Petőfi-Muzeum, 1889 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1889-01-01 / 1. szám
55 56 újaim nézeten egy Bader nevű, szász származású, de nagyon becsületes és magyar érzelmű barátom — folytatá Miklósy — a ki akkora bizalommal és ragaszkodással viseltetett irántam, mikép felkért, hogy lennék gyermekeinek keresztapja; s miután nemes szivét és lelkét megismertem, e kívánságának eleget tettem. Ez ismeretség a szabadságharcz lezajlása után történt. Bader és ma is; be is fogom őt mutatni asszonyságodnak, ha Segesvárra érkezünk. Midőn 1849. jul. 01-én itt e téren a csata véget ért — folytatá Miklósy — az én Bader komám is kijött ide a csatatérre — amint ezt ő igen komolyan állítja — csupa kíváncsiságból, hogy szemtanúja legyen azon borzalmas esetnek, amely itt lezajlott. A nagy sírgödröket már ásták a felfogadott szász munkások, — mint Bader állítá — mindenfelé, s az elesetteket temették. Bader komám figyelmét magára vonta egy akkor keletkezett zaj, lárma, — folytatá Miklósy — mely e sírgödör körül történt; s mivel nem messze állt innen, azonnal ide sietett, ahol hajmeresztő borzalmas eset tárult fel szemei előtt. Petőfi Sándort ugyanis, aki nagyon meg volt sebesítve, de még életben volt — — élve dobták be azon sírgödörbe, amelyet ama fűzfabokrok fednek, még pedig mint elsőt. Petőfi a sírból felkiáltott, mondván: „Ne temessetek el------— ! Hiszen látjátok, hogy még élek!“ A szívtelen munkások nem hallgattak reá, sőt így kiáltottak be a sírba: „Dögölj meg Kossuth-kutya!“ és azonnal még tizenkilencz halottat dobtak reá és a sírt irgalom nélkül behantolták. Ott nyugszik tehát Petőfi Sándor az alatt a sírdomb alatt — folytatá Miklósy. — Azokat a fűzfákat időnként a kegyeletes utasok ültették oda. Ültettek oda régebben virágokat is, de a rossz emberek mindannyiszor kitépdesték azokat.“ (Marosvásárhelyi lakos , Balogh Dánielné szül. Boda Mária, Miklósy Dániel gagyi lakos és 1848—49-iki honvéd-hadnagy elbeszélése után mondta el a fentebbieket N. . . . R. . . .-nek, ki a „Marosvidék“ múlt évi 53-ik számában közzé tette.) A fennebbi czikkre gr. Haller József felel ugyancsak a Marosvásárhelyt megjelenő „Marosvidék“ múlt évi 54-ik számában, egy kis térképet is mellékelve, hogy a H. . . . R. . . . tévedéseit kiigazítsa és az általa említett személyekről felvilágosításokat adjon. Íme a levél: Székelykeresztúr, 1888. nov. 7-én, Tekintetes Szerkesztő úr! Tegnap szerencsés valék 53. számú becses „Marosvidék“ lapját olvasni. . . H . . . R. czikke érdekes, de érdekesebb is lehetne, ha térismeretet tanúsítana. A czikk tévességeket tartalmaz. Engedje meg . . . H. . . . R. úr, ha tapasztalataimat röviden leírom, mint pótlékot. Báder János 1848. évben is haszonbérlőm volt s leírta azon sörházat, mely fejéregyház-segesvári határt képező ördögpatakra épült, az országúti kőhídtól vagy 15 ölnyire, innen menve jobb kézre jelenleg is áll. Báder vadászbajtársam is volt 1848. évben, szinte sovány testű fürge, szelíd szász volt. Báder 1849. jul 31-én a csatában elvérzett honvédek eltemetésére aug. 1-én kirendeltetvén, oltatlan meszet hordott a sírgödrökhez. Igaz és való, hogy Báder komája volt gagyi Miklósy Dánielnek, ő minden évben meglátogatta komáját, és egy hétig is vadászgattak. Ezen két jó koma meghalt. Bádernek maradt egy fia, Mihály, ki lakik Brassóban „Wallachische vorstadt“-utczában és szász női őrkötés-gyártó iparos. Miklósy Dániel az ütközet alatt szolgált, mint hadnagy a 80., 81. és 82. számi zászlóaljakból egyesített 82-ik zászlóalj 4-ik századában és egy pár szakaszszal állott a jobb szárnynak, balszárnyával az országút mellett, törökbuza között, szinte egy vonalban a szathmári