Pesti Napló, 1938. április (89. évfolyam, 73–97. szám)
1938-04-03 / 75. szám
32 VMfcMH PESTI NAPLÓ I8SI április . 41 boldog család, Nera/1 TUCAT csecsemőhalott A KANADAI GÓLYAVERSENY MÉRLEGE Bemutatom a szörnyű kanadai gólyaverseny győzteseit IRTA: AIGNER LÁSZLÓ Párizs, április. (A Pesti Napló párizsi szerkesztőségétől.) Torontóból jelenti az *United Press*, hogy a hírhedt gólyaverseny 750.000 dolláros díján a bíróság döntése alapján négy anya osztozik. Dante és Daumier sokat ismertek az alantas emberi indulatokból. De kettejük fantáziája és művészi alkotóereje is kevés volna, ha valaki méltó emléket akarna állítani ennek a világhíres gólyaversenynek és résztvevőinek, akiket egy hóbortos kanadai milliomos indított el a legfurcsább küzdelemre, amelynek során apokaliptikus erővel kavarogtak tizenegy esztendőn keresztül az élet leggyönyörűbb misztériumának korrigálására az emberiség legalantasabb indulatai. 1936 október 31-én halt meg Kanada egyik legfurcsább különce, Charles Vance Millar, akinek hóbortjairól, kegyetlen tréfáiról legendákat meséltek, akik ismerték. Versenyistállótulajdonos és tőkepénzes volt ez a furcsa agglegény, aki végrendeletével több galibát okozott, mint amenynyire emberi fantázia képesnek hinne 750.000 dollárt. Hétszázötvenezer dollárt érő vagyonát arra a torontói anyára hagyta, aki a halálától számított tíz éven belül a legtöbb gyereket hozza a világra. Naiv idealisták azt hinnék talán, hogy Kanada és Toronto város mélységes hálával tartozik a különc öregúrnak, amiért ilyen gyönyörű jutalmat tűzött ki a gyermekáldás fellendítésére. Csakhogy a naiv idealisták általában figyelmen kívül hagyják, hogy az emberi kapzsiság és durvaság mire képes, ha háromnegyedmillió dolmegkaparintásáról van szó. Milar az ő diabolikus víziójában alkalmasint ép erre spekulált, mert hiszen egész életében bajkeverőnek ismerték s feltehető, hogy halála pillanatában is minden intézkedése alantas indulatok felkavarására irányult. Antialkoholistákra, szentéletű emberekre hagyott mulatóház-részvényeket, kocsmákat, rosszhírű lokálokat és sörgyárakat. Hadd derüljön ki, mi az erősebb: az emberi nagyság, vagy az emberi kapzsiság? A gólyaversenyből kétségtelenül nem sok áldás fakadt Toronto anyáira és gyermekeire. Megindult a kétesértékű vetélkedés a torontói anyák között és ahogy a végzetes dátum közeledett, úgy szaporodtak a pályázók, akik elképesztő és tragikomikus eszközökkel szálltak sorompóba, hogy maguknak kaparintsák meg az örökséget-Soha annyi iker nem született még Torontóban, mint ahányat az elmúlt tíz esztendő során jelentgettek a versenyző anyák. Voltak, akik még alig keltek fel a gyermekágyból, máris »új munkához láttak« mohó ,és egészségükkel mit sem törődő kapzsisággal. Voltak, akik otthagyták nem eléggé »munkaképes« férjeiket, hogy váltogatott partnerekkel küzdjenek az elsőbbségért. Ilyen körülmények között csodálatos-e hát, ha ennek a hajszolt , tíz esztendőnek gyümölcse férges lett? Hogy ijesztően megnövekedett a halvaszületett csecsemők, a degenerált gyerekek és az egy-kétéves korukban elhalálozott szerencsétlenek száma?. A tíz esztendő alatt beszéltek furcsánál furcsább esetekről, tizenöt, huszonöt gyerekes anyákról. De amint közeledett a végzetes dátum, a tízéves forduló, lassan kiderült, hogy hiábavaló volt sok skrupulusmentes igyekezet, a nagy sietségben meg-megfeledkeztek az érdekeltek olyan apróságokról, amelyek pedig döntően estek latba a győzelem megítélésében. Mert a rendelkezés aránylag egyszerű voltugyan, de volt benne mégis egy kis fortély. Nem volt elegendő, hogy valakinek sok gyereke legyen, a gyereket annak rendje és módja szerint az anyakönyvbe is be kellett jegyezni. Egy héttel a végzetes dátum előtt érkeztem Torontóba, hogy fotostrafálógéppel a kezemben végiglátogassam a gólyaverseny várható győzteseit. Első pillanatra könnyűnek látszott a felada A cikket illusztráló fényképeket mai mellékletünk közli rom, hiszen a »finis« résztvevőit pontosan ismerte már egész Amerika. Fényképeikkel, családi állapotaikkal, botrányaikkal és keserves vergődésükkel tele volt az egész amerikai sajtó, amely a két utolsó hétre szinte külön rovatot nyitott a gólyaverseny hősei és hősnői számára. De amikor Torontóba érkezve végiglátogattam a legvalószínűbb győzteseket, hamarosan kiderült, hogy házaikba bejutni nehezebb feladat, mint egy államférfi dolgozószobájába. Rettenetes hajszában éltek ezek a szerencsétlenek, nemcsak újságírók és fotográfusok ostromolták őket, akiket külön repülőgépeken küldtek a nagy északamerikai lapok napról napra a nyakukra, de házuk körül ólálkodtak az amerikai gazdagok százféle rémei, a kéregetők, a gyanús zugügyvédek, a mohó ügynökök, a fenyegető levelekkel operáló kidnapper bandák és a konkurrensek. Sose fogom elfelejteni azt a páni rémületet, amit kocsim megjelenése Smith tűzoltó otthonában okozott, ahol ma alighanem nagy az öröm, hiszen Middleton bíró döntése szerint Smithék is osztoznak a háromnegyedmillió dolláros örökségben. De ezt akkor még nem tudták. Akkor még csak azt tudták, hogy mindenféle gyanús alakok szállták meg a házuk környékét. És amikor meglátták a nagy, fekete kocsit, amelynek mélyéről egy fotogratálógép meredt az iskolából hazaérkező kis Smith-gyerekekre, a szerencsétlen anya rémülten telefonált a rendőrségre: »Gyermekrablók! Biztosan gyermekrablók!« Meg is érkezett hamarosan a riadó autó és »megtisztította« Smith sék házatáját a »nemkívánatos« elemektől. Később vacsoráztam aztán náluk, amikor már a helyi nagy újság, a Toronto Star ajánlására meglátogattam a Millar-örökség várományosait. Smithék aránylag rendezett viszonyok között éltek eddig is. A férfi rendesen keresett. Az aszszony jó háziasszony, de bizony cseléd nélkül maga vezette az egész háztartást, maga is mosott az öt apróságra. Mert a »Millar-bébik« közül (így nevezik Torontóban azokat a gyerekeket, akik »részt vesznek« a versenyben) csak öten maradtak életben Smithéknél. Négy meghalt. Ez azonban, »szerencsére« nem számít az örökség odaítélésében. Csak a morált védő Ligák zúgolódtak sokat a verseny ideje alatt emiatt, azzal érvelve, hogy ez az anyasági küzdelem az erkölcsökön kívül káros a kritikus periódus alatt született generáció egészségére is... Jártam Neagle-éknél is, egy állásnélküli ácsmester szerény kis otthonában künn a külső kerületben. Neagle-éknél már nagyobb szegénységet találtam, mint Smithéknél, összesen nyolc élő gyerekük maradt és a háromszobás kis lakásban ott él a fedelük alatt a nagyapa is. Nem sok aprítani való jut hát a gyerekek fejébe, de Neaglemania szorgalmas, dolgos asszony és így a heti néhány dolláros munkanélküli segélyből még arra is félre tudott tenni, hogy koszorút küldjön egyik konkurrensérek, Timlockéknek, akik most a döntés értelmében szintén örökölnek, de akiknek egyik bébijük éppen azokban a napokban halt meg, amikor Torontóban tartózkodtam. Ez a bébitemetés volt torontói riportlátogatásom egyik drámaian különös élménye. A kisbaba fültőmirigygyulladásban betegedett meg a »finis« előtti héten. Szülei — elproletárosodott entellektuelek — nemigen tudták fizetni még a kórházi ápolást sem, vártak hát a beszállításával, amíg késő lett. Az amerikai lapok hatalmas cikkekben számoltak be a világhírű kisbaba haláláról. De Timleckéknek legutolsó félretett centjeiket kellett előkotorászniuk, hogy eltemethessék azt a kis szerencsétlent, aki nem érhette meg a gazdagságot, amihez hozzásegítette szüleit. Nagy felfordulás volt a Timleck-háznál a temetés napján. A tizenhárom élő Timlock-gyerek társaságában, a nagymama felügyelete alatt, a konyhában töltöttem ennek a borús koratéli napnak délelőttjét. A gyerekek ünneplőbe öltözötten bekapták rögtönzött ebédjüket. A nagyobbak egy kissé gyászoltak is, de azért boldogan rohantak a csupasz és kopár udvarra, amikor a nagyanya erre engedélyt adott, hogy egy kissé kiszalazigálják, labdázzák magukat. Bent, a feldíszített kis fehér ravatal előtt elkínzottan feladta a részvétlátogatásokat a Timlock-házaspár. Az assszony kora reggel el is ájult egyszer, úgy kellett fellocsolni. De a legszomorúbb az egész ceremóniában maga a temetés volt. A temetés, amelyet úgyszólván lopva kellett megrendezni, hogy Timlockék megmenekülhessenek a sok összegyűlt fotográfustól, aki a ház előtt és a temetőben lesett rájuk. A gyerekek és a szülők valamennyien arcuk elé tartott kendőkkel, sapkákkal lopakodtak át a tömegen, hogy megvédjék a lesben álló kameráktól könnyeik hullását. De bármily nehezemre is esik, be kell rakll nom, hogy más oka is volt a titkolódzásuknak. Utasítást kaptak attól a lapvállalattól, amely a Millar-bébiversenyre a fotografálás jogának kizárólagosságát megvásárolta, hogy ilyen módon tegyék lehetetlenné, hogy a konkurrencia ingyen képekhez jusson róluk... MacLean városi hivatalnoké a negyedik botl dog család, amely most osztozik az örökségen. Ők voltak a legdiszkrétebbek, egészen az utolsó pillanatokig nem is akartak jelentkezni a versenyre. Az ő kilenc gyerekük valóban nem erre a küzdelemre »készült«, nem az örökség kedvéért jött a világra. A puritán, skót eredetű, családfás polgáremberek házába jól jön majd a mintegy 180.000 dollár, de nem verekedtek érte. Ezek a Mac Lean-gyerekei életben is vannak mind a kilencen, pirospozsgásak, vasgyúrók. Be sem akartak engedni, még ajánlólevelem ellenére sem. Ők nem keresték ezt a reklámot és látszott rajtuk, hogy rosszul esik nekik a nagy híresség. A győztesek kiválogatásában a régimódi, bölcs és emberséges Middleton bíró nemcsak a végrendelet betűihez ragaszkodott, hanem a morális érdemeket is kereste. Az a négy család, amelyről fentebb beszéltem, csupa rendes és érdemes ember. Már egy kissé zavarosabb volt a helyzet Mrs. Kenny esetében. Mrs. Kenny, fantaszta és mái vészkedő proletárasszony, évek óta csak a Miharügynek él. Úton-útfélen hirdeti, hogy ő, egyedül ő lesz csak a győztes és nem is hajlandó az örökséget megosztani selfki fiával- Excentrikus mondora, csecsebecsékkel, saját primitív faragványaival össze-vissza ékesített lakása és tutyi-mutyi férje, akit időnként szobafogságra vetett, majd a látogatók előtt gorombán execíroztatott, mulattatták az újságírókat Mrs. Kenny évekig sokat szerepelt az amerikai nagy lapok hasábjain és a híradókban. Keresett is egy darabig, mert pénzért mérte a szereplését. De aztán túlságosan botrányos lett a viselkedése, meg is unták a gyalázkodásait, úgyhogy egyre nagyobb nyomor lett úrrá Kennyék kis otthonában. Sem ő, sem a férje nem dolgoztak semmit, csak ügyvédekkel tárgyaltak, »szerepeltek«, szerkesztőségekbe szaladgáltak és zsarolták azokat, akik az örökség reményében jóban akartak maradni velük. Már az első tárgyalásokon botrányokat okozott Kenny asszony a bírósági épületben. Gyerekei közül ugyanis néhány halvaszületett, a többi pedig nem volt valamennyi szabályszerűen bejegyezve az anyakönyvbe A tizenkettedik pedig, aki megszerezte volna a kétségtelen felsőbbséget Kenny asszony számára, nem érkezett meg idejére. Hasztalan ígérte még néhány órával a kritikus dátum előtt is a hóbortos asszony az újságíróknak, hogy világrahozza bizony, ha addig él is, hiába szaladgált félőrülten bábaasszonyokhoz, orvosokhoz az utolsó napokban, a bébi nem érkezett meg és Kenny asszony igényeit nem akarta elismerni a bíróság. Mrs. Kenny nem tudta elviselni a csalódást Az egyik tárgyaláson kitört rajta az elmebaj, dühöngeni kezdett és elmegyógyintézetbe kellett szállítani... Négy boldog család, egy őrült, néhány tucat csecsemőhalott, feldúlt egzisztenciák, egy sereg kisiklott, kétségbeesett ember — ez a kétes mérlege a lezárult gólyaversenynek. Boldogok a kanadaiak is, hogy vége ennek a sok hercehurcát és kétes reklámot okozó bizarr versenynek. Mert a bíróságon kívül foglalkoztatta az egész kanadai közvéleményt és évekig folyt a harc azért, hogy megsemmisítsék-e a végrendeletet a jó erkölcs és a társadalmi béke érdekében. Mert volt például olyan pályázó is, a szépséges Mrs. Clerke, aki hat éve elváltan élt férjétől, de aki szerződést kötött egy bizonyos »Mr. X.«-szel a gyermekáldás szabályszerű termelésére a várható örökségből ráeső osztályrész fejében... De hát Mrs. Clerke igyekezete is kárbaveszett, mert az ő igényét sem ismerte el a kanadai bíróság... I apaszemet vásárolni bizalom dolga. — Bármely orvosi recept után is készít szemüveget Majer Elndor speciál látszerész, IV., Kossuth Lajos uan 15. az udvarban. Javításokat pontosan és olcsón kékítek saját műhelyemben Szolid árak. — Postai megrendeléseket azonnal elintézem • • i iffianiiiJiai iMiiMmsra&Bt ÍM; BUDAPEST, VII. KER., HERNÁD UCCA 54. SZ. TELEFON: 1-433 73