Pesti Napló, 1936. január (87. évfolyam, 1–25. szám)

1936-01-29 / 23. szám

Szerda PESTI NAPLÓ 1936 január 29 kisbirtok egyet jelent az egyke hivatalos intézmé­nyesítésével. A javaslatot nem fogadta el. Hanyady-Vass Gergely volt a következő szó­nok. Védelmezte a hitbizományi intézményt, he­lyesli a törvényben meghatározott korlátozások fenntartását. Kérte a kormányt, hogy főleg a kis- és középbirtokok kifejlesztésére helyezze a fősúlyt. A javaslatot elfogadta. A kormánypárti szónok beszéde alatt Gömbös­­ Gyula miniszterelnök meglátogatta az ellenzéket, s Rassay helyére ült, a szabadságpárt vezére a­­ kormányelnök mögé helyezkedett. Gömbös Ras-­­­sayval, Festetics Sándorral, Esterházy Móriccal és Horváth Zoltánnal­ beszélgetett. Derűs hangu­latban folyt a beszélgetés, mikor a végére értek, az újságírókarzatra hallatszott Rassaynak a mi­niszterelnökhöz intézett szava: — Az volna a legokosabb, ha most elmennénk együtt sörözni. Tóth Pál beterjesztette az állandó igazoló bi­zottság jelentését, azután elfogadták a napirendet: szerdán 1 órakor folytatják a vitát, 5 órakor áttér­nek az interpellációkra A „mozi" diplomatái A Il­­b rendkívül fontos labdaügyben küldöttséget menesztett a Múzeum igazgatójához — Ablakbetörési biztosíték — „A mi ügyünk igazságos" — közli a futballküldöttség egyik tagja (Saját tudósítónktól.) Nincsen ok pesszimizmusra. Hinni kell a reformnemzedékben, illetve sokkal helye­sebben, hinni kell a közeljövő reformnemzedékében, amely ma még, mint kisdiák, az iskolák padjaiban ül, de már minden új dolog iránt fogékony; szeret spor­tolni, a kisujjában van a motor, az autó, a repülőgép, meg a rádió s persze leleményes, energikus, bátor s mindennek tetejébe még diplomatatehetség is. Például a Baross uccai Bencés gim­­názium 111.1­. osztálya napok óta tárgyalásokat folytat a Nemzeti Múzeum igazgatóságával. Küldöttségek mennek és jönnek, »nagyszabású pénzügyi tranzakció« szálai bonyolód­nak s a távoli horizontokat figyelő diplomáciai művé­szet is megmozdítja sakkfiguráit a kulisszák mögött. Érdemes elmondani ennek a bájos esetnek az előz­ményeit. A Belvárosnak nincsenek grundjai, ahol a diákcsemeték sportszenvedélyü­ket kitombolhatják. A már említett bencés kisdiákság belvárosi osztaga emiatt a múzeumkertben ütötte fel a tanyáját. Na­ponta 1 és 2 óra között kergették a labdát, miként kis informátorunk nyomatékosan megjegyezte, az apósok és anyósok engedélyével. A futballabda azonban már nem ilyen fegyelmezett, különösen ha lelkes harma­dikosok rugdalják. Néha begurul a fübe, sőt nagyrit­kán — nagy ég! — berepül a múzeumablakba is. A labda tehát sok bajt okozott. A kert buzgó őrei külön­bözőképpen viselkedtek a futballabda irányában. A harcsabajszos őrszemnek következetesen Arany János bronzképmása körül akadt halaszthatatlan dolga, ami­kor a bencés kisdiákság a lovardai oldalon küzdött a labdáért, ellenben a kurtabajszos állandóan ott lábat­lankodott a labdarúgócsata közelében s jaj volt a lab­dának, ha történetesen a fűbe gurult. A megveszte­gethetetlen felsőbbség azonnal elkobozta azon a címen, hogy­ ablakba is repülhet, ablakot is törhet. A kisdiákok lassan tűrhetetlennek találták a labdát örökösen fenyegető veszélyt. Elhatározták, hogy annak rendje és módja szerint tárgyalást kezdenek a múzeum igazgatóságával s mindkét felet egyformán kötelező megállapodást létesítenek. Az alaposan átgondolt tervbe beletartozott az is, hogy tíz pengőt ajánlanak fel a múzeumnak biztosítékként ablaktörés esetére. A tíz pengő rövid két hét alatt összegyűlt. (Vessünk fátyolt a gyűjtés izgalmaira.) A szép nikkel- és rézpénzeket ropogós bankjegyre váltották fel. Majd felkerekedett a II/b. osztály küldöttsége, Simon Béla, Takács István, Töttössy Ferenc, s nem minden »drukk« nélkül elindult a Nemzeti Múzeumba, de most már a falai közé, a nagy­méltóságú Hóman Bálint kultuszminiszter úr birodal­mába. — Nagyon furcsán éreztük magunkat — mondta ne­künk a kis diákdeputáció vezetője — a múzeum folyo­sóján a sohasem látott őskori leletek társaságában. El voltunk ragadtatva a vízözön előtti őslényektől. Olyan apróra megnéztük az ichtiosaurusfejet, meg a mammut­bordázatot, hogy szerencsésen­­ lekéstük a hivatalos időt. Semmi baj. Másnap újra elmentünk, de most nem barátkoztunk a megkövesedett szörnyetegekkel, hanem egyenesen benyitottunk a 17-es szobába, az igazgató úr­hoz. Hát nem evett meg bennünket. Inkább kedvesen mosolygott. A tízpengős biztosítékot azonban nem fo­gadta el. Azt mondta, hogy a futballjáték engedélyezése a gondnok úr dolga. Neki mondjuk el a kívánságunkat. Nyolc termen visz át az út a gondnoki hivatalba. Most már sokkal bátrabban beszéltünk — hiába. A gondnok úr a főkertész úrhoz utasított bennünket kéré­sünkkel (oh Szent Bürokrácia!), meg a tíz pengőnkké A kedves, okosszemű kisdiák hangja egyszerre szo­morú lett. — A főkertész urat sem tudtuk megtalálni. Csak a kislányával tárgyalhattunk. A kisasszonyka kijelentette, hogy aligha fog menni a dolog, mert a papája nem kivételezhet. Ha mi futballozunk, más is futballozhat. Hát ez nem igaz. Mi ablakbetörési biztosítékot teszünk le, mi fegyelmet fogadunk, mi beadjuk a múzeumkert­ben labdázó bencésdiákok névsorát. A mi ügyünk igaz­ságos. — Mit tegyünk kérem? — vetette fel végül a kér­dést kisdiákinformátorom. — Megpróbál­uk megpuhí­tani a főkertész úr szívét. Hogy ne fájjon, h­a a lab­­dánk a fűbe gurul. Uj gyűjtést rendezünk és veszünk a múzeumkert részére egy­­ pálmát. Ez történt... Gy.­­ — Antonio Maratni »latazott Budapestről. Bankettel és rögtönzött hangverős­énnyel búcsúztattá le hétfő este a Fésizekb­en Antonio Maraini olasz képviselőt, a fasiszta mű­vészszer­vezetek vezetőjét, aki Derevich Tiborral a budapesti olasz kiállítást rendezte. Irino Alfieri állam­titkár kedden már Páriába érkezett, Maraini azonban csak kedd reggel hagyta el Budapestit. A hétfő esti kon­certen Palló Imre, Vanda Luzzato és Rácz cimbalom­művész lépett fel. Maraini kijelentette, hogy budapesti tartózkodása felejthetetlen volt. Boldog, hogy megismer­kedhetett a velencei kiállításokon húsz év óta szereplő magyar művészekkel. A budapesti olasz kiállítás még, jobban kimélyíti a lelki rokonságot magyarok és olaszok k­özött. — Hálával emlé­kszem — mondotta Maraini — a magyar sajtóra, különösen Az Est-lapok meleghangú támogatására és köszönöm ezeket a felejthetetlen napo­kat, életem legszebb napjait. ­ Vidéki élet Irta: Sándor Imre A magántanár az esti gyorsvonattal érkezett meg a városba. Az állomáson kocsival várta a beteg asszony férje és a tizenöt perc alatt, míg a kocsi a város szélén lévő villáig ért, igyekezett in­formálni. A tanár nem szólt egy szót sem, csak a görbe uccák alacsony házait nézte nagy figyelem­mel. Ahogy megérkeztek, megmosakodott, bement a beteghez, alig tíz percig vizsgálta, aztán kivo­nult a szomszéd szobába és csak annyit mondott a férjnek, aki összeszorult torokkal várta a sza­vát: — Most nem mondhatok semmit. Egy óra múlva visszajövök és folytatom a vizsgálatot. Kolléga úr — fordult az elegáns háziorvoshoz és ez volt az első szava hozzá — lesz szíves meg­várni. A fiatal, jómodorú orvos szótlanul meghajolt. De a házigazda még próbálkozott. — Mi az első benyomása, professzor uram? — Kérem, egyelőre nem mondhatok semmit. Volna szíves kölcsönadni a kocsiját? — Boldogan. A sofőr segítségével csakhamar megtalálta Berger doktor lakását. Nem volt otthon. Az öreg, tiszta cseléd, aki ajtót nyitott, azt mondta: — Az Aranysasban van ilyenkor. Sakkozik. Külön ültek egy sarokban. Berger doktor még mindig nem tért magához. — Dehát hogy kerülsz ide? — Mondom neked, hogy konzíliumra hívtak. G. vezérigazgatóhoz. Holnap reggel utazom visz­sza. De nem ez a fontos. Hanem az, hogy mi van veled? Berger elhúzta a száját. — Mi legyen? Látod. Sakkozom. — Talán mégse érdemlem meg, hogy ilyen kurtán beszélj velem. — Nem, nem. Ez nem neked szól. Magamnak. Utálom magamat, nem szeretek beszélni magam­ról. — Nagyon meglepett az eltűnésed. Hetekig nem jelentkeztél.. a laboratóriumban sem, ahol pedig elég sok dolgod akadt... egyszer aztán telefonáltam hozzád, kiderült, hogy a telefon már másé és te elköltöztél ebbe a csúnya fészekbe... bocsáss meg. — Azt csak én tudom, hogy milyen csúnya. — Berger mosolyogni próbált, de olyan fáradt­keserűre sikerült ez a mosoly, hogy a docens már­sok mindent következtetni tudott belőle. — De hát mi volt az oka az eltűnésednek! Mi volt az oka, hogy otthagytad a ragyogó fő­városi praxist... — No, nem volt olyan ragyogó. — Igaz, sok embert kezeltél ingyen, még töb­ben maradtak adósok ... élhetetlen ember vagy, de hát... rengeteg dolgod volt... és te voltál a legtehetségesebb gyomorspecialista a klinikán. — Csak utánad. — Jó. Köszönöm. De beszélj hát végre! Berger hallgatott. A magántanár türelmet­lenkedett. — Nos. Igazán nem értlek. Én mindig őszinte barátsággal, becsületes jószándékkal voltam irán­tad, te húzódtál vissza... — Te gyorsan csináltad meg a karrieredet. — Igen, ügyesebb voltam, talán valamivel szorgalmasabb is. Te pedig túl szemérmes voltál... De hát beszélj végre. — Megnézte az óráját. — Mú­lik az idő. Berger kínlódott. A száját rágta. — Nem tudok így... parancsszóra. — Sajnos, nincs idő. Ez mindig­ az idő. Majd segítek, jól... Tehát: nő? Berger sóhajtott. — Pesti? — Nem. — Idevaló? — Igen. — De hát miért jöttél el Pestről?­ — Ott ismertem meg. — És utána jöttél? — Igen. — Szerencsétlen! — Azt is jobban tudom, mint te. — Beszélj hát végre, az Istenért. Berger szilvóriumot rendelt. Megitta, aztán beszélt: — Pesten ismerkedtem meg vele. A festőmű­vészeti akadémiát végezte. Nagyon ambiciózus. Több benne a nagyravágyás, mint a tehetség. Különben, nem értek hozzá. Szóval, beleestem. Megkértem feleségül. Visszautasított. A művészet fontosabb neki mindennél, csak olyan emberhez megy feleségül, aki segítheti a tanulmányaiban... München, Párizs. Nekem nem ment olyan jól... megmondtam neki őszintén. Hazajött... itt rajz­tanárnő a leánygimnáziumban... előkelő család, de szegények... Utána jöttem. — De hát minek? Mit reméltél? Ha Pesten sem... — Azt hittem, hogy itt vidéken többet kere­sek. — Megőrültél? A nő mellett akartál lenni. — Sok gazdag vidéki orvos van ... — Akik gazdagon nősültek. — Most már én is tudom. — És hogy me­gy itt neked? — Sehogyse. Egészen rosszul. Itt aztán i rin­den a modortól függ. Itt szélhámosnak kell lenni... legalább is nagyképűnek... anélkül nem megy. Egyébként... sohase tudtam, hogy ilyen borzalmas a vidéki élet. — És a nő? — Tudni se akar rólam Itt még kevesebbet keresek, mint Pesten. A docens pillanatig gondolkozott, aztán föl­­állt. — Velem jössz. — Hová? — A vezérigazgatóékhoz. — Csak nem gondolod... hogy hívás nélkül. — Azt is gondolhatnám. De jó, ha olyan sze­mérmes vagy, maradj itt a kávéházban, tíz perc múlva érted küldenek. — De... — Semmi de... Szamár vagy... bocsáss meg. Gondolj a nőre. * Fél órával későbben a három orvos együtt ült, csukott ajtók mögött, konzíliumon. A magán­tanár Bergerhez fordult: — Nos? Berger, aki előzőleg alaposan megvizsgálta az asszonyt, csendesen, folyékonyan adta elő a véle­ményét, így fejezte be: —• Biztosra veszem természetesen, hogy a kol­léga úr anyagvizsgálatai egészen precízek. — Te majd leszel szíves ellenőrző vizsgálatokat végezni. A diagnózisod pontosan egyezik az enyém­mel. A terápia persze a pillanatnyi helyzet szerint változik. Egyelőre... azt hiszem... Csak Bergerhez beszélt. Mintha a háziorvos ott se lett volna... Későbben a magántanár négyszemközt beszélt a vezérigazgatóval. A betegség súlyos és hosszadal­mas. Állandó lelkiismeretes és szakszerű kezelésre van szükség. Szerencse, hogy itt telepedett le... pusztán családi okok miatt... dr. Berger kolléga a legkitűnőbb szakértője ennek a betegségnek... Nem szívesen avatkozik bele az orvosválasztásba, de a helyzet megköveteli... — De kérem — mondta a vezérigazgató. — A feleségem egészsége a legfontosabb. Sajnos, nem ismertük a doktor urat. — Zárkózott ember, mint a legtöbb jó orvos, aki csak a hivatásinak él. Ha önök tudnák, mi­lyen, milyen kiváló ember... — Kérem, professzor úr, gondom lesz rá, hogy megismerjük... — Dr. Bergernek ezután sem volt könnyű dolga. Évekig tartott, amíg kialakult a prakszisa. Éjjel­nappal dolgozott és nem gyűjtött vagyont. Agg­legény maradt egész életére. Szíve hölgye még az első évben férjhez ment egy környékbeli gazdálkodóhoz. A nászheteket csakugyan Münchenben és Párizsban töltötték, de aztán az asszony sohase került ki több külföldre. A falusi kastélyban élt, öt gyereke született...

Next