Pesti Napló, 1936. május (87. évfolyam, 100–125. szám)

1936-05-17 / 114. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1938 május 17 39 Hegyaljai beszélgetés Gyolcs Péter szőlő­munkással életről, kenyérről, politikáról és arról, hogy hogyan látja a világot Az eperjes—tokaji hegylánc alján, 1936 május közepén. — Tudja az úr, hogy milyen erős voltam én? Huszonnégyéves koromban úgy emeltem fel négy mázsát, hogy meg sem kottyant! Ha valahol el­akadt egy szekér vagy belefordult az árokba, men­ten engem hittak. Vastag, kicserzett, itt-ott vérhólyagos kezeit a térdén összekulcsolja. Egy-egy ujja majdnem két­szer olyan széles, mint az enyém. Az erek kidagad­tak rajta. — Hírem volt nekem. Négy emberrel is elbán­tam egyszerre. Lassan, fáradtan mosolyra nyílik a szája. A szeme felcsillan. — Ha rávágtam egy lány vállára, menten ikre­ket szült! Elkomorodik az arca. Sóhajt. A földet nézi. — Akkor még huszonnégyéves voltam... — És ma mennyi? — kérdem. —• Huszonhat... * Az arca elkínzott. A bőr rajta durva, itt-ott vékonyan megrepedezett. A szemei mélyen ülnek. A bajusza erősen őszül. A szája mentén mély árkok húzódnak. Öreg ember hatását kelti. Huszonhat éves és az ember azt hiszi, hogy túl van az ötvenen. A lányok, akik elmennek az úton, a pad előtt, amelyen ülünk, tisztelettel köszönnek neki. — Jónapot, Péter bácsi! Bácsi. Huszonhat éves. * Elmondja, hogy még ma is »márkás« mun­kás. Még ma is a legjobb munkaerő a vidéken. A gazdája, a méltóságos birtokos úr szereti. Néha beszélgetni is szokott vele. Jóeszű ember, értel­mes mondatai vannak. Határozott. — Mennyit keres? — Eagy ötvenet naponta. — Mindenki ennyit kap? — Nem. Csak én és még egy-két ember. Mi va­gyunk a legjobb munkások. — A többiek? — Egy pengő húszat, egy pengő harmincat keresnek egy nap. — Más keresete nincs? — Nincs. — Mennyire rúg a keresete egy héten? — Ha végigdolgozom a hetet, kilenc pengőre. De nem igen szoktam végigdolgozni. Lehet számí­tani hat pengőt egy hétre, ha van munka és ha nem esik egész héten az eső. — Szóval átlagban hat pengőt keres egy hé­ten ... — Csak nyáron! — És télen? — Télen nem dolgozunk. Nincs munka. — Egész télen nem csinálnak semmit? — Dehogynem! Várjuk a pacsirtaszót... * — Felesége van? — Nincs. Nevet. — De van három hattyúm! — Mije? — Hattyúm. Egy asszonytól kettő, másiktól egy. — Nem hattyú, az, Péter bácsi. hattyú! mondja egy kis parasztlányka, aki közben idetele­pedett a padra. — De jól tudod! Talán neked is van? Tizennégyéves lehet a leányka, mélyen elpirul és elfordul. — Hány évesek a gyerekei? — Tudja Isten! Van egy kicsi, meg egy na­gyobb, meg egy még nagyobb. A legkisebb talán hároméves, a legnagyobb öt. Vagy hat. — Mikor látta őket utoljára? — Egész kiskorukba. Az elején. — Azóta nem? Legyint. — Ebbe a helyzetbe nem érdekel a gyerek. — Hol vannak? — A lelencbe. Az neveli őket. — Nem gondolt még arra, hogy megnősüljön? — Mire, mondja meg az úr?! Hisz magam is éhen halok! A múltkor ugyanezt kérdezte tőlem a méltóságos úr is. Azt mondta, hogy igazad van fiam, mama ne varrjon senki a nyakába egy ter­het... Látom én, hogy élnek a többiek. A nővé­remnek hat gyereke van.. Az öcsémnek négy... * — Nyáron, ha dolgozik, mit eszik egy nap. — Reggel­ félkiló (így mondja) kenyér, meg egy félliter tej. Délben tíz deka szalonna meg egy félkiló kenyér. Este leves. Krumpli vagy bab. — És elég? Dühösen néz. — Mér, az úrnak talán elég volna?! Azér gyön­gülök úgy, mer nincs meg a táplálék. Többet eszik belőlem a föld, mint amennyit én eszek... * — Télen miből él? — Csudából. — Mit eszik? — Három kiló száraz kenyeret egy héten. Ez az egész. — És ezt honnan szedi? — Néha ki­könyörög az ember munkát és dol­gozik egy-két napot, forgat. Tudja az úr, mi a forgatás? Ugy­e nem tudja. Majd megmondom, s két méter hosszú és két méter széles területet nyolcvan centi mélyre kell megásni. Valódi, tömör sziklát. Úgy híják: auderit. Egy ilyen forgatásért kap az ember ötven fillért. Az ember sokszor már úgy van, hogy megfagy a sziklán az istentelen hidegbe, leesik és vége. De nem. Pedig jó volna. — Hány forgatást csinál egy nap? — Én kettőt. Mer én bírom. Más egyet. Egy és felet. Én egy pengőt kerese­k egy nap, a többiek ötven vagy nyolcvan fillért. Erre aztán vigyáz. A legközelebbi munkáig. Felkapja a fejét. — A kapa hét kilós! Azt kell emelni. — Hány kiló maga Gyolcs Péter? — Télen hatvanöt, hatvanhat, hatvanhét. Nyá­ron hatvannyolc, hatvankilenc, hetven. Tizenhét­éves koromba hetvennyolc, nyolcvan kiló voltam. — Mióta csinálja ezt a munkát? — Tizennégyéves korom óta. Azelőtt csizma­dia voltam az apámnál. A cipőjével kapargatja a földet. — Le vagyok már nagyon hajtva, kérem. Négy kilométer járás után már le kell ülnöm ... — Jól bánnak magukkal? — Velem nem. Engem nem szeretnek, mert esőbebfe j vagyok és többet keresek. Irigyelned, gyű­lölnek. Kétszeres, háromszoros munkát dolgoztat­nak velem. — Csak magával bánnak rosszul? — Fenét. Mindenkivel. Kergetnek, mint a bar­mot. Ha maipszámba dolgozunk, nem szabad meg­állni látástól vakulásig, egy percre sem. Még egy cigarettára sem. Túlságosan kell dolgozni... Ha az ember egyszer elkiáltja magát, hogy nem bírja már tovább, azt mondják, hagyd abba, nem muszáj dolgozni. — Nem mindig van napszám — mondja a lányka, itt mellettem. — Csak ha jó a főd, ha ned­ves. Ha száraz, akkor kiadják a fődet szakmányba! — Mi az? — kérdem. — Ha meg van feküdve a föld, ha­ eső után hirtelen kapott szárazságot, akkor olyan, mint a szikla. Akkor la­ssabba­n megy a munka, nehezeb­ben. Akkor nem fizetnek napszámot, hanem ki­adják a földet szakmányba. Ennyi földért ennyit fizetnek. Aztán az ember annyit dolgozik, ameny­nyit akar. Lehet cigarettázni is. Ilyenkor hajnali háromtól este kil­atk­or dolgozik az ember. — Tizennyolc órát egy nap? — Az. — Hol lakik? — A sógoromnál. — Mennyi lakbért fizet? — öt pengőt egy hónapra. — Az nem sok. — Kilencen lakunk egy házba, egy szobába Se ablaka, se ajtaja, se teteje. Télen beesik a hó, nyá­ron besüt a nap. A sógorom télen szükségebédet kap. Egy bablevest nyolcan esznek. Két felnőtt, hat gyerek. És még rántás sincs benne... De ez csak télen van! Nyáron dolgozik, keres. Egy héten k öt pengő húszat. Ha végigdolgozza a hetet, akkor hét hatvanat, ő nem márkás munkás. Ő csak egy harmincat kap egy napra. Nyáron kéne spórolni telire. * — Ért a politikához? — Más bajom is van. — Újságot olvas? — Néha kapok egyet. — Tudja,, ki a miniszterelnök? — Gömbös Gyula. — Mi a véleménye róla? — Segíthetne már rajtunk. — Bethlen István? . — Az ő idejébe nekem jobb dolgom volt. Ker­tész voltam. Húsz pengő fizetésem volt. De a töb­bieknek is jobb volt. Volt építkezés a környéken, több volt a kereset. — Eckhardt? — Fenegyerek az! Nem hagyja magát. Egyszer hallottam beszélni. Fel van vágva annak a nyelve. — A nyilaskereszttel hogy állnak itt? — Kell a rossebnek. Nem haragszunk mi itt a zsidóra. Nem bánt az minket. — Mit üzen Budapestre, Gyulcs Péter? — Azt, hogy jöjjenek ide az urak és nézzék meg, hogy élünk! Hallgassák meg a népet és segítsenek rajta! Ha összejövünk, mindenki csak azt mondja, hogy nem bírjuk tovább! * Alkonyodik. Hűvös van, a fenyőillat átitatja az ember tüdejét. Liláspiros az ég, a hegyek sötétkékbe burko­lóztak. Gyolcs Péter szőlőmunkás a cipőjével kaparja a földet. Valahonnan messziről cigányzenét hoz a szél. Szombati Sándor ATTILA az ahrenaeltm­eist­^EffENTfoPiOZATÁTIAK UJJCá'XETE' KXTSBE. * Gyolcs Péter (Halberg Gyula felvétele) . . . Szalonna meg félkiló kenyér . . . (Halberg Gyula felvétele)

Next