Pesti Napló, 1932. február (83. évfolyam, 26–48. szám)

1932-02-28 / 48. szám

44 474 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1932 február 28 Barlangi mese Lustán, unottan hallgatták a vadászok a nyári eső végtelen dobolásának tompa moraját Napok óta esett. Lomha felhő­u­tán ölelkezett a heggyel, ölelésétől meg­remegett a föld, a hatalmas sudarú fák nyögve hajladoztak A leszálló éji sötétség a felhők komor árnyába olvadt. A sza­kadó eső mormolása félelmetessé vált, de a vadászok nyugodtan nézték az elemek játékát. Biztos oda a barlang, a kemény falak, a földanya ölelő karjai, ahol nyu­galmat talált a gyermekember. A tágas barlangi tér közepén lobogott a tűz. Pi­vító, pattogó tölgy­faágakból magasba kígyóztak a lángok, áradó melegük­kel, sötétséget űző fényükkel gondolatokat fa­kasztottak a hátrahajló ősemberhomlokok mögött. Micsoda titokzatos erejű démon nyújtogatja lángnyelvét a rőzsecsomóból? Miért okoz fájdalmat, ha megérintik, holott áldást, békét és jókedvet áraszt maga körül. Orza, a barlang legöregebb asszonya sokszor ült így szemben a tűzzel. Ilyen­kor vidám melegség ömlött el tagjaiban, amit nem a tűz melege keltett, hanem a sok emlék. Visszaemlékezett a tűz előtti időkre. Már régen ismerte a tüzet, de lelke mélyén még mindig ott fagyosko­dott a tűz előtti idők parányivá aszaló­dott emléke. Milyen komor napok voltak azok! Csupa véres tusa embertársai kö­zött a húsért. • A tűz bevonulásával min­den megváltozott. Áradó fénye, melege szorosan összefűzte embertársait, közös harcra serkentette őket az egy célért — a húsért. A barlang már nem volt többé holt sziklák ívelte menedék. A tűz vidám tanyává varázsolta. Itt az arcokról el­simultak a harcos komor árnyak és fel­csillant rajtuk a jól végzett munka utáni öröm első, tétova mosolya. A hús ize is megváltozott a jó szellem érintése nyo­mán. Orza a tűz fényében mindig beszédes lett. Amit mondott, jólesően cirógatta a hallgató füleket. Talán már régen a völgybe taszították volna őt, ha nincs meg ez a különös beszélőtehetsége. Most is, amikor a vadászó törzsünk népe a tűz körül lebzselt, mesélni kezdett. — A medvéről beszélek nektek! A vadászok már előre tudták, hogy va­lami különös medvéről lesz szó. Egyszer felhőről beszélt. Közönséges, jól ismert felhőkről s Orra beszéde mégis új színbe, formába öntötte azokat. Azt mondta ró­luk, hogy a felhők is olyanok, mint a vadászok. Fegyverük a villám, szavuk a mennydörgés és az űzött vad a futó szellő, amely fürgén átsuhan a bércek fölött. — A medve a magas fűben szunyókált, — kezdte mondókáját Orza. Olyan szépen mondta ezt, mint senki más a törzsben. Egyszerre mindenki látta a medvét, amint a magas fűben szunyókált. A szunyókáló medve fölött elrepült egy zümmögő méh! Látták és hallották a zümmögő méhet! Csoda, amit tesz velük ez az Orza. — A medve fölpislantott és arra gon­dolt, hogy jó lenne egy kis mézet enni. No lám, hogy kitalálta ezt ez az Orza. Hiszen most mindannyiuknak vágya mé­zet enni és miért ne lehetne ez a med­véé is! Gyakran láttak mézet rabló med­vét és akkor nagyon feldühödtek, mert hiszen előlük csente el a mézet. És most, amikor erről szó esett, egyszeriben nem haragudtak a medvére, inkább élvezték az elképzelt méz kellemes ízét. — Felágaskodott és a döngicsélő méh után talpalt, — folytatta meséjét Orza. — A méh elvezette az odúig, ahol a törzse lakott. A medve körülszaglászta a fát, azután kezével óvatosan benyúlt az odúba Igen, igen, így tesz a medve. Szaglász, óvatoskodik! — Benyúlt az odúba, de a kis méh, aki odavezette, elszántan szembeszállott vele. A figyelem pattanásig feszült. Váratlan fordulat. Az apró m­éh­ szembeszáll a ha­talmas medvével. Minden rokonszenv a kis méh körül aggodalmaskodott. Csak ő győzhet, mert hiszen a magáét, a tár­saiét védi. Orza egy pillanatra elhallgatott, nézte a mozdulatlan arcokat, az égő szemeket, amikben ottragyogott a kíváncsiság. — A medve — dünnyögte Orza — fejét rázva balra lépett, amikor a méh jobb­ról támadta; azután jobbra lépett, amikor f­alról zümmögött a méh Így lépdelt jobbra-balra, előre-hátra, amíg bele nem fáradt. Aztán otthagyva a mézet, bosz­szús dörmögéssel eltak­alt. Hej, micsoda vidám lárma kerekedett FJÚSÁG Az anyámasszony katonája Matolcsy Ztta: BAKOS ÁKOS A vasárnapi diákmise után nyáron, télen egyaránt mindig csak egy programunk volt kis diákkorunkban: át a Gulyás Pis­táékhoz. A Pistáék a Tisza másik oldalán laktak, a bánáti oldalon. A töltés oldalá­ban volt a Pistáék szép úriháza, a Pista édesapja az ármentesítő társulatnál töltés­főfelügyelő volt. A Tisza kanyargását kö­vető védőtöltés volt a Pistáék birodalma, a hosszú-hosszú magas töltés, rajta a rő­zsegallyrakásokkal, a homokdombokkal, ameddig csak az ember arra Becse felé ellátott. Azért is nagy tekintélye volt előttünk a Pistának, mert neki még pónilova is volt, négykerekű kis hintója igazi bőrülésekkel meg kétkerekű féderes, kétrudas bricskája. Drága, kedves asszony volt a Pista ma­mája, minden jót belénk tömni akaró, szí­vesszavú ember az édesapja. Most is cso­dálom, hogy a nagy hancúrozásaink miatt nem untak ránk. Azon a vasárnapon is négyen — testi­lelki jópajtások — csak kocogtunk át a Pistáékhoz a kegyetlen hidegben a hatal­mas fahídon. Volt ez a híd olyan szelep, mint a Margithíd, és remekbe ácsolták, fa­ragták minden porcikáját. Négy nagy lá­bát áztatta a nálunk már széles Tisza vi­zében. Kilépve is beletellett jó öt perc, mig az ember átment a kopogós, vastag padlóin. — Ha majd aztán a Bácskát vasúttal kötik össze a Bánáttal, kibírja ez a híd a vonatot is, — büszkélkedtek atyámfiai a híddal. Amikor kilencvenhatban látogatóban járt nálunk a felénkvalósi nagygyakorlaton az öreg király, még ő is megcsodálta a derék­hidat. De tán azért is tetszett neki, mert a híd legtetejére az akkori polgármester a sok-sok oldalt lobogó nemzeti zászló fölé egy hatalmas fekete-sárga lobogót is ki­tűzetett. Igaz, hogy a nagytekintélyű pol­gármestert ki is buktatták a mindig is 48-as városatyák a legközelebbi tisztújítá­son a polgármesteri székből. Mondom, kocogtunk át a híd padlóin, lent meg zajlott a Tisza és nagyokat nyö­gött bele a zajlásba a híd. A négy láb északi élén óriási acélkések szelték és tör­ték az egymásra torlódott, összegabarodott jégtáblákat. A jég meg­sikított, jajgatott, dörgött. Hogy megint átlátszottuk a délelőttöt és túlnan a városban a magyar templomban is, a szerbben is harangozni kezdték a de­let, megszólalt a Matolcsy Laci: — No, fiúk, gyerünk haza, mert én meg­ígértem az édesanyámnak, hogy legkésőbb fél egyre otthon leszek. — Breggy, te anyámasszony katonája, — felelte a Mélykúti Jani — én is megígér­tem, mégis maradok, mert nem vagyok olyan szoknyavitéz, mint te. — Én betartom a szavamat, — felelte vissza a Matolcsy. — És megyek is. Aki jön, jön, aki marad, marad. És már indult is. Mentünk mi is utána nagy kelletlenséggel. Fent a töltésen aztán a Laci futni kezdett, min­t a nyúl. Mi utána. Szaladás közben odaszólt hozzám a Pe­rényi Pista: — Te, mondjuk fel a barátságot Matol­csynak. Hidd el, szégyen egy ilyen anyám­asszony katonájával barátkozni nekünk. — Igazad van, — válaszoltam. — Holnap kicsapjuk a csapatból. Ünnepélyesen ki­csapjuk magunk közül. A Matolcsy Laci már a hídfőnél intege­tett. Robogtunk át a hídon, négy padlót egyszerre ugorva. Senki árva lélek raj­tunk kívü­l a hídon nem járt. A Laci már a túlsó hídfőnél járt, mi valamicskét mögötte, összeesküdve ellene, amikor egyszerre óriási csattanás resz­kettette meg az eget és a földet. A követ­kező pillanatban láttuk, hogy kétfelé sza­kad a híd, az egyik fele emelkedik a ma­gasba, a másik zuhan le a mélybe. A zaj­lás mint a gyenge gyufaszálakat tördelte szét rettenetes recsegés közepette a hatal­mas gerendákat, a kemény padlószálakat. Pár perc és vége volt a büszke szép híd­nak. Ha nem olyan szavatartó ,anyámasszony katonája, a kis Matolcsy Laci, rémület el is gondolni, mi történik velünk. Ha csak egy percet, ha csak egy fél per­cet késünk... k a mese után. Hogyan örvendeztek a bá­tor, kicsiny méhnek, aki a nagy és erős medvét legyőzte! Egyik a csalódott medve mormogását utánozta, a másik zümmö­gött, mint a méh. Sőt Tagor, barna izmú fiatal vadász, fel is állt és azt mondta, hogy ő lesz a medve és megmutatja, ho­gyan szaglászott a fa körül. E kijelen­tése után harsogó nevetés támadt. Soha ilyen vidám zsivaj nem döngette a bar­langfalakat. A lobogó lángok fényözöné­ben Tagor megállt, felsőtestét lomhán előrehajtotta, fejét válla közé húzta, mint a medve. Maga elé képzelte az odvas fát, körülszaglászta, azután az odúba nyúlt. Társai zümmögni kezdtek. Tagor ijedten kapdosta fejét. Jobbra-balra lépett, majd előre és hátra. A zümmögés egyre foko­zódott, szilajabbá, vadabbá tágult, a medveutánzó gyorsabban lépdelt, kitárt karral fordult maga körül. Felszegte fe­jét, szemében ismeretlen lángok gyulla­doztak. Szája mereven, félelmetesen szét­feszü­lt és foga úgy villogott, mint a ha­rapásra készülő oroszláné, vagy a sötét eget hasító villám. Az ismeretlen érzés, amely magasztos mozgásra serkentette, egész lényén elömlött, sőt túláradt az egyén Szűk keretén, mint a száz irányba szökellő napsugár­t,s csodás titkú, meleg, fénytelen fényével, varázslatos erejével bűvöletbe ejtette a zümmögő társakat. Egy érzés hatotta át a szíveket — egy és ugyanazon érzés, amely most nem az éh­­ség volt, de valami más, magasba len­dítő, kellemes, ismeretlen érzés. Amikor Tagor fáradtan, szédülten el­esett, csitult a lárma, a jóllakottság érzé­sétől ragyogó arcok zavartan egymáson meredtek. Mi történt! Olyasmit éltek át, amit még sohasem. A hang, a beszéd és a mozgás mámorba ejtette őket. Így született a medve és a méh meséjé­ből a tánc. Hugó Lajos POSTA Federer Laci, Tibi és Magduska: Szeret­ném tudni, hogy hármatok közül melyik írja a leveleket! Rejtvényeitek sorra fog­nak kerülni. Klein György: Miért tartsz olyan nagy szüneteket? Rácz Erzsébet: Ha van valami pályázati ötleted, közöld velem! Bieber Magda: Nagyon aranyos volt a leveled. H. H. 3. Verseiben feltétlenül van te­hetség, amely mint az újbor forr és szét akarja verni a hordót. Az elsőt közölni fogjuk. Abban igaza van, hogy nem a he­lyesírás teszi a verset, de akinek a toll a mestersége, vagy a szerelme, attól elvár­ják, hogy helyesen írjon. Ezzel nem akarjuk megbántani, csak éppen jótaná­csot szeretnénk adni. Ezt pedig nem ve­heti rossz néven. Fleischl Márta: Minden leveled megérke­zett pontosan. Hányadik osztályba jársz? Csillag György: Rövid, kis versed any­nyira tetszett, hogy várom legközelebbi hosszú versedet. Czereczki Einka: Már régen befogadta­lak olvasóim közé. (A többi levélre jövő héten válaszolunk.) Önképzőkörök verspályázata Békéscsabai dg. hitv. ev. Rudolf reálgima. Mit akarok én?... Irta: Hajdú Gyula, VIII. o.­­ Ne kérdezzétek, hogy ki vagyok én, Hisz' az égési élet egy nagy titok, Nem ültem még Fortúna szekerén, Boldog egy pillanatig sem vagyok. Éltem hajóját hol viszem révbe, Rögös pályámat ha majd megfutom, Élhetek boldogan évről-évre Vagy szenvedek majd!... magam sem­­tudom. De akarok lenni bitó kötél! Mely az árulók torkán megfeszül. Halálharangról lecsüngő kötél, Mit a bakó húz rendületlenül. Akarok lenni bosszuló gyilokt Mely gaz, fekete sziveket ver át, Fehér rózsák közt pirosan nyílok, Hogy vérre gondol, aki engem lát. Akarok lenni lobogó fáklya! Mely felgyújtja Trianon keresztét. Érctorok, mely mindig azt kiáltja: Ne nézd tétlenül a haza vesztét! Akarok lenni felkiáltó jelt Tátra bércének vakító haván, S az égre írni lángbetűvel, Nem vesztél el... Feltámadsz szép hazám! A kisdiák szerelme Vacogó hideg volt még tegnap. íme ma! A nap süt és ragyog. Tavasz van és én boldog vagyok. Érzem, hogy nyugtalanul dobog a szívem. Zöldül benne egy új virág: a Szerelem. A kisdiák írta ezt a verset. Nagyon sérelmes volt szegény. Imába foglalta szerelme nevét. Ki volt, kinek mondta e kis legény: Oh kis leány, szeretlek ént ! Nem tudja senki sem. 1932 február. Dénes Andor, gimn. IV. oszt. tan. FEJTÖRŐK A megfejtések postára attandék S napon beli Cim: Pesti Napló. Budapest, Rákóczi út 54- A cim felé (illance-i i­anító: Fejtörők. A helyi magfejtők közt csokoládé-,­­iSk­fitall- és könyv­jutalmakat osztunk ki. Egy helyes megteltével is lehet pályázni. Betűrejtvény Pótlórejtvény —lak, —-anó, —ári, —eri, —lek, —ezső, —ávid, —dat, —álé. Melyik város nevét adják a fenti szava­kat helyesen kiegészítő kezdőbetűk? Betűrejtvény Kérdések 1. Mikor van József-nap? 2. Mikor van Péter és Pál napja! 3. Melyik halad a levegőben gyorsab­ban: a fény vagy a hang! 4. Szökőév volt az 1920-as esztendő! 5. Mennyi 25 felének a 40-szerese! Megfejtések és mntalmak Pótlórejtvény: Nimreti Szinbá®. Bitfirej­rvény: Kézimunka. Pontrejtvény: 1. Több szem b­ibbiot lát S. Ki mint vet­­ítTy arat. 3. Három árra sir maszítun. TÖLTÖTOLLAT nyert: Guttmann Jena Békés­csaba. CSOKOTIAUIJT nyertek Rzékely Mariann» Soltvaskert és AcsVr Évi Budapest. KPNYV.NJTAT.MAT nyertek: Petrás SÁNDA Budapest és Spits Renée Biatríta.

Next