Pesti Napló, 1934. március (85. évfolyam, 48–72. szám)
1934-03-11 / 57. szám
I Szombat PESTI NAPLÓ 1934 március 10 41 IRODALMI NAPLÓ Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténete Hetedik kötet Pintér Jenő hatalmas művének — amely idáig körülbelül hatezer nyomtatott oldalra terjed — megjelent a hetedik s egyelőre utolsó kötete. A magyar irodalomtörténet legújabb »tudományos rendszerezése« ezzel befejezettnek tekinthető. Módszer, szempontok, egyes irodalmi irányok s még inkább egyes írók értékelése tekintetében a nagy munkának lehetnek vitatható részei, aminthogy nyilván vannak is. Ilyesmi szinte természetes velejárója minden efféle vállalkozásnak. Anynyi azonban bizonyos, hogy Pintér Magyar Irodalomtörténete a maga nemében páratlan kultúrteljesítmény. Irodalmunk múltjának leggazdagabb s legrészletesebb felmutatása ez a hét vaskos kötet, hihetetlen szorgalom, széleskörű tájékozottság és lelkiismeretes pontosság tiszteletreméltó eredménye. Olyan nagyszabású összefoglaló forrásmunka, amely nemcsak elődeinek hiányait pótolja, hanem sokáig megbízható alapul szolgál majd minden rákövetkező fejlődéstörténeti kísérlet számára is. Hogy mást ne említsünk: Pintérnek köszönhetjük a magyar irodalom korszakonként és írókként csoportosított első kimerítő bibliográfiáját s a magyarországi nemzetiségi irodalom első, vázlatos történelmi ismertetését. Már ez egymagában olyan érték, amely teljes elismerést érdemel, nem is szólva a különböző korszakok eleven színekkel megfestett, tömören jellemző művelődéstörténeti freskóiról, a statisztikai anyag rendkívül frappáns, szemléltető felhasználásáról és a bőséges kritikai idézetek alkalmazásáról, egyegy író életművének értékelése kapcsán. A »Nagy-Pintér« hetedik kötete a tizenkilencedik század utolsó harmadának irodalmi életéről, törekvéseiről és alakulásáról számol be, az előző kötetek világos, könnyen áttekinthető metódusát követve. A tulajdonképpeni irodalmi részt gondos művelődéstörténeti helyzetrajz vezeti be, amely kimondatlanul is hangsúlyozza, a kiegyezéstől a millenniumig terjedő korszak legjellemzőbb vonását, a magyar irodalom egyre gyorsuló és szélesedő urbanizálódási folyamatát. Ennek az érdekes folyamatnak egyik szükségképpen való részletjelensége a zsidó származású írók fokozottabb előnyomulása s velük együtt új, friss színfoltok keveredése az úgynevezett »budapesti« irodalomba. Ez a tagadhatatlanul sok újat kezdő és hozó korszak , amelyet szinte egyedül Jókai elkésett romanticizmusa köt egységbe, szemben a feltörekvő realista-impresszionista irányok nyugtalan szaggatottságával — mégis bizonyos epigonizmus jegyeit mutatja. Főkép a líra terén. Arany halála után költészetünk a századfordulóig mindinkább ismétlésben merül ki. Akik viszont felfrissítésére törekednek, (Vajda, Reviczky, Kiss József, Komjáthy) súlyban nem mérkőzhetnek az előző korszak nagyjaival, egy Vörösmartyval, Petőfivel és Arannyal. Nagyjából ugyanilyen a helyzet a regény és dráma területén is. Egyrészt Jókai mesefája — a belőle sarjadt, de csakhamar külön életre kapott Mikszáth kivételével — jelentéktelen epigon-hajtásokat fakaszt, másrészt a Nyugat impulzusait követő »forradalmárok« vagy teljes kiérésük előtt, fiatalon halnak meg, (Justh Zsigmond) vagy későbbre marad írói jelentőségük kibontakozása. (Ambrus, Bródy, Herczeg, Ignotus, Gárdonyi stb.) A színpadon pedig — a lassú fejlődés jegyében — a tisztes középszer uralkodik. A századvég magyar irodalma így, Pintér utolsó kötetének tükrében, kissé ernyedt vonásokat kap, mert hiányzik a megindult erjedés szerves folytatásának bemutatása. Az 1900-as esztendő irodalmunk történetében semmikép sem jelent záróhatárt. A tizenkilencedik század végének magyar irodalmi törekvései átlendülnek a naptári cezúrán a huszadik századba s Ady és a Nyugat forradalmában hoznak gazdag eredményeket, amelyeknek továbbélő ereje keresztülhullámzik a világháborús évek vérválasztóján is, egészen napjainkig. Már csak ezért is várjuk és reméljük, hogy Pintér Jenő rövidesen egy pótkötettel egészíti ki , fejezi be véglegesen nagy munkáját- igaz, irodalomtörténetíró számára is félmúlt, vagy éppen a jelen felmérése, vizsgálata és értékelése a lehető legkényesebb feladat, bizonyos tekintetben csaknem megoldhatatlan. Ebben az esetben a tudós szerző mégsem térhet ki előre, hacsak élete főművét nem akarja csonkán hagyni, amit őszintén sajnálnánk. " K. A. • »Der-die-das«. Egy kiváló pedagógus, ki számos ifjú generációt felnevelt, most könyvet írt — az unokájának. Hittrich Ödön, a fasori evangélikus gimnázium főigazgatója egészen eredeti rendszerű rajzos könyvet szerkesztett a dar-die-das használatának játékos megtanulására. Az ötletes játék persze nagyon alapos és tudományos tanulmányokon nyugszik, ami bizonyos vonatkozásban egészen az egyiptomi hieroglifák rajzeleméhez nyúlik vissza. Az új rendszerrel végzett iskolai kísérletek meglepően jó eredménnyel jártak, Hittrich Ödön könyve kitűnő segítség a német nyelvtanulás legnagyobb nehézségének megoldására. —ő. Balla Borisz: A lélek útjai Tanulmányok Némi jóindulatú, de nem indokolatlan túlzással azt lehetne mondani: a magyar katolikus irodalomban Balla Borisz talán az egyetlen pozitív katolikus író. Túl az extatikus odaadáson, túl mindenfajta érzelmi leboruláson valamely teremtőerejű misztikum előtt Balla Borisz sokkal nehezebb feladat megoldását tűzte célnak maga elé. A magyar katolikus író számára a katolicizmus szinte mindig csak lelki feszültségek, érzelmi elragadtatások irodalmi nyersanyaga volt, így éppen az hiányzott ezeknek az íróknak műveiből, ami a katolicizmusnak lényege, sőt amit maga a »katolikus« szó jelent — az egyetemlegesség. Katolikus irodalom — Magyarországon ez rendszerint vallásos tárgyú és többé-kevésbé sikerült lírai verseket jelentett, amelyekből a legjobb esetben szerzőik izzó Isten-élményeire lehetett következtetni. De katolikus regényirodalom az utóbbi évekig époly kevéssé volt Magyarországon, mint ahogyan nem volt — néhány kitűnő, de nagyon kisszámú kivételtől eltekintve — katolikus filozófia vagy katolikus társadalomkritika sem. A magyar katolikus író mintha megtorpant volna az általános — és nem sajátosan vallási — problémák előtt; mintha tiltott profánság lenne leásni a bűnök, szenvedélyek és gondolatok mélységébe, mintha az istenség csodái csak a rímekbe fagyott érzelmi állapotok birodalmára korlátoznák magukat. Röviden: a magyar katolikus irodalom érthetetlen módon tartózkodott a katolicizmus intellektualizálásától, nem hajózott ki a végtelen idea-óceánra, amely pedig — Nietzsche szavával — »csak gyenge fejeknek jelent pusztulást«, így aztán a magyar katolicizmus nemcsak művészi értékben, de erkölcsi akarásban sem tudott olyan színvonalra szert tenni, mint aminőt a nemzetközi katolikus irodalomban például Bernanos, Mauriac, Claudel, Maritain és Sigrid Undset nevei jeleznek. Ebből a szempontból Balla Borisz feltétlenül úttörő, utat kiszélesítő írója a magyar katolicizmusnak. Új könyve — A lélek útjai — legalább is programjában szinte maradéktalanul valósítja meg a jelszót, amelyet a legkatolikusabb zsidó író, Franz Werfel így fogalmazott meg: v alki be tud hatolni a jelenségvilág kusza matériájába, aki a lélek értelmét és a vágy felszültségét összefogva találja meg, az ezerarcú élet egyetlen közös nevezőjét, az egyetemes, katolikus ember lesz«. 1 Balla Borisz félelem nélkül, imponáló eszmei és erkölcsi bátorsággal járja végig az egyetemességnek ezt az útját. Nem korlátozza lírai nekilendülésekre, misztikus leborulásokra a maga régi-új katolicizmusát. Nem fél az intellektus kételyeitől, nem bújik el a kinyilatkoztatott vallás dogmatizmusa mögé. Az egyházatyák nagyszerű példáinak nyomában kísérli meg, hogy a ráció nyelvére fordítsa le az irracionálist, hogy az érzelmek logikájának fölényét bizonyítsa be az értelem logikájával szemben, de — az értelem eszközeivel. Akár a liseux-i kis Teréz fehéren izzó, szenvedő szentségét magyarázza, akár a kartauzi kolostor már-már túlvilági magányosságáról beszél, akár a bomló magyar élet keserű társadalomkritikáját írja, — mindig megtalálja a szabad szellem és az áhítatos lélek ritka harmóniáját. Pozitív és cselekvő katolicizmus. — az Egyház majdnem kétezer év óta tartó örök belső reformációjának legújabb szakasza ez. Balla Borisz nagyon jól tudja, hogy az írónak s általában a szellem emberének szinte kiapadhatatlan erőforrást jelent a katolicizmus. Semmiképpen sem cinikus a megállapítás, hogy író számára — a szó magasrendű értelmében — nagyon hasznos és termékeny a katolicizmus vállalása. Mert a katolicizmus a levegőben lógó mítoszok és a rövidlátó materializmus ellentétpárját egy dús és sokrétű történelmi vallásos szemléletben tudja feloldani; mert a bornírt nacionalizmusok korában ő jelenti a legemberibb nemzetköziséget; mert a romboló radikalizmusok tombolása közepette ő az egyensúly és mérték, az életet, megőrző kompromisszum. A katolikus író vitorlái elé fogja a katolicizmus kétezeréves passzátszelét s így indul el új lelki kontinensek felfedezésére. Túlzás volna ezt állítani Balla Boriszról, hogy ezeket az új lelki kontinenseket már fölfedezte, — akárcsak a maga számára is. Nem kerülne sok fáradozásba bebizonyítani, hogy Balla Borisz írói lélekzete olykor még akadozik, mikor a lélek felismerései túl gyors tempóra kényszerítik. Bizonyára ő maga is tudja, hogy egyelőre nem jutott tovább a lelki és szellemi leltározásnál, noha Magyarországon s a világnak e legrendetlenebb irodalmában a becsületes rendezés munkája már önmagában is alapvető jelentőségű. De Balla Borisz, a cselekvő és pozitív katolikus író bizonyára azt is tudja, hogy minden megvilágosodás, felismerés, sőt tehetség, mennyei kegy, grácia, malaszt. Aki részese e kegynek, az még akkor is mélyen katolikus remekműveket fog alkotni, — aminő a Szent Johanna — ha történetesen negyven éven át olyan hitetlen és pogány is volt, mint G. B- Shaw. És mert az igazi katolikus író művészi fejlődése szükségképpen párhuzamos lelki és vallásos fejlődésével, hisszük, hogy Balla Borisznak a lélek malasztja mellett előbb-utóbb megadatik a forma kegye is (szó r.) • Fóthy János: Narcissus tükre. Versek. Formában tökéletesen bevégzett, ötvös-gonddal csiszolt, reneszánsz kisplasztikusok művészetére emlékeztető, finom és elegáns versek, amelyeket a költő ezzel az ajánlással bocsát útjukra: Nem könnyem, vérem szent Grál-serlegét Nyújtom e könyvvel, Olvasó, feléd, A kín, mely szülte mind e verseket, Bennük már rég hűs gyönggyé dermedett S az volt legmélyebb, legvérzőbb sebem, Mit nem láthatott senki sohasem. Költő vagyok, itt állok meztelen. Költő vagyok, seb még sincs testemen. Más csak kínáljon könnyet, vért, sebet, Én nem mutatom, csak szépségemet, Mélyen mosollyá békült már a kín, Mint Szent Sebestyén régi képein... Inkább a művész, mint a költő attitűdje ez. A művészé, aki az érzések forróságát lehűtve, elsősorban a formaalakítás szépségével gondol, még akkor is, amikor szenved, ösztönösen engedelmeskedve tehetsége igazi sajátosságának és java erejének. Az eredmény: hűvös líra, amely kapcsolatait szívesebben tartja a képzőművészet és költészet alkotásaival, mint a természettel. Zene, kép, szobor, legtöbbször ezek a csíraiköltő elemei Fóthy verseinek. Azonban sohase egyszerűsödnek puszta transzponálássá. A zene akkordjaiba a költő beleszövi a maga melancholiájának ifjúságsirató szólamát, a kép színeit aláfesti a személyes érzés mélyebb tónusával, a szobor formáit bevonja szubjektivitásának zománcával, úgyhogy a felidézett tárgyi motívum új életre kap ebben az eleven viszonylatban. Nem, Fóthy igazán nem természeti költő. (A virág nála legfeljebb üvegházban nyílik.) Sőt, bizonyos vonatkozásban szinte természetellenes Érosza önmaga tükre fölé hajlik, mint Narcissus a patak fölé, hogy saját szépségében gyönyörködjék. S ha érzései ezen a ponton hidegen is hagynak; nem vitatható el tőlük a mértéktartó izlés és a kifejezés művészete. Kissé a félmúlt halk hangja szólal meg verseiben, de ez úgy illik hozzájuk, mint néhai Oscar Wildéhez a feminin lágyság. K. A. • Remenyik Zsigmond: Mese habbal. Remenyik Zsigmond a szatirikus regény tehetséges művelője. Új könyve is erős társadalmi szatíra. Felépítése kissé laza, sok jelenetre bomlik szét, melyekből úgy bontakozik ki a mai társadalom karikatúrája, mint egy humoros rajzsorozatból. Remenyik humora keserű, éles, gyakran vaskos Szélesen hömpölygő, anekdotázó, robusztus részletekben bővelkedő elbeszélő módjára nyilván erősen hatottak a nagy francia szatirikusok, Rabelais, Voltaire, Anatole France és kiváló cseh követőjük, Jaroslav Hasek aSvejko szerzője. Ezen a vonalon halad Remenyik is. Néha kissé nehézkes, néha darabossá és akadozóvá válik elbeszélése, de ezért mindig kárpótol ösztönös mélyről jövő humora. Hőse, Cassius úr, a mulatságos nyárspolgári figura végig csetlik-botlik a legkülönbözőbb furcsa, burleszkhelyzetekben, melyeken keresztül kibontakozik minden társadalmi fonákság torzképe. A könyv mulattat és elgondolkoztat. Érdemes volt megírni. CB.) • Budapesti Képeskönyv. Ezzel a címmel rendkívül ízléses kiállítású kötet jelent meg Genthon István és Nyilas-Kolb Jenő összeállításában, tábláján a főváros címerével, másfélszáz oldalán pedig Budapest legjellemzőbb városképrészleteinek művészi fotográfiáival. Valósággal »felfedezi« ez a hasznos és szép könyv Budapestrejtett szépségeit, amelyek legtöbbször még a »benszülöttek« előtt is ismeretlenek. A magyar fővárosnak szinte egész múltja és jelene felvillan itt kétszáz remek kép tükrében, külön szöveg nélkül is ékesszólóan beszélve önmagáért. A magyarnémet-angol-francia-olasz képaláírások kiválóan alkalmassá teszik külföldi propagandára ezt a hézagpótló, szakszerű gondossággal és finom ízléssel összeállított könyvet, amelyhez — Genthon István eleven történelmi városfejlődés-vázlatán kívül — Kovácsházy Vilmos fővárosi tanácsnok írt lelkes előszót. —• Kassák Lajos: Az utak ismeretlenek. Ezúttal egy kissé Kassák útjai is ismeretlenek. Nem tudni, hová akar kilyukadni, milyen célok lebegnek előtte? Semmiféle irány nem érzékelhető regényében. Úgy látszik, mintha Zolától örökölte volna a témát, de Zola után ez a téma már meglehetősen vérszegény. Zola naturalizmusa belevág a húsba, Kassáké majdnem életlen marad. Néha ugyan társadalomkritikát sző regényébe, de gyorsan abbahagyja. Nem akar hűtlen maradni a régi Kassákhoz, mikor a nagy bányászsztrájkról ír, a társadalmi ellentétek azonban távolról sem hegyeződnek ki olyan drámaian, mint Zola hasonló jeleneteiben. Dániel, a főalak, a levegőben lóg. Hol a helye a társadalomban, mik életének céljai? A regény erre nem felel. Kassák jobbnak találja, hogy egy jószívű, önmagával és a társadalommal meghasonlott különcöt vezessen végig a regényen, mint egy olyan alakot, aki valahonnan jön és valahová megy. Dániel nem keres, de nem is talál semmit-S nem teremt olyan légkört sem, melyből akár a polgári, akár a munkásosztályt meg lehetne ismerni. Legfeljebb kispolgári jelleme maradt rokonszenves az olvasó előtt. Tisztázzuk a kérdést: kik hát azok, akiknek útjai ismeretlenek? A Dánielek és társaik, akik nem találnak kiutat hiperindividualista gondolkodásuk hínárjából és nekivágnak a hegyeknek, mint Kassák Dánieljei: a soha meg nemértett, felsőbbrendű lények! Sok apróság rendkívül finoman van megrajzolva a könyvben, ami kellemes olvasmánnyá teszi. De éppen Kassáknak is tudnia kell, hogy ez távolról sem elegendő. A modern regény rétt túl van azon, hogy csupán szórakozást keressenek benne. A modern regény témáját a tjiraadcoki kéri számon az írótól. (tag)