Pesti Napló, 1938. október (89. évfolyam, 199–224. szám)

1938-10-16 / 212. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1938 október 16 35 AZ IDŐSZERŰ MACHIAVELLI Éjszaka és hajnal között, am­ikor a szerkeszt­ő Látta, hogy azok a nemzetek, amelyek egyhe­teségi munkából hazatérve még túl izgalmasan i­ges vezetés alatt állnak — Anglia, Franciaország, élnek az emberben az események semhogy aludni lehessen, olvas­gatni szoktam. Rendsze­rint régi olaszokat. Ve­lencei és firenzei köve­tek jelentéseit, Luca Landucci naplóját, a de­rék Burcard vatikáni pletykáit és legtöbbször Machiavellit. Pár évvel ezelőtt vettem meg nyolc kötetbe gyűjtött munkáit a firenzei San Marco-kolostornál, egy könyvestalicskáról. Hogy miért, magam sem tu­dom. Talán megtetszett a százhúszéves kiadás finom pergamentkötése, talán megszerettem a belső lapra ragasztott exlibrist, amelyen egy szívet nyújtó kéz felett olvashattam valamelyik elődöm nevét: »Caroli J. Darling«. Talán ismét úgy megkapott Firenze atmoszférája, hogy lel­kesedésemben elhatároztam: végigolvasom a­­»segretario fiorentino« minden munkáit. Már nem tudom. Annyi bizonyos, hogy évekig érin­tetlenül álltak könyvespolcomon, míg egy lucs­kos római estén unalmamban ki nem húztam a családi leveleket tartalmazó kötetet. Már haj­nalodott, amikor letettem és azóta mélységes, benső barátságot kötöttem vele. De talán még sohasem éreztem, mennyire idő­szerű, mint éppen ezekben a napokban, amikor oly nagy dolgokra készülődött a világ. Amikor az érzelem és értelem, a nehezen leküzdhető vá­gyak és a józan fegyelmezettség idegesítő küz­delméből oly nehéz volt kilábolni, jól esett ehhez a hűvös, nyugodt íróhoz fordulni. Hozzá, akinek politikai fejtegetéseit még nemrég is »ha nem immorálisnak, de legalább amorálisnak« bélye­gezték és akit csak az elmúlt félszázad vizsgála­tai és magyarázatai tisztáztak az erkölcstelen­ség vagy erkölcsnélküliség vádja alól. A »machia­vellizmus« szállóige lett és elterjedését nyilván csak megkönnyítette, hogy akik a legtöbbet hasz­nálták, a firenzei titkárnak egy sorát sem voltak hajlandók elolvasni. Talán nem is tudták. Azt hiszem, ha feltámadna, maga csodálkoz­nék legkevésbé, hová jutatta az utókor. A firen­zei középosztály gyermeke, aki két évtizeden át oly hűségesen szolgálta városát és akit aztán a visszatérő Mediciek kiebrudaltak szerény megél­hetést biztosító állásából, mert »a köztársaságot szolgálta«, élete második felében megszokhatta az igazságtalanságot. A marakodó, pártoskodó Firenzében megmaradt pártonkívülinek. Az ő pártja Firenze volt és ezt a hibát polgártársai, majd urai csak nehezen bocsátották meg. Álnok­sággal vádolták, mert nem tudták pontosan és határozottan megállapítani, hová tartozik, holott valóban nem tartozott sehova és azt kívánta szol­gálni, aki hazájának érdekeit szolgálja. Az újkor első filozófusa volt, aki gondolkodás közben meg tudott szabadulni előítéleteitől, érzelmeitől és aki a dolgokat a maguk valóságos lényegében látta. »Machiavelli filozófiája« — mondja róla Croce — »tiszta politika, innen vagy túl minden morális jón vagy rosszon«. Politikája az emberi együttélésnek, a háborúnak és uralkodásnak leg­célszerűbb módjait vizsgálja és ezek a módok — hiszen emberekkel való bánásmódról van szó — bizony gyakran nem a legrokonszenvesebbek, de kétségkívül igazak. Több, mint négyszáz esztendő távolságából is legnagyobbrészt élő és igaz mindaz, amit kor­mányzásról, külpolitikáról, szabadságról és zsar­nokságról ír. Nagy színjátékok játszódtak le előtte. Az Egyház trónusán harcos, világi hata­lomra törekvő férfiak követték egymást. Machia­velli látta, — és a maga korában talán ő volt az egyetlen, aki tisztán látta — hogy nagy nemzeti egységek vannak kialakulóban. Nagy nyelvi egységek, amelyekkel szemben csak a kicsinyek összefogása lehet hatásos. Külföldi követség­járásai során megismerkedhetett a francia és a német nagyhatalmi aspirációkkal és ott lehetett a Bourbonok meg a Habsburgok évszázados küz­delmének bölcsőjénél, a német birodalom és Törökország — óriási sike­reket érnek el, míg az apró városokra, kisebb­nagyobb hercegségekre és királyságokra tagolt Itália minden támadásnak gyenge martaléka. Kora nem értette, nem is érthette meg, miért lelkesedik Cesare Borgiáért, akiben — valószínű­leg tévesen — a nagy olasz egység jövendőbeli megalkotóját látta és akitől annyit tanult. Talán az ő emléke inspirálta, amikor leírta: »Ha az em­ber sikert akar elérni, okosan teszi, ha az idővel változik.« Saját főnökének, Piero Soderininak, az »ál­landó« gonfalonierének beteljesedett sorsától ta­nulhatta meg, hogy »a szabadságot is meg kell védeni azokkal szemben, akik vele visszaélve hatalomra törnek és amikor hatalmon vannak, első dolguk a szabadság megsemmisítése.« Sokat kárhoztatták azért a mondatért, hogy »ha meg akarjuk tartani az újonnan szerzett szabadságot, meg kell ölni Brutus fiait«. És olvassuk csak el, mit ír a háborúról és békéről. »Azoknak«, — mondja — »akik tanácsaik­kal szolgálják a fejedelmet, mindig félniök kell attól, hogy a közelébe olyanok férkőznek, akik a békében háborút követelnek, mert nem akarnak vagy nem tudnak élni nélküle.« És tovább: »Csak az a háború igazságos, amely szükséges és emlé­kezzenek a fejedelmek arra, hogy a háború ugyan akkor kezdődik, amikor akarják, de nem akkor végződik, amikor szeretnék. Machiavelli szerint a háborúnak praktikus célja van. »Csak az a háború igazságos, amelyik szükséges!« — mondja és bírálói bizony legtöbbször rovására írták, hogy szükséges háborúkról mer beszélni. Nem szabad háborúba menni ,valahányszor a győze­lem elszegényedést okoz vagy az új szerzemény gyengít, mert ilyenkor nem lehet elérni azt a célt, amelyért a háborút megvívták.« Másutt ezt írja: »Vigyázni kell az olyan vá­rosok és tartományok elfoglalásával, amelyek harc nélkül bosszulják meg magukat. Ezeknek lakói nemcsak bomlasztóan hatnak az államra, hanem szívós munkával mindent elkövetnek, hogy alkalmas pillanatban külső ellenséggel győzessék le gyűlölt uraikat.« És ismét másutt: »Nem az az oka a megbotránkoztatásnak, aki elsőnek veszi kezébe a fegyvert, hanem aki úgy botránkoztat meg, hogy a fegyvert kézbe kell venni!« Machiavellinek pontos és alapos fogalmai voltak a népnek és urainak viszonyáról. Nem vol­tak túlzott illúziói. Amikor a köztársaság bu­kása után visszahúzódott San Casciano mellé, S. Andrea in Percussinában lévő falusi házába, már sok mindent tapasztalt erről a viszonyról. Látta még firenzei polgártársait, amint lelkesen ünnep­lik Lorenzo del Medicit, a Magnificot a szemkáp­ráztató pompával megrendezett ünnepségekért és látta ugyanezt a tömeget, amint a Via Largán lévő Medici-palotát fosztogatja. Látta, hogy hideg téli éjszakákat vacognak keresztül a S. Croce templom előtt, mert vasárnap délelőtt Savonarola prédikál és csak így lehet helyet kapni a hajnal­ban nyíló templomban. Látta ugyanezeket, amint Fra Girolamo lábát csókolják és pár hónap múlva már körültáncolják a mágiát, amelyen a fana­tikus barát szenved két társával tűzhalált. Végül látta a szabad köztársaságot mámorosan éltető tömeget és másfél évtizeddel később ugyanezt, amint viharosan ünnepli a visszatérő Medicieket. A rinascimento urai a gyakorlatban általában elég pontosan tudták, mi a tömeg és hogyan kell vele bánni. De Machiavelli volt az egyetlen, aki elméletet is alkotott róla. Illúziói nem voltak, nem is lehettek. Mégis: csodálatos, mennyire fel­ismerte az uralkodás erkölcsi kötelezettségeinek és az uralkodó személyes korlátainak fontosságát. »Csak az az uralom tartós, amely önkéntes!« — írja a Principe-ben és hozzáteszi, hogy: »aki egyéni érvényesülés vágyából olyan polcra ka­paszkodik, ahonnan tovább már nincs emelkedés, szükségképpen nagyot fog zuhanni.« Tisztában van a gazdasági élet zavartalanságának szüksé­gével akkor, amikor a közgazdaságtan tudo­mánya még sehol sincs.« A közbiztonság és a polgárok védelme teszik a kereskedelem és a mezőgazdaság idegeit. Ezért a fejedelemnek biz­tosítani kell a polgárokat arról, hogy nyugodtan űzhetik mesterségüket, a kereskedést és a föld­művelést és minden más munkájukat, nehogy attól való félelmükben, hogy elveszik vagyonukat, ne gyarapítsák (vagy új adóktól tartva ne kezd­jenek új üzletekbe). A fejedelemnek éppen az állam érdekében mindenkit támogatnia kell, aki vállalkozik s így fejleszteni akarja a várost, vagy az államot.« Majd később: »Az állam ideg­zetét azok teszik, akik kereskedéssel, kézműves­séggel és mezőgazdasággal meggazdagodnak és adózni tudnak. Ezeknek megnyomorítása, akadá­lyozása és megfélemlítése megtámadja a város és az ország erejét.­ Machiavelli olyan korban élt, amikor a párt­harcok nemcsak Firenzét, hanem Itália legtöbb városát is kikezdték és feldúlták. Száműzöttek kóboroltak az Appenin-félszigeten. Mindenféle­rendű és rangú emberek, akiknek befogadása el­len a szűk látókörű, versenytől félő céhek bizony gyakran szót emeltek. Ezeknek írja messer Nic­coló: »Az állam csak erősödhetik és gazdagodha­tik azáltal, hogy az elüldözötteknek és a szétszór­taknak menedéket ad...« »A száműzetés pedig emberektől, gazdaságtól és ipartól fosztja meg a várost. Ezért helytelen és káros emberek egész csoportjait gyűlöletből vagy bosszúból elüldözni.« A spanyol zsidók elkergetése és a francia protes­tánsok kiüldözése tragikusan bizonyította messer Niccoló igazát. Forgatom a régi kötetek lapjait. Hajnalodik. Ablakom alatt színesedni kezd a Duna, szemben egyre élesebben bontakoznak ki a hegyek kör­vonalai. Ezek, a Duna és a hegyek itt voltak Machiavelli idejében is. Nem sokat változtak az­óta. Csak az emberek cserélődtek ki, akik most a víz partján és a hegyek oldalán élnek, meg a házak, amelyekben laknak, az eszközök, amelyek­kel babrálnak. De mindaz, ami emberi, változat­lan maradt évezredek óta. Barcs Imre: Szoba az »Albergaccióban«, Machiavellinek S. Andrea in Percussi­nában levő házában, ahol száműzetésének éveit töltötte Machiavelli (Santi di Tito festménye) WELSH T. E. THE PRACTICAL SYSTEM Az angol IV-iv gyakorlati tanítása 4.— Practical English Expressions­­.26 Kapható Az Est könyvkereskedésében. VII., Erzsébet kerft 18—X. o­­ .

Next