az ilyen Háry-féle egészen kivételesen szerencsefia, akkor egy szép napon összetalálkozik egy nagyon furcsa emberrel. finnek a különös jövevénynek szeméből csodálatos tisztasággal sugárzik rá mindaz, amit hősünk vándorlása közben a magyar vidékeken öntudatlanul látott. És íme, ahogy ezek a delejesen lobogó szemek ránéznek, mindaz, amit Hárynk a magyar életből magába-szívott, elkezd bensejében dolgozni, lüktetni, és Háry János érzi, hogy már nem is ő él a magyar életben, hanem a magyar élet él őbenne; felélesztette benne, feldelejezte benne az a beléjevilágító szempár, mely egyetlen titokzatos tekintetbe sűríti össze az egész magyar életet. — Sorsod beteljesedett, vándorlásod céljához ért, most mutasd meg magad nemzetednek, hogy az legnagyobbjainak örök Parnasszusára emelhessen. — Így beszél a szegény rongyos obsitoshoz ez a csodatevő tekintet, a magyar zseni, a nagy nemzeti költő tekintete. Az obsitost, akit Garay bocsájtott útjára, valóban ritka szerencse érte, mikor a XX. században megtalálta a »korszerű feldolgozót« még pedig olyan kitűnő színpadi művészben, mint Harsányi Zsolt és olyan originális humoristában, mint Paulini Béla s egyúttal ugyanakkor megtalálta a nagy nemzeti zsenit is, mégpedig korunk legnagyobb nemzeti művészének, Kodály Zoltánnak személyében. Paulini és Harsányi, a librettisták ráadták Háry Jánosra azt a gazdag, színes színpadi ornátust, melyben a múlt században született mulatságos figura egyszeribe megnyerhette a mai közönség kegyét, Kodály Zoltán zenéje pedig az örök magyar lelket lehelte bele nagyokat mondó hősünkbe. * A »korszerű köntöst« az új daljáték szövegírói talán kissé nagyon is szó szerint értelmezték: nagyon is »jól bevált« színpadi eszközökkel dolgoztak. Ezért azután, bár színpadukon csak úgy sziporkázik a sok mulatságos, szellemes, eredeti ötlet, de kevés az eredeti forma. Eszközeiket mind az egyes jelenetek felépítésénél és az alakok színpadra állításánál, mint, általában az egész beszédstílusban, részint a népszínmű, részint a magyar romantikus operett, részint a népies mesejáték (János vitéz), részint a Hoffmansthal-szerűkultúr-vígjátékok szférájából válogatták össze. Mindez azonban nem hiba, ha az átvett sablonok egy mély és eredeti koncepciójú költői idea kifejezésében találkoznak össze. Ha ez a kifejezés tökéletesen sikerül, akkor az átvett elemek önkénytelenül eredeti formába tömörülnek össze. De akkor is, ha, mint a jelen esetben, a költői idea kifejezése nem is sikerül teljesen s ezért az eredeti formaegység nem is jön létre, már magának a mélyebb költői ideának jelenléte megmagyarázza az elemek átvételének jogosultságát. És a Háry szövegében megvan ez az idea, amely persze csak egyes jelenetekben, a Kodály-zene tökéletes kifejezőereje segítségével realizálódik teljesen. A szövegírók megérezték, hogy Háry alakja gyönyörű szimbólum: egy szegény kis nemzet álmodik itt ragyogó sorsról, ragyogó dicsőségről. Hazudja a dicsőséget! Hát igen, mert valóságnak mondja azt, ami csak álom. De nem méltó-e a dicső valóságra az a nép, mely ilyen büszkén, dicsően és ragyogóan tud álmodni?Háry az első jelenetben kis piszkos vidéki kocsmában mesél nagyszerű fényességekről. A következő kép már ezeknek a fényességeknek álombirodalmába, meseországába visz bennünket. Hogy azonban a Háry költői ideáját megértsük, folyton látnunk kell ennek a fényes meseországnak álomszerűségét, irrealitását. Első tekintetre látjuk, hogy ez hallatlanul nehéz színpadi probléma. Mert a színpad, lényegében véve, maga a nagy Elhitető. Ami az életben nevetséges lehetetlenség, az a színpadon nagyon is valószerűen tűnik fel. Folyton éreznünk kell, hogy mindazt, amit látunk, azt csak Háry hazudja, helyesebben álmodja; igen ám, csakhogy az, amit látunk, éppen mert színpadon látjuk, egyáltalában nem tűnik fel lehetetlenségnek. A kétfejű sárkány, meg a kétfejű sas kétfejű csirkéjét ebédelő Ferenc-császár a színpadon épp olyan realitás, mint az a kis piszkos abonyi kocsma! A szövegírók szerencsére zseniálisan látták meg, hogy a magyar paraszt a mese országát is a reális, földi élet színeivel festi ki, és érdekes, éppen ez a körülmény segítette őket a meseképek irrealitásának megoldásában. Ha Háry János a legyőzött Napóleontól egy kacsalábon forgó várat követelne hadisarcnak, az nem hatna olyan irreálisan, mint mikor azt követeli tőle, hogy küldjön futárral egy aranyórát az abonyi hívóuramnak. Az obsitos alakjában, a »Nagy magyar mesélő« alakját színpadra idézni azonban még így sem sikerült teljesen. A támadó hézagokat ki kellett valami mással tölteni. Legkevésbé sikerült ez a kitöltés ott, ahol kétségkívül nagyon jóízű és mulatságos de legtöbbször drámaiatlan adomázással történik, legjobban pedig ott sikerült, ahol a meseképek, a magyar élet egy-egy jellegzetes képét vetítik színpadra, így például a majlandi táborozásnál. A daljáték szövege a maga egészében tehát nem egységes, de gazdagságában rendkívül lebilincselő s ezért kétségkívül közönséget hódító munka. * Ami a Háry Jánost igazán örökértékűvé emeli, az természetesen Kodály Zoltán kísérőzenéje. Ha Kodály a librettót operának komponálja meg, akkor bizonyára a szöveg nagy alapgondolatára, az álmodozásában tragikus Háryra koncentrálta volna partitúrája felépítését. De a szöveg daljátéknak készült s a betét-, illetőleg intermezzoszerű zenerészek megkomponálása egészen más feladatok megoldását helyezte előtérbe. Ezek a feladatok sokféleségükkel talán minden muzsikust zavarba ejtettek volna, csak éppen Kodály Zoltánt nem. Szinte megdöbbentő intuícióval lett ez a káprázatosan gazdag muzsika úrrá a legkülönfélébb helyzeteken. És ami a legfőbb: ebben a sokszerűségben is egyetlen hatalmas költői eszmét állított elénk. A »mesélő Háry« motívumát csak mint kiindulási pontot ragadta meg. Mikor az obsitos belekezd elbeszélésébe, megszólal a muzsika, valami megfoghatatlan, mélységesen méla szomorúsággal, igazi ábránd- és váriyzene, mellyel a mélységes, tragikus magyar sorsokkal terhes magyar lélek lassan kievez a szabad és szívet megkönnyebbítő álmodozás tengerére. Mikor a második jelenetben a függöny fellebben, Kodály már kievezett a sötét és súlyos magyar sorsok viharos atmoszférájából Háry országába, hol saját és nemze ti-1 Oyz^ ChxJL. ppj Mb— Síf.giuy wyví , et'jéuyHZli fa'-Let- -te«. / re V)l W L, TT,, V"" ti ^ * £ 5 Ál l' flc$) Sít D?-gé*<i £-Qfl. la* ^ - a. —1 ^ j 1 In • «r H a — % ba-ff t3 —A su: ^—c j ~ mm i«- 3 i z&Í-Í^S Kodály Zoltán kótája aHáry János^-ból Márkus László főrendező Kodály Zoltán És RÉGI APOLLO (Jókai tér 10. sz. Mozsár ucca sarkin.) Budapest Legolcsóbb kabaréja ! A híres együttes műsora Jegyek !«#"OVgVP»koráig Kezdete 8 órakor. Telefon: B9-9S. nagyszerű varietéműsora Előadás után a crílépti díj nélküli nap