Pesti Napló, 1939. június (90. évfolyam, 123-146. szám)
1939-06-25 / 143. szám
Vasárnap LONDONI ESŐ Írta: BÁLINT GYÖRGY »’Attól tartok, hogy esik«, — mondották reggel, azzal a sajátosan udvarias angol szólásmóddal, mely megtörtént tényeket is úgy kezel, mintha csak lehetőségek volnának. »Attól tartok, hogy esik«, — mondják, holott csak attól lehet tartani, ami még nem következett be. »Sajnos, esik« — e megállapítás túlságosan határozott volna, túlságosan éles és agresszív állásfoglalás az esővel szemben. Ez talán nem is volna igazságos, hiszen itt az eső is udvarias. Lágyan és légiesen esik, csendesen, alig észrevehetően, szinte feltételes módban. »Attól tartok, hogy esem«, — mondja a londoni eső és gyengéden elmossa az éles körvonalakat és a túlélénk színeket. Az emberek nem igen nyitják ki esernyőjüket — nem nyitják ki, de nem is hagyják otthon. Ennyi az egész, de ez tulajdonképpen nagyon sok, mert már ez is állásfoglalás. Egyelőre csak esőköpenyeiket tartják üzemben, e kissé gyűrött, de tartós ruhadarabokat, melyeket hanyagul viselnek, feltűrt gallérral, begombolatlanul. Százezrével, milliójával tolongnak halkan a főútvonalakon. Csaknem hangtalanul és mozdulatlanul nyüzsögnek az esőköpenyes angol tömegek, kényelmesen, szinte álmosan és mégis eredményesen. Színes lámpák szabályozzák nyüzsgésüket minden uccasarkon: e jelzőkészülékek egyszerre gyulladnak fel a város minden pontján, valami láthatatlan központ kormányozza őket. A parkok most kihaltak; a Regents parki tó zöldes-szürke ólomlapján zavartalanul úsznak a hattyúk. Boldogan ázik a fű, a dús, ruganyos és szabad fű, melyre mindenki ráléphet és leheveredhet, ha nem esik az eső. És ázik a vöröskabátos gárdisták magas medveborsüvege is a királyi palota előtt. Mozdulatlanul állnak őrhelyükön, szétvetett lábú »vigyázz«-ban, a XVIII. század emlékét idézve. Vörösen és szilárdan állnak őrhelyükön a magas levélgyűjtő hengerek is, melyeken át szerelmes levelek mennek Polinéziába és előzékeny üzleti ajánlatok a Sarkvidékre. Kint a dokkokban exotikus hajókémények áznak méltóságteljesen és a szűk uccák apró kocsmáiban kínai rakodómunkások isszák szótlanul a teát. A Hyde Park szélén néhány szónok harsog, de most csak kevesen hallgatják őket. Az állatkert díszketrecében dideregve alszik az óriáspanda, a fekete-fehér foltos tibeti medve, a város legújabb vendége és kedvence. Ma kevés látogatója van és nyilván senki sem búcsúztatja majd délután ötkor, amikor rendes szokása szerint taxin távozik éjszakai szállására. A földalatti állomások mozgólépcsőin mozdulatlanul áramlik föl és le a sokaság. Simán és zavartalanul tolonganak és nem vesznek esze. Nem beszélnek egymással, de tisztelik, sőt szeretik egymást még a legforgalmasabb órákban is. A néma rikkancsok nyakában kis plakátok hirdetik a legújabb szenzációkat. Hampstead egy vöröstégla-villájának ablakában Freud ül és újságot olvas; fehér körszakálla csillog a félhomályban. A Westminster apátság egyik fülkéjében Shakespeare hajol tűnődve és fehéren a világ fölé. Néhány lépéssel odább Disraeli és Gladstone áll kimérten, hűvösen. Gladstone kissé hátat fordít Disraelinek, ami érthető. Valamivel messzebb, a Downing Street 10. alatt, egy kis palaszürke téglaházban Chamberlain teázik, kezében táviratok. »Beszéljen újra Tokióval« — mondja kedvetlenül egy feketeruhás úrnak. »Attól tartok, hogy esik« — mondja látogatójának egy bankelnök a Cityben és tíz perc múlva néhány árfolyam is esni kezd egy görögös homlokzatú nagy épületben. »Attól tartok, hogy esik, holnap pedig már Singapore-ba kell utaznom« — mondja egy fiatal lány a telefonba és szórakozottan nézegeti piros lakk-körmeit. Egy távoli mezőn fiatal katonák nézegetik egy bonyolult ágyú szerkezetét. »Köszönöm, ennyi az egész« — mondja mosolyogva a tiszt az oktatás végén — »Viszontlátásra délután a kriket-pályán.« A Strand-en, nem messze az Australia House-tól feketeruhás, feketekalapos, törékeny öreg hölgy áll a sarkon és kísértet-hangon énekel. Szakadatlanul énekel, vékony hangja vég nélkül gombolyodik, mint a cérna. Nem néz senkire és alig észrevehető mozdulattal veszi át a ritkán lehulló pennyket. Az acélgyár bárjában néhány munkás kávét és szendvicset fogyaszt és a rádiót hallgatja. »Nem helyeslem a védkötelezettséget, de attól tartok, hogy szükség van rá« — mondja csendesen az egyik. Az eső puhán, tapintatosan, de szívósan esik tovább. Egy fák mögé rejtőző épületben a PESTI NAPLÓ 1939 június 25 31 Munkácsy magyarsága Azt mondja Gorombach tanár úr, akivel tegnap a kávéházban találkoztam, hogy Justh Zsigmondnak nincs igaza, amikor a maga »úri modorá«-ban, meglehetős felületesen és pongyolán Munkácsy Mihály művészi és emberi egyéniségéről nyilatkozik párizsi naplójegyzeteiben. Különösen nincs igaza, amikor azt írja nagy festőművészünkről, hogy »magyarul elfelejtett s franciául nem tanult meg s ez utóbbi lacune-je (tudniillik, hogy nem tanult meg franciául), meg fütyülése teszi őt a legnagyobb hazafivá«. — Hát nézze kérem, — magyarázza Gorombach tanár úr — először is, ha valaki a más magyarságát s különösen magyar nyelvtudását ebben a modorban bírálgatja, jobban írjon magyarul. Nem is azt mondom, hogy művésziebben, csak valamelyest jobban. Figyelje csak meg, micsoda tévelygései, gátlásai és nehézségei vannak Justhnak azokban az ő napló jegyzeteiben, hogy egy rendes magyar szót találjon gondolatai vagy érzései kifejezésére. Minden második szava francia szó. S ez majdnem ösztönös benne. S még ilyenformán is, ezzel a tarka-barka franciasággal, hogy van az fogalmazva! Hogy van az odavetve, micsoda könnyed készséggel, magabízással, mintha így írni és írhatni az ő külön privilégiuma volna. Ha nem adná hozzá az ember ehhez az ápolatlan szalonprózához az író finom egyéniségét s ennek lelki tulajdonait, olykor egészen kétségbeejtő volna, ez! Nem kívánom mindezt komolyabban elemezni, nem is lehet, nem is szükséges, nem is szabad. De ahogy azt mondja például: »ez utóbbi lacune-jet, ez maga egy lacune! A legkirívóbb. De mi is az a lacune? mondja csak! Hiba, hiány, hézag! Ördög tudja! Semmiesetre se való ide, — Kérem, tanár úr, — mondom bölcsen— ezek a naplójegyzetek talán nem is a nyilvánosság számára készültek. Ezeket Justh talán csak önmagának írta, hogy úgy mondjam, önönmagával intimitásban. — Ez nem mentség kérem. Mert éppen az ilyen legszűkebb intimitás, amelyben az író közvetlen közelről adja önmagát önmagának, kötelezné leginkább a színvonal betartására s a művészi méltóságra. És akkor kötelező ez, mikor az írót senki más nem figyeli, csak tulajdon lénye, ízlése és lelke. Szellemi értelemben szólván, ezek úgyszólván élettani pillanatok és funkciók. Olyan élettani funkciók, melyekről nem is lehet szólani. Aki csakugyan finom ember és finom író, akkor se enged magatartásának előkelőségéből s rezerváltságából, mikor egy zárt helyen senki se látja, se hallja. Amit én elnézek például Rabelaisnak, vagy Balzacnak a munkáik masszivitásával, fizikai masszivitásukat, azt nem nézem el az olyan nagyon kényes s könyörtelen sznobnak, aki a Munkácsy festményeit a spanyol reneszánsz szemszögéből nézi. Amellett ezek a naplójegyzetek nyilvánvalóan a Goncourt-ék hatása alatt készültek, ha nem csalódom. Természetesen leszámítva e testvérpár »Journal«-jának megmunkált stílusát s művésziességét. — Oh, kérem — feleltem erre a kissé ideges szóáradatra, — nem kell olyan szigorúan venni a dolgokat mai válságos s ingatag világunkban. . .— Pardon, — szólott Gorombach tanár úr, — talán mégsem lehet közömbös számunkra, még mai válságos és ingatag világunkban sem, a Munkácsy magyarsága! Hogy nagy művészünket »az teszi legnagyobb hazafivá«, hogy nem tanult meg franciául s a »Magasan száll a daru« nótát fütyüli! Hát lehet ilyet mondani? Munkácsy magyarsága abban az ő magyar lelkében, magyar érzésében van, abban a magyar zsenijében, amellyel megalkotta a »Siralomház« s a »Honfoglalás« című remekműveit. Azontúl, mit számít itt a daru, amelyik magasan száll s általában a magyar nóta, meg a fütyülés! Naiv dolgok ezek, kérem! — Pardon! — mondtam most én, — olykor az ilyen naiv dolgok is, mint kis részletigazságok hozzátartoznak a valóság teljességéhez s a s jellem megismeréséhez. Mikor én a Gondviselés jóvoltából a tanár úrral s a többi tanár urakkal együtt lehetek a kávéházban, név szerint Tunyogh Balázs, Temety József, Apa-Palásthy, Bujdosó Gábor, Réz Richárd és last not least Kandorffy tanár urakkal, s mikor a tanár urak az ő magas és magasztos Graal-asztaluknál a múltakat bírálgatják s felsorolják a mai világesemények füzérén a történelmi paralettákat, sohasem merem kifejteni előttük, szerény ember létemre, azt a kedvenc gondolatomat és szent meggyőződésemet, hogy ez a kritikai módszer és példálódzás talán a leghelytelenebb szisztéma mai drámai napjainkban a dol ga: SZOMORY DEZSŐ sok helyes megítéléséhez. Tudniillik a múltak ,a maguk történelmi valóságában, karakterében és jelentőségében aligha azonosak azzal a fölfogással és képzettel, amit alkotunk róluk. A történelmi távlatok és mélységek teljes és tökéletes bevilágításához, a való igazság megismeréséhez s felmutatásához épúgy hiányoznak a kutatás s búvárkodás csalhatatlan eszközei és műszerei, mint egy búvárhajó kiemeléséhez száz méternyi mélységből a tenger fenekén. Az ember azt mondaná: a történelem, mint katasztrofális tanulság, nincs hozzászabva az emberi értelemhez s mint általában minden katasztrófa, majdnem mindig túlnő méreteiben, konstrukciójában s rejtélyeiben meg a legmagasabb vagy legmélyebb megértésen is. Még inkább áll ez, ha egy ember, egy művész, egy festő, egy író esetében a szellemi vagy erkölcsi diagnózisról van szó. Meg kell jegyeznem az igazság kedvéért, hogy Munkácsy nem a »Magasan száll a daru« nótát fütyülte előszeretettel, (ez Justhnak tévedése vagy tájékozatlansága a magyar dalkincs világában). A művész kedvenc, mondhatnám kizárólagos nótája a »Csak egy kislány van a világon« kezdetű híres magyar dal volt, amelynek mély és bánatos dallamrajzát s a szövegét is a legközelebb érezte tulajdon érzelmességéhez, vérmérsékletéhez és férfiasságához. Aki hallotta valaha ezt a dalt Munkácsy ajkáról, azzal az angyalian lágy és melodikus hangzással, mintha egy tüneményes fuvolából szólna, az mindjárt meg is érezte elsóvárgó bánatosságában, a művész lelkének izzó magyarságát. Azt hiszem, nem is tudott más nótát, ezzel beérte egy életre, soha senki, nem is hallotta más nótáját, csak ezt az egyedi re való kislányt ezen a világon. Mert ebben úgyszólván szintetikusan zengett igazi magyar álma, elvágyódása, ábrándja s nosztalgiája. Mindig ezt frityülte, ezt a »Kislány«-t, ha festett is, órák hoszszat, beszéd közben, hallgatás közben, mindig. Valami titkos mélye soha be nem vallott dolgoknak, valami derűs és fájdalmas költészet sóhajtozott el messzi távolokba ebben az epekedő furulyaszóban, legfinomabb szólamvezetéssel, leheletnyi árnyalatozással, kifürkészhetetlen lelki húrokon, kivételes dallamboldogságban! Technikailag szólván, úgy tudott fütyülni a szakállából, a levegő előre- s visszaszippantásával a két ajkas szőrbozótjai közé a két ajkán, hogy egyszerre csengett élesen és halkan, a hangszínezet derűjével, felcsattogásával s elapadásával, mint a kanári roulade-ja.. Mint egy fülemüle nyári éjjel párzási kívánságban, úgy tudott fütyülni, espresso e con dolore. S még ennél is szebben. Erre a fütyre írhatta Hugo híres verssorát: Une flute invisible, Soupire dans les vergers ... — Na lássa! — szólt lelkesen Gordmbach tanár úr, — ha ezen a hangon írt volna Justha Munkácsy fütyörészéséről, egy szót sem szóltam volna, noha még ezzel sincs megvilágítva nagy művészünk törhetetlen s ősi magyarsága. No de nem is mi vagyunk hivatottak, hogy ezt a magyarságot kellőkép megvilágítsuk. Másrészt, megvallom, ami már most önt illeti, ezt nem nagyon szeretem, ezt a hasonlatát: »mint a kanári roulade-ja«. Igaz, ha azt mondom: »mint a kanári hangfutama«, talán nem mondok annyit, — magyarázta. — Végül le kell szögeznem egy dolgot, egy tüneményszerű dolgot, — mondta a tanár úr valami benső elragadtatással, — egy olyan tüneményszerű dolgot, ami egyenesen kizárja azt, hogy Munkácsy elfelejtett magyarul. Tudniillik a magyarnak, mint anyanyelvnek, megvan az a titokzatos, az az átitató, az az eltörölhetetlen sajátsága, az a velőkig ható olthatatlansága, hogy egyszerűen nem lehet elfelejteni! Még aki évtizedekig nem gyakorolta, elmaradván tengerentúli világokban, az is megőrzött belőle, hanem többet, mint szó- és mondatfoszlányokat, mint egy hajótörés idejéből egy szalmaszál emlékét, egy virágszál emlékét elveszve a habokban, mint az egész nagy múlhatatlan emlékből egy sóhajt. Már nem tudom, hol olvastam azt, hogy az embernek a maga anyanyelve s az ezernyi kép, amit sodor, olyan világos, mint a fény. Nem is más ez a nyelv, mint a lélek tündöklő ege. Minden szó olyan magától értetődő, olyan szervesen élő, zengő, isteni, oly vérből sarjadó, hogy az ember ámul s föl se tudja fogni, hogyan lehet ez másnak idegen? Ezt olvastam, sajnos, már nem tudom, ki írta? — Én írtam. — mondtam alázattal. — Ki van zárva! — fakadt ki Gordmbach tanár úr s szörnyen bánta, hogy éppen ezt citálta, éppen azt, amit én írtam... Mingyát hívta is a pincért, fizetett és ment. külföldi elmebeteg félrevonja orvosát. »Látja a falon azt a sok V-betűt? — magyarázza makacsul. — V annyi mint valóság, vagy latinul Veritas. De ezenkívül azt is jelenti: vízió. Érti most már? Valóság és vízió, a V-betű két szára. A kiindulópont közös, de aztán elválnak útjaik. Én igyekszem egyszerre mind a két úton járni, de beláthatja, hogy ez egyre nehezebbé válik. Előbbutóbb választanom kell, mert a kiindulóponthoz nem lehet többé visszatérni. Az a szörnyű, hogy időnként összetévesztem a V-betű két szárát. Mondja, előfordul ez néha angolokkal is?« »Hogyne« — feleli gyorsan az orvos. — »De azért jobban tenné, ha most lemenne az udvarra és egy kicsit sportolna.« A város felett repülőgép berreg de nem látni a felhőktől. A villák kapuiban kövér, fekete macskák ülnek, tarka szalag a nyakukban. A tejbárok magas székein indusok ülnek angolok mellett. A Tower tornyos hídja lassan szétnyílik egy tompán bőgő hajó előtt. Az autóbusz tetején szemüveges fiatal lány hajol tankönyv fölé. Metodista papnő és fogászatot tanul, mert misszionáriusnak megy Hátsó-Indiába. Kint Richmondon túl, a Bushy Park nagy tisztásain összeverődve állnak az antilopok és bársonyos bőrük gőzölög az esőben.