Pesti Napló, 1934. március (85. évfolyam, 48–72. szám)

1934-03-11 / 57. szám

I Szombat PESTI NAPLÓ 1934 március 10 41 IRODALMI NAPLÓ Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténete Hetedik kötet Pintér Jenő hatalmas művének — amely idáig körülbelül hatezer nyomtatott oldalra terjed — megjelent a hetedik s egyelőre utolsó kötete. A magyar irodalomtörténet legújabb »tudományos rendszerezése« ezzel befejezettnek tekinthető. Módszer, szempontok, egyes irodalmi irányok s még inkább egyes írók értékelése tekintetében a nagy munkának lehetnek vitatható részei, amint­hogy nyilván vannak is. Ilyesmi szinte természe­tes velejárója minden efféle vállalkozásnak. Any­nyi azonban bizonyos, hogy Pintér Magyar Iro­dalomtörténete a maga nemében páratlan kultúr­teljesítmény. Irodalmunk múltjának leggazdagabb s legrészletesebb felmutatása ez a hét vaskos kötet, hihetetlen szorgalom, széleskörű tájékozott­ság és lelkiismeretes pontosság tiszteletreméltó eredménye. Olyan nagyszabású összefoglaló for­rásmunka, amely nemcsak elődeinek hiányait pó­tolja, hanem sokáig megbízható alapul szolgál majd minden rákövetkező fejlődéstörténeti kísér­let számára is. Hogy mást ne említsünk: Pintér­nek köszönhetjük a magyar irodalom korszakon­ként és írókként csoportosított első kimerítő bibliográfiáját s a magyarországi nemzetiségi iro­dalom első, vázlatos történelmi ismertetését. Már ez egymagában olyan érték, amely teljes elisme­rést érdemel, nem is szólva a különböző korsza­kok eleven színekkel megfestett, tömören jellemző művelődéstörténeti freskóiról, a statisztikai anyag rendkívül frappáns, szemléltető felhasználásáról és a bőséges kritikai idézetek alkalmazásáról, egy­egy író életművének értékelése kapcsán. A »Nagy-Pintér« hetedik kötete a tizenkilen­cedik század utolsó harmadának irodalmi életé­ről, törekvéseiről és alakulásáról számol be, az előző kötetek világos, könnyen áttekinthető metó­dusát követve. A tulajdonképpeni irodalmi részt gondos művelődéstörténeti helyzetrajz vezeti be, amely kimondatlanul is hangsúlyozza, a kiegye­zéstől a millenniumig terjedő korszak legjellem­zőbb vonását, a magyar irodalom egyre gyorsuló és szélesedő urbanizálódási folyamatát. Ennek az érdekes folyamatnak egyik szükségképpen való részletjelensége a z­sidó származású írók fokozot­tabb előnyomulása s velük együtt új, friss szín­foltok keveredése az úgynevezett »budapesti« iro­dalomba. Ez a tagadhatatlanul sok újat kezdő és hozó korszak , amelyet szinte egyedül Jókai elké­sett romanticizmusa köt egységbe, szemben a fel­törekvő realista-impresszionista irányok nyugta­lan szaggatottságával — mégis bizonyos epigoniz­mus jegyeit mutatja. Főkép a líra terén. Arany halála után költészetünk a századfordulóig mind­inkább ismétlésben merül ki. Akik viszont felfris­sítésére törekednek, (Vajda, Reviczky, Kiss József, Komjáthy) súlyban nem mérkőzhetnek az előző korszak nagyjaival, egy Vörösmartyval, Petőfivel és Arannyal. Nagyjából ugyanilyen a helyzet a regény és dráma területén is. Egyrészt Jókai mese­fája — a belőle sarjadt, de csakhamar külön életre kapott Mikszáth kivételével — jelentéktelen epi­gon-hajtásokat fakaszt, másrészt a Nyugat impul­zusait követő »forradalmárok« vagy teljes kiéré­sük előtt, fiatalon halnak meg, (Justh Zsigmond) vagy későbbre marad írói jelentőségük kibontako­zása. (Ambrus, Bródy, Herczeg, Ignotus, Gárdo­nyi stb.) A színpadon pedig — a lassú fejlődés je­gyében — a tisztes középszer uralkodik. A századvég magyar irodalma így, Pintér utolsó kötetének tükrében, kissé ernyedt vonáso­kat kap, mert hiányzik a megindult erjedés szer­ves folytatásának bemutatása. Az 1900-as esztendő irodalmunk történetében semmikép sem jelent záróhatárt. A tizenkilencedik század végének ma­gyar irodalmi törekvései átlendülnek a naptári cezúrán a huszadik századba s Ady és a Nyugat forradalmában hoznak gazdag eredményeket, ame­lyeknek továbbélő ereje keresztülhullámzik a világháborús évek vérválasztóján is, egészen nap­jainkig. Már csak ezért is várjuk és reméljük, hogy Pintér Jenő rövidesen egy pótkötettel egészíti ki , fejezi be véglegesen nagy munkáját- igaz, irodalomtörténetíró számára is félmúlt, vagy éppen a jelen felmérése, vizsgálata és értékelése a lehető legkényesebb feladat, bizonyos tekintetben csak­nem megoldhatatlan. Ebben az esetben a tudós szerző mégsem térhet ki előre, hacsak élete főmű­vét nem akarja csonkán hagyni,­­ amit őszintén sajnálnánk. " K. A. • »Der-die-das«. Egy kiváló pedagógus, ki számos ifjú generációt felnevelt, most könyvet írt — az uno­kájának. Hittrich Ödön, a fasori evangélikus gimnázium főigazgatója egészen eredeti rendszerű rajzos könyvet szerkesztett a dar-die-das használatának játékos meg­tanulására. Az ötletes játék persz­e nagyon alapos és tudományos tanulmányokon nyugszik, ami bizonyos vo­natkozásban egészen az egyiptomi hieroglifák rajz­eleméhez nyúlik vissza. Az új rendszerrel végzett isko­lai kísérletek meglepően jó eredménnyel jártak, Hitt­rich Ödön könyve kitűnő segítség a német nyelvtanu­lás legnagyobb­­ nehézségének megoldására. —ő. Balla Borisz: A lélek útjai Tanulmányok Némi jóindulatú, de nem indokolatlan túlzás­sal azt lehetne m­on­dani: a magyar katolikus iro­dalomban Balla Borisz talán az egyetlen pozitív­­ katolikus író. Túl az extatikus odaadáson, túl min­denfajta érzelmi leboruláson valamely teremtő­erejű misztikum előtt Balla Borisz sokkal nehezebb feladat megoldását tűzte célnak maga elé. A ma­gyar katolikus író számára a katolicizmus szinte mindig csak lelki feszültségek, érzelmi elragadta­tások irodalmi nyersanyaga volt, így éppen az hiányzott ezeknek az íróknak műveiből, ami a katolicizmusnak lényege, sőt amit maga a »kato­likus« szó jelent — az egyetemlegesség. Katolikus irodalom — Magyarországon ez rendszerint vallá­sos tárgyú és többé-kevésbé sikerült lírai verseket jelentett, amelyekből a legjobb esetben szerzőik izzó Isten-élményeire lehetett következtetni. De katolikus regényirodalom az utóbbi évekig époly kevéssé volt Magyarországon, mint ahogyan nem volt — néhány kitűnő, de nagyon kisszámú kivételtől eltekintve —­ katolikus filozófia vagy katolikus társadalomkritika sem. A magyar ka­tolikus író mintha megtorpant volna az általános — és nem sajátosan vallási — pro­blémák előtt; mintha tiltott profánság lenne leásni a bűnök, szenvedélyek és­­ gondolatok mélységébe, mintha az istenség csodái csak a rímekbe fagyott érzelmi állapotok birodalmára korlátoznák magukat. Rö­viden: a magyar katolikus irodalom érthetetlen módon tartózkodott a katolicizmus intellektuali­zálásától, nem hajózott ki a végtelen idea-óceánra, amely pedig — Nietzsche szavával — »csak gyenge fejeknek jelent pusztulást«, így aztán a magyar katolicizmus nemcsak művészi értékben, de er­kölcsi akarásban sem tudott olyan színvonalra szert tenni, mint aminőt a nemzetközi katolikus irodalomban például Bernanos, Mauriac, Claudel, Maritain és Sigrid Undset nevei jeleznek. Ebből a szempontból Balla Borisz feltétlenül úttörő, utat kiszélesítő írója a magyar katoliciz­musnak. Új könyve — A lélek útjai — legalább is programjában szinte maradéktalanul valósítja meg a jelszót, amelyet a legkatolikusabb zsidó író, Franz Werfel így fogalmazott meg: v alki be tud hatolni a jelenségvilág kusza matériájába, aki a lélek értelmét és a vágy felszültségét össze­fogva találja meg, az ezerarcú élet egyetlen kö­zös nevezőjét, az egyetemes, katolikus ember lesz«. 1 Balla Borisz félelem nélkül, imponáló eszmei és erkölcsi bátorsággal járja végig az egyetemesség­nek ezt az útját. Nem korlátozza lírai nekilendü­lésekre, misztikus leborulásokra a maga régi-új katolicizmusát. Nem fél az intellektus kételyeitől, nem bújik el a kinyilatkoztatott vallás dogmatiz­musa mögé. Az egyházatyák nagyszerű példái­nak nyomában kísérli meg, hogy a ráció nyelvére fordítsa le az irracionálist, hogy az érzelmek logikájának fölényét bizonyítsa be az értelem logikájával szemben, de — az értelem eszközeivel. Akár a liseux-i kis Teréz fehéren izzó, szenvedő szentségét magyarázza, akár a kartauzi kolostor már-már túlvilági magányosságáról beszél, akár a bomló magyar élet keserű társadalomkriti­káját írja, — mindig megtalálja a szabad szellem és az áhítatos lélek ritka harmóniáját. Pozitív és cselekvő katolicizmus. — az Egyház majdnem kétezer év óta tartó örök belső reformá­ciójának legújabb szakasza ez. Balla Borisz na­gyon jól tudja, hogy az írónak s általában a szel­lem emberének szinte kiapadhatatlan erőforrást jelent a katolicizmus. Semmiképpen sem cinikus a megállapítás, hogy író számára — a szó magas­rendű értelmében — nagyon hasznos és termékeny a katolicizmus vállalása. Mert a katolicizmus a levegőben lógó mítoszok és a rövidlátó materializ­mus ellentét­párját egy dús és sokrétű történelmi vallásos szemléletben tudja feloldani; mert a bornírt nacionalizmusok korában ő jelenti a leg­emberibb nemzetköziséget; mert a romboló radi­kalizmusok tombolása közepette ő az egyensúly és mérték, az életet, megőrző kompromisszum. A katolikus író vitorlái elé fogja a katolicizmus k­étezeréves passzátszelét s így indul el új lelki kontinensek felfedezésére. Túlzás volna ezt állítani Balla Boriszról, hogy ezeket az új lelki kontinenseket már fölfedezte, — akárcsak a maga számára is. Nem kerülne sok fáradozásba bebizonyítani, hogy Balla Borisz írói lélekzete olykor még akadozik, mikor a lélek fel­ismerései túl gyors tempóra kényszerítik. Bizo­nyára ő maga is tudja, hogy egyelőre nem jutott tovább a lelki és szellemi leltározásnál, noha Magyarországon s a világnak e legrendetlenebb irodalmában a becsületes rendezés munkája már önmagában is alapvető jelentőségű. De Balla Borisz, a cselekvő és pozitív katolikus író bizo­nyára azt is tudja, hogy minden megvilágosodás, felismerés, sőt tehetség, mennyei kegy, grácia, malaszt. Aki részese e kegynek, az még akkor is mélyen katolikus remekműveket fog alkotni, — aminő a Szent Johanna — ha történetesen negy­ven éven át olyan hitetlen és pogány is volt, mint G. B- Shaw. És mert az igazi katolikus író művé­szi fejlődése szükségképpen párhuzamos lelki és vallásos fejlődésével, hisszük, hogy Balla Borisz­nak a lélek malasztja mellett előbb-utóbb megada­tik a forma kegye is­ (sz­ó r.) • Fóthy János: Narcissus tükre. Versek. Formában tökéletesen bevégzett, ötvös-gonddal csiszolt, reneszánsz­ kisplasztikusok művészetére emlékeztető, finom és elegáns versek, amelyeket a költő ez­zel az ajánlással bocsát útjukra: Nem könnyem, vérem szent Grál-serlegét Nyújtom e könyvvel, Olvasó, feléd, A kín, mely szülte mind e verseket, Bennük már rég hűs gyönggyé dermedett S az volt legmélyebb, legvérzőbb sebem, Mit nem lá­thatott senki sohasem. Költő vagyok, itt állok meztelen. Költő vagyok, seb még sincs testemen. Más csak kínáljon könnyet, vért, sebet, Én nem mutatom, csak szépségemet, Mélyen mosollyá békült már a kín, Mint Szent Sebestyén régi képein... Inkább a művész, mint a költő attitűdje ez. A művészé, aki az érzések forróságát lehűtve, elsősorban a forma­alakítás szépségével gondol, még akkor is, amikor szenved, ösztönösen enge­delmeskedve tehetsége igazi sajátosságának és java erejének. Az eredmény: hűvös líra, amely kapcsolatait szívesebben tartja a képzőművészet és költészet alkotásaival, mint a természettel. Zene, kép, szobor,­­ legtöbbször ezek a csíraiköltő elemei Fóthy verseinek. Azonban sohase egysze­rűsödnek puszta transzponálássá. A zene akkord­jaiba a költő beleszövi a maga melancholiájának ifjúságsirató szólamát, a kép színeit aláfesti a személyes érzés mélyebb tónusával, a szobor for­máit bevonja szubjektivitásának zománcával, úgy­hogy a felidézett tárgyi motívum új életre kap ebben az eleven viszonylatban. Nem, Fóthy iga­zán nem természeti költő. (A virág nála legfel­jebb üvegházban nyílik.) Sőt, bizonyos vonat­kozásban szinte természetellenes­ Érosza önmaga tükre fölé hajlik, mint Narcissus a patak fölé, hogy saját szépségében gyönyörködjék. S ha ér­zései ezen a ponton hidegen is hagynak; nem vitatható el tőlük a mértéktartó izlés és a kife­jezés művészete. Kissé a félmúlt halk hangja szólal meg verseiben, de ez úgy illik hozzájuk, mint né­hai Oscar Wildéhez a feminin lágyság. K. A. • Remenyik Zsigmond: Mese habbal. Remenyik Zsigmond a szatirikus regény tehetséges művelője. Új könyve is erős társadalmi szatíra. Felépítése kissé laza, sok jelenetre bomlik szét, melyekből úgy bontakozik ki a mai társadalom karikatúrája, mint egy humoros rajz­sorozatból. Remenyik humora keserű, éles, gyakran vas­kos Szélesen hömpölygő, anekdotázó, robusztus részle­tekben bővelkedő elbeszélő módjára nyilván erősen ha­tottak a nagy francia szatirikusok, Rabelais, Voltaire, Anatole France és kiváló cseh követőjük, Jaroslav Hasek a­­Svejko szerzője. Ezen a vonalon halad Reme­nyik is. Néha kissé nehézkes, néha darabossá és aka­dozóvá válik elbeszélése, de ezért mindig kárpótol ösz­­tönös mélyről jövő humora. Hőse, Cassius úr, a mulat­ságos nyárspolgári figura végig csetlik-botlik a legkü­lönbözőbb furcsa, burleszkhelyzetekben, melyeken ke­resztül kibontakozik minden társadalmi fonákság torz­képe. A könyv mulattat és elgondolkoztat. Érdemes volt megírni. CB.) • Budapesti Képeskönyv. Ezzel a címmel rendkívül ízléses kiállítású kötet jelent meg Genthon István és Nyilas-Kolb Jenő összeállítá­sában, tábláján a főváros címerével, másfélszáz oldalán pedig Budapest legjellemzőbb városkép­részleteinek művészi fotográfiáival. Valósággal »felfedezi« ez a hasznos és szép könyv Budapest­­rejtett szépségeit, amelyek legtöbbször még a »benszülöttek« előtt is ismeretlenek. A magyar fő­városnak szinte egész múltja és jelene felvillan itt kétszáz remek kép tükrében, külön szöveg nél­kül is ékesszólóan beszélve önmagáért. A magyar­német-angol-francia-olasz képaláírások kiválóan alkalmassá teszik külföldi propagandára ezt­ a hézagpótló, szakszerű gondossággal és finom íz­léssel összeállított könyvet, amelyhez — Genthon István eleven történelmi városfejlődés-vázlatán kívül — Kovácsházy Vilmos fővárosi tanácsnok írt lelkes előszót. —­­• Kassák Lajos: Az utak ismeretlenek. Ezúttal egy kissé Kassák útjai is ismeretlenek. Nem tudni, hová akar kilyukadni, milyen célok lebegnek előtte? Semmiféle irány nem érzékelhető regényé­ben. Úgy látszik, mintha Zolától örökölte volna a témát, de Zola után ez a téma már meglehetősen vérszegény. Zola naturalizmusa belevág a húsba, Kassáké majdnem életlen marad. Néha ugyan tár­sadalomkritikát sző regényébe, de gyorsan abba­hagyja. Nem akar hűtlen maradni a régi Kassák­hoz, mikor a nagy bányászsztrájkról ír, a társa­dalmi ellentétek azonban távolról sem hegyeződnek ki olyan drámaian, mint Zola hasonló jeleneteiben. Dániel, a főalak, a levegőben lóg. Hol a helye a társadalomban, mik életének céljai? A regény erre nem felel. Kassák jobbnak találja, hogy egy jó­szívű, önmagával és a társadalommal meghasonlott különcöt vezessen végig a regényen, mint egy olyan alakot, aki valahonnan jön és valahová megy. Dániel nem keres, de nem is talál semmit-S nem teremt olyan légkört sem, melyből akár a polgári, akár a munkásosztályt meg lehetne is­merni. Legfeljebb kispolgári jelleme maradt rokon­szenves az olvasó előtt. Tisztázzuk a kérdést: kik hát azok, akiknek útjai ismeretlenek? A Dánielek és társaik, akik nem találnak kiutat hiperindivi­dualista gondolkodásuk hínárjából és nekivágnak a hegyeknek, mint Kassák Dánieljei: a soha meg nem­értett, felsőbbrendű lények! Sok apróság rendkívül finoman van megrajzolva a könyvben, ami kelle­mes olvasmánnyá teszi. De éppen Kassáknak is tudnia kell, hogy ez távolról sem elegendő. A mo­dern regény rétt túl van azon, hogy csupán szóra­kozást keressenek benne. A modern regény témá­ját a tjiraadc­oki kéri számon az írótól. (tag)

Next