Péteri Szavak, 1996 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1996-01-01 / 1. szám

3 Tisztelt Olvasóink! Megtisztelő kötelességünknek teszünk eleget, amikor a helytörténeti munkák között ismét helyt adunk Tóth Péter munkájának Bizonyos, hogy nem minden olvasónk ismeri őt. A Miskolcon élő, sajószentpéteri születésű, a szülőföldjéhez mindenkor ragaszkodó levéltáros, muzeológus és egyetemi oktató ,ez alkalommal is színvonalas egyháztörténeti munkával ajándékozott meg bennünket. Tiszteljék meg őt azzal, hogy elolvassák az írását. D.J. SAJÓSZENTPÉTER NÉVADÓ TEMPLOMA Az elmúlt évtizedben a Korcso­­lyáson és a Margit-kapunál végzett, az őskőkorok embereinek az emlékeit fel­táró, illetve a református templom kör­nyékén végzett, az ott keletkezett feltöltést eltávolító ásatások után újra régészek dolgoznak Sajószentpéteren, azon a dombon, amely a mai katolikus templommal és temetővel szemben van és amelyről mindannyian tudtuk, hogy tömérdek emberi csontot rejt. Mostanra már kőfalak maradványai is a felszínre kerültek, amelyekről az első pillanat­ban látni lehet: hatalmas építmény áll­hatott itt valamikor. A kérdés azonban az, hogy mi volt ez az épület? Ennek a kérdésnek a megválaszolása azonban korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek az első pillanatban látszik. Ahány történész-helytörténész ugyanis, annyiféle magyarázat olvas­ható a romok eredetére. A város tör­ténetének első összeállítója, Csurgay Árpád szerint például a pálos rendbéli szerzeteseknek volt itt monostora, amelyet a Rákóczi-szabadságharc ide­jén romboltak le a kurucok; ezt a ki­jelentést Baranyay Károly kritika nél­kül összeállított adathalmaza is átveszi.­­ Egy más forrásokból származó, talán helybéli hagyomány szerint, amelyet az egri egyházmegye neves történésze, Kandra Kabos is átvett, Szentpéteren hajdan a keresztesek voltak meghono­­sulva”, tehát egy lovagrend, nevezete­sen a templáriusok rendje tartott fenn monostort, s ennek a maradványai lát­hatók a város végén.­­ Egy harmadik feltételezés, amelyet az egyháztörté­nész Rupp Jakab, vagy legutóbb Soós Imre vallott, hogy Sajószentpéteren prépostság volt (az egri egyházmegyé­ben ma is adományozható ez a cím) és a régi prépostsági templom romjait rejti a temetővel szemközti domb. A kérdést ráadásul még valami bon­yolítja. Köztudott, hogy Sajószentpé­teren két régi (azaz középkori) temp­lom volt; a református egyház jegyző­könyve például azzal kezdődik, hogy 1684-ben a temetőnél lévő puszta temp­lom a tatáraidal megégettetvén, itt, a városon lévő puszta templom megépít­tetett, ” stb. A két templom közül az egyik nyilvánvalóan azonos a városnak nevet adó, 1332-ben meg is nevezett, de biztosan jóval korábbi Szent Péter (és Szent Pál) tiszteletére szentelt tem­plommal (azért kell, hogy 1332-nél jó­val korábbi legyen ez a templom, mivel a történeti névtani kutatások szerint a XII-XIII. század fordulója táján volt szokás, hogy a települések annak a szentnek a nevét vették fel, akinek a tiszteletére a templomukat szentelték); a másik pedig azzal a Szent Miklós templommal azonos, amelyről újonnan feltárt, konkrét okleveles adatok szól­nak a XIV. század első feléből, de 1332-ben még nem létezhetett, mert a pápai tizedjegyzékek nem említik. A helytörténeti irodalom (Horváth Barna, Soós Imre és mások) a mai református templommal azonosítja a koraközép­kori, Szent Péter tiszteletére szentelt plébániatemplomot - ebből pedig az következnék, hogy a Szent Miklós templomot ássák most a régészek. Ezek után kell megkísérelnünk a vá­laszadást a bevezetőben feltett kér­désre. Először is bátran állíthatjuk, hogy semmilyen pozitív adat nem tá­mogatja azt a feltételezést, amely sze­rint Sajószentpéteren akár a pálosok­nak, akár a templomos lovagoknak ko­lostoruk lett volna (például a számtalan fennmaradt oklevélben és monostor­jegyzékben egyetlen olyan név sem bukkan fel, amely Sajószentpéterrel azonosítható lenne); ha volt is itt szer­zetesrend, az inkább a mai református templomhoz lenne köthető, amelynek tudniillik olyan a szentélye, amilyen a szerzetesek által birtokolt templomoké szokott lenni. Ugyanakkor mindkét szerzetesrend ide kapcsolásának a hagyománya indokolható: a pálosok­nak ténylegesen voltak Sajószentpéte­ren elég jelentős birtokaik, a keresztes lovagokkal pedig nyilván azt a vörös keresztet hozta kapcsolatba a népha­gyomány, amelyet az egyik templom faláról távolítottak el a város reformá­tussá válása idején.­­ Ezzel szemben bizonyos, hogy Sajószentpéteren pré­postság volt, s hogy e prépostság tem­plomát a városon kívül látható romok­kal azonosították, arra többek között az 1733-ban végzett egyházlátogatási jegyzőkönyv a bizonyíték. Ennek a prépostsági templomnak pedig azonos­nak kellett lennie a városnak is nevet adó Szent Péter (és Pál) plébániatemp­lommal, mivel ugyanazt a nevet viselte, azaz Szent Péterhez címzett prépostság volt. A romok tehát, amelyeket a ré­gészek most tárnak fel, annak a kora Árpád-kori templomnak a maradván­yai, amely Sajószentpéternek nevet adott! Érdemes a bizonyítást fordítva is el­végezni: miért nem lehet azonos a mai református templom a Szent Péter plé­bánia-, majd prépostsági templommal? Véleményünk szerint azért nem, mert egyetlen olyan építészeti eleme sincs, amely a gótikát megelőző időszak stí­lusjegyeit mutatná, tehát nem épülhe­tett a XIV. század előtt. Úgy gondoljuk, hogy 1335 és 1367 között kezdték el építeni: egyrészt, mert - mint láttuk - a pápai tizedjegyzékben még nem szere­pel, másrészt pedig 1367-ben már le­galábbis épülnie, ha nem állnia kellett, hiszen okleveles bizonyíték van rá, hogy ekkor már létezett a körülötte lévő tér, egy templom pedig elválaszthatat­lan egységet képez a térrel, amelynek közepén áll, amelynek így meghatá­rozó eleme. A legújabb mezővárosi tör­téneti kutatások elégséges okát is adják egy ilyen új templom építésének. (Folytatás a következő oldalon) PÉTERI SZAVAK 1996 JANUÁR

Next