Pesti Napló, 1936. október (87. évfolyam, 224–250. szám)

1936-10-25 / 245. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1936 október 25 39 I A PROPAGANDA KÉRDÉSE Irta: RÁTZ KÁLMÁN A modern nyomdatechnika és a híradóeszközök kifejlődésével mind a politikában, mind a közgazdaságban és a hadviselésben óriási s egyre fokozódó szerephez jutott a propaganda, mely idők folyamán a szellemi arzenál legveszedelmesebb fegyverévé lett. Sajnos, mi magyarok sokáig nem ismertük fel a propagandában rejlő erőket s ezeket még a mai napig sem tudjuk versenyképesen alkalmazni, sem a támadásban, sem a védelemben. Sajtónk egy része azt hiszi, hogy elegendő az ellenfeleket becsmérelni, a veszedelmet kicsinyelni s egyik legjellegzetesebb, mondhatnám, ősmagyar szokásunk az önáltatás, öndicséret s a délibábkergetés. Ezért is szoktak bennünket meglepni az események, a hirtelen kijózanodás viszont kétségbeesést és defetizmust szül, olyankor is, amidőn arra még nincsen ok. Így történt 1918 őszén, amikor önmagunk vetettük fel a sikeres védekezés eszközeit s ez okozta végleges bukásunkat, nem pedig a világháború elvesztése. Ahogy a mi közvéleményünket háborították fel legjobban Ferenc Ferdinánd meggyilkolása miatt s mi követeltük a legélesebben Szerbia megfenyítését, épúgy csodálatraméltó lojalitással indultunk a háborúba. Hogy ez mennyire nem volt őszinte, mi sem mutatja inkább, mint katonáink akkori valódi hangulata, mely még eleinte is inkább virtuskodóan volt hősies, semmint gyűlölettel telt az ellenségek iránt, mely ugyan megtámadott bennünket, de amely ellen a magyar katonának kis részektől eltekintve, idegen országokba kellett menni hadakozni. Ez némi fogalomzavart okozott. A harckészség alapja kétségkívül nem anynyira bizonyos lelki vagy érzelmi tényezők voltak tehát, hanem inkább a tábori hadsereg fegyelmezettsége és kötelességtudása s mindenekfelett a magyar katona ősi harci erényei. És ezek az erények funkcionáltak a végsőkig, mindaddig, amíg a felsőbb vezetés csak félig-meddig is kielégítően működött s amíg a hátország után a frontot is meg nem mételyezte a felülről lefelé ható destrukció, mely utat engedett az eléggé átlátszó ellenséges propagandának. A világháborúban külső magyar propaganda nem volt s a már évtizedek óta ellenünk intézett támadásokkal szemben — már csak önálló külképviselet híján is — nem bírtunk védekezni. Annál kevésbé, mert a cs. és kir. követségek gyakran még csak rontották a magyarság hírnevét, amelyet már amúgy is régen és alaposan aláaknázott Scotus Viator és társainak propagandája. Ami a belső magyar propagandát illeti: ezt leginkább tragikomikusnak lehetne nevezni. Háborús s különösen az úgynevezett harcias irodalmunk kritikán aluli volt. A sajtó nagy részében, színházakban, kabarékban és orfeumokban émelygős önfeldicsérés folyt, legnagyobb undorára a frontharcosoknak, akik nem kívánták az ellenség becsmérlését sem. A háborús hősökül kiszemelt egyének sem voltak mindig alkalmasak a nekik adott szerepre, bár a haditudósítók kétségbeesett buzgalommal iparkodtak hérosz-kultuszt teremteni. A magyar politika — »a becsület és hűség« alapján állva — mindent feltett egy kártyára s ha voltak is néhányan, akik bizonyos komikus színezettel kávéházban ülve várták a »felszabadító kozákokat« Cinkota felől, közvéleményünk abban az egy tekintetben jól meg volt dolgozva, hogy csakis a németek segítségétől és győzelmétől várta a világháború kedvező befejezését. A Sixtus-féle levelek s az egész felülről indított békemanipulációk tehát végzetes hatással voltak közszellemünkre, amelynek azután a wilsoni propaganda ördögi hipokrízise adta meg a kegyelemdöfést. •Ebben az időben ellenségeink — elsősorban is az emigráns cseh politikusok — már alaposan elintéztek bennünket a nyugati hatalmak és Amerika fórumai és közvéleményei előtt. Mi magyarok tehát egy rosszhírű »quantité negligenble» voltunk a háború végén, aminek azonban viszont megvolt az az egy nagy előnye, hogy éppen mert jelentékteleneknek tartottak bennünket, az Egyesült és Társult Hatalmak aligha indítottak volna Magyarország ellen egy beláthatatlan végű s roppant erőfeszítéseket kívánó expedíciót, ha mi meglevő erőinkkel ellentállva visszavertük volna a betolakodókat. Ez azonban nem történt meg, elsősorban is a hazaáruló vezető személyek bűnös propagandája folytán, mely betetőzte és túlhaladta az összes ellenséges akciókat Az egyik »forradalmi vezér« azt kívánta, hogy »némuljanak el az átkozott fegyverek...«, de arról nem gondoskodott, hogy legalább egy nappal előbb az ellenség fegyverei némuljanak el. A másik, a »hadügyminiszter« az nem akart »katonát látni«, s soha le nem mosható szégyenünkre eljött az idő, amikor a négy és fél éves tusa hősei — egyben áldozatai — restelték, hogy katonák, harcosok voltak, akiknek jelvényeit és kitüntetéseit az ellenséges propaganda hatása alatt az utcai csőcselék tépte le Magyarországban. És amíg ellenségeink szinte égtek a sovinizmusban s nemzeti hódító politikát kezdtek űzni elsősorban is a mi rovásunkra, addig nálunk nyakig ugrottak a pacifizmusba s elhatározták, hogy a szocialista áramlat élére állva a világforradalom előharcosaivá kell lennünk! Mégis, ahogy a betolakodó hordák előnyomultak területeinken, valami hazafias propaganda mégis kezdett éledezni, de erőtlen és naiv formátlan. Megint csak önmagunkat akartuk meggyőzni s a Csimborasszót is túlhaladta a plakát: »jEllopták a Dunát — égessük fel hajóinkat! A bolsevisták már sokkal ügyesebbek és főleg gyakorlatiasabbak voltak, mert a pacifizmusból kiábrándult népet fegyveres ellentállásra bíztatva egyrészt rámutattak a megszállott területek nélkülözhetetlenségére a nyersanyagok szempontjából, másrészt pedig — időnként és helyenként — koncessziókat tettek a hazafias gondolatnak is. De a bolsevista propaganda alapjában véve alacsonyrendű s rikítóan idegenszerű volt, gyökeret verni nem tudott s a kommün bukásával lezárult az úgynevezett forradalmi epocha. * A párnapos életű átmeneti szocialista kormány eltávolítása után elemi erővel tört fel a hazafias érzés s 1919 őszén azt hihettük hogy ez valóban egy nemzeti és népi megújhodás csírája lesz. Roppant energiák szabadultak fel s az általános elesettségből és reménytelenségből kibontakozni látszott a magyarság törhetetlen ősereje. Ebben az időben lett volna szükség legjobban egy nagy szellemi és népi értékű propagandára, mely állandósítani s alkotóvá birta volna tenni az új Magyarország megteremtéséhez készen álló lelkes akarásokat. De építeni hivatott erőinket szétforgácsolta és mellékvágányokra vitte a pártpolitika s amíg bent a nagy megújhodás reménye fokozatosan hanyatlott, az ellenséges külső propagandával szemben képtelenek voltunk védekezni a világ közvéleménye előtt, sem pedig később a békekonferencián. Lehet, hogy valami rendkívül szerencsés, erélyes és elszánt irredenta talán még változtathatott volna a csehek, szerbek vagy románok által rovásunkra teremtett befejezett tényeken, de a cselekvéshez hiányzottak a szükséges erkölcsi és anyagi tényezők s az irredenta néhány valóban bátor és önfeláldozó kísérlet után borzalmas fecsegésekbe és külsőségekbe fulladt. Emlékezhetünk az émelygősen »hazafias« csengő-bongó versikékre s jelszavakra, amelyeket milliószámra nyomattak és csempésztek át megszállott területekre, buzdításul és vigaszul, de súlyos kellemetlenségeket okozva. Az irredenta irodalom csekély kivétellel szörnyűséges giccsé fajult s a hazafias propaganda művelői és irányítói nem akarták észrevenni, hogy a felhasznált eszközökkel eredményt elérni nem lehet s az irredentatörekvések a Nyugat-Magyarországon elért sikertől eltekintve, — mely azonban teljesen független volt a propagandától — csődöt mondottak. Hogymi volt az erkölcsi és anyagi mérleg, arról ma még jobb nem is beszélni. * Az irredenta után jött a revíziós eszme, amelyhez már külföldről is hatalmas támaszt nyertünk a fasizmus által új életre galvanizált Olaszországban s Angliában Rothermere által. A revíziós propaganda már sokkal jobb volt, mert a magyar ügyet európai, sőt világüggyé tette. Idők folyamán a magyar revízió kérdése összeolvadt a többilegyőzött nemzet hasonló követeléseivel. További fejlődési fokozat eredménye lett az, hogy a világ népei között különbséget lehet tenni abból a szempontból, hogy »megelégedett« — birtokon belüli — vagy pedig követelő — birtokon kívüli — államokról van szó, tehát tekintet nélkül a világháborúban játszott szerepre. Ezek folytán tehát a magyar revízió ügye megszűnt különálló probléma lenni s — sajnos — úgy látszik, mintha csupán egy általános rendezés, valamely új békekonferencia keretében lenne megoldható, mikor is az összes vitás kérdések a jóakarat és igazság nevében, egy új és minden eddiginél borzalmasabb világháború elkerülése végett szőnyegre kerülnének. De bármikor és milyen alkalommal történjen is a megoldás, kétségtelen, hogy a revíziós propagandát már csak önvédelmi szempontoktól is folytatni kell, annál inkább, mert hiszen köztudomású, hogy az ellenségeink a »békeszerződések«-nek csupán a reájuk nézve kedvező pontjait szeretik betartani. Különösen áll ez az elszakított területeken élő véreinkre, akik a szörnyű nyomás terhe alatt már-már összeroskadnak s népi és nemzetiségi pusztulásnak néznek elébe. De különben is ellenségeink propagandája sohasem szűnt meg s újabban mintegy »ellentámadásba« mentek át. Így tehát mindenképpen erősíteni kell főleg külföldi propagandánkat, mert hiszen országunk határain belül az lehet a leghatásosabb propaganda, hogyha a haza fogalmát a közjóléttel tesszük azonossá s általában olyan állapotokat teremtünk, amelyek vonzólag hatnak az elszakított területeken élő nem magyar véreinkre is. Hogy milyen legyen a jó külföldi propaganda, idevágólag utalhatok gróf Teleki Pálnak az Északamerikai Egyesült Államokból való visszatérése után e tárgyban tett nyilatkozatára, amikor többek között azt mondja, hogy külföldön az értékek propagandájával kell dolgoznunk. Nézetem szerint üzlettel csak kivételes esetben s csakis akkor szabad összekapcsolni a politikai propagandát, hogyha az üzlet egészen kifogástalan. Vigyáznunk kell feltalálóinkra is, különösen azokra, akik találmányaikkal nem annyira a szakbizottságok előtt, hanem a szerkesztőségekben szoktak jelentkezni. Rendkívül sokat használhat és ronthat exportirodalmunk, épúgy, mint a sport is, mely az olimpiászon minden irigykedés dacára is rengeteget használt Magyarországnak s így a revízió ügyének is. De a legtöbbet mégis a jó külpolitika tehet, mely végeredményben felelős is az ország sorsáért. Éppen ezért, ha lehetnek is különbségek a belső politikában, ezeknek el kell tűnni külügyi vonatkozásokban, mert óriási előnyt jelent, ha egy ország külpolitikai képviselője az egész nemzet nevében beszélhet, amit pedig nem minden országról — különösen ellenségeinkről — lehet elmondani. Ujnvár írta: Sértő Kálmán Ha majd tündöklő jegek alatt tújva úsznak el a vizek, S lehullt lombú fa unaiban Csonttá fagynak a mirigyek. Nem bánom hajam ősz szálait, Mely rogyó vádamat veri, Külsőm mindenhez hozzászokott, S a jobb sorsot sem szereti. Ez a nyár őszhöz hasonló most, Halkan elmúlni lelkesít, Árva szívem a virágoknak Fázni és remegni segít. Dér helyett ólmos csapó eső Gyógyítja forró homlokom, Lemondás, ima és szegénység, Iramló könny a doktorom. Új nyáron subába bújt paraszt Fázik az aratás előtt, Nagy felhők közül kis ég kékül, Beszitálja a temetőt. A földre hűvös végnélküli Sok esőfonál gömbölyűs, Villámpántlikás esőhárfán, Menny dörög, sír az esőhúr. Zenélő rezgőnyárfa fázik, S nyájban a bárány valahány, A szélben szoknyavitorlában — Hoz csókot billegő leány. A szélnek sok éles karma van, Felkarmolja a Balatont, Az oltártiszta mesetükröt, S a szívem sebeire ront. Mégis most itt az esti tónál Alacsony hozzám a világ, Állok, mint lány álmát őrizni Vázába bedugott virág. Szívem csak apró napsugárt ont. Ez kevés szánás, védelem, Fordított világ új nyarában Virággal búsul életem. Új nyár van most az országunkban, Összenéznek az emberek, Aranykalászok citeráznak, Prímet fütyölnek a szelek, Fázik a szép lány és a rózsa, Potyog a soknál több eső, S mivel a földön sincs igazság, Mozikép minden, temető...