Pesti Napló, 1931. január (82. évfolyam, 1–25. szám)

1931-01-25 / 20. szám

50 Vasárnap PESTI NAPLÓ ONY Háremhölgyek szabadlábon igyekeztani derűs ant­ipátiával elsikálni afölött a rezignált kis szónoklat fölött, amelyet e­gy kedves és ábráindosszemü hölgy tartott a múltkor egyéb rezignált hölgyeknek labilis tea­asztal mellett. Nem szeretem a labilis teaaszttalu-ivat és nem szeretem ezeket a rezignált kis szónok­okokat sem, amelyek után befolyásolható, barát­nnőim sóhajtoznak és révedeznek, mert ezekből a­­ szón­oklátócskákból rendszerint az derül ki, hogy hát bizony, gyerekek, nőinek lenni így és nőnek lenni úgy, rossznak lenni így és rossznak lenni úgy és hasonló szellemességek, amelyekre lassan­,­ként nyomtatványt lehetne készíteni és felolvas­tatni rezignált hölgyeknek labilis tea asztaloknál. De ez a szónoklatocska magvasabb volt a szokott­nál, mert a hölgy gyönyörű és exotikus történet­tel festette alá, mély történetet a lapokban ol­vasta. A történet az volt, hogy egy volt hárem­hölgyet, aki most nyitotta meg modern kézimunka­i szalonját valamelyik török városban, m­eginter­júáltak az újságírók s ez alkalomból a volt hárem­hölgy elmondotta, hogy mily lelkesen agitált ő a kolléganők között­ annak idején a szabad­ságért. Szabadság, a­ szabadság, — mondotta ugyancsak rezignáltan a derék háremhölgy — bizony más­kép képzeltem el a szabadságot. Micsoda gyö­nyörű harcok voltak - - folytatta a hölgy elábrán­dozva a kézimunkaüzlet vadonatúj cégtáblája alatt, amelyet azonban bizonyos szkepszissel néze­getett. A szkepszis később néhány odavetett, de fájdalmas szóban tört­ ki a hölgyből, amikor oda­­­hívták egy elégedetlen vevőhöz, mert a hölgy ekkor így tört ki fájdalmasan: — Mégiscsak ... ördög tudja... mégis csak jobb volt... izé... mégiscsak könnyebb volt az élet akkoriban. Eddig tartott a történet, amelyet a teázó hölgy elmesélt és megmutatta a három hölgy fotográ­fiáját is, amelyet kivágott a riportból és megkér­dezte, hogy úgy­e hasonlít hozzá egy kicsit. (Mert ha a nők kivágnak egy fotográfiát az új­ságból, az mindig hasonlít hozzájuk egy kicsit.) Majd következett a szónoklat vonatkoztató része, ami annyit jelent, hogy a h­ölgy párhuzamot vont a magányosan maradt asszonyok és a volt hárem­­­hölgyek •'khi&H'&'Aés- 'HietofteAUfiv hogy- A hárem­hölgynek,JA0.4y igaza vápá­mért mégiscsak az az • Igazi, h­oy eltartsák a«­­en^lxeit , nejij az, hogy dolgozzon. A párhuzam odáig ment, hogy a hölgy arról a rajongásról is beszélt, amellyel annak ide­jén a női munka iránt viseltetett- annak idején, amikor mégiscsak könnyebb volt. Hiába, — mondta a hölgy, ezúttal csakugyan ugyanazzal a bágyadt fénnyel a szemében, amely a fotográfián is szerepelt — hiába, mi már későn kerültünk ki, későn szabadultunk ki, nem izlik már nekünk a munka, bármily dicső is aa. " Molnár Ferenc írt egyszer arról a révedező fényről, amely a nagy pilóták szemét oly­ jellem­zővé teszi , amely valami halvány halálraelké­szültség és halálfélelem kisugárzása a pilótasze­m­ekben. Az érett korukban szabaddá lett asszo­nyok szemében is van valami egyforma fény és mint ahogy az égési seb hasonlít a fagyási sebhez, úgy hasonlít ez az élettől való félelem kisugárzása a pilóták tévedt halálfélelem-pilantásához. Ilyen fény üldögélt a derék háremhölgynek és a derék szónokhölgynek a szemében is és ha bizonyos ideig méltányolni is lehetett ezt a fényt, nem lehetett méltányolni sokáig. Az élettől való félelem domi­nált ebben a fényecskében és megindultan igyekez­tem, hogy ne lássak meg benne semmi egyebet és hogy ne lássak semmi kellemetlent, semmi meg­vetnivalót, semmi bosszantót és semmi dühítőt eb­ben a fényecskében, kétségbeesetten igyekeztem, hogy legalább a fentebb említett derűs antináziá­val sikerüljön elsiklanom a hölgy és a fény fölött, de nem ment a dolog. És amikor másnap vissza­gondoltam a rezignált fényecskére, nyilatkozat­ocs­kára, rezignációcskára és hangocskára, rémülten észleltem, hogy a háremhölgy és társai iránt érzett részvétemet teljesen és sikeresen elnyomta az az objektív­­düh, amely arról kezdett kiabálni ben­nem, hogy micsoda romboló és hazug és affektált vinnyogások ezek a szónoklat­ocskák ugyanazon hölgy­ek szájacskájából, akik eltartva és háremek­ben és házasságokban folyton a szabadságért sza­rulnak és függetlenségért szavalnak és irigylik a dolgozó függetleneket és amikor végre elérik a függetlenséget és a munkát, olyan komikus viny­nyogással vágynak vissza a fülledt hárem levegőbe vagy bebizonyítottál­ rossz, de anyagilag kényel­mes házasságba, mintha ott érezték volna magu­kat legjobban a világon.­­ Mert bosszankodó részvéttel és derűs anti­pátiával lehetne elsiklani a derék háremhölgy fölött, akinek úgy és akkor »mégiscsak« .Jobb volt, szebb volt, könnyebb volt, — mondom, el lehetne siklani fölötte, ha egyedül volna és ha az ember nemcsak az elmúlt háromek városában, Konstanti­nápolyban, de a fennálló rossz házasságok váro­sában, Budapesten is, nem találkozna naponta tíz érettkorú vinnyogó hölggyel, akik női munkáról szavalnak, de ha arról van szó, hogy a szükséég vagy a kitöltetlen napok rákényszerítik őket a munkára, akkor ők hirtelen »nem erre lettek nevelve, sajnos, és,nem tudják »mihez kzdjenek« és most m­ár késő átalakulni", mondják sóhaj­tozva. Az ő számukra találták ki a­ gazdasági vál­ságot, a munkanélküliséget, fiatal és öt nyelven beszélő unokahúguk elbocsátását a bankból, a megtanulhatatlan gyorsírást és a h­ivatalfőnökök kéjvágyát,­­ mert ezekre hivatkoznak, ezekre a negatívumokra, amelyeket ha érez is az egyéni élet, de ritkán érez annyira, hogy fakíri mozdulat­lanságba, macska­­vinnyogásba és háreméletre való hivogatásba süllyedjen miattuk. Ezek a höl­gyek ezt teszik és bizonyos kellemetlen mellékízzel teszik ezt és a maximum, amire képesek, az a homályos kijelentés, h­ogy talán »valami« finom és úri titkárnői állás kellene, ahol nem kell gép­írni, csak a látogatókat fogadni és egyáltalában csak titkárnőnek lenni, mert a titkárnő fogalom úgy él bennük, hogy a titkárnő valami elegáns szárnyaslény, aki havi hatszázért mindössze azt szíveskedik csinálni, hogy a bankvezér előszobájá­ban ü­l, bejelenti az államtitkárt és míg az állam­titkár benn van, addig szellemesen cseveg angolul az amerikai pamut,tröszt elnökével, akit szórakoz­tatni kell, mely szórakoztatás esetleg »valami« kellemes nexust eredményez. A hölgyek homályos célzásokat ejtenek arra vonatkozóan, hogy »valami­ direktriszi állás kellene, diszkrét és finom dir­ek­tri­szt állás esetleg »valami« ü­dü­lőszanató­riumban, vagy mennének ők »valami« leányinter­nátusba is kísérni a lányokat színházba meg sétálni a Szigetre, — a megfogalmazásaik csupa »valami«, csupa »finom«, csupa »úrinőnek való« és ha nagyon megmérgeskednek, kijelentik, hogy elmennek »házhoz« háziasszony támaszának például. Él ők. Ha az ember ilyeneket hall, rémülten néz a naptárra, hogy az istenért, nem történt-e valami varázslat az idővel. Hol vagyok­? — kérdi a józan ember riadtan, mint egy ájulás utáni A nyoolc­vanas években vagyok, vagy lovagregény-per­sziflázsban vagyok? Ezek a jó hölgyek, akik már idevalók a huszadik­­századba, még mindig azt hiszik, h­ogy vannak ilyen csipkefinomságú állat­kák, ilyen »valamik«,­ ilyen háziasszonyok, akik­nek kizárólag támasz kell havi ötszázzal és ilyen internátusok, amelyeknek egyetlen gondja az, hogy »valam­i« finom úriasszonyt találjanak, aki a lányokat a Szigetre és színházba kísérgesse? Nem volna ehez hozzászólnivaló akkor, ha a hölgyek nem terjesztenék itt a világban ezt a háremhölgy-baktériumot, ezt a kártékony és de­moralizáló hangulatot, amely arcukról részint lesír, részint lepereg, és nem volna ehez hozzá­szólnivaló akkor, ha a hölgyek derűs és finom világnézete nem igyekeznék azon, hogy egy hatal­masat lendítsen az időn visszafele. Mert azt teszi. Mert azt teszi és vissza akarja vinni a­k kort azokig az időkig, amikor az édes budoárok rózsás fényében borulhattak a hitvesek szakállas férjeik karjaiba, vissza akarja vinni oda, hogy megint ne l­egyen más a nő körül, mint szajkónő, cseléd­kérdés és félhomály, le akarja győzni a saját éle­tével az elméletben vállalt dogozónői teóriát és tehetetlenségével akarja bebizonyítani, mennyire nem volt igaza akkor, amikor rajongott a női agi­litásért. Mentségeket keresnek ezek a hölgyek gazdasági válságban, korban és tudatlanságban, pedig azok a nők, akik akarnak dolgozni és akik rájöttek, h­ogy a szükség hozta ki belőlük az erőt, az egyenlőség, a függetlenség és­ a nyugalom ér­zését, a magunk emberi életének minden elé való helyezése érzését és azt,­ hogy nemcsak az eltar­tás miatt akarnak férjbe­,menni. — ezek a nők sohase törődtek statisztikákkal és válsággal, ha­nem kikaparták maguknak foggal és körömmel, ezerszer leütve és ezerszer újrakezdve a munkát, amire szükségük volt. És ezek nevében tiltako­zom én a rezignált és édeskés háremhölgym­enta­litás ellen, a pesti »mégis«­n ak jobb volt­­ ellen, a »mégiscsak ,jobb volna« ellen, mert igenis nem volna jobb. Nem volna jobb, tehetetlenül ülni a társadalmi háremekben, kiszolgáltatottan a há­zasságban, mentőöv nélkül a hajón, csak arra tá­maszkodva, hogy­­mégiscsak­ itt van ez az úr, aki eltart evenem. Leh­et, hogy korábban kell hozzáedződni ahoz, hogy igen-igen egyedül állunk ebben a világban és hogy jó lesz ezt soha el nem felejteni. — lehet, ho­­y korábban kell hozzákezdeni a magányossági erőgyűjtéséhez, hogy a jövő minden asszonya úgy menjen a házasságba, hogy meg tudjon állni a lábán, ha egyedül marad, mint ahogy ezt nekünk jónéhányunknak mondták néhány évvel ezelőtt-Lehet, hogy korábban kell rájönni erre, csak­ugyan, hogy­ az ember előbb érjen el a mainkához, mint­ az eltartottság kényelméhez s hogy előbb, frissebb lélekkel, nyersebb és befogadóbb szem­mel értse meg, tartsa,természetesnek és boldogan vegye tudomásul, hogy a női élet kényelmeinél előbbrevaló, jobb és biztosabb az emberi élet ereje. Lehet, hogy korábban kell megtanulni, hogy ez a vérbe menjen át és ne rajongó szólamokba a női munkáról. De nem vagyok hajlandó elhinni, még, ha száz nő is öngyilkossági kísérletet tesz előttem én ha elborítja a gazdasági válság a hölgyek ele­gáns exteriőrjét is, akkor se vagyok hajlandó el­hinni, hogy az emberi élet megkezdéséhez valami­kor is »késő van«. Láttam én már igen öreg hölgyeket, akiknek még négy polgári se állt a hátuk mögött, de ami­kor rászorította őket az élet a kenyérkeresetre, akkor máris, de máris hozzáfogtak valamihez és nincs az a lehetetlen foglalkozás vagy kenyér­kereseti ötlet, amit ne tudtak volna megvalósítani, annak ellenére, hogy nem szavaltak női munká­ról és nem ismerték az európai nőm­unki­ statiisz­­tikákat. Nem a kortól függ ez, hanem bizonyos jóindulatú kényelemtől, ami körüllengi ezen höl­gyek lágy egyéniségét. És ezért nem fogjuk mi, akik nem háremben és nem szalonban nevelőd­tünk, hanem vérző körömmel kapaszkodva a munka porondján, azért nem fogjuk megérteni soha a hárem­hölgy-mentalitást. És ezért ne tes­sék nekünk, akik korán keltünk fel, azt sírni a fülükbe, hogy jó volna visszabújni az ágyba, m­ert min­ már megszoktuk a reggeli napfényt és az emberi élet tiszta levegőjét és ezért ne szavaljon nekünk női munkáról az az ábrá­ udosszemű hölgy, aki végig­tanulmányozta a női munka irodalmát, tiszteleti tag a női klubban és csak a háremekben tud agi­tálni a szabadság mellett, amelyet ha megkap, azonnal megtagad,­­ mert nekünk munkáról és női mentalitásról inkább beszélhet az a tizenhat­esztendős irodista kislány, akinek nem a munka­­vágytól ég a szeme, hanem a különmunkától. Bródy Lili Estélyre készülő nő nem nélkülözheti a dr. Morisson szőrtelenítő Depilá­tort,­ m­ert az azonnal, íájdolom nélkül eltávolítja hónaljá­ról a felesleges hajszálukat, kitű­nd az illata. A Morisson-Depilátornak K Asszonyok postája Z. Teri. Ha lehetne, a levelét szóról szóra leadnám, hogy tanuljanak, okuljanak belőle azok a nagyképű álmoralisták, akiknek legfőbb témájuk, legkedvesebb csemegéjük a komoly, kenyérkereső, élettel harcoló nő érzelmi életének felpiszkálása. Akkor talán megállatná­nak egy pillanatra és észrevennék azt a szédületes sza­kadékot, amely nagyanyáink boldog, gondtalan, biztos bázison nyugvó fiatalsága s a mai nő keserű­, kilátás­talan, sivár élete között tátong... Mert könnyű dolog jóllakottan beszélni az éhezésről, de nagyon nehéz já­romba fogottan járni, a felszabadulás minden reménye nélkül­. Hogy mi ad hozzá mégis erőt! Először az élet­ösztön, másodszor az életkényszer, harmadszor a lelki kényszer, amely a mankóhoz, a kötelességhez kerget, hogy célját, tartalmát lássuk az életünknek. Ha ideje engedi, keressen fel egy hétfői napon a déli órákban a szerkesztőségben. Levelének csak a saját személyét érintő részéről ugyanis szívesebben beszélnék szóval. Kérését örömmel teljesítem s hiszem, hogy kellő ered­ménnyel is őszintén köszöntöm. Fogas kérdés. A kislány olyan fiatal, hogy ez a hir­telen érzésváltozás könnyen érthető nála. Vőlegényét egy esztendőben egyszer-kétszer látja; a házasság az el­mondott okok folytán évek óta húzódik, s talán még évekig fog húz­ódni. Ezek a dolgok a komoly, az életet ismerő emberekre edző, érzéserősítő hatással, míg az egész fiatalokra, mohóságuk, élnivágyásuk folytán, ér­zéscsökkent­ő hatással vannak... Az a világ legtermé­szetesebb dolga, hogy egy 15 éves kislány beleszeret egy fess, 28 éves katonába, de éppen olyan természetes az is, hogy ha nem látja, kiábrándul belőle, vagy legalább is, eltompulnak az érzései... S ezen kívül lehet az ok egy új szerelem is. Nézzen körül, hátha megtalálja... Ez volna a legjobb megoldás, mert­­ a mostani dolognak, ahogy hasonló esetekkel kapcsolatban hallottam, úgysem biztos a sikerek befejezése. Német tanítónő délutáni elfoglaltságot keres lakás és ellátás ellenében. Ősszel mindennek vége. Sajnos, száz százalékig igaza van. A mai férfi — vagy átlagban — két csoportra osztja a nőket... Elég szépek és elég fiatalok-e arra, hogy ba­rátnők, szeretők legyenek vagy nem? Ha igen, foglalko­zik velük , ha meghallgatásra talál, inkább rövidebb, mint hosszabb ideig együtt maradnak, ha nem talál meghallgatásra, faképnél hagyja a lányt .. De mert a lánynak társaság-, sport-, mozi- és színházpartner kell, nem tehet mást, mint újra körülnéz és ezzel újra kiteszi magát a kérdésnek — mikor? — Segíteni ezen"! Sajnos, nem lehet. Ezt csak viselni lehet, s csak reménykedni lehet abban, hogy egyszer olyan is akad, aki becsülete­sen megfogja a lány kezét és az odaadásáért cserébe adja a nevét... Csodálom, hogy az édesanyja ezt nem látja és nem érti. Pedig ha visszagondolna, látnia kel­lene, hogy abban a korban, amelyben most ön ezekkel a csúf problémákkal kínlódik, ő már boldog anya és boldog feleség volt. B. Kálmánné: Nem felel meg az ön igényeinek és tanultságának. (y-t) 1931 január 25 Béli ruháidhoz vegyen egy tószabású Prin­cess-fPzdi már 2 't P-Art kapható fiílt Imncitulik minden divatszínben, Üdil RBHIJUS nagy választékban :: KACZFIÍI a Rékóczi út 9, Pannonia-szálló­­ IBN­'Siliq »C. mellett'. p Árjegyzék ingyen. I

Next