Pesti Napló, 1926. november (77. évfolyam, 249–272. szám)
1926-11-03 / 249. szám
Budapest, 1926 77. évfolyam 249. szám Ara 2000 korona Szerda, november 3 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra .... 50.000 K Negyedévre . . 135.000 I Egyes szám ára: Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon . . 2000 K Vasárnap 4000 K Enyo Ausztriábani hétköznap :100 jaras (3100 o. K) vasárnap 40 garas (4000 p .) PESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG» Rákóczi út 54 szám. KIADÓHIVATAL» Erzsébet körút IS—20. TELEFON • József 62-30,62-31,62-32. Szerkesztőség Bécsben« L. Kohlmaarkt 7. 400 embert letartóztattak Franciaországban a Mussolini-merénylet miatt Perpignanban és Nizzában történtek a letartóztatások Lone Santeára is letartóztattak két embert — A Franciaországba és Angliába menekült olasz emigránsokat gyanúsítják a merénylet előkészítésével — Bombák és fegyverek a letartóztatottaknál —Olasz—francia feszültség — Az igazi merénylő megmenekült? Tüntetés®!Más zavargás©!* Olaszországban A Mussolini-ellenes merénylet nem sikerült és mint alapjában minden merénylet, csak megszilárdítja azt a tábort, amelyet át akar törni. Európában és az egész kultúrvilágban kétségtelenül óriási tömegek vannak, amelyek nem tudnak és nem akarnak megbarátkozni a diktatúra gondolatával, vagy pláne tényével, de olyan népérzékű ember sehol sincs, se Európában, se másutt, aki a diktatúrát a diktátorban akarná eltemetni, aki gyilkos, vagy orgyilkos merényletekben látná azt a morális hatalmat, amely leszámol az erőszakkal é£ visszaadja régi parlamentáris hitét, bizalmát és illúzióját egy országnak. Csak az őrület lángjai fölött olvaszthatják azt a golyót, amelyet Mussolini szívének szántak és csak őrült fantáziák égő felhőkarcolói mögül gondolhatják, hogy egy ilyen bűncselekményben az olasz demokrácia megbántott lelkiismerete rohan előre az igazságért... Aki az erőszak ellen harcol, aki a jogtalanság ellen harcolés a diktatúra ellen harcol, az egy tapodtad sem mozdulhat el a jognak és az alkotmánynak talajáról... A régi római jogászat még hirdethette, hogy vim vi repellere lhet, hogy erőszakot erőszakkal viszszaverni szabad, egy demokratikus korszak küzdelmeiben azonban anarchiára vezet ez a tanítás, mert a demokrácia hatalma ép az, hogy nem erőszakkal, hanem "erkölcsi hatalmával gyűri le az erőszakot. Lehet, hogy azt mondják, hogy Mussolini merénylője meg akarta váltani hazáját a diktatúrától, de semelyik antifasiszta párt vagy politikus nem kér abból a megváltásból, amelynek eszköze a revolver, a gyilkosság, a merénylet. Valamikor, a Machiavelli és Suarez korszakában éppen Olaszországban nagy irodalma volt annak a kérdésnek, hogy meg van-e engedve politikai gyilkosság; később a Ravaillac merénylete után, mely a legnemesebb, mai nyelven talán azt mondanák, hogy a »legkonszolidáltabb« királyi hatalmától fosztotta meg Franciaországot, az ekkori méretek szerint szinte világra szóló pamflettirodalom kavarodik a kérdés körül, de az európai lelkiismeret végeredményben már akkor tiltakozik az ellen, hogy a tőr mint ítélőbíró, mint politikai faktor, mint érv, vagy mint ellenvélemény lépjen fel. Jogfejlődése tulajdonképpen nincs is ennek a kérdésnek, a politikai gyilkosságot és általában politikai bűncselekményt semmiféle büntetőkodifikáció nem ismer, sohasem is lehet elfogadni, hogy a politika aranyjával futtassák be a golyót, vagy a tőrt, amely emberélet ellen irányul. Sajnos, a viágháborúra következő mély morális káoszban nagyon sokszor egymás mellé zsúfolódott a politika és a bűn, — akárhányszor látjuk, hogy Európaszerte rengeteg útvonalon folyik utána mind főtárgyalási termekbe; óriási tömegek sodródnak a politikába, akik addig, hogy úgy mondjuk, csak a peremén jártak a kor nagy küzdelmeinek, az erőszak nem ért véget a háborúval, amelyben gigantikus méreteket ölt az erőszak politikája; a háborús anarchia vadvizei nem folynak le szabályosan; szédítő irányváltozások következnek szinte minden országban, forradalmak és ellenforradalmak, a régi calmorrákra emlékeztető összeesküvések, az erőszak, amely utat tör magának a világháború csataterein keresztül, a háború után utat keresvz a belpolitikában. Németországban borzalmas temetkezési menet indul meg a politikai gyilkosságok áldozataiból, Erzbergertől Rathenauig, a politikai összeesküvések és merényletek egymást követik — egyes országokban, mint Angliában, vagy Franciaországban, ahol az alkotmányos élet már vérré vált, a szavazóurnákban fogják fel a vad rohamot, de másutt, mint például Olaszországban, a tömegek terrorja, vagy inkább az attól való félelem megszüli az individuális erőszakot, a diktatúrát. A diktatúra alapjában nem új ,előbb volt, mint a szabadság és hagyományai is régibbek. A Mussolini diktatúrájában szinte menetrendszerű pontossággal tér vissza az a folyamat, amelyet Burghardt oly mesterien rajzol meg, mikor a forradalmak és ellenforradalmak életéről ír, — csak egy valami nem történt meg Mussolinivel, ami mindazokkal megtörténik, akik hasonló címszerepben már felléptek a világtörténelemben — ezt a forradalmárt nem, falta fel az a forradalom, amelyet életre hívott. Mussolini sokat tanult a, történelemből és saját kora történetéből is. A szélső baloldalról indult útnak, — nem mondhatni, hogy egyenesen egy jobboldali diktatúra szakadékai felé. Tulajdonképpen nem is jobboldali ez a diktatúra, hiszen a régi olasz politika jobboldali pártjai csakúgy szemben állnak vele, mint a szélsőbaloldaliak. Nem is akar beilleszkedni a pártkeretekbe, a fasizmus nem is párt, hanem fegyveres államhatalom, egy »l'état c'estanoi«, nem ismer el semilyen pártot alkotmányos ellenfélnek, mert a maga akaratát tekinti alkotmánynak és mindazt, ami eddig, mondjuk, világnézeti pártpolitika volt. Olaszországban, egyszerűen nem létezőnek tekinti, mintha azt mondaná, hogy a délkör a glóbuson tulajdonkép nem szel át hegyeket, vizeket és városokat, a délkör csak addig van, amíg mi akarjuk, ha nem akarjuk, nincs, lesz más. A fasizmus nem párt, hanem hatalom és fennállása is és ezért egyszerűen hatalmi kérdés, csupán politikai formalizmusa: a diktatúra — aa pedig már minden diktatúrának lényege, hogy az lehet diktátor, aki ép felcsap diktátornak. Mussolini kétségtelenül rendkívüli tehetség, nagy organizáló erő, — a lehetetlenségig nagy organizáló erő, hiszen az erőszakot organizálta meg és a konszolidálatlanságot konszolidálta, rendet vitt, legalább is látszatrendet a forradalomba és rendszert egy káoszba. Az bizonyos, hogy a konszolidációk legfőbb eszközét és emeltyűjét, a jogot és szabadságot még nem viseli el ez a konszolidáció és kérdés, jól ítéli-e meg a helyzetet, aki úgy látja, hogy a fasizmus konszolidációjában, ami kétségtelen volna, mintegy a garanciapaktuma volna Olaszország konszolidációjának. Hogy mi forr ma az olasz politika mélyén, azt nem látja senki, a hold mozgásáról pontosabb felvételeket lehet készíteni, mint egy olyan ország életéről, ahol nincs sajtószabadság és ahol valami súlyosabb esemény rázkódtatja meg az életet, nekirohannak az ellenvélemény egész apparátusának és kettőzni kell az őrt egy idegen hatalom konzulátusa előtt. Egy azonban bizonyos, hogy a munka gépezetét Mussolini roppant energiája helyreállította, hogy a rend (bár valamicskét, de igazán csak valamicskét a régi cárok és az új »vörös cárok« Oroszországára emlékeztetően) helyreállt. Még maga az olasz föld is segítségére sietett Mussolininek, hiszen az agrártermelés új organizációja bevált, az idén a többterme, lési program már óriási eredményeket produkált, a kereskedelem elevenebb, mint volt s a kulturális fejlődés szárnyai sem lankadtak. Ezzel szemben bizonyos az, hogy _ az olasz csönd jórészt a "félelem csöndje és a mai Olaszországban —mint minden diktatúrában — nagyon igaz, amit Napóleon rendőrminisztere mondott a világhódítónak: »Felség, ha a szót elfojtjuk, akkor az lesz a vélemény, amit az emberek nem mernek kimondani!« És igaz még valami — igaz az is, hogy minden diktatúra egy nyugtalanító motívumot jelent az egész nemzetközi politikában s a békére sóvárgó emberiség lelkiismeretében. Minden diktatúra kissé külpolitikai veszedelem is, hiszen a diktátor útját és az jelenti, hogy nincs megállás rajta., — a diktátor nem pihen, a diktatúra, egy perpetuum mobile, a diktátort hajtja előre, a legjobb esetben elhivatottságában való hite és a szuggesztió, amelynek varázshatalma körülveszi és ép egy valóban történelmi arányú diktátor kezében a diktatúra, amit ő belső rendnek nevez, csak eszköz, messzemenő külpolitikai álmok elérésére ... Minket, magyarokat, igazán százados történelmi kötelékek fűznek Olaszországhoz, a világháborúban, amint azt Kossuth Lajos már negyven évvel ezelőtt megjósolta, idegen nagyhatalmi érdek szembeállította a magyar nép fiait Olaszországgal, de ha volt valaha lelki konfliktusok mélyéig »ránk kényszerített, háborún, ez az olasz háború az volt minden magyar emberre nézve, — nem is véletlen, hogy az utolsó puskaerolyóval a háborús emlék utolsó füstfelhője is elszállt a magyarságból és hogy a beomlott lövészárkok fölött Olaszország nyújtott először kezet a tegnapi ellenségnek, s ezt a kézszorítást azok a hősi halottak is megpecsételik, akik most.